Doktor Johnson Rousseau-ról

Konzervatív szerzők közt létezik egy kimondatlan versengés, nevezetesen a 'ki tudja elegánsabban leápolni Rousseau-t és követőit' számban. Természetesen nem csupán a savoyai vikáriusok és a magányos sétálók eszméin való vaskos élcekről, vitriolos tréfákról van szó, hanem elegáns és pontos touchékról, ad hominem csörtékben. Tételem alátámasztására ahelyett, hogy citálnám a Konzervatívok Összes megfelelő részeit, inkább a házibajnokságból csemegézek: itt van Gabrilo posztja a demokráciáról és Tölgyé a nemes vademberről (höhö).

A poszt megírására mégis Boswell Johnson-biográfiájának részletei késztetettek. Álljon itt most mindnyájunk örömére ez a két kedves kis passzus (a csészéket tegyék az asztalra, a szőnyegre is ügyelnünk kell).

»BOSWELL: „Kedves Uram, csak nem nevezi Rousseau-t rossz társaságnak? Vagy valóban rossz embernek tartja őt?” JOHNSON: „Uram, ha tréfálkozni óhajt, nem beszélek erről Önnel. Ha pedig komolyan gondolta a kérdést, nost, hát úgy gondolom, ő egyike a legrosszabb embereknek: csirkefogó, akit ki kell űzni a társadalomból, mint ahogy ki is űzték. Két vagy három ország kiutasította, szégyen és gyalázat, hogy ebben az országban védelemben részesül.” BOSWELL: „Nem tagadom, Uram, regénye talán okozhatott kárt, de nem hiszem, hogy szándéka rossz lett volna.” JOHNSON: „Uram, ez nem elég. Senkire sem tudjuk rábizonyítani a rossz szándékot. Agyonlőhet valakit, és kijelentheti, mellé akart lőni. A bíró azonban akasztófára ítéli Önt. Ha bűncselekményt követtek el, a bíróság nem veszi figyelembe, hogy aki elkövette, 'állítólag' nem szándékozott rosszat tenni. Rousseau, Uram, nagyon rossz ember. Szívesebben írnám alá az ő deportációs ítéletét, mint bármelyikét azon gonosztevők közül, akiket az elmúlt esztendőkben az Old Baileyből útnak indítottak. Igen, legszívesebben azt látnám, hogy az ültetvényeken robotol.” BOSWELL: „Uram, éppoly gonosz embernek tartja őt, mint Voltaire-t?” JOHNSON: „Nos, Uram nehéz lenne a gonoszság arányát kettőjük között megállapítani.”«

»A szokásos ábrázolások alapján megkíséreltem védelmembe venni a romlatlan természeti élet magasabbrendű boldogságát. JOHNSON: „Uram, ennél semmi sem lehet hamisabb. A vademberek semmiféle testi előnnyel nem rendelkeznek a civilizált emberek felett. Egészségük nem jobb, s ami a gondokat vagy lelki szorongásokat illeti, az ilyesminek nem felette állanak, hanem inkább alatta, akár a medvék. Nem, Uram, ne mondjon több ilyen kíváncsi paradoxont, nem vagyok többre kíváncsi. Lord Monboddo, az Ön skót bíráinak egyike fecsegett nekem egy csomó ilyen ostobaságot. Őtőle elviseltem, de Öntől nem viselem el.” BOSWELL: „De Uram, nem beszél-e Rousseau éppilyen ostobaságokat?” JOHNSON: „Igaz, de Rousseau tudja, hogy ostobaságokat beszél, és kineveti a világot, amiért megbámulják érte.” BOSWELL: „Hogyhogy?” JOHNSON: „Nos hát, Uram, ha valaki ilyen ügyesen mond ostobaságokat, annak tudnia kell, hogy ostobaságokat beszél. De félek (mondta kuncogva és nevetve), Monboddo nem tudja, hogy ostobaságokat beszél.”«