EKF 1939-ből

Miközben jóformán eldönthetetlen az izgalmas kérdés, hogy vajon Aliza Bin-Noun-nak vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak van igaza a pécsi EKF-rendezvényekkel kapcsolatos Judenfrage firtatásában (remélem, majd megvitatják egymás közt, nehogy homlokegyenest eltérő bizonyítványt állítsanak ki hazánkról külföldön), azt el tudom dönteni, hogy szocialista féltékenység ide vagy oda, Pécs valóban rondább, mint valaha (igen, a zsinagóga előtti tér is — de nem a mindennapos SA-masírozás, hanem azon tajvaniexport kivitelű, amatőr, kortársnyugatmajmolatív, pszeudominimalista-neokorakádárista építészeti irányzat miatt, amely a Tubes alatt a mindenkori polgármester támogatását élvezi). A különféle csilliárdos projektek körülbelül olyan arculatot kölcsönöztek a mediterrán hangulatok városának, amilyet látomásunkban megjósoltunk.

Ám ne siránkozzunk a jelenen. Tekintsünk bizakodva a múltba!

Az alábbi kisfilmet Hamerli Antal kereskedő készítette a sötét, fasiszta, multikulturalizmus- és piacellenes Horthy-rendszerben a mucsai, turbómagyar Pécsről. Mármost jól látható a felvételeken, hogy akkoriban az utcák, az „emberek”, és úgy általában a természet is náci volt (például nagyon sok zöld szín fenyegette a járókelőket). Természetesen terrorisztikus diktatúra, imperialista elnyomás, burzsoá kizsákmányolás volt azidőtájt Magyarországon, és a prolik úgy szenvedtek, mint Derkovits képein vagy mint a volgai hajóvontatók Ilja Repin híres vásznán. Hozzájött ehhez, hogy lázadásképp még egy fia szemetet sem tudtak titokban eldobni, sőt a graffitizés és a füvezés is az igazgató klerikálfasiszta fortélyosfélelem prohibíciós indexén volt.

Ajánlom a mostani EKF vezetőinek és rajongóinak (Alizának, FAZ-nak, a narancszabálóknak és a dülledt szemű kotlós szárnyai alá sodródott megtévedtek tömegének is), tanulmányozzák egy kevéssé, vajon mindaz, amit a filmen látunk, most milyen állapotban van. A film ugyanis nagyjából mindazt bemutatja, amiből Pécs ma is áll. A két állapot között elrejtettünk néhány apró, alig észrevehető különbséget. Kérjük olvasóinkat, találják meg ezeket. A megfejtők között egy éves drakulaház-beli elszállásolást sorsolunk ki.

„Szabadelvű felfogású vécésnénik”

Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”

A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.

Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.

Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.

Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)

Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.

Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.

Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).

Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.

Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.

East Meets East

Tölgy elkezdett egy számomra (és úgy tűnik, a kommentálók számára is) érdekes sorozatot itt a Tea-Körben, “West Meets East” címmel, nem minden előzmény nélkül.

Ezen nincs mit csodálkozni. A tea már eleve magában hordozza a Kelet és a Nyugat találkozásának „történetét”. Ha van, amiben Európa és Ázsia (szokás szerint) kétpetéjűek ugyan, de mégis ikrek, az például a tea „kultúrája”.

Ám az ilyen találkozások — mint maga Tölgy is megállapította — gyakran egy rossz szinkretizmus bélyegét viselik magukon, amelyről nem mindig a Nyugat tehet, de általában kevésbé a Kelet — teszi hozzá Loxon —, hacsak a naivitást nem soroljuk a felelősség körébe (márpedig a realitás szempontjából nézve nolens-volens oda kell sorolni). Hadd ne vegyük számba itt a risszebbnél rosszabb példákat a New Age és a multikulturalizmus jegyében végbement „kultúrák találkozásaira”, amelyek az elképesztő banalitások halmozásában merülnek ki, és eredményük az, hogy kicsúfolják mind a Nyugatot, mind (még inkább) a Keletet, a nyugati konzervatívokban növelik a szkepszist a Kelet irányában — ezzel párhuzamosan a keletiekben pedig egy naív szimpátiát hoznak létre a nyugati liberalizmus felé.

De ne maradjunk túl sokat az árnyékos oldalon. Bár a jazz sem nem európai, sem nem keleti zenei minőségek hordozója, néhány esetben itt jelentek meg olyan „improvizatőrök”, akik valamelyest képesek voltak becsempészni a tradicionális zenei motívumokat és inspiráltságot játékukba. Gondolhatunk itt Keith Jarrett vagy Jan Garbarek némelyik lemezére, amelyekben északi és keleti tradicionális motívumok egyaránt megjelentek. Még a popzene is néha hoz meglepetéseket, amelyek megmutatják, hogy a Nyugat sok esetben formáktól függetlenebbül, „szabadabb”, olykor „avantgárd” formában is képes adaptálni a szellemi aktivitás mindenkori művészeti megnyilvánításait. A Közép- és Távol-Kelet erénye viszont, hogy a közelmúltig még nagy szigorúsággal és elmélyültséggel volt képes megőrizni legváltozatosabb hagyományos formáit is — ezzel együtt ezek közösségi hatását is fenntartotta. (Megjegyezzük: Indiában az ún. cigánymuzsika soha nem lett volna képes olyan karrierre, mint pl. Magyarországon.)

Az egyik változatos tradicionális formákat szigorúsággal és elmélyültséggel őrző keleti művészeti forma az indiai tánc. Bár a YouTube és a hasonló videómegosztók hemzsegnek az „indiai” és nem-indiai származású tánc-gagyitól, a hagyományos indiai táncoknak még vannak megszakítatlan művészi átadáson alapuló, komolyanvehető képviselői. Akad tehát a sok, szenvedést okozó infantilis-triviális „multikulturális” rendezés és felvétel között néhány eredeti és szép darab, amely megmutatja, hogy milyen csodálatraméltó az, amikor Kelet higítatlanul keleti minőségében mutatkozik meg. Cseppet sem „egzotikusság” és hasonló turista-fogalmak miatt, hanem — a Nyugaton oly megszokott szenvelgés nélküli — szellemi mélységében.

Persze itt nem versenyeztetni akarunk, nincs miért megmérkőztetni Vivaldi-t és valamely rága-játékost, a középkor könnyed táncait és a szakrális Kathakali-t vagy a mongol tsam-ot, a folklorisztikus, vad táncokat és a modern balettet [Tabula Rasa — Miguel Robles/Arvo Pärt]. A nagy kultúrák, sőt a műfajok közötti különbségek valószínűleg nem mérhetők centikben és kilókban. A gregorián és a ghazal között nem érdemes versengő összehasonlítást tenni, ahogy a samizen-játékos és a romantikus zongorista között sem. Más természetűt mond az egyik és mást a másik; másra „való” Chopin és másra egy szútra vagy egy mantra recitálása.

Visszatérve tehát a táncra és az “East Meets East” válaszötletére, tekintsünk meg egy hagyományos táncot, amely Sivát, a „tánc urát” idézi. Ajánljuk azoknak, akik „emlékeznek Sakti-ra”.

Détente

Néhány napja megrengette csendes szalonunkat az aktuálpolitikai hadigépezet morajlása. Hogy a hadigépezetet (ismét) kik indították el, nem kétséges. A véleménykülönbségek ellenére sajnálnám, ha a klasszikus szellemben működő teázónkat is ez a tempó kapná el: nem ezért vagyunk. E kérdésben a szokásos „színvonalon” küzdjenek meg a jobb-és baloldali napilapok.

Ráadásul a tematizálás indítékával is tisztában kell lennünk: amíg a holokausztot tiltó törvényről van szó (ami abszurd ötlet), nincs szó mindarról, ami körülöttünk történik. A mi dolgunk viszont az, hogy ne ragadjon el bennünket a harc heve, és továbbra is őrizzük meg nyugodt helyként kies szalonunkat.

Térjünk hát vissza a teánkhoz. Társalogjunk a korábban is felvetett témákról, vitázzunk civilizáltan, és főleg: kellő iróniával és szkepszissel tekintsünk a komancs politikai hadigépezet próbálkozásaira.

Loxonnal közösen búcsúzom most ezzel a dallal: