Gyorsírás a csatlós realizmusról

A hatalom szép. Ez van. Egyszerre felcsigáz és magával ragad, mint a szex, és megrémiszt. A klasszikusok is jól tudták ezt, azonban valahogy megfékezni, megzabolázni igyekeztek. Azután felfedezték Longinus rétort, és a sublimis fogalmát: a fenséges esztétikai, erkölcsi, politikai és vallási (a transzcendenshez társított) kategória lett (R. Otto: a „szent” mysterium tremendum et fascinans). Mivel a hatalom nemcsak megrettenti az embert, de felcsigázza és magával is ragadja, a szexushoz és a valláshoz hasonlóan képes lelkessé, elragadtatottá tenni, ezért nem mindenki akarja korlátozni, inkább fürödne az áldásaiban. És most ne a kilóra megvehető értelmességre gondoljunk, hanem a forradalom romantikájára, a tisztító erőszakra és hasonlókra.

A hatalom szükséges. Ez van. Mondják a realisták a politikai gondolkodásban. A realizmus létezik az irodalomban, festészetben, filozófiában, és mifenében, de most csak a politikai realizmus érdekel, mert mintha mostanában e kies hazában emelkedőben lenne az árfolyama.

A két világháború közti Nagy Vitában alakult ki a „realista” és „idealista” címke két tábor megnevezésére. A realizmus erős volt a hidegháború idején, de 1989 után egy ideig Fukuyama liberális demokrata optimizmusa uralkodott a nemzetközi politika megítélésében, A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése visszahozta a realizmus divatját — immár Magyarországon is. A realisták szerint idealisták azok, akik alábecsülik a hatalom jelentőségét a (nemzetközi) politikában, túlzottan bíznak az emberek racionális, erkölcsi lény voltában, a nemzetközi intézményekben és egyezményekben. A realisták a Népszövetség (és ma az ENSz) kudarcára hivatkoznak, azonban ezek inkább a racionalisták és a szerződéselmélet kudarcai. És e racionalista kudarcok — szemben a realisták érvelésével — nem cáfolják az ideák, erkölcsi megfontolások, hagyományok és érzelmek fontosságát a politikai cselekvésekben. Az erkölcsi utópizmus és a racionális konstruktivizmus kudarca még nem a realizmus igazolása, ugyanis a történetileg kialakult rend is alternatíva a politikai gyakorlat számára.

A XX. századi realisták (Carr, Morgenthau, Waltz, Kennan, Kissinger, Gilpin stb.) szerint a politika versengő természetű. Minden ember a hatalmi és anyagi érdekeit követi, nem pedig ideológiai, vagy erkölcsi, eszmei megfontolásokat. Ha igazuk lenne, akkor az embernek el kell-e fogadnia sötét, állati voltát, vagy elvárhatjuk-e tőle, hogy igyekezzen legyőzni azt? A görög-zsidó-római-keresztény hagyomány számára nem kérdés, hogy ilyen hajlamaink legyőzése lehetséges, és hogy ez az emberi.

A realista hízeleg magának — nem kicsit a modernek szokásos gnosztikus önteltsége jellemzi. Azt hiszi, ismeri a „valóságot”, leásott a mélyre, az igazi motívumokig, míg a többiek gyarló módón csak a felszínen látható motívumokkal foglalkoznak. Honnan tudja, hogy az ő valósága — az önérdek, hatalomvágy, félelem — valóságosabb, mint a vallási, erkölcsi megfontolások, érzelmek? Nem az a kérdés, hogy a hatalomvágy, önérdek és félelem mozgatja-e a politikusok vagy az államok cselekedeteit, hanem az, hogy csak ezek mozgatják-e?

A realista tanítás szerint az államok csak úgy tudnak fennmaradni, ha a hatalmukat maximalizálják a mindig ellenséges, kompetitív környezetben. Az államrezon (Meinecke) elmélet folytatása szerint az állam legfőbb feladata a fennállásának és erejének megőrzése. Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). A realisták számára a lényeg az állam mint önálló valóság, a lényeges és kizárólagos szereplők az államok. (Ezért az elnevezés a skolasztika realista irányzatából.)

A realisták szerint, ha vannak is, nem lényegesek az egyetemes erkölcsi normák, a nemzetközi politikában semmiképpen. Sem a vallási jámborság, sem az emberiesség eszméinek nincs lényeges szerepe az államok cselekvéseiben.

Mivel az állam valóságos (ezért realista a realista), cselekedetei más erkölcsi mércék alá esnek, mint az egyes embereké: csak a fennmaradás az előbbi cselekedeteinek mércéje; amit az állam megtehet, azt az egyén nem teheti meg. Az államnak nincsenek is erkölcsi problémái, dilemmái, szempontjai. Teljesen evolucionista a nemzetközi élet. A nemzetközi életet leíró realisták szerint az államok közt teljes a káosz, az államok csak a hatalomra törekszenek. Ugyanakkor más, a realista gondolkodással társított szerzők (Machiavelli, Hobbes) szerint az államon belül létezik autoritás, de azért az államon belül is érvényesek a realizmus bizonyos szempontjai: a politika a vetélkedés és harc világa, az emberek hatalomra és gazdasági érdekeikre törnek, és amorálisak. A kérdés az, hogy a hatalom akarása csak a nemzetközi politikában igaz, vagy a belpolitikát is ez jellemzi.

A realizmus szerint tehát az államnak fenn kell maradnia, és ebben csak magára számíthat, ezért bármit megtehet, bármilyen eszközt alkalmazhat.

Miért ilyen a (nemzetközi) politika világa? Miért a hatalom akarása, a félelem vagy az önérdek mozgatja ott az embereket és az államokat? Thuküdidész szerint az ember univerzális természete a hatalomvágy. Nem azt állítja, hogy némelyek némely cselekedete ilyen, hanem azt, hogy minden ember minden cselekedete. Az ember ilyen természetével magyarázza a nemzetközi politika jellegét — szigorúan véve ő nem is realista, hiszen nem az állam önálló valóságával magyaráz; viszont nem is tart igényt arra, hogy a polgárok és az államok más módon cselekednének egymással: szerinte mindkét szinten hatalomra törekszenek a cselekvők.

Thuküdidész megfigyelése, amit Periklész szájába adott — hogy ti. az emberek félelemből, önérdekből vagy ambícióból cselekszenek — nem a realisták hihetetlen éleslátásának köszönhető. Ezt sokan leírták, csakhogy nem normálisként. Szent Ágoston és a keresztények az áteredő bűn következményének tekintik azt a viselkedést, amit a realisták normalizálnának.

Az alapító atyáknak tekintett szerzők, Machiavelli, Thuküdidész, Szent Ágoston és Hobbes, nem tettek különbséget a belpolitika és a külpolitika közt. A realista iskola klasszikusai a szó skolasztikus értelmében nem voltak realisták. Az ember univerzális természetével magyarázták a politika e jellegzetességét — ebből az is következik, hogy a politikai és egyéb cselekvések közt nincs határ: minden cselekedet az önérdek, hatalomvágy és félelem folyománya: a burzsoá család az intézményesített prostitúció stb.

A mai realisták, bár hivatkoznak a fenti nagy nevekre, vonakodnak elfogadni az emberképüket, kevéssé az emberi természettel magyarázzák a (nemzetközi) politikát. Ugyanis ha komolyan vesszük a realisták emberképét (hatalomra tör), akkor hogyan lehetséges konszenzusos és liberális demokrácia? Vagy a demokrácia nagyon is realista, csak a hatalom (többség) számít benne? (Ez utóbbira következtethetünk abból, hogy Thuküdidész volt a demokrácia tulajdonképpen egyetlen fontosabb védelmezője a klasszikusok közt.) A demokrácia deontikus jellegével kell akkor azonban leszámolniuk.

Ezért a mai realisták közt elterjedt a strukturális realizmus: a nemzetközi élet jellemzője a szuverén hatalom hiánya, és emiatt káosz, hatalmi verseny és konfliktus van ott. Ilyen helyzetben minden állam bizonytalan a többiek szándékát illetően, ezért egyik sem lehet nyugodt, egy sem lehet status quo, hatalmat kell szerezi folytonosan — a megnyugvás és béke lehetetlen. A béke legbiztosabb biztosítéka, ha annyi hatalommal bír egy állam, hogy senki sem mer vele versenyezni. A realisták ugyanis előfeltételezik, hogy a hatalmi játék zéró összegű.

A realizmus belpolitikai hozadéka, hogy a jogi, vallási, erkölcsi megfontolások nem fontosak: az embereket megvenni vagy megfélemlíteni kell. Csak az a lényeg, kié a hatalom, hogy azt mire használja, már lényegtelen.

Mivel a hatalmat csak más hatalom korlátozhatja, ezért a hatalom kudarcai egy másik hatalomnak köszönhetőek — a frusztrált hatalom ezért ellenségeket, kettős hatalmat lát, és minden kudarcát e konkurens hatalom tevékenységével magyarázza.

Na de, mitől függ az állam hatalma? Az erőforrásaitól: technikai és nyersanyag készleteitől, de leginkább az emberek és az állam nem kényszeren, érdeken alapuló viszonyától. Burke figyelte meg a francia forradalomban, hogy a realista szemlélet — az emberek majd az érdekeiknek és/vagy félelmeiknek engedelmeskedve lesznek törvénytisztelők, lojálisak — a gyakorlatban bukott meg. Az ember néha valóban érdeke, félelmei és hatalomvágya miatt cselekszik, de ez a ritkább, és erre tartós együttműködést nem lehet alapozni. (A Machtpolitik híve, Weber ugyanerről írt száz évvel később.) A morális, vagy „idealista” cselekvést a realisták sem tudják kikapcsolni: ugyanis egy állam ereje, hatalma attól függ, mennyi embert, erőforrást tud mozgósítani, mennyire lojálisak a polgárai, mennyire készek adót fizetni, életüket adni. Az állam hatalma függ a mobilizációs képességeitől, ez pedig részben szervezési, de még inkább morális kérdés.


Merjünk kicsik lenni. Kádár Jancsi bácsi befigyel?

A realisták klasszikus szövege a Thuküdidésztől származó méloszi dialógus, ahol a „nagyhatalom” Athén használja a Machtpolitik érveit, míg a kicsiny Mélosz képviselői hivatkoznak méltányosságra, erényekre. De egy magyar hogyan lesz a realizmus híve, amikor a realizmus esetén eleve vesztes pozícióból, nagyon vesztes pozícióból indul, és amíg magyar marad, addig esélye sincs a pozíciója lényeges javítására!?

E reálpolitikai szemléletet a nagyhatalmak esetében hallani csak, hazai képviselői nem terjesztik ki Magyarországra az érvelésüket: ezek szerint Magyarországnak is hatalmat kellene szereznie a fennmaradása érdekében.

A realizmus részben visszamenőleg is magyarázná Kádár és hívei politikáját. Engedtek az erőnek. De ez igazolja-e akkor Szálasit is?

A realizmus érvelői rendre a „külföldhöz”, valamely nagyhatalomhoz való alkalmazkodás mellett érvelnek, mert kicsik vagyunk. (A „külföldhöz” való alkalmazkodás érve a Piac helyett most a Realizmus lesz?) Igen, ezzel talán biztosíthatják az itt élők fennmaradását, de ellentmondanak a realizmus első számú tételének, miszerint minden állam célja a fennmaradás. Márpedig a csatlós állam megszűnik azzal, hogy lemond szuverenitásáról. A valamely nagyhatalomhoz történő igazodás, behódolás realista igazolása ezért önellentmondást tartalmaz.

A hazai realista a saját realista előfeltevései — mindenki hatalmat vagy anyagi előnyöket akar — alapján milyen megfontolásból érvel így?

Kérdések a demokráciával, a szólásszabadsággal, a magyarsággal, illetve a konzervativizmussal kapcsolatban

Mivel egy nagyon kedves barátunk megajándékozta Loxont Internet-hozzáféréssel, a saison du concombre nem tart tovább egy röpke nyári pihenőnél, s így az Aranyblog-díj (amelyre ismeretlen tettes kedvesen benevezte weblogunkat) zsűrije sem kénytelen pusztán négy hónap tea-termésére szorítkozni az ízlésízélet-hozatalkor. Nem tudjuk, az alábbi írás elnyeri-e tetszésüket, de akárhogy is van, nem igazodhatunk senkihez saját igazságérzetünkön kívül.

*

Nos, megtörtént az, amire már minden józan, híreket olvasó Internet-felhasználó számított. A kuruc.info-t lekapcsolták. Nem minősíteném ezt az egyébként számomra kevéssé szimpatikus, ám sok tekintetben ugyanakkor egyértelműen és úgyszólván pótolhatatlanul tényfeltáró oldalt, amelynek elvesztését nem pótolhatja a csodálatos Népszava. Egy olyan szerkesztőség, amely (szimbolikus módon) Libényi János-féléket nevez meg munkatársaként, nem számíthat igazán nagy sikerre a teakraták körében, legfeljebb olyanokéban, akik annyira bibliofilek, hogy még Wilde Oszkár Vera-ját is képesek gond nélkül megemészteni, és elolvasását követően nem megundorodni a szerzőtől.

Sokkal inkább kérdés azonban, hogy e közéleti szempontból legalábbis kétes értékű – fertőtlenítő szándékúnak titulált – akció közben mit hitt magáról az egyébként jelvényében tudathasadásos módon Turul-jelképet felhasználó Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve – talán még sokkal inkább – az a politikai elegy, amelynek a képviseletét gyakorlatilag ellátja.

Ha a hírek ugyanis igazak, 2008. július 5-én – egy füst alatt – a radikálisnak éppen nem mondható honlap, a Gondola, a Jobbik nevű demokratikus párt, a Magyar Gárda nevezetű bajtársias, rendőrség-pótló szervezet honlapja, valamint a magát Szent Korona Rádióként aposztrofáló portál is le lett kapcsolva (e sorok konzervatív írója kevéssé látogatja e portálokat és nem szeret híreken „szörfölni”, plusz úgynevezett „fórumokon” vitázni, ám a valószínű tényekről e megbízhatónak látszó forrásból értesült).

Az még csak hagyján, hogy egy Turulmadarat ábrázoló szobrot kordonokkal vesznek körül, és – zavaros hivatkozásokkal – le akarnak bontani, Árpád-sávokat közterületen betiltatni, miközben maga a betiltó gépezet szervezete rendelkezik ezeket ábrázoló jelvényekkel. De hogy képzelhetik azt, hogy – liberáldemokrata hitvallásuk ellenére – felhatalmazottak eldönteni, mit szabad és mit nem? Hogyan vehetik a bátorságot arra, hogy miközben szabadságról, egyenjogúságról, esélyegyenlőségről, démosz általi felhatalmazottságról (és demokráciáról), illetve hasonló, követhetetlen ködelvekről beszélnek, meghatározzák, hogy kinek és minek nem lehet megnyilvánulni?

*

Nem olyasmiről van-e szó, hogy az antiautoriter diskurzus mögött egy titkos autoriter-demokratikus elvrend rejlik? Olyan elvek rendje, amely – szabadsággal és jólétiséggel felcímkézett álarca mögött – egy dogmatikus, végletesen kiszámítható, elfojtó véleményrendszerbe és antiintellektuális, sőt természetellenes rendőrködésbe torkollik? Egy olyan elvrendszer, amely végül egy ilyen paradox eszmecsere formájában mutatja be saját inkoherenciáját és képtelenségét – szinte mint egy önkénytelen vallomás. Egy olyan elvrendszer továbbá, amelynek már az alapjai teljesen homályosak, maximálisan spekulatívak, és amelyekről szólva Vilfredo Pareto szellemesen jegyezte meg, hogy legalább olyan misztikusak, mint a Szentháromság dogmája. S végül természetesen egy olyan cetlihalmazról van szó (demokrácia és szólásszabadság), amelyet – ab ovo képmutató és önellentmondó voltánál fogva – bárki vindikálhat a maga számára is, ha nem épp előbb, akkor utóbb.

Mindeközben e címke-ideológiák eszmei képviselői, tehát ugyanezek a kételkedőnek látszó, magukat szkeptikusnak beállító emberek folytatnak kételkedésre semmi okot nem adó tevékenységet, olyan véleményeket formálva, amelyek teljesen sarkosak, és szemernyi helyet sem hagynak arra, hogy az ember akár csak a kételkedésében vagy a morfondírozásában is szabad maradjon.

*

A Teák nem „népnemzetiek”. De – talán éppen ezért – nem értik (legalábbis Loxon), hogy egy olyan nemzet leszármazottja vagy tagja, vagy egy olyan ország szülöttje, amelynek – példának okáért – a Turul az egyik – ha nem legfőbb – mítikus totemállata, vajon miért ne láthatná e madár szerencsés ábrázolásait? Ez egyszersmind válasz a „magyar nácivadászok” (brrr) ellenséges agitációjára is, akik minden kérdést kizárólag egy „náci” komplexus nézőpontjára egyszerűsítenek le, és ilyen – eleve logikai bukfencet tartalmazó kérdéseket tesznek fel: „Ha a náciknak [sic] szimbólum kell, ha Jézus tanításai ellenére mégis pogány módon bálványt szeretnének imádni, miért nem jó a csodaszarvas?”

Emese álma

Álmos, az első vezér

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Forrás: Anonymus Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította Pais Dezső

Kétségkívül megfelelő a tibeti mesék szereplőjével rokonságot mutató Fehér Ló (és annak Fia), a Csodaszarvas, és még sok más mítikus állat-szellem is a magyarság lényegének és belső lehetőségeinek szimbolizálására, a Turul azonban éppen a centrális vonatkozások egyik regulatív érvényű aspektusát, a királyságot szimbolizálja, a magyar királyi nemzetségek relatíve örökkévaló attribútuma, amely olyannyira nem csak népi jellegzetességekkel bír (és tehát nem csak a kuruckodók szívügye lehetne), hogy – mutatis mutandis – még a Habsburg névben (ld. Habicht), sőt egy királyi módon kiemelkedő hegy nevében is megjelenik.

Végül: mit jelent egy olyan konzervativizmus, amelyből mindazokat a szimbólumokat mellőzzük, melyeknek mélyebb jelentésük lehet (mégpedig nem csupán a XX. vagy a XIX. századba visszanyúló jelentésük)? Loxon szerint egy ilyen „konzervativizmus” nem több annál, amit egy öltönyös-nyakkendős parlamenti menedzser „képviselhet”, s aminek – valljuk meg – szellemileg semmi köze semmihez. Már a szvasztika hisztérikus üldözése is nevetséges, de végképp az a turulmadáré.

(kanalát a csésze pereméhez kocogtatva csendet kér)

Kérem az elfogulatlan, jóakaratú és a rossz sztereotípiákat mindenfelől sutba vető vendégeket, hogy Kínai Kálmán és Trágár Tóni kissé cinikus véleményét, másfelől Tölgy aggodalmait megértve mérlegeljék e kérdéseket a fenti, modernizmus- és modernista alkotmány-szkeptikus szempontból is. Ez a felszabadult gondolkodás követelménye.

A konzervatív stílről (avagy hogyan játsszunk, és hogyan ne a világszínházban? ) — lábjegyzetek a poszt- és kommentárkultúrához

Már régóta tervezem, hogy írok Önöknek néhány kéretlen és módszeresebb sort a konzervatív stílusról. Ám az a sajátos érdektelenség, amely a témát körbelengi és mély homályba burkolja, eleddig elvette a kedvemet. Gizikéről nem is beszélve.

Most azonban elöntött a priznicekkel és hidegvizes fürdőzéssel is csillapíthatatlan harci hév – nyár lévén pedig utóbbira még hűvös égövi helyzete ellenére is gyakorta kerül sor távoli kastélyomban. Zenész barátainknál ugyanis megjelent egy cikkrecenzió Lord Shimoda jóvoltából, amely alá a szokásos modorban elindult a kommentálás. Tudják, szomorú módon az a típusú, amellyel kapcsolatban az értelmező szótárban a dögunalom szócikknél kell keresni a pontos referenciát. Engem ez a dögunalom késztetett most írásra.

Megpróbálom összefoglalni a jellemző érvelési metódust, amely a résztvevők politikai irányultságától – sajnos – független (párbeszédes – pontosabban párhuzamos monológos – formában):

1. Hülye vagy. Mellesleg.
2. Okos vagyok, de mindegy.
3. Nagyon hülye vagy. Csak szólok.
4. Nagyon okos vagyok, bár ezzel nem dicsekszem. Ott van a cikkem, az jobban elmondja helyettem.
5. Azért vagy egyébként hülye, többek között, mert azt írtad, hogy Che Guevara kék ágyékkötőt viselt, miközben pirosat viselt.
6. Nem azt írtam, amit írtam. Azt írtam, amit nem írtam.
7. Képzeld, kinyitottam egy szótárt. Többet kéne olvasnod.
8. Én meg belelapoztam ám a Guinness Rekordok Könyvébe!
9. Én olvastam ám Rubicon-t is!
10. Nekem meg a Schvoy lepecsételte az útlevelemet. Jöhetnél te is hiteles beszámolókkal.
11. Menj innen. Csak úgy mondom.
12. Találd meg utadat valamely felmenőd belsejébe, teszem hozzá higgadtan.
13. Minősítgetsz, azt tudod, ugye?
14. Te minősítgetsz, kérlek szépen. Nincs erkölcsi tartásod.
15. Kimoderállak, ha ilyeneket mondasz.
16. Ezt a ti kutyátok kölykénél így szokták. Csak analizáltam.
17. Szép kis analízis. Relativizálsz.
18. Idehozom neked ugyanazt az idézetet kétszer, te meg rá se rántasz. Te relativizálsz, különben is, édes pajtásom.
19. Na most aztán már irgum-burgum, de tényleg. Ha még egyszer azt mondod, hogy én relativizálok, erkölcsileg ellehetetlenítelek és kinyomom a szemedet.
20. Kutyátokkölke. Csak moderáljál ki. Itt van a mellkasom, tessék, tépd ki a szívemet is. Annál inkább hősies vörös színben fog pompázni, ha eddig nem is – mert eddig semleges, strukturalista szívem volt! De most!
21. Nem kell a duma. Terroristák vagytok ti mind. Ebből is látszik.
22. Támaszd alá. Különben is ti vagytok a terroristák. És még szöveget se tudtok értelmezni.
23. Már eléggé alátámasztottam. Lásd 1., 3., 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17., 19., 21., na meg 23. pontokat, ez utóbbi a leglényegesebb.
24. Ez nem támaszt alá semmit, csak a 4-es pontot, meg azt, hogy a 3-as pont saját magadra vonatkozik elsősorban.
25. Nem fogunk itt filológiai vitákat folytatni, amikor te egy kiállhatatlan terrorista vagy. Olvasd el újra és kész. Akkor majd rájössz, hol lakik a konzervatívok istene.
26. Ott lakik a kutyaólban.
27. Na tessék, ateista vagy. Ateistákkal nem vitázom. Azoknak nincs is erkölcsi érzékük. :)))))))), valamint :(((((((((
28. Muhhahha, :DDDDD
29. Bruhahahahahahahah (ezt nevezed te érvelésnek, te kis maszopos penészvirág?)
30. Ennyit rólad, Magyar Nemzet-fan.
31. Na jól van, most már idézz, pöttömjankó, mert seggberúglak, aztán anyád is megnézheti, hogy repülsz.
32. Már bocsánatot kérek, de én egy jó cikket írtam. (Sírni kezd.)
33. Na, most már lelépek, megyek meccset nézni inkább.
34. Futballhuligán!
35. Utalnék a 29. pontra. Egyébként a meccs jó. Már 2-0.
36. Különben meg kiirtottátok a zsidókat.
37. Na állj. Ti irtottátok ki a zsidókat. (Közben 3-0)
38. Nem, ti.
39. Nem, ti (ezt már a 37-es pontban is bebizonyítottam).
40. Az semmit nem ér. Elkened. Olvasd el, mit írtam a 38-asban. Az minden érvedet rombadönti.
– idegen közbelép: Mit kell ezen vitatkozni, Che Guevara egy Horthy-imádó fasz volt. OFF Különben meg nagyon szép ajándékokat kaptam karácsonyra.
41. Téged nagyon csúnyán lejátszottak a pályáról. Én alázatos keresztény vagyok, de így is megállapítom tárgyilagosan, hogy romokban heversz.
42. Kevés vagy, mint balatonszeletben az erkölcsi érzék, horthy-rajongó! Kereszténység, pfuj, öldöklő magyar nagyonszentkirályok.
43. Ne sértegesd a szentistvánt, nem civilizált dolog.
44. Ennél még Che Guevara is nagyobb szent volt.
45. Revideáld magad, vagy kikötözlek egy fához, aztán felgyújtalak egy rakás Népszabadság tetején.
46. Na tessék, ez az igazi „szent” istváni szellem!
47. Unlak, elmegyek.
48. Ámen.
49. Mégis visszajöttem.
50. Érdekes, talán csak nem lelkiismeretfurdalást éreztél a 36-os érvem miatt?!
51. Nem, hanem időközben kiestek a lappok, és nincs jobb dolgom, mint téged gyepálni.
52. Nekem sincs jobb dolgom, de ezt nem vallom be.
53. Akkor újra: még mindig nem érted, hogy hülye vagy?
54. Még mindig nem. Még mindig úgy gondolom, hogy okos vagyok. Viszont te hülye vagy, az már biztos.

etc. ad infinitum (a valósággal való bármely egyezés... stb.) Mármost, mi a teteje mindennek?

By the way, Kínai Kálmán és Trágár Tóni, ha a konzervatív stílusnak nem is éppen mintapéldányai, legalább posztokat írnak, és nem kommentálnak annyit feleslegesen. Viszont a fentiek után bárkinek is joggal fájhat, hogy a kommentárok színvonala alacsony? Magunkon kellene kezdeni a nívó javítását.

Hogy ne csak parodizáljak itt, íme néhány arany ötlet, néha óvodás szinthez szabva (sajnos van értelme).

a) A nick-eket annak venni, amik: nevek, szerepek. Nem tudjuk, ki és miért rejlik mögötte —> a konkrét szerepre reagálni, nem a feltételezett és paranoid módon felruházott személyre. Az internet, különösen pedig a blogoszféra ráadásul hamis terület, itt mindenki játszhat szerepet; nem valós személyek, hanem kreált maszkok, néha kísértetek ütköznek meg.

b) Tekintélyalapú érvelés helyett elsősorban gondolati érvelés. A tekintély bármikor és bárki által kétségbe vonható. Ehhez kapcsolódóan: nem venni hitelesebbnek egy hivatkozott írott forrást, mint egy személyes beszámolót, vagy mint egy személyes benyomást és álláspontot – csak azért, mert az írott: írott, s tehát bibliográfiai adatokat lehet idézni hozzá.

c) Szükségtelen a vitapartner számára axiomatikus dolgokat „megdöntöttnek” és „megbukottnak” nevezni, mivel semmi foganatja. (A másik nem tekinti így – ha egyáltalán feltételezzük, hogy nem játékból köti az ebet a karóhoz).

e) A nagyon nagy ökörségeket figyelmen kívül kell hagyni. Egyáltalán nem szükséges dialógust folytatni, ha az hiábavaló. Hogy a felesleges magyarázkodással csak az ezeket minimális erőfeszítéssel kicsikaró ámokfutók nyerhetnek előnyöket, azt – ha Loxontól nem – már Manyi Bécitől is megtanulhatták volna.

f) Néha mondhatunk valami kedveset vagy elismerőt is vitapartnerünknek. Szavatolom, hogy nem fog fájni.

Kiegészítés mindezekhez: nem fog semmi eldőlni az ilyen rossz kis onlájn mém-csörtékben. Hiúságunk nem fog sosem kielégülni, ellenfelünk pedig nem fog kiesni a nyeregből, és főleg nem akkor, amikor (ál)arcunkra esünk, mert kiderül, hogy aki ellen mozgósítottuk az egész bábeli könyvtárt, csak egy kreált maszk.

Persze mindezt ne vegyék készpénznek, ez csak egy alakoskodó, hiú és magasztos nick magánvéleménye.

*

Post Scriptum

Posztzárta után a Konzervatórium blog idézett posztja érdekes,
egyszemélyes ámokfutássá alakult a megkritizált és feleslegesen felhúzott szerző,

Mathias Brandy

részéről.
Úgy látszik, vannak még igaz komédiások a világon.

Mi továbbá elkönyvelhetjük: jó helyre tapintottunk, amikor
a kommentálás diszkrét bájáról
e poszt hozzászólásait mutattuk be példaképp.

Reactionary nevű szerzőnknek pedig ezúton mégiscsak gratulálnunk kell.