Szabó Lőrinc mentségére (advocatio et apologia parvula)

Tevvton megajándékozott bennünket egy filobiológiai kritikával, amelyben Wordsworth egy híres versének költőgéniuszi fordítását csalásnak minősítette.

Tevvton-nak (és a hozzá hasonlóan érvelőknek) talán igaza van. Abban biztosan, hogy Wordsworth mit akarhatott. A többiben viszont bár jobb eséllyel van igaza, mint nem, de az is elképzelhető, hogy Szabó Lőrinc mégsem járt el sem hamisan, sem igénytelenül, sem rosszhiszeműen, amikor a daffodil-t „tűzliliomnak” fordította.

A vers itt szerepel kétféle (1802-es és 1815-ös) változatban. A fordítás alapjául a későbbi, 1815-ös változat szolgált.

Indokolás:

1. A daffodil szóval esetleg többféle virág is jelölhető. Köztük olyanok, amelyek a liliaceae, tehát a liliomfélék közé tartoznak. (Példa). (Költőnknek nem biztos, hogy sikerült eljutnia Nagy-Britanniába, így esetleg egy olyan növényhatározót vagy szótárt nézett, amely a daffodil-t liliomként azonosította be.) Egy itteni definíció például “lent lily” értelmet is ad a szónak, ami szintén félrevezető lehet. Ez nem perdöntő, de megjegyzendő.

2. Tevvton azt írja, a golden sárga (ezt a benyomást a nárciszok képével erősíti meg), a sárga pedig nem vörös, így a „tűzliliom” sugallta „tűzszín” teljes félreértés. Megjegyzem, hogy ez tulajdonképpen ügyes csalás. Először is az arany nem sárga, hanem arany, másodszor a tűz nem vörös, hanem mondhatni „vegyes” színű, és például Loxon elméjében a „tűzszín” gyakran narancssárgás színképzetet kelt inkább, semmint pirosat. Tevvton ádáz csalásának menete egyszerű: először az aranyat azonosítja a sárgával, a tűzszínűt a vörössel, majd a sárgáról bizonyítja, hogy az nem vörös, ami persze igaz. (Mellesleg vannak narancssárga tölcséres nárciszok is, illetve fehér szirmúak — mindenféle kombinációkban —, bár nyilvánvalóan ez nem túl releváns szempont a kérdésben.)

Csakhogy a valóság nem ilyen statikus. Például az aranynak legalább négyféle ötvözete ismert, amelyeket mind aranynak neveznek. Aranyszíneket még többet megkülönböztetnek. Sok esetben például a hatás, amit az arany kelt a szemlélőben, sokkal inkább a tűz, mint a „sárga”.

3. A versben az áll, hogy “Ten thousand saw I at a glance, / Tossing their heads in sprightly dance”, a „toss” pedig megvető fejmozdulatot is jelent, ami megerősíthette a költőt abban, hogy helyesen járt el, amikor a daffodil-t tűzliliomnak fordította.

4. Egy barátnőnk véleménye arról, fordítható-e a daffodil szó másképp, mint nárcisznak:

— Szerintem csak nagyon nagy költői szabadsággal, mert ha a daffodil egy tűzliliom-fajta, akkor is a szó — „tűz” — nagyon félrevezető vizuálisan. Mert a költő egy képet fest le szavakkal. És ha ő egy sárga virágokban úszó mezőt akar lefesteni az olvasónak, akkor mellékes, hogy a tüzet túléli a liliom (ez a tűzliliom elnevezés oka, nem a színe), és helyes a szó, az ember nem tudja, mire gondoljon. Milyen is ez a virág? Az angol versben egyertelmű, senki nem kételkedik a képben — ilyen szempontból biztosan rossz a tűzliliom szó. Persze ő költőibbnek találta a nárcisznál, ami kevésbé jó hangzású, és talán túl közönséges.

— L.: A magyar fordításban nem is sárga a mező. Wordsworth-nél is arany.

— Nem hinném, hogy ekkora jelentősége lenne a színnek. Például angolul a “fire lilies” egyszerűen és kevésbé költőiesen hangzik, mint a daffodil. A “daffodil” amúgy is nagyon költőies. A szó és a virág is sokszor használt. Egzotikus. The English Garden — 16. század óta téma a műveszetekben. Szerintem a költőnek [mármint Wordsworth-nek — L.] is a szó volt a fontosabb, nem a szín. Viszont egyetértek Szabó Lőrinccel, mert jobban hangzik a tűzliliom. Nekem tetszik, még akkor is, ha nem sárgára vagy aranyra gondolok.

5. Loxon szerint a kulcs a 4. pontban lehet.* A fordító számára a „tűzliliom” szó lehetett a fontos, nem pedig a nárciszok — egyébként Tevvton által ragyogóan érzékeltetett — képéhez való hűség. Aki nem elégedett a fordítással, készíthet sajátot vagy megtanulhat angolul, hogy az eredetit olvassa. Szerintünk a vers lényegi súlypontja ugyanis a következő — illetve az, ami e sorok után következik:

„néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép”

* Grift nevű olvasónk megoldásáról, miszerint a fordító lírai énje éppen egy vörös vagy ná[r]czi — esetleg tűzliliomokat szerető vagy vörös hajú [L. megj.] — hölgyet fűzött-e éppen azon költői korszakában, ehelyütt nem nyilatkozhatunk tudományos igénnyel, de megállapítjuk: a cherchez la femme elve itt is működhet.

Egy szál izévirág (avagy miért nem vennék autót Szabó Lőrinctől)

A fordító ugyebár az az ember, aki nekünk, egynyelvű bennszülötteknek, elhozza a külföldinyelvű szerzők üzenetét. Az ember, amíg egynyelvű bennszülött, önkéntelenül is megbízik a fordítóban. Mert a fordító okos. Mert a fordító ért külföldiül, mi meg nem. Mert a fordító nevét nyomtatásban látjuk a vers végén, a sajátunkat meg kézzel írva a füzetek meg a tankönyvek vignettáin. Mert a fordító művész, netán költő.

Ráadásul a fordítás bizalmi dolog. Az olvasó nem ismeri az eredeti nyelvet, és ki van szolgáltatva a fordítónak, akit hiteles tolmácsnak gondol. A költészet képeit és metaforáit le lehet fordítani, a vers készen van, az eredeti költő már megcsinálta: a fordítónak a feladata másodlagos, hiszen neki csak tolmácsolnia kell. Kellene. Nem átírnia, átfazoníroznia, hanem visszaadni az eredetit.

Van egy eléggé ismert verse William Wordsworth-nek. A lírai én sétál, valamikor az 1790-es évek végén, és egy tó partján, a fák árnyékában meglát egy ragyogó virágmezőt. Annyira szépek a virágok, hogy olykor fel-felidéződik az emlékezetében. A magyar olvasók Szabó Lőrinc fordításában ismerik (középiskolás szöveggyűjteményekből, például). És ezért nemigen tűnik fel nekik a hamisítás. Nekem is csak jóval később tűnt fel. Az első két versszak így szól:

I wandered lonely as a cloud

That floats on high o'er vales and hills,

When all at once I saw a crowd,

A host, of golden daffodils;

Beside the lake, beneath the trees,

Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine

And twinkle on the milky way,

They stretched in never-ending line

Along the margin of a bay:

Ten thousand saw I at a glance,

Tossing their heads in sprightly dance.

Ha angolul értünk, elég egyértelmű a költői kép. A szöveg (nevezzük „eredetinek”) sárga, “daffodil” nevű virágokról beszél. Ezt a virágot magyarul és németül nárcisznak nevezzük: szép tavaszi virág, mindenki ismeri, mérget tartalmaz és talán egy lábnyira nő meg.


A vers szerint sokezer ilyen aranyló virág táncol a szélben. Ami egy nagyon szép és erős kép (már amennyiben az olvasónak van érzéke a természeti és költői képekhez): a nárcisz feje ugyanis általában lefele csüng a szárról, a sárga virág pedig kontrasztot ad az árnyékban. Egy mező daffodil valahogy így néz ki (wikipaedia-kép, Angliából):


Szabó Lőrincnek nem mindenhez volt érzéke. Jelen esetben például a költői képhez és a biológiához se. Az eredeti nagy, sárga virágmezőjét nehéz félreérteni, a “daffodil” jelentését pedig ki lehet szótárazni. A fordítónak nem ment. Mi lesz a versből? Ez:

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, —
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

Vagyis egyrészt egy lesz egy zavaros kép, ahol sárga virágok helyett kapunk valami zavaros színű virágokat. A rossz fordító megpróbálja az angolul nem olvasó olvasót meggyőzni arról, hogy a virágok tűzszinűek, tüzesek, lángolnak, de azért aranyszínüek is.

Tegye fel a kezét az, aki szerint a tűz sárga. Mármint sárga-sárga. Nem narancssárga. Igen, tudjuk, fémsókkal meg alkálisókkal lehet sárga lángot csinálni, meg lángfestést, de a tűz köztudottan piros.

Másrészt: a virág is meghamisítódik. Magyar nyelven létezik olyan virág, hogy tűzliliom. Egy narancssárgás-pirosas virág, két-három láb magas (nálam három), és angolul “fire lily” a neve (lilium bulbiferum, Feuer-Lilie, innen a kép). Sajnos nem “daffodil”. A tűzliliom egy stramm, merev szárú virág, a feje nem konyul le (csak ha elfonnyad). Ezt a virágot megmozgatni jóval erősebb szél kell, mint a nárciszokhoz.

Nem nehéz belátni, hogy itt két, különböző fajtájú és színű virágról van szó. Ha ragaszkodunk az „eredeti” pre-posztmodern fogalmához, akkor azt is mondhatjuk, hogy az eredeti a sárga nárcisz, a másik meg valami félreértés, csúsztatás, kamu, rizsa, púder. A két virág két egészen más költői képet épít fel. Amelyeknek semmi közük egymáshoz.

De akkor mit csinált Szabó Lőrinc? Egyszerűen meghamisította az eredetit? Vagy fabrikált egy verset, amit Wordsworth ihletett, és ezért hommage-ból Wordsworth nevét írta a vers fölé, magát meg fordítóként prezentálta? Nem ismerte a virágokat és a színeket, és jóhiszeműen tévedett? A döntést és a további találgatást az olvasókra bízom. „Aki kevésen hű” — de aki még ezen a kevesen se?

A Szent Szellem kifejezésről

Egy bizonyos eszmecsere során felmerült, hogy mivel mondandómban a Szent Szellem kifejezést használtam, bizonyára pünkösdista volnék. Ez természetesen nem csak óriási tévedés, hanem kissé rosszindulatú célzás is egy katolikus részéről (amely kimondva körülbelül így hangzana: „pünkösdista vagy, tehát nem mondhatsz igazat”).

A „Szent Szellem” kifejezésre egy katolikusnak sem kell a legkevésbé sem gyanakvóan és ellenségesen tekinteni. Használatának oka nem valamiféle neoprotestáns csapdaállítás a gyanútlan katolikus számára, hanem nyelvi-fordításbeli (és ezáltal tartalmi) pontosságra való törekvés. Attól, hogy ezt, és nem a Szentlélek kifejezést használjuk, nem fordulunk szembe a Szentlélek szó megszokott használatával, sőt, még a Szentháromság koncepciójával sem — még ha alternatívákat el is tudunk fogadni.

A Szent Szellem szónak a görögben a πνευμα αγιον felel meg, ami pedig a héber רוח-nak. a pneuma / pneyma latin fordítása spiritus.

A magyar lélek a Szentírásban és máshol is a görög ψυχή (psykhé vagy létező magyarított szóval psziché) és héber נפש megfelelője, melynek latin fordítása anima.

A magyar szóhasználatban a nyelvújítás koráig részben ingadozás mutatkozott e szavak használatában (a „szellem”-mel általában kísértetet jelöltek), túlnyomórészt pedig a lélek szóval fordították le mind a két szót. Ez azonban összemossa a Szentírásban két külön szóval jelölt, és két külön valóságra vonatkozó jelentéseket. A Szent Szellem tehát a helyes fordítás. A magyaron kívül egyetlen más nyelvben sem létezik ez a probléma, hiszen másutt létezett két alkalmas külön szó. (Hogy csak egy példát vagyünk, olaszul természetesen Santo Spirito, nem pedig Sant'Anima.)

Ha az ember tisztában van a kifejezés eredeti nyelven való jelentésével, akkor nyugodtan használhatja a Szentlélek szót is, de tudnia kell, hogy az nem „szent pszichét” jelent, hanem „szent pneumát”, ami lényeges különbség.

Az, hogy ma ezt főként neoprotestáns felekezetek használják (bár római és görög katolikusok is számosan átvették, hiszen pontosabb), nem jelenti azt, hogy ne volna helyes.

De mit is mond Janus Pannonius?

Van ugye nekünk ez a Csezmicei Jánosunk (a.k.a. Janus Pannonius), hungarus (horvát / magyar) humanista klerikális poétánk, alkalmi politikusunk — aki a gyakorlati életben végülis ugyanúgy inkább alulról szagolta a hatalmat, mint Dante vagy Machiavelli, a vesztes oldalról. Aztán végül ott vitték, bíborban, bársonyban, szurkos koporsóban. Mindenesetre már a csontjai is megvannak, és a koponya alapján lesz portré-rekonstrukció is róla.

Ha már Loxon beidézte eme (általam féloldalasan rajongott) pőta sorait magyarul („Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?”), nézzük meg, mit is akart mondani a szerző. Amennyiben persze nem bízunk meg Kálnoky fordításában. Én személy szerint nem szeretek megbízni 19. szd előtti szövegek költői fordításaiban, mert az sokszor olyan, mint a kínában gyártott svájci óra: a fordítók beletesznek valamiféle „költőiséget” (ami nem volt benne) és ezzel kiölik a retorikát (ami direkt benne volt).

Bizony a halott nagyon nem azt mondja, amit a fordító mond. JP sokkal jobbat és többet mond 12 szóban. Nem moralizál, nem tesz fel hisztis, metroszexuális retorikus kérdéseket. Ezt mondja: „Abstulit atra dies una cum corpore nomen: sic miseri nobis accumulamus opes.”* Ez a helyzet, gyerekek. Accumulamus, közben meg tök miserek vagyunk.

* Vagyishogy: a névvel együtt elvette a setét nap a testet: mi nyomorultak, így halmozzuk fel a javakat.

Árva szó sincs a hírnévről (ami fama volna evidensen): JP azt mondja, hogy sitty-sutty, odaveszett a test is, meg a név is (pl. „Janus Pannonius”).* A beszélő nyilván a lélek, aki ezt a bölcsességet megfogalmazza, a halál után, a síron túlról — egy Derrida vagy egy Foucault csak erről három oldalt rittyentene, JP meg csak ennyit mond: abstulit ... nobis.** A két tagmondat viszonya nem egyértelmű elsőre (a sic accumulamus miatt): mindenesetre az eredetiben egyértelműen a nyomorultság (miseri nos) áll szemben a javak gyűjtésével, nem valamiféle anyagi természetű(nek is érthető) szegénység.

Nem kell hinni a fordítóknak, mondta a fordító.


*Ami engem Vergilius egy megrázó helyére emlékeztet a II. könyvből (és remélem, majdan a JP kritikai kiadását készítőket is fogja): „jacet ingens litore truncus, avulsumque umeris caput et nomine corpus.” Egy röpke google-keresés pedig (bizony, nem csak memóriával él az ember) kimutatja, hogy az „abstulit atra dies” szintén Vergil, verbatim (Aen VI, 429). Hogy miért pont a VI. könyvből, meg hogy kicsoda is az az ember ott a homokos, szomorú, vizes síkon, aki már se nem biccent, se nem remél, meg miért is krimi ez, meg hogyan politika ... az egy machiavelli-szerű humanista olvasónak való quis volna.

** Vajon hogyan aránylik a műveltség csökkenése a könyvek számának növekedéséhez? Lehet, hogy az emberek egyre tudatlanabbak, és ezért írásba kell adni nekik, amit nem tudnak?