Totum factum

Mivel odáig fajultak a dolgok, hogy a tirpákbokrétásiak Mestere, Tóta W. hódevésre buzdítja híveit (pedig ezek a jópofa kis állatok szívünknek oly kedvesek), beszélgessünk egy csésze forró tea mellett egy kicsit mi is a környezetvédelemről. Mégpedig annak is egy tradicionálisabb (Tótafanok szavajárásában kb. hülyevallásos) megközelítését kívánom Körünk megcsappanni látszó közönsége elé tárni, Seyyed Hossein Nasr (iráni érdekeltségű olvasóink kedvéért: سید حسین نصر) professzor egy előadásából fordított részletekkel.

Nyugaton a szcientizmus által befolyásolt filozófusok négyszáz esztendeje igyekeznek kialakítani egy szekuláris etikát, és egészen biztosan számos ateista létezik, aki ennek megfelelően igen erkölcsös életet él. De milyen norma alapján tekinthetőek ők erkölcsösnek? Nyugaton nincs ugyanis más alap, csak azok a normák, amiket a vallás csepegtet az emberek lényébe. Ha valaki meggyilkolja a szomszédját, ezt erkölcstelenségnek tartjuk. De miért erkölcstelen? Mi a baj ezzel? Az Afrikáról szóló természetfilmek azt mutatják, hogy az állatok folyton felfalják egymást. Ha csak állatok vagyunk, akkor mi rossz van abban, ha megöljük egymást? Az, hogy mindenki nemet mond egy ilyen tettre, pontosan azért történhet meg, mert bizonyos vallási értékek beoltódtak még a modern Nyugat szekuláris atmoszférájába is, amely az úgynevezett szekuláris etikáról szónokol, holott ennek az etikának is valójában a vallásban gyökereznek az értékei. Mindenesetre semmilyen szekuláris etika nem szólíthat meg senkit kellő hitelességgel, csak azokat, akik elfogadják egy ilyesfajta etika filozófiai premisszáit. Az igazság azonban továbbra is az, hogy a világban az emberek nagy többsége nem fogad el olyan etikát, amelynek nincs vallási megalapozottsága. A gyakorlat nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy vallási tekintély, teszem azt egy mulla vagy brahmin Indiában vagy Pakisztánban elmegy egy faluba és azt mondja a lakóinak, hogy a sharia (iszlám törvény) vagy Manu törvénye szerint tilos kivágni ezt a fát, akkor számos ember elfogadja azt. Ám ha a Delhi vagy Karachi Egyetemről érkezik egy diplomás kormánytisztviselő, és elmondja racionális, filozófiai és tudományos érvekre hivatkozva, hogy jobb nem kivágni ezt a fát, igen kevesen fogadják meg tanácsát. Tehát praktikus szempontból is az egyetlen etika, amely a nagy többség számára elfogadható a világ történelmének jelen pillanatában, még mindig egy vallási erkölcstan. A környezeti válsággal mostanság szembesülő Nyugat bizonyos köreiben éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.

Van egy második oka is annak, hogy a vallás miért olyan fontos a környezeti válság megoldásában. Több tényező is kapcsolódik ide, de csak röviden összegezném ezeket. Mindannyian tudjuk, s még ha személyesen nem is érdeklődünk a környezeti válság metafizikai, spirituális és kozmológiai gyökerei iránt, mégis tudatában vagyunk ama ténynek, hogy külsőleg (azt nem mondom, hogy belsőleg is) a krízist az emberi szenvedélyekre, különösképpen a hamis szükségletek (amelyek igazából inkább vágyak) megteremtésével felerősített mohóságra apelláló modern gazdasági rendszer okozza és tartja fenn. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a nézettel, amelyet a vallások támogattak évezredeken át: a megelégedettség erényének gyakorlásával, azaz beérni azzal, amink van. A modern szemléletmód a sóvárság és a mohóság tüzének felszításán alapszik, igyekezvén megtenni minden lehetségest annak érdekében, hogy a lelket egyre jobban a világhoz kösse, fogyatékosságként tüntetve fel azt, ami a vallás számára mindig is erény volt, azaz egy bizonyos távolság és elkülönülés megtartását a világtól, avagy más szavakkal, egy bizonyos fokú aszkézist. Van egy híres német közmondás, „Nincs kultúra aszkézis nélkül”, és ez minden civilizációra igaz.

Hódolat a hódnak

Tűnődtek már a hódon (Castor canadensis)? Mármint a hódon, ami és ahogy él. Az ember, miután egyszer-kétszer hallott róla és tudomásul vette, tehát „tudja”, felmondja a leckét, hogy a hód „keres egy megfelelő folyócskát vagy patakot, faágakból gátat épít, elzárva a víz útját, és egy kis tavat hoz létre. A tóban egy várat épít, víz alatti kijárattal, de készít mellékjáratot is. A gát magasságával befolyásolni tudja a víz magasságát, hogy a vár bejárata mindig víz alatt legyen. A víz alá leveles ágakat rejt tartaléknak, így a befagyott tóban is tud táplálkozni.” Az ember általában tisztában van ilyen „tényekkel”, csak éppen csodálkozni nem szokott. Márpedig az a filozófia kezdete, ugye. Platón.

A legtöbb úgynevezett tudással a nyugati ember így van: „hallottam már róla”. Belegondolni nem nagyon szokott az ember szinte semmibe, amibe mégis, abba is csak legfeljebb, ha személyesen sok köze van hozzá. Pedig a legérdekesebb azokon a dolgokon tűnődni, amikhez személyes érdekünk nem fűződik, vagy olyan módon tűnődni „dolgokon”, ahogy azt nem feltétlenül az úgynevezett személyes érdek kívánja meg.

Ettől az ember nem feltétlenül lesz műveltebb, okosabb, bár általában felszed egy kis műveltséget is. De nem ez a lényeg. A lényeg elmélyülni egy gondolatban. A fajok, típusok, karakterek olyanok, mint valamiféle jól megkomponált, komplex gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak a kalandozása a világ. Elnagyolt, hm?

Általában a keleti emberre szoktak hivatkozni, és én is ezt szoktam tenni, ha a megismerésnek egy a modern nyugatinál mélyebb módjáról kell beszélni. Erre aztán általában az a büszke nyugatiak reakciója, hogy a keletiek is ugyanolyan sötétek tudnak lenni, mint a tudományával és technikájával hulladékhegyeket és -szigeteket meg komcsikat kitermelő nyugat, csak másképp. De nem erről van szó, és kár is volna egy ilyen vitába belemenni, amikor másra gondolunk: megismerési módokra, szemlélésre. Nem csak Indiában, de főként ott ennek valóságos tudománya alakult ki (nyilvánvalóan nem a páriák közt), aminek Weininger Antal, Baktay Ervin, Mircea Eliade vagy más nyugatiak csak általában more or less külsőleges leírását adták (vannak persze kivételek is). Bár a szemléleti metódusok nevezéktanát, „struktúráját” hellyel-közzel jól feltárták, és néhány esetben betekintést adnak azokba a perspektívákba, amelyek ezeken keresztül az ember számára megnyílhatnak, valójában kevesen éreztek arra belső késztetést vagy legalább kísértést, hogy originális forrásokat kutatva és a gyakorlati elsajátításig menően foglalkozzanak például a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus vagy akár más ázsiai hagyományok irányzatainak különféle iskoláival, illetve azok tanításaival. Nem csak filológiai ösztönnek eleget téve, hanem a saját megismerés analógiáit keresve, további inspiráció tapasztalati támasztékai után kutatva. A keresztény ember számára ez gyakran valamiféle szentségtörő vagy elítélendő színben tűnik fel, számomra kevéssé érthető, sőt egyes esetekben, őszintén bevallom, megvetendő módon.

De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, mert nem a vita a célom, sőt egyáltalán célom sincs. A hód fogott meg, ma reggel. A hód fogaival fákat dönt ki, azokat gátnak használja és várat épít. Ha távol-nyugati, azaz indián lennék, az volna a minimum, hogy valamiféle totemisztikus ábrándokba ringassam magam, felvegyem a hód jelét, és innentől a hód nevében mindenféle rítusokat, meditációkat és harci cselekményeket vigyek végbe. De nyugati vagyok, ezért jobban érdekel a populációgenetika, meg a biomassza meg az evolúció... err. Rosszul hangzik, nem? Igen, szerintem rosszul, és a préri indiánjainak „van igazuk”. Máshogy kell a dolgokat megismerni. Mondhatni gyerekesen.

A legjobb megismerés gyakran mítoszban, mesében, fantazmagóriákban* jelenik meg. Egyáltalán nem a racionalista attitűd az, ami a dolgok megismeréséhez közelebb visz, sőt, a racionalista hozzáállás eltávolít. („De ez nem zárja ki a racionális...” stb. Hagyjuk.)

Hova is akartam kilyukadni? Nem is tudom. Mindez a hód kapcsán jutott eszembe. A hódokról viszont nem akartam írni, mert elővehet mindenki könyveket, kereshet filmeket meg egyebeket. De rendben, egy képet azért kapnak fájdalomdíjként a Rábca-menti hódok tevékenységéről:


* I know, what is your problem with the usage this word.