Román, magyar, két jó barát

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
(Prédikátor könyve 3:8)

Voltam Romániában (Erdélyben). A Szent György-napokon jártam, Sepsisztentgyörgyön (Sfântu Gheorghe). Egy szokásos magyar útleírásban körülbelül most következnének a "jobboldali" és "konzervatív" sirámok Trianonról, nemzethalálról, erőszakos betelepítésről, román sovinizmusról, Európai Unióról, a testvérietlen szavazás szégyenéről, arról, hogy amit láttam, milyen szomorú volt, arról, hogy milyen csúnyán néztek ránk a szomszéd asztalnál, amikor magyarul beszéltünk, arról, hogy minden település román színekben pompázott. Jöhetnének a liberális sirámok, körülbelül ugyanerről, csak "kozmopolita" stílusban.

Nem, kedves barátaim, Sepsiszentgyörgyön kedvesek voltak velünk, magyarokkal, és ahol megálltunk, máshol is. Soha nem néztek ránk rossz szemmel, és az egész út egyáltalán nem volt szomorú. Erdély szép, a szocializmus (és nem "a románok") rontottak rajta. Igaz, hogy volt olyan település, ahol minden villanyoszlopon is román zászló lengett, de akkor arra gondoltam: bárcsak a magyarok is ilyen büszkén díszítenék a falvaikat, városaikat Magyarországon.

A határátkelőn kívül, ahol három cigány férfiú erőszakosan le akarta mosni az autónkat (tiltakozásunk ellenére el is maszatolták rajt a koszt), nem éreztük magunkat veszélyben, még pénzünket sem kellett soha féltenünk. (E hármat is könnyen leráztuk, miután nem elégedtek meg 1 lejes fizetséggel).

Akárhány magyar vagy román faluban jártunk, a fiatal és idős emberek integettek vagy visszaintegettek nekünk. Ez jól esett. És ha a román nyelvet félig-meddig mesterségesen is alakították ki, ügyesen teremtették meg.

Hamarosan talán jobb lesz Romániában élni, mint Magyarországon. Szívből kívánom az erdélyi magyaroknak, székelyeknek, hogy maradjanak csak ott.

Mindössze ennyit szerettem volna mondani.

A nemzetrűl

A ma magukat konzervatívnak gondoló magyarok számára jellemzően fontos a nemzet. Ezért sokuk nem tud mit kezdeni az olyan konzervatív tekintélyekkel, mint Metternich, és általában a nemzetek feletti, azokat korlátozó Monarchiával és más intézményekkel, mint a Római Katolikus Egyház, vagy az arisztokrácia.

A konzervatív „Alapító Atyák” nem nagyon voltak oda a nemzetért, az számukra elsősorban Rousseau-t és a forradalmat jelentette, valamint a népszuverenitást.

De közben elterjedt a nemzettudat és a demokrácia — Európában; és talán részben ezzel is magyarázható a konzervatívok visszaszorulása a kontinensen. Idővel a nacionalizmus megjelent az utolsó nemzetek feletti monarchiában is, elsősorban a skótoknál. Blair nagyon meg akarta verni a konzervatívokat, ezért támogatta az önálló skót parlament gondolatát, ki is estek egész Skóciából a konzervatívok. A vesztes Major pedig figyelmeztette szavazóit, hogy ez az Egyesült Királyság végét jelentheti. És most már a little Englanders felvetették a külön angol parlament gondolatát is. Mit tegyen Cameron? Hál’ Isten, ez az ő problémájuk.

De mit gondolnak erről a teakrata konzervatívok? A patriotizmus nem csupán játék a szavakkal, ez a hétköznapi hazaszeretet, a saját világunk megbecsülése, akár a sarki pékről, akár a gazdasági patriotizmusról legyen is szó. Ez a népszuverenitás gondolata előtti és attól függetlenül is megtalálható érzés például a Tamási Ábeljében. Nincs értelme és nincs indoka, ennyiben csoda. Csak a haladárok várják el a racionalizálását, és csak a nacionalisták akarják nacionalizálni. A patriotizmus az intézményeinkhez és az eszményeinkhez való ragaszkodás, már ha vannak. Vannak-e?