Molnár Tamás eltávozására

Nem szeretnék nekrológot írni, pláne nem összefoglalást — különösen nem mások nevében: mindannyian tudjuk, hogy egy jelentős — az egész világ számára jelentős — életmű zárult le Molnár Tamás halálával. Ugyanakkor furcsa lenne, ha éppen a Tea-Körben nem emlékeznénk meg erről a fontos gondolkodóról és szimpatikus konzervatív személyiségről, a teljességnek nem hogy igénye, de távoli visszfénye nélkül is.

Először a szüleim által olykor megvásárolt Új Magyarország c. jobboldali érzelmű napilap hasábjain tűntek fel nekem írásai, tizenkilenc évesen, a kilencvenes évek eleje-közepe felé. Körülbelül a harmadik ilyen cikkének elolvasása után ébredtem rá véglegesen, hogy jelentős valakiről van szó, akinek oda kell figyelni a dolgaira. E felismerés alapját magyarul tekintélynek nevezik, a világban létező elvét (princípiumát) pedig tekintélyelvnek vagy tekintélytiszteletnek. Később találkoztam is egyik könyvének címével: Az autoritás és ellenségei. Ő is tudatában volt a tekintély (autoritás) valóságának, fontosságának, és jól élt azzal.

Ugyanakkor nem volt e tekintetben vonalas. Nem volt könnyen bekategorizálható, konformista szerző. Sok évvel később meglepve értesültem Alain de Benoist-val és a franciaországi Új Jobboldallal való termékeny kapcsolatáról, amely vonulat mindennek mondható, csak kifejezetten kereszténybarátnak nem. Molnár Tamás pedig katolikus volt, a gnózis és a pogányság kritikusa. De ismételjük meg, nem volt vonalas, nem volt elzárkózó, nem volt olyan, mint azok a zugapologéták, akik gondolkodás nélkül elvetnek mindent, ami nem illik bele jó előre eldöntött és ólomból kiöntött hitkategóriáikba, vagy olyan, aki hisztérikusan menekül egy olyan szellemi környezetből, amelyet az általa nagy alapossággal elemzett baloldaliak „reakciós”, esetleg még „pejoratívabb” jelzőkkel látnak el. Talán nem véletlen, hogy egyik ismert művének címét sem úgy választotta meg, hogy például „A pogány tévelygés”, hanem így: A pogány kísértés (The pagan temptation).

Olvastam rendszeresen és állandóan megjelent írásait a vegyes, de egyáltalán nem alacsony színvonalú Havi Magyar Fórumban, amelynek környezetébe „jólnevelt konzervatív” soha nem ment volna, az ilyen környezetet a trendy „jobbközép”-fanok befogott orral, messzire kerülték. Megjelent írása az Arkhé című tradicionális-tradicionalista szemléletű (tehát gnosztikus beállítottságú) periodikumban is. Molnár — agnosztikus keresztény létére — felismerte, hogy mely áramlatokkal érdemes egy katolikusnak szövetkeznie, érintkeznie, termékenyülnie a mindent eluraló modernitás és A liberális hegemónia ellenében, akkor is, ha végsősoron nem ért azokkal egyet. Molnárt előbb érdekelte a konzervatív mivolt, mint a szűklátókörű címkékkel ellátott ideológiai üvegcsék fals megbélyegző ereje.

Ugyanakkor ragaszkodott a jobboldali-baloldali ellentétpár megkülönböztetéséhez, amelyet elég tágasnak ítélt ahhoz, hogy ne szűkkeblűen kelljen megvonni benne a határokat, viszont elég szigorúnak ahhoz, hogy jelentésüket fenntartva kibontsa. Felismerte, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság kategóriái — megnevezésbeli korlátaik és az ezekkel kapcsolatos állandó félreértések dacára — egyetemes tipológiaként segíthetik a gondolkodót; elvetésük árulás lenne a minőségek meglétével szemben nem csak a politikában, hanem a művészetben is.

• Főbb műveinek felsorolása.

1921—2010.

Et resurrexit

A fenti, szerény képeket Loxonjuk 2009. decemberében készítette, „A Szent Kereszt Megtalálása Templom” kertjében, Szakcson. A zene a Scivias ...And You Will Fear Death Not című albumáról származik (címe: Passion). A fényképek alább külön kinagyíthatók.

*

Cœna mystica

Sassetta: Utolsó vacsora (1423)

ἦν ἀνακείμενος εἷς ἐκ τῶν μαθητῶν αὐτοῦ ἐν τῷ κόλπῳ τοῦ Ἰησοῦ, ὃν ἠγάπα ὁ Ἰησοῦς• νεύει οὖν τούτῳ Σίμων Πέτρος πυθέσθαι τίς ἂν εἴη περὶ οὗ λέγει. ἀναπεσὼν οὖν ἐκεῖνος οὕτως ἐπὶ τὸ στῆθος τοῦ Ἰησοῦ λέγει αὐτῷ, Κύριε, τίς ἐστιν; ἀποκρίνεται Ἰησοῦς, Ἐκεῖνός ἐστιν ᾧ ἐγὼ βάψω τὸ ψωμίον καὶ δώσω αὐτῷ. βάψας οὖν τὸ ψωμίον [λαμβάνει καὶ] δίδωσιν Ἰούδᾳ Σίμωνος Ἰσκαριώτου.

Stációk

Jan van Eyck: Az arnolfini házaspár, 1434. (részlet)

Dominica Palmarum

Benedictus qvi venit in nomine Domini.

*

Elközelge Húsvét, és felméne Jézus Jéruzsálembe, a Templomba.

És ott találá ökrök, juhok, galambok árusit. És ott terpeszkedtek a pénzváltók.

És kötélből ostort fonván kihajtá őket a Templomból, mind az ökröket, mind a juhokat, mind kihajtá.

Kavarog a barom, szalad a sok juh, szalad a sok ökör, szalad a sok árus.

És a pénzváltók pénzét szerteszórá, asztalaikat feldönté.

És a galambok árusinak mondá:
— Vigyétek el ezeket innét! Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!

Amazoknak mondá:
— Írva vagyon: Az én házam imádságnak háza minden népek közt. Ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!

Hallván ezt a főpapok és írástudók el akarák őt veszteni, mert félnek vala tőle. Mivelhogy az egész nép úgy hallgatá Őt.

*

„Ezt az embert bűnösnek találtuk, mert fölforgatja nemzetünket, és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondta, hogy ő a Messiáskirály.”

„Lázítja a népet tanítva egész zsidóországban, Galileától kezdve egész idáig.”

„El vele! Bocsásd szabadon nekünk Barrabást”

„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg hát tenmagad.”

*

„Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, de sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a magtalanok és az asszonyok, kik nem szültek és nem szoptattak: Majd akkor azt kiáltják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a domboknak: Takarjatok el minket. Ha így tesznek a zöldellő fával, az elszáradtnak mi lesz a sorsa?”

*

„Ez az ember valóban igaz volt.”

*

„Az ismerősei pedig és az asszonyok, akik Galileából kísérték, távolabb állva szemlélték mindezt.”

A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:

„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”

Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):

„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”

A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.

Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.

A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.

Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.

Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)

Martius, Martinovics

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”


Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

Dies Cinerum

II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára.

Labanc portrék — Pázmány Péter esztergomi érsek

„... a Mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még
azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész
seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben,
kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának:
fog az annakutánna is virágozni,
és ha kegyelmetek nem akarja is,
uralkodni fog az mirajtunk.”

Pázmány Péterről többnyire ismert, hogy rendíthetetlen híve volt a katolikus Habsburg uralkodóknak. Érdemes a királyválasztással kapcsolatos szempontjait tüzetesebben is áttekinteni, mivel általában csak az uralkodóház ellenrefomáció iránti elkötelezettségét szokás felemlegetni Pázmány Habsburg-pártiságával kapcsolatban.

Érvelésének főbb pontjai:

I. A jövendő király „magyarországi vérből származott légyen”: „Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt [utóbb II. Ferdinánd néven magyar király] már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka.”

II. „Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. [...] Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. [...] Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem időre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erősségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ő felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ő felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ő felsége: nem látok semmi okot, melyért ő felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sőt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ő felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná.”

III. A korona mindenképpen a Habsburg-dinasztia tagjára kell, hogy szálljon: „Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát!” Pázmány a szabad királyválasztás szokását viszály- és vészhozónak tartja, mivel az — amint azt a tapasztalat is mutatja — pártokra szakasztja az országot, s ez az egyenetlenség, pártoskodás a külső ellenség számára is könnyű prédává teszi hazánkat. „Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midőn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élőnkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midőn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erőtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ő harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. [...] Bizony, a mi atyáink és ôseink az ő törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sőt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ő választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévő birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.”

A teljesebb szövegek itt érhetők el.

Panaszi Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, bíboros, királyi tanácsos.

II. Ferdinánd király érseki kinevezését ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Fölemeltetése, nem kétlem, Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Katholicizmus, kereszt, félhold, és a „szabadgondolkodói” diktatúra

A katholikosz (καθολικός, latinosítva cathōlicus) szó jelentése: egyetemes. Az egyetemes(ség) szó olyasmit jelent, mint a birodalom: egy mindent-magába-foglalást, egy mindent-felölelést. Az egyetemesség szimbóluma a katolikus egyházban a kereszt, amelynek — a kereszténységen túlmenően egyetemes — szimbolizmusáról többek között René Guénon írt nagyszabású művet (Le symbolisme de la croix), amely magyarul is megjelent A kereszt szimbolikája címmel (Bp., 1995, Szigeti Magánkiadó /Az Őshagyomány Könyvei IV./).

Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.

A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.

E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.

Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?

A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.

Mihráb és kereszt egymás melletti, mégsem szinkretista együttese
(Pécs, Belvárosi templom)

Persze, mondhatnánk azt, hogy micsoda öröm, hiszen legalább egy világvallásnak nem szabnak gátat Európában. Ihaj, evoé, tavasz! Csak éppen túl azon a furcsaságon, hogy az Ázsiából kiirtandó-kiszorítandó, a liberalizmus kispápái által világszerte terrorisztikusnak bélyegzett iszlámot éppen Európán belül nem akarják udvarias formában sem normális keretek közé helyezni (ld. újfent Svájc méltányos tervezete megszavazásának felháborodott elutasítását — mintha ebben az esetben — hasonlóan Írország és a lisszaboni szerződés esetéhez — a nép hangja hirtelen mégse lenne demokratikus, csakis akkor, ha megfelel az EU-n belül érvényesülő vélemény- és intézménydiktatúrának), magyarázatot várnánk arra is, hogy mi az óriási probléma a kereszténységgel, amely miatt viszont e vallás, főként legklasszikusabb formájában (azaz a katholicizmusban), gyakorlatilag „házon belül” diszkriminációt szenved. (Most a Jobbik keresztállításainak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia általi „politikailag semleges” kárhoztatásáról ne beszéljünk, mert speciális eset és félrevinne.)

Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!

Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.

Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.

Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.

És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.

Félhold és kereszt Gázi Kászim pasa egykori mecsetjének (ma Belvárosi templom) tetején. A vallások transzcendens egységét tökéletesen, és megalkuvás nélkül fejezi ki.

Az „Emberi Jogok Európai Bíróságáról” néhány szóban

Nemrég olvastam a Reakció, Josef Pröll és mások által már kommentált hírt, hogy Strasbourg elítélte Olaszországot, amiért az iskolai tantermekben feszületek vannak. Ez, úgymond, „sérti a más vallásúak és az ateisták érzékenységét”. — Eszem megáll. Lehet, hogy van ennél lejjebb, mert mindig van lejjebb és még lejjebb, de vajon hova? — gondoltam és gondolom most is. Olaszország szokásosan a katolicizmus fellegvára, ahol még az ateisták is azt mondják: hülyék ezek Strasbourgban?

Sokáig azt mondták egyesek, hogy az Európai Unió egy gittegylet, mostanra azonban kiderült, hogy nem gittegylet, hanem eredeti céljai szerint egy Európa-ellenes egylet. Nem csak gittet rág, tényleg, hanem akciózik: Európa ellen. Ez az „Európa” innentől ne hivatkozzon se rómaiakra, se görögökre, se senkire, csak önnön értéktelen emberszemétjére.

Egy.

Végülis kik vannak olyan sokan más vallásúak Olaszországban, akiket egy feszület „sért”? (Mi fáj, gyere mesélj...) Vannak, ugye, a zsidók, mármint a zsidó vallásúak, akiknek megvannak bizonyára a saját iskoláik. Ez tehát kiesett. Vannak a muszlimok, akik Jézust prófétának tartják, legfeljebb nem hisznek abban, hogy a kereszten halt meg. (És?) Hozzáteszem, hogy a muszlimok Olaszországban legfeljebb bevándorlók lehetnek, akiknek a normális hozzáállása új hazájukhoz a következő kellene, hogy legyen: köszönjük, hogy befogadtatok, köszönjük, hogy gyakorolhatjuk vallásunkat. De meg azt sem hiszem, hogy az EJEB muszlim szervezet. Akkor ki marad? A buddhistákat és a hindukat ugyanis biztosan nem zavarja a kereszténység. A hatásszünet ellenére, amit itt most tenni lehetne, megvallom, a leghalványabb elképzelésem sincs.

Kettő.

Vajon azt megkérdezték-e az olasz katolikusoktól, hogy ez a döntés sérti-e az ő vallási vagy akármilyen érzékenységüket? Ugyanis feltételezem, hogy igen.

Három.

Az EU váltig állítja, hogy nem szól bele a különféle tagországok belügyeibe. Ó, kérem, dehogynem, itt a világos, megcáfolhatatlan bizonyíték. Mi ez, ha nem a beleszólás beleszólása?

S íme, egy másik eklatáns példája az európainak csúfolt hecckreálmány kétszínű, otromba viselkedésének, újfent Olaszországgal, és indirekt üzenet-szerűen Magyarországgal kapcsolatban.

Végül még valami: vajon mik Európa és az egyes tagállamok legkínzóbb problémái? Az, hogy Pietro meg Silvia lát egy feszületet a tanterem falán? Vicces kedvükben vannak talán a strasbourg-i „hölgyek” és „urak” vagy egyszerűen idióták és zombik gyülekezete ez a hely? Tertium ugyanis non datur.

Jézus Krisztus isteni származásáról

Mostanában több blogbejegyzésben vagy blogbejegyzések alatt is felmerült Jézus származásának kérdése. (Például itt.)

Valóban, fölösleges Jézust magyarnak hazudni (vagy dánnak, vagy eszkimónak). Ez abszurditás volna.

Másrészt ami Jézus állítólagos fizikai zsidóságát illeti (hogy a szellemi vagy lelki értelemben vett zsidóságáról ne is beszéljünk), számos ok van, ami miatt ezzel gondban lehetünk — és egyáltalán nem „náci” eszmék vagy párthus elméletek miatt. Jézust maga a zsidóság szent könyve (a farizeus zsidóságé vagy annak rabbinikus örököseié), a Talmud elátkozza, kitagadja a zsidó népből. Más zsidók természetesen elfogadták és elfogadják Jézus messiási (felkent) voltát, köztük maguk az apostolok, akik nyilvánvalóan zsidók voltak, amennyiben a zsidó szót a fizikai származás értelmében vesszük.

A zsidóság szó vallási értelmét véve problémák merülnek fel: aki keresztény, vagyis Krisztus tanításainak követője, befogadója, az vallási értelemben kiiratkozott a zsidóságból (vagy eleve nem volt abban), amely vallási elegy így maradt judaizmus, tehát ebben az értelemben valóban csak zavaros keretek között lehet judeokereszténységről beszélni. Ha ugyanakkor Jézus tanítását valóban a mózesi törvény, a próféták stb. tanításainak betetőzéseként vesszük, akkor fennáll egy kontinuitás, amely legalábbis azt sugallja, hogy a kereszténység a „judaizmus” betetőzése, és annak „univerzális” szintre való kiterjesztése. Nyilvánvaló, hogy teljes kontinuitásról mégsem lehet beszélni, hiszen Jézus maga szól „új tömlőkről”, amelybe „új bort” töltenek, ezzel mintegy elvágva magát a testi előzményektől. (Ezzel és más kijelentésekkel ugyan Jézus nem azt mondja, hogy magyar vagy más nemzetiségű volna, de azt mindenképp mondja, hogy nem tekinthető zsidónak, hanem ethnikum-felettinek. Vö. Máté evangéliuma 12:46—50, Lukács 4:16—30, János evangéliuma 8:12—59)

Nem teljesen világos, hogy Jézus származása, identitása egyáltalán tekinthető-e ethnikainak, ugyanis fogantatása szeplőtelen, azaz „atyai ágon” nem zsidó vagy másmilyen népből származó. Mária öle ugyan egy zsidó lány öle, ám kérdés, hogy szerepe van-e a fogantatásban, hiszen Krisztus fogantatása szeplőtelen, azaz tökéletes, következésképpen felvethető, hogy Mária (aki emberi értelemben szűz maradt) vajon egy „zsidót”, esetleg „félszsidót” hordott-e méhében, avagy egy tisztán isteni eredetű lényt. Hozzávehető még, hogy Jézus igazi, Krisztuskénti megszületése valójában megkeresztelkedéséhez köthető. Innentől a vita hasonló hitelméleti irányt vehet, mint a kereszténység első századaiban. Újra elővehetünk olyan fogalmakat, amelyeket azóta egyesek eretnekekké nyilvánítottak vagy másokat.

Mindehhez még hozzátehető, hogy ha Mária révén Jézust zsidónak is nevezzük, Mária (és egyébként József is) „Dávid házából” származott, azaz királyi házból, ami tulajdonképpen elszigeteli őt a zsidó mivolttól, még ha a mai korból visszamenőleg nehéz is lehet ezt az „etikettet” megérteni. (Vö. Jeremiás 33:17, Máté evangéliuma 2:2—6, János evangéliuma 19:15 és 21)

A zsidó egyébként bizonyos értelemben eleve nem „népnév”, mint ahogy népnév lenne a héber (1Móz 10:21), és nem is nemzet(ség)név, mint ahogy Izrael (Jákób révén) az (1Móz 33:20). Egy részben heterogén elemekből összeállt, vallási civilizáció által kialakított-kialakult kvázi-ethnikumról van szó, amelynek egyébként esetleg kevés köze lehet például a feltehetően (vagy legalábbis részben) kazár eredetű kelet-európai zsidósághoz. Még ethnikai értelemben is (mint ahogy vallási értelemben) a mai zsidóságon belül ráadásul megkülönböztethetők különféle „rasszok” (csak három fő csoportot említve: askenázi, szefárd és mizrahi zsidók), ha a 12 törzsről, tudomást sem veszünk (pedig azok külön „ethnikumokként” értelmezhetők, és különösen a léviták, azon belül a koheniták szintén elkülönülnek [az anyai és apai ági leszármazás zsidóságon belüli problematikáját pedig még szintén figyelmen kívül hagytuk]).

Mindezeket szem előtt tartva én nem vagyok benne biztos, hogy Jézus több joggal nevezhető zsidónak, mint mondjuk (A Turultól származó) Álmos fejedelem magyarnak.

A mai fogalmaink csökevényesek és elégtelenek az ilyesféle kérdések megválaszolásához, félretéve azt, hogy akár zsidónak, akár másnak tartjuk Őt (illetve emberi megjelenését), tanítása nem korlátozódik egy népre sem, és különösen ellenáll mindenféle „faji” vagy „nemzeti” vagy egyéb kisajátításnak.

Mindaz, amit mondhatunk, hogy Jézus Krisztus a zsidóság közegében fejtette ki tevékenységét, és történelmi alakjának „koordinátái” ezzel az ethnikai és történelmi szituációval összefüggésben értelmezhetők elsősorban (részben történelemfeletti szempontból is.)

Hogy aztán ebből bármilyen pozitív vagy negatív tanulságot vonhatnánk le bizonyos népekkel kapcsolatban, az alapjában véve nem igazán értelmezhető kérdés, legfeljebb egyes levont következtetések tekintetében (és amennyiben ezek érdekesek).

Jézus mint római katona (királyi voltára a bíbor és az arany utal)
Kr. sz. u. V. század körül.

A Szent Szellem kifejezésről

Egy bizonyos eszmecsere során felmerült, hogy mivel mondandómban a Szent Szellem kifejezést használtam, bizonyára pünkösdista volnék. Ez természetesen nem csak óriási tévedés, hanem kissé rosszindulatú célzás is egy katolikus részéről (amely kimondva körülbelül így hangzana: „pünkösdista vagy, tehát nem mondhatsz igazat”).

A „Szent Szellem” kifejezésre egy katolikusnak sem kell a legkevésbé sem gyanakvóan és ellenségesen tekinteni. Használatának oka nem valamiféle neoprotestáns csapdaállítás a gyanútlan katolikus számára, hanem nyelvi-fordításbeli (és ezáltal tartalmi) pontosságra való törekvés. Attól, hogy ezt, és nem a Szentlélek kifejezést használjuk, nem fordulunk szembe a Szentlélek szó megszokott használatával, sőt, még a Szentháromság koncepciójával sem — még ha alternatívákat el is tudunk fogadni.

A Szent Szellem szónak a görögben a πνευμα αγιον felel meg, ami pedig a héber רוח-nak. a pneuma / pneyma latin fordítása spiritus.

A magyar lélek a Szentírásban és máshol is a görög ψυχή (psykhé vagy létező magyarított szóval psziché) és héber נפש megfelelője, melynek latin fordítása anima.

A magyar szóhasználatban a nyelvújítás koráig részben ingadozás mutatkozott e szavak használatában (a „szellem”-mel általában kísértetet jelöltek), túlnyomórészt pedig a lélek szóval fordították le mind a két szót. Ez azonban összemossa a Szentírásban két külön szóval jelölt, és két külön valóságra vonatkozó jelentéseket. A Szent Szellem tehát a helyes fordítás. A magyaron kívül egyetlen más nyelvben sem létezik ez a probléma, hiszen másutt létezett két alkalmas külön szó. (Hogy csak egy példát vagyünk, olaszul természetesen Santo Spirito, nem pedig Sant'Anima.)

Ha az ember tisztában van a kifejezés eredeti nyelven való jelentésével, akkor nyugodtan használhatja a Szentlélek szót is, de tudnia kell, hogy az nem „szent pszichét” jelent, hanem „szent pneumát”, ami lényeges különbség.

Az, hogy ma ezt főként neoprotestáns felekezetek használják (bár római és görög katolikusok is számosan átvették, hiszen pontosabb), nem jelenti azt, hogy ne volna helyes.

Az örök város kapujában

Először ante portas, azután belépünk. Már a régi rómaiak is Róma kapuin léptek be Rómába, és azok közül is a Porta Flaminia volt a legfontosabb, amely az örök város északi szájaként nyelte el az egyre érkező zarándokokat Itália és Európa minden szegletéből. A sok évszázados hagyománynak még a 21. századi garabonciások sem tudnak ellenállni. Hiába a Fiumicino reptér kihalt éjszakai folyosói, meg az onnan a városba bezakatoló töksötét vonatok sora, csak akkor érezzük, hogy megérkeztünk, ha az ókori falakon nyíló barokk kapuzaton át lépünk be Rómába.

Lépteink helyén vajon hány százezer jámbor zarándok, ravasz kalmár, kegyetlen katona avagy vagyonos világutazó nézhetett körül Róma szájában az elmúlt évszázadokban? Ezen át érkezett meg a városba Bakócz Tamás, Pázmány Péter, Krisztina svéd királynő, II. Rákóczi Ferenc, Goethe, Stendhal, Byron, Shelley, Keats, Széchenyi István és mindenki, aki szerette Rómát. Az aurelianusi falba vágott, egykori Porta Flaminia helyén álló Porta del Popolo a barokk Róma építész nagymestere, Bernini keze nyomát dicséri.

Piazza del Popolo, vagyis A „nép tere”. Ide érkeznek meg a kapun áthaladó mai zarándokok és turisták. A reneszánsz korban merült fel, hogy Róma hatásos dísztérrel fogadja a látogatókat. V. Sixtus pápa felkutatta az ókori Róma ledőlt és eltemetett obeliszkjeit. Egyiküket, amelyet még Augustus hozatott Egyiptomból, hogy a Circus Maximus-t ékesítse vele, a tér közepén állíttatta fel újra. Az obeliszk egyiptomi hieroglifái, az augustusi Róma és a reneszánsz pápák emléke így olvad össze évezredeket egybefogó látvánnyá a szemünk előtt.

A kaputól rögtön balra bújik meg szerényen a Santa Maria del Popolo temploma. Az ezer templom városában ki sem tűnik homlokzata, a tömegek elsétálnak előtte, pedig odabent a régi Róma egyik legsűrűbb lenyomatával találkozunk.


A Santa Maria del Popolo eredetéhez különös legenda fűződik. Hajdan egy diófa állt a helyén, aminek a tövébe temették az őrült elméjű, végül öngyilkosságba menekülő, gyűlölt emlékű Nero császárt. A kora középkor folyamán, amikor Róma már csak ősi romok között tengődő falucskákból állt, az a hír járta a helyről, hogy Nero szelleme kísért errefelé, démonok kíséretében. II. Paszkál pápa kivágatta a fát, kápolnát alapított a helyén, s már nem kísértett többé a kereszténygyilkos császár szelleme. A folyton bővített kápolnából végül a nagy reneszánsz pápa, II. Gyula építtetett nagy reneszánsz templomot, amit később tovább barokkosítottak.


Az oldalhajókból nyíló kápolnákban Pinturicchio, Raffaello és tanítványaik festményei sorakoznak. Az egyik sarokban a reneszánsz és barokk határán alkotó Caravaggio két főműve elé járulhatunk: Szent Pál megtérését és Szent Péter keresztrefeszítését ábrázoló festményei életszerű, feszült és mesteri kompozíciók. Utóbbi festményen, Jézus tanítványának arcán egyaránt jelen van a fájdalom és a belenyugvás, amikor egykor követett, majd elárult mestere után megy a kereszthalálba.

A templom az évszázadok során megtelt élettel és halállal. A város főkapuja mellett fekvő szent hely lett a zarándokok első állomása, ahol a falakon belülre ért hívek hálát adhattak a régen még bizonytalan kimenetelű zarándoklat szerencsés befejezéséért, és először imádkozhattak az Egyház fővárosában. A templomban szerény utazók, tisztes polgárok és rátarti arisztokraták emlékeibe bukkanhatunk a fejünk fölött, a falakon és a lábunk alatt egyaránt.



Ha már amúgy is nagy volt a Santa Maria del Popolo forgalma, akkor érdemes ide temetkezni — gondolhatták a pápákat adó Rovere, Borgia és Chigi családok és nagyszámú követőik. Nemes arcélű lovag néz le ránk, anya és kisgyermeke örök nyugalmat árasztó domborműve kerül a szemünk elé, reneszánsz polgárt ábrázoló sírlapra lépünk véletlenül. Rangját hirdető címerei rég elkoptak, arcvonásai viszont kisimultak évszázadok lábcsoszogása alatt, neve elmerült a feledés homályában.

Csak márvány körvonalai maradtak fent máig, hogy aztán digitális tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítve, majd nullákra és egyesekre transzformálva, végül a virtuális világtérbe feltöltve emlékeztessen minket az élet nagyszerűségére és a halál elkerülhetetlenségére. És arra: talán érdemes remélni, hogy igaza volt az örök forradalmárnak, aki magát az útnak és az igazságnak és az életnek hirdette, de még mindig nem értjük őt...

Karfreitag

O Haupt voll Blut und Wunden,
Voll Schmerz und voller Hohn,
O Haupt, zum Spott gebunden
Mit einer Dornenkron;
O Haupt, sonst schön gezieret
Mit höchster Ehr' und Zier,
Jetzt aber höchst schimpfieret:
Gegrüßet sei'st du mir!

...

Nun, was du, Herr, erduldet,
Ist alles meine Last;
Ich hab' es selbst verschuldet,
Was du getragen hast.
Schau her, hier steh' ich Armer,
Der Zorn verdienet hat;
Gib mir, o mein Erbarmer,
Den Anblick deiner Gnad!

...

Erscheine mir zum Schilde,
Zum Trost in meinem Tod,
Und laß mich sehn dein Bilde
In deiner Kreuzesnot!
Da will ich nach dir blicken,
Da will ich glaubensvoll
Dich fest an mein Herz drücken.
Wer so stribt, der stirbt wohl.

• A szöveg: pl. BWV 244
• A szöveg magyarul, pl. EvÉ 200, RefÉ 341
• Énekelve: b/w Weimar version
• Nem-énekelve, eben doch schöner und klarer

A dallam fontosabb felhasználásai az elmúlt 400 évben:

0) 1601. Eredetileg egy szerelmes dal, ami arról szól, hogy a férfi boldogtalan és zavarodott egy nő miatt. Van ez így, így van ez.

1) 1656. Passió-korál, Paul Gerhardt szövegével.

2) I. Frigyes Vilmos, Nagy Frigyes apja, ezt a dallamot teszi saját funeral musickjává.

3) Egy csehországi katólikus meghallja, amint egy lutheránus templomban éneklik a korált; megérti a bűnét és a Megváltó kegyelmét, továbbá a hit általi megigazulás titkát, és evangélikus lesz.
(*Tölgyre mosolyog*)

4) Bach beépíti a Weichnachtsoratoriumba (Wie soll ich dich empfangen) és a Mt-passióba.

5) A 21. század elején a sodómitaként és celebként elhíresült komolyzenész és írócska Bach-kultuszt építget. A zeneszerző halálozási dátumából emléknapot kreál, a temetőt használja koncertteremként egy hangulatos, nyári és szabadtéri koncerthez. Egy igazi elit gesztus, elvégre a Kerepesi temető mégse valami proli kastélypark vagy koncertterem. Az attrakció természetesen közös énekléssel zárul. A jegyeket megvásárló művelt közönség (jaj, nyáresti koncert plusz temető, a sort túl laza, áh, talán a vászonöltöny szandállal?) elvégre nem tapsolhat egy temetőben, ezt az Előadóművész is belátja: „Hagyománnyá vált, hogy mivel a temetőben nem tapsolunk, a jegyek hátoldalára rá van nyomva a Máté Passió vezérkoráljának dallama és szövege: »Ó, Krisztusfő, te zúzott, te véres, szenvedő«. Példaértékű, ahogy a gátlásosnak, félszegnek és öltönyébe szorítottan konzervatívnak hazudott magyar közönség oly hangosan és átéléssel énekli el a bachi korált, hogy kilométerekre elhallatszik.”

Na ja, ha már tapsolni nem illik.


[Amúgy persze muhaha, a luteránus barokk zenei mesterember Bach, a szakmai alázatával, mint a humanizmus és a zseniromantika szentje, a bebetonozott kongeniális tolmácsolóval -- és pont egy ilyen előadóművésszel]

Audiatur et altera pars (Al-Naqba)

Most, hogy a gázai övezet-béli állapotok elérték azt a szintet, hogy egyesek valóban komoly, az egész világra kiható válsághelyzetről beszélnek, talán érdemes lesz megemlékeznünk — évforduló nélkül is — arról, ami a palesztinok emlékezetében mint al Nakba (kb. szerencsétlenség, katasztrófa) él. Egyáltalán nem szándékozunk ezzel a gesztussal ilyen vagy olyan oldalra állni a világpolitikában vagy a „fajok” és népek háborújában (megjegyeznénk, hogy a palesztinok is szemita nép, az arab is sémita nyelv, az iszlám pedig — eltekintve későbbi elterjedésétől — egyesek úgy tipologizálnak, „szémita vallás” — s eredete mindenképpen szémita népek körébe megy vissza. Ne feledkezzünk el továbbá a keresztény palesztinokról sem — s a kereszténységet szintén szémita eredetű vallásként tartják számon; e három vallást ábrahámi vallásoknak nevezik, közös gyökereikre utalva.)

Jelenleg egy bizonyos — nem túl elterjedt — ultranacionalista rabbinikus retorika szerint a palesztinok (illetve Izrael bármely egykor volt, jelen- és jövendőbeli ellensége) a bibliai Amálek-kel volna azonosítható, a palesztinok tehát ebből a nézőpontból „amálekiták”, akiket mind egy szálig ki kellene irtani. Ez az izraeli nacionalizmusnak nyilvánvalóan csak vadhajtása, de jelen pillanatban a helyzet mintha a hasonló téziseket idézné fel, tehát megérthetjük palesztin embertársainkat, ha esetleg ez nekik is eszükbe jut.

Számos poszt született már, amelyet nevezhetünk kiegyensúlyozottnak, s amely mind az izraeliek, mind a palesztinok helyzetét megértéssel szemléli. Loxon most vállalja az egyoldalúság szerepét, hogy azok szemével mutassa be a konfliktust, akik még emlékeznek egy 1948-as eseményre. Előre közlöm, hogy aki kreténezik, nácizik, antiszemitázik vagy éppen zsidózik (akármilyen cselesen burkolja), annak kommentárját figyelmeztetés nélkül törlöm, amint módomban áll. Nem tűröm, hogy a palesztinok emlékezőtehetségét és saját igazságérzetét, valamint az én szubjektív megemlékezésemet más irányban használják fel. Készüljenek az egyoldalú empátiára.

Mielőtt a posztot lezárnám két videóval, idézzük fel, mit ír az Ószövetség (Tanach):

Péld 24.15
Ne lesd, mint a gonosz, az igaznak házát, és ne pusztítsd el a nyugvóhelyét!
Péld 24.16
Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes.
Péld 24.17
Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik.
Péld 24.18
Hátha meglát az Úr és elítél érte, tőle meg elfordítja a haragját!

Palesztin nők emlékeznek a Nakba-ra (2006) [10:08]




Palesztina a Nakba előtt és után [9:40]

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)