Mentett komment

Tárgy: Adatmentés, filozófusok maguk közt, törzsi torzsalkodások

Idő: 2013. július 23.

Forrás: mandicset

„Diner Man 2013. július 24. 16:49

@felszámoló

Ide kel valamit másolnom. Jotunder ugyanis azonnal törölte, amikor az Örülünk Vincentre kommentként beírtam. Jó vagy, Elek pofa, egy hatamas s-fej!

----

Rendben, Jótündér, de sem a szóhasználat, sem az attitűd nem alkalmas a helyzet pontos feltárására. Molnár Tamást senki sem akarta isteníteni, de amikor Lúdanyó megszólalt az ügyben és kimondta a bűvös NB III-at, azért a jól értesültekben valami felkattant. Először is az, hogy Lúdanyó csak nyögni tud franciául, jó esetben. A társalkodásra nem futotta könyvbúvári munkája mellett, de persze ezzel nincs egyedül, mert a híres, már nyugdíjas Steiger prof. sem tud megszólalni értelmesen egyetlen nyelven sem (OK, magyarul néha). Lúdanyó azonban oly mértékben elvetette a sulykot ezzel az enbéhármazással, hogy ez kiváló ugródeszka a jobbantaknak: íme, így bírál a semmiféle NB-be nem beférő, franciául csak motyogó professzor-asszony (aki minden igyekezete ellenére sem lett akadémikus — most tegyük a kezünket a szívünkre és kérdezzük meg: ki fog emlékezni Lúdanyó tudományos munkásságára, amikor távozik? Nem sokan, nem sokan...). Tehát leszögezhetjük, hogy Molnár neve jelképes, hogy az egyik legismertebb US-konzi, kiváló megfigyelő, de semmikép sem korszakalkotó gondolkodó (s ezt senki sem állította néhány zsidó tanítványán kívül, pl. Rabbi Schiller NY-ból). Ettől még lehet róla intézetet elnevezni, erre bőven van példa a művelt és a műveletlen világban egyaránt. Nemrég jártam Amsterdamban, ahol a külvilág előtt tökéletesen ismeretlen nagy holland személyiségek nevét viselik ismert és jól működő intézmények.... S akkor a »böbék«. Mindig csodálkoztam a balosok szemellenzősségén. Ők beszélnek böbékről, akik sorra kinyalták Rákosi, Kádár, Horn, Gyurcsány, Bajnai seggecskéjét? Amikor Heller maga kuncorgott vissza a hatalom közelébe 1957-es levelecskéjében, amit nyilván egykori férje írt, mert a halottak csak ritkán rukkolnak elő cáfolattal...)? Amikor mindenki tudja, amiről szemtanú számolt be, hogy Bacsó Béla azzal a kéréssel ment el Magyar Bálinthoz, hogy most már igazán sok pénz kell nekünk, s találjátok ki, hogyan. Kitalálták, Elek úr! Kitalálták, a pénzt kiosztották, elfelejtették a közvéleményt erről tájékoztatni, majd a rendőrségi feljelentés időszakában be voltak fosva, a saját szememmel láttam a verejtékező Borbély Gábort: Most mit tegyek, hogyan oldjam ezt meg? Ő kérdezte, mert pontosan tudta, hogy mennyi vaj olvad a fején. Az már a mai Hatalom óvatoskodása, hogy ezt az ügyet nem forszírozta tovább, de ha megtette volna, menekülő balböbék rajai borították volna be felhőként ezt az antidemokratikus eget... Szóval ki lehet törölni ezt a bejegyzést, nem számít, hiszen a tényeken még az örülünkvincent sem tud változtatni, pedig igyekszik, s a kicsi kis klub, mely idejár olvasgatni, alig haladja meg a 25 főt. Szóval tele vagytok balböbékkel, Elek úr, s a régi szokás szerint pont azt rójátok fel másnak, amiben ti ezerszeresen vétkesek vagytok. de ezért múltok el menthetetlenül. Molnár Tamás néhány jó mondatát pedig megőrzi majd a történelem.”

Filozófusok, kétszer ugyanabban a kanál vízben

Olvassuk a mai sajtót, Loxonnal ugyanazt a cikket, egyenlő internetnyi távolságra egymástól és TGM-től, és mindketten máshogy értjük. Én újfent a bulváros-akciófilmes vonulatot kedvelem (tudják, félrészeg vagy színjózan, filozófusnak nevezett entitások vérre menő küzdelmei széklábakkal és véleménycikkekkel). Először arról akartam írni, hogy miért tartom TGM írását etikusnak, óvatosnak és korrektnek (alighanem Loxonnal ellentétben), miközben TGM nézeteitől elhatárolódom (bár ez aligha érdekel bárkit is). De a komoly apológiától elvont hajlamom a börleszkre és a groteszkre.

Nézzük a múltkori posztban összegzett események legutóbbi folytatását. A botrány legfontosabb szereplője, Boros János továbbra is hallgat — nyilván kivárásra játszik. Azonban a viharos filozófiai évzáró partyról újabb információk szivárogtak ki: erre reagált (szerintem mértéktartó és korrekt módon) Tamás Gáspár Miklós, meg megfelelő torzításban a Népszava (ld. lentebb). Amit a kívülálló is érzékelhet a botrány gomolygásából, az az, hogy újabb figura került reflektorfénybe. A MaNcs cikkében még csak egy fiatal munkatárs szerepelt, aki valami csúnyát mondott Gábor Györgyre; TGM mostani hozzászólása és a Népszava cikke után lehet nevesíteni is a szereplőt. A Népszava-vonal egyenesen egy államilag támogatott antiszemita-antiliberális frontot vizionál. Miről van itt szó? Lássuk a múlt ködéből egyre jobban kibontakozó eseményeket. Alább a MaNcs beszámolója: egy ideig talán publikus volt, de most már nem az [korrekció: de, publikus itt, csak ügyesebbnek kell lenni hozzá, mint a szerző volt].


Képzeljük el a következő komikus jelenetet (a MaNcs állítólag több mint egy tucat érintettel beszélt a rekonstrukcióhoz):

• A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete évzárója van.
• Zártkörű alkalom, kollégák maguk közt, iszogatnak. Fogadjuk el, hogy magasan kvalifikált, filozófiailag képzett emberek.
• Vita támad az egyik előző igazgató teljesítményéről, az egyik fél egy „fiatal, kapatos” kolléga, aki vádaskodik — nevesítsük: Demeter Tamás.
• Gábor György megvédi az ex-igazgatót, és közli a fiatal kollégával, hogy ne hazudjon.
• A fiatal kolléga válasza: „A te mispóhéd, az szokott hazudni.”
• A fiatal kollégát ezután a szoba gazdája kikergeti a szobából.
• A fiatal kolléga másnap, vélhetően a másnaposság szokásos szimptómáival küszködve, de szintén vélhetően ráébredve arra is, hogy mennyire kínos a saját főnökét pont egy jiddis szóval magukfajtázni, ír egy levelet a megsértett Gábor Györgynek.
• Utóbbi nyilvános elnézéstkérést vár el.
• Ennek egy semmitmondó, már-már gyurcsányi elnézéstkéréssel (TGM: „sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérés”) tesz eleget a nyilván kijózanodott kolléga, amit Gábor nem fogad el. Satöbbi.

Álljunk meg egy pillanatra. Ezek a Magyar Köztársaság filozófiai kutatói, nem az Indul a bakterház szereplői. A kutatói élet leginkább abból áll, hogy az ember az állam pénzén okos, órákat tart valami egyetemen, könyvtárban olvas és jegyzetel, konferenciákra jár, esetleg publikál, külföldön hesszel ösztöndíjjal (és bónuszként egyetemista lányokat stíröl). Az, hogy egy „filozófus” emberileg is értékelhető teljesítményt nyújtson, az utóbbi időkben nem kritérium: közülük meglehetősen kevesek mérik magukat a mindenséggel, részegen meg pláne.

Demeter Tamás munkásságát nem ismerem mélységeiben. Sőt. Az önéletrajzából jól látható mindenesetre, hogy 1997-től (22 éves korától!) dolgozik az MTA intézetében, tipikus húsosfazék-közeli pályát befutva: ösztöndíjak mindenféle külföldi egyetemeken, publikációk, és egy hátszél nélkül aligha lehetséges karrier (33 évesen habilitáció ... és hallgassunk a pletykákról), és egy nem egyértelműen kiemelkedő intellektus.*

Nézzük azonban ugyanezt az eseményt a Népszava szemüvegén át. Az írás apropója, hogy a Fiatal Tehetségnek még éppen sikerült megkapnia egy hatalmas összegű, 35 éves korig adható húszezer Eurós ösztöndíjat. A Népszava cikkének már a címe is orientáló: „Kitüntetést kapott a zsidózó filozófus”. TGM reakciójából megtudhatjuk, hogy a fenti alkalommal zsidózás éppen nem hangzott el, de az akcióelemek bemutatásáért iktatjuk a szélsőbal tudósítását. Az olvasó megtudhatja, hogy filozófusból is van kicsi és nagy is, erőszakos és áldozati. A Népszava jóvoltából most már a liberális olvasókon túl a szélsőbalosok is megismerhetik az egzotikus, kicsit talán belterjes szót: mispóhe!

„Akkor búcsúztatták az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóját, Vajda Mihályt. Demeter Tamás itt arról beszélt, hogy a náci Németország jogállam volt. Később már csak néhányan maradtak, ezért az egyik kolléga szobájában folytatódott a beszélgetés. A fiatal tudós akkor már az intézet korábbi igazgatóját vádolta lopással és sikkasztással. Többen rászóltak, Gábor György pedig fennhangon követelte, hogy hagyja abba a hazugságot és a rágalmazást. Demeter erre felpattant, és azt ordította, hogy a »te mocskos zsidó fajtád, a te mispóchéd« (eredetileg pereputtyot, rokonságot, de az antiszemita szóhasználat szerint »zsidófajtát« jelent), és neki akart menni a nála két fejjel alacsonyabb, és 20 évvel idősebb filozófusnak. Négyen fogták le Demetert, így sikerült megakadályozni, hogy tettlegességig fajuljon a vita.”

Ugye, mennyivel érzékletesebb, mint a fenti beszámoló? Igaz, elsősorban baloldali fülekre van hangszerelve (a „jogállam” szó például az októberi gumilövedékes események óta kevéssé fétis a jobboldalon). Az mindenesetre belátható, hogy tapintatos ember, akármennyire is beágyazott a munkahelyén, a náci világot nem fogja dicsérgetni tudhatóan zsidó származású kollégái előtt (amennyiben elhihetjük ezt a frissen felmerült mozzanatot). Még bosszantásból _se_.

Képzelje el az olvasó, ahogy a nagydarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófus rátámad a kisdarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófusra! Négy filozófus kolléga fogja le!

Perverz bölcsészek összeállíthatnak efféle ápoló-filozófus-csoportokat a FI honlapja alapján ... nézzük csak, én Ferencz Sándort bevenném, ő jókat írt Szent Anzelmről annakidején ... Frenyót kihagynám, neki nem való az ilyen akció ... Golden Dániel fiatal, biztos jó erőben van, régen Balassi körül matatott ... Neumert kihagynám, mert nem szeretem a Wittgenstein-értelmezését és különben is, dulakodáshoz nem nő kell ... húha, még két főt kell találnom! stb.

És mit kiabál ez a filozófus-terminátor? Mert ezen fordul meg minden. TGM-et idézem: „Ha jól tudom (a 2009. december 22-i botrányos összejövetelen nem voltam ott), a Népszava túlzó módon ismertette az elhangzottakat, a »mocskos zsidó fajtád« (!!!) kitétel nem hangzott el, de ami elhangzott, az is éppen elég.” Legalábbis a zsidózás vádjához. Mi is hangzott el?

„A te mispóhéd, az szokott hazudni.”

Ízlelgesse az olvasó ezt a fordulatot, mondanám lassan, bayeresen. Kicsit billegtetném is a fejemet közben (szintén bayeresen). Normális, mucsai, tetemcafatos-micisapkás, előítéletes antiszemita használ ilyen szót? Ismer ilyen szót? (még mindig bayeresen kérdezem). Mucsai magyar antiszemita ilyen szót legfeljebb akkor hall, ha egy pesti körfolyósón hallgatózik. Vagy a barátnőjének esetleg családi konfliktusai vannak. Az átlag MaNcs- és Népszava-olvasó szókincsében nincs benne a szó, mert mindkét szerkesztőség megmagyarázza. Így legalább az antiszemitáknak se kell rákeresni a neten.

Innen a dolog az ismertek szerint zajlik. Formális bocsánatkérés, amit annak is vesznek. A sértett fél durcimurcis lesz. Kozmikus fájdalmát nagyobb fórum elé viszi. TGM: „Legmélyebb sajnálatomra és kérésem ellenére kiváló kartársunk, Gábor György D. T. sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérését nem fogadta el, és — ugyancsak kifejezett kérésem és tanácsom ellenére — az ügyben az MTA Tudományetikai Bizottságához fordult, ami méltányolható és jogos, habár nem túl eszélyes.” Nehéz nem észrevenni itt TGM realitásérzékét. Tegyük fel, a tehetséges fiatal beágyazott azt üvölti tisztelt kollégájának --magyar köznyelven--, hogy „a te jó k.... édesanyád, az szokott hazudni!”. Vajon ekkor is a Tudományetikai Bizottmány elé kerül a dolog?

No, innen érdekesebb az, amit TGM ír, és Loxon szerintem itt érti máshogy, mint én.

„A Magyar Tudományos Akadémia vezető körei — már csak a folyamatban lévő »tudományetikai« panaszeljárás miatt is, meg a tudományos körökben közismert affér folytán — tudatában kellettt hogy legyenek annak, hogy amikor Talentum díjat juttatnak D. T. kollégánknak (nemcsak tudományos teljesítménye, hanem »emberi kvalitásai« miatt...), akkor a látszat szerint mit jutalmaznak.”

TGM azt mondja: mindezt ismerve (bizony, a beb.szott dulakodást, szóváltást, a kiharcolt képmutató bocsánatkérést, majd az azt követő túldimenzionált „tudományetikai” vizsgálatot) kapta meg a beágyazott kolléga a magyar viszonyok közt döbbenetesen magas díjat. Az „emberi kvalitás” ilyen idézőjeles emlegetése egészséges kárörömöt okoz bennem, bevallom. A látszat bizony az lesz, amit a Népszava (és figyeljük meg a láncreakciót: majd az ATV és a Hetek) kiolvas belőle. „Antiszemitizmus az értelmiségben, akadémiai antiszemitizmus” stb. Nézzük a folytatást. TGM írja:

„Tekintettel arra, hogy D. T.-n kívül más szóba jöhető fiatal művelői is vannak a filozófiai tudományosságnak, az a LÁTSZAT (hangsúlyozom: LÁTSZAT) keletkezhetik, mintha a Magyar Tudományos Akadémia egyszerűen a zsidózást díjazná olyan történelmi pillanatban, amelyben az antiszemitizmus elfogadottsága (és veszedelme) a legnagyobb a második világháború óta (Magyarországon). Értelmes emberek ilyesmit nem tehetnek, s ha mégis megteszik, vagy eszük vagy jóhiszeműségük iránt ébresztenek kételyeket.”

Vagyis: lehetett volna választani, vannak más tehetségesek is, mégis ezt a karaktert díjazták. TGM persze a saját paranoiája felől nézi a dolgot: a (nem a fenti, lejáratott értelemben vett) filozófusi intellektuális tisztesség és függetlenség birkózik benne a szokásos, bejáratott bal-lib szorongással. TGM nem veszi figyelembe azt, hogy itt nem morális döntés egy ilyen díj átadása; az ifjú kolléga valószínűleg annyira be van ágyazódva a megfelelő helyeken (13 év MTA kutatói pozíció után?), olyan emberek állhatnak mögötte, akik már a beb.szott hőzöngés előtt neki adták volna a díjat.

Mindegy. Amit láthatunk, az részint komédia, részint egy antiszemita-ügy konstruálása, amit a Népszava antiliberális- és antibaloldali-üggyé próbál felfújni. TGM cikke azért jó, mert távolságtartással kezeli azt a LÁTSZATot, amit kiépítenek hamarosan. Az előző kört nem sikerült antiszemita-antiliberális sérelemmé felfújni, hiába volt a bal-lib médiakampány. A dolog formálisan jogos volt, Boros János ügyesen hallgatott (TGM-nek van igaza: morálisan helyesebb lett volna, ha nem fogadja el a kinevezést, de a hatalom és a morál itt is két dolog) ... és a dolog elült (a médiában legalábbis). Most a csapásirány megváltozik: a MTA felé mutat. Most Demeteren próbálnak fogást találni.

Ez utóbbit én alapjában nem is sajnálnám. A gyerek már így is túlnyerte magát a tehetségéhez és a megmutatkozó emberi kvalitásaihoz képest, és tényleg vannak tehetséges fiatalok rajta kívül is. De állami antiszemita-üggyé felfújni ezt a komikus cívódást egyértelmű manipuláció, egy újabb vergődés, kapaszkodás a szalmaszálba.


* Fenti fanyalgó véleményem két DT-publikációra alapoztam annakidején. Az egyik az „Az eszmék tipográfiája”, amelyben egy nem túl kiugró bölcsészintellektus nyomait véltem felfedezni. A másik egy Balogh József-kiadás (Hangzó oldalak címmel, 2001.) „könyvfejezetként” tálalt 15 oldalas előszava, ahol is a benne szereplő tanácsokat (gondolatokat?) hét embernek köszöni meg (és ez csak az egyik gond a szöveggel).

Egy szál izévirág (avagy miért nem vennék autót Szabó Lőrinctől)

A fordító ugyebár az az ember, aki nekünk, egynyelvű bennszülötteknek, elhozza a külföldinyelvű szerzők üzenetét. Az ember, amíg egynyelvű bennszülött, önkéntelenül is megbízik a fordítóban. Mert a fordító okos. Mert a fordító ért külföldiül, mi meg nem. Mert a fordító nevét nyomtatásban látjuk a vers végén, a sajátunkat meg kézzel írva a füzetek meg a tankönyvek vignettáin. Mert a fordító művész, netán költő.

Ráadásul a fordítás bizalmi dolog. Az olvasó nem ismeri az eredeti nyelvet, és ki van szolgáltatva a fordítónak, akit hiteles tolmácsnak gondol. A költészet képeit és metaforáit le lehet fordítani, a vers készen van, az eredeti költő már megcsinálta: a fordítónak a feladata másodlagos, hiszen neki csak tolmácsolnia kell. Kellene. Nem átírnia, átfazoníroznia, hanem visszaadni az eredetit.

Van egy eléggé ismert verse William Wordsworth-nek. A lírai én sétál, valamikor az 1790-es évek végén, és egy tó partján, a fák árnyékában meglát egy ragyogó virágmezőt. Annyira szépek a virágok, hogy olykor fel-felidéződik az emlékezetében. A magyar olvasók Szabó Lőrinc fordításában ismerik (középiskolás szöveggyűjteményekből, például). És ezért nemigen tűnik fel nekik a hamisítás. Nekem is csak jóval később tűnt fel. Az első két versszak így szól:

I wandered lonely as a cloud

That floats on high o'er vales and hills,

When all at once I saw a crowd,

A host, of golden daffodils;

Beside the lake, beneath the trees,

Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine

And twinkle on the milky way,

They stretched in never-ending line

Along the margin of a bay:

Ten thousand saw I at a glance,

Tossing their heads in sprightly dance.

Ha angolul értünk, elég egyértelmű a költői kép. A szöveg (nevezzük „eredetinek”) sárga, “daffodil” nevű virágokról beszél. Ezt a virágot magyarul és németül nárcisznak nevezzük: szép tavaszi virág, mindenki ismeri, mérget tartalmaz és talán egy lábnyira nő meg.


A vers szerint sokezer ilyen aranyló virág táncol a szélben. Ami egy nagyon szép és erős kép (már amennyiben az olvasónak van érzéke a természeti és költői képekhez): a nárcisz feje ugyanis általában lefele csüng a szárról, a sárga virág pedig kontrasztot ad az árnyékban. Egy mező daffodil valahogy így néz ki (wikipaedia-kép, Angliából):


Szabó Lőrincnek nem mindenhez volt érzéke. Jelen esetben például a költői képhez és a biológiához se. Az eredeti nagy, sárga virágmezőjét nehéz félreérteni, a “daffodil” jelentését pedig ki lehet szótárazni. A fordítónak nem ment. Mi lesz a versből? Ez:

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, —
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

Vagyis egyrészt egy lesz egy zavaros kép, ahol sárga virágok helyett kapunk valami zavaros színű virágokat. A rossz fordító megpróbálja az angolul nem olvasó olvasót meggyőzni arról, hogy a virágok tűzszinűek, tüzesek, lángolnak, de azért aranyszínüek is.

Tegye fel a kezét az, aki szerint a tűz sárga. Mármint sárga-sárga. Nem narancssárga. Igen, tudjuk, fémsókkal meg alkálisókkal lehet sárga lángot csinálni, meg lángfestést, de a tűz köztudottan piros.

Másrészt: a virág is meghamisítódik. Magyar nyelven létezik olyan virág, hogy tűzliliom. Egy narancssárgás-pirosas virág, két-három láb magas (nálam három), és angolul “fire lily” a neve (lilium bulbiferum, Feuer-Lilie, innen a kép). Sajnos nem “daffodil”. A tűzliliom egy stramm, merev szárú virág, a feje nem konyul le (csak ha elfonnyad). Ezt a virágot megmozgatni jóval erősebb szél kell, mint a nárciszokhoz.

Nem nehéz belátni, hogy itt két, különböző fajtájú és színű virágról van szó. Ha ragaszkodunk az „eredeti” pre-posztmodern fogalmához, akkor azt is mondhatjuk, hogy az eredeti a sárga nárcisz, a másik meg valami félreértés, csúsztatás, kamu, rizsa, púder. A két virág két egészen más költői képet épít fel. Amelyeknek semmi közük egymáshoz.

De akkor mit csinált Szabó Lőrinc? Egyszerűen meghamisította az eredetit? Vagy fabrikált egy verset, amit Wordsworth ihletett, és ezért hommage-ból Wordsworth nevét írta a vers fölé, magát meg fordítóként prezentálta? Nem ismerte a virágokat és a színeket, és jóhiszeműen tévedett? A döntést és a további találgatást az olvasókra bízom. „Aki kevésen hű” — de aki még ezen a kevesen se?

Retro lapszemle: 1939-

A legérdekesebb dolog a tegnapi újság, mondja Örkény valahol (vagy legalábbis valami hasonlót mond). Miközben egyesek hosszú és elgondolkodtató posztokat írnak bonyolult dolgokról, mi csak fogjuk meg ismét a boldogabbik és bulvárosabb végét a dolognak! Kevés szöveg, sok kép, minimális megmondás. Lapszemle a harmincas évek végéről és a negyvenesek elejéről.

Világpolitika két színes élelmiszer-, cigaretta-, rövidital-, autó- vagy iparcikk-reklám között, egyelőre biztos távolságban az eseményektől. Forrás: az amerikai LIFE magazin, a Google Books (és az Opera cache-directoryja) által.


1) Őrnagy őrnagynak. 1938. Magyar és német zászlók alatt.


2) Ki kicsoda a háborús világban? 1939. szeptember 25. Első oldal: lengyelek, VI. György, Hitler, Göring, felejthető franciák.


Második oldal: Mussolini, Sztalin, Vorosilov, Molotov és Horthy. A dán szocdem államfő.

Horthy régens, és egy nemlétező flotta parancsnoka, de! az első VH-ban kijátszotta a blokádot és hazavitte a hajóit. Egyébként hat nyelven beszél, arisztokrata és szép felesége van.

3) 1939. szeptember 11: nagy cikk Göringről (van Goebbelsről is). Az utolsó fotó: egy strand, ahol ki van táblázva, hogy tilos Göringet fotózni, a képaláírásban a magyarázat.

4) 1940. nov. 11. Szovjet propagandafilm Finnország lerohanásáról, kockáról kockára. A vörös hordát nem lehet lebecsülni.


5) 1941 februárjában már tilos volt nyilvánosan viccelődni Göring egyenruháin, a népautó-projekten, Olaszországon (LIFE 1941. feb. 3).

Tudósítás a III. Birodalomból: a színházak Shakespearét, G.B. Shaw-t, Schillert, Moliere-t játszanak, swing és jazz betiltva, a tengelyhatalmak közti focimeccsek tömegeket vonzanak, van golf és lóverseny. Vezér Hitler és a ló.


6) És zárásképp egy horthys Hitler-vicc Brazíliából. Egészen mókás (antifasiszta vagyok-e?).



P.s. Enélkül a kép nélkül én se érteném, miért gondolták egyesek viccesnek Göring egyenruháját (kép a fenti cikkből). Igen, bőrmellény bőrövvel és dísztőrrel és nyakkendővel, otthonosan. Lásd M. Tournier, A Rémkirály című regényét.


Őrnagy Update! 1938. szeptember: Horthy és a Prinz Eugen, tudósítás az avatásról.


1942. január 12: tudósítás egy brit légicsapásról (a hajó megúszta).

[megjegyzés: a képekre kattintva egészen nagy képeket találhatunk]

Filozófusok egy kanál vízben

Manapság reggelente, ébredés után közvetlenül, leginkább két dolog érdekel.
1) Van-e még parázs a kályhában, vagy rakhatom újra a tüzet?
2) Mi a helyzet a filozófia honi frontján? Hol tart a békák és egerek háborúja a megelőző nap óta?

Az olvasóközönség érdeklődésére inkább az utóbbi kérdés tarthat számot.
2010. első heteiben járunk (csak a digitális utókor kedvéért jegyzem meg).
A MTA Filozófiai Intézetének új elnöke van, talán december közepe óta.

A két jelölt közül az MTA elnöke (Pálinkás József) Boros Jánost helyezte az intézet élére, nem pedig Gábor Györgyöt. Az intézet munkatársai egyértelműen az utóbbit kívánták vezetőnek.

A választás menetéről először kevés és informális információ szivárgott ki, és azok is egy erősen manipulált választásról beszéltek. Idővel a résztvevők publikációiból is hasonló kép bontakozott ki: a háttérben álló erős ember (Nyíri Kristóf) megfelelően válogatott információkat közölt a döntéshozóval (PJ), hogy az ő jelöltje (BJ) kerüljön a pozícióba.

Az elnökválasztás menete és eredménye korábban sosem látott hullámokat vert a magyar nyilvánosságban. Történeti időket élünk: az internet a közösségiségnek és a nyilvánosságnak sosemvolt formáját hozta el. Mindaz, ami korábban zárt ajtók mögött, szakmai hümmögés vagy zúgolódás közepette zajlott, és csak belső feljegyzésekben és bizalmas jegyzőkönyvekben hagyott nyomot, az most ismertté vált.

Mindenkinek van véleménye, a legdilettánsabb kívülállóktól (zsidózás, akadémikusozás, hülyebölcsészezés, fideszezés, komenistázás) a képzett kívülállókig és filozófus kollégákig (jogászkodás, citációsindexezés, pályaívek méricskélése, érdemi hozzászólások). Vannak, akik politikai döntést, vannak, akik hatalmi törekvéseket (hogy kiét is, arról megoszlanak a vélemények) látnak a döntésben.

A vita eszkalálódik, a korai, semlegesebb HVG- és az első Népszabadság-cikktől mostanra (jan. 15) a nyílt konfrontációig jutott a dolog, ahol a játszma főbb szereplői (kivéve az igazi főszereplőt, az új elnököt) sorra megnyilvánultak. A háború reprezentálva lett olyan marginális/radikális fórumokon is, mint a Hetek és a Népszava.

Csak 2010. jan. 15-én 3 (!) online publikáció jelent meg a nol.hu-n. A dolog már-már követhetetlen: a nol-cikkekre számos érdemi, idővel a honlapjukról eltűnő kommentár született, amelyek olyan kulisszatitkokat is kiszivárogtattak, amelyek később visszatértek a résztvevők szövegeiben (természetesen a búzabloggerek is figyelemmel kísérik az eseményeket). Az ATV egyik műsorában állítólag már valaki értékelte Boros János filozófiai teljesítményét is (linket kérek...).

Még ha csak bulvárszinten is követjük, akkor is idegbizsergető dolog ez a filozófus vs. filozófus harc. Csupa hétköznapi erkölcsi probléma: a hatalom és a morál, a hazugság, a befolyásolás, a demokrácia és az autoriter döntések és a többinek a viszonya egymáshoz. Ráadásul a játékban szereplők is igencsak összetett karakterek, sajátos motivációkkal. Jómagam leginkább a nol.hu cikkeit követtem idáig: ez ugyanis, mint baloldali-szoc.polgári vezérlap, mindkét jelölt publikációs terepe (a nem-ballib-oldali recepciót nem ismerem, és nem is várok semmi igazán érdekeset onnan).

Ez a poszt pusztán a vita idáig legérdekesebb szakaszának akar emléket állítani a lentebbi linkekkel (az igazán szórakoztató dolgok így későbbre maradnak). Ez az egész vita valójában a szűk szakmai kör marginális eseménye lenne (amint nyilván érdeke is volna páraknak). Csakhogy van legalább két pont, ami bulvárszempontból is érdekessé teszi az ügyet:

1) Mégiscsak van egy olyan tágabb nyilvánosság, amely szakmabeli. Magyarországon számos fiatal tanult és tanul filozófiát: a bolognai rendszer előtt az ELTE állítólag (beavatottak erősítsenek meg) ipari léptékű, 60 fős évfolyamokkal dolgozott, a vidéki egyetemek is 15-20 fős keretekkel; a dolog valamelyest tovább megy a „szabad bölcsész” képzéssel. Ezek az emberek most különösen szórakoztató rápillantást nyernek az általuk nyomtatásból, esetleg tanteremből ismert szereplők mivoltára (was-seyn). Láthatják maguk előtt a pálya csúcspozícióját (noha sok filozófikus gondolkodású ember eleve nem akar hatalmat, inkább szemlélődik) és az oda vezető egyik utat.

És közben beszélgetnek a dologról a többiekkel, a tanársegédekkel, a demonstrátorokkal, netán a tanárokkal, a szoba- és lakótársakkal, a folyósókon, a kocsmákban, a kávéházakban; és ugyanez történik a többi filozófia tanszéken, a többi egyetemi városban is. És mindenképpen ízlés- és morális ítéleteket hoznak. A hír eljár, a hírnév és l'honneur odavész (vagy éppen kiderül az igazság).

2) Ennél is izgatottabban várom azonban a főszereplő, Boros János első, nyilvános, írásos megnyilvánulását. Egy meggyőző, tüneményes retorikai teljesítményt várok. Sokakkal együtt én is több szövegét olvastam (most konkrétan egy hosszú, Népszabadság-cikk jut eszembe), amelyben határozottan a demokrácia mellett foglalt állást, egyértelműen és dicsőítőleg. Várom azt a szöveget, amely kibontja, hogy miképp lehetséges öntudatos demokrataként egy ilyen folyamatban részt venni és annak az eredményét elfogadni. Szeretném a meggyőző, racionális és demokratikus értelmezését is megismerni az efféle értesüléseknek is: „(MTI) — A Népszava informátora szerint az új igazgató első munkanapját azzal kezdte, hogy mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül felmentette az eddigi igazgatóhelyettest.” (kiemelés tőlem)

----------------

Egy korántsem teljes válogatás a béka-egér háború történetéhez.

A téma sajtóbeli felvezetése:

Ötvös Zoltán: Viharos igazgatói pályázatok az Akadémián
Bitó László: MTA: koncepciós kinevezések?
Bitó László: Hazudott? Mondjon le!

Az egyik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Nyíri Kristóf: Hamis próféták
Az egyik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Boros János: [nincs interneten publikus szövege a kérdésről]

A másik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Heller Ágnes: Pálinkás József esete...
A másik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Gábor György: Értekezés a módszerről

A másik oldal, „belekeveredett” kategória:
Borbély Gábor: Az ember, akinek...

----------

P.S. mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül idemásolok egy rövid és szubjektív cikkértékelő kommentet a Reakcióról [újabban Mandinerről]:

„A legjobb Borbély Gáboré. Szellemes és nagyon hazavágja Nyírit, tényszerűen. A Dante-idézetért és felhasználásáért dupla pont jár. BG tényleg jeles tudós ...

GáborGy szövege hisztis, és ez elnyomja az érveit, ráadásul HellerÁ-ra hivatkozik (ami gyengíti) meg Descartes-ra (ami modorosság és flancolás). Nekem kicsit intimpistás.

Heller Ágnesé érdekes. Kicsit közönséges, kicsit széteső, de a szórásba beleeső gondolatok is érdekesek. Nagyon izgalmasak a részletek a szavazásról, a demokráciáról, az egyoldalú érvelés a »csapatmunka« ellen. Ennek a cikknek a legmagasabb a bulvárfaktora, és van benne némi idegesség is.

Mezei Balázs szösszenete annyira nem érdekes. Egy korrekt összefoglalón túl leginkább wishful thinking arról, hogyan kellett volna egy magyar filozófiai intézetet csinálni. Nacionalista lelkem egyetért vele, de széttárhatjuk a kezeinket: ez van. Mivel bulvárként olvashatom ezt a vitát és köztudott, hogy Mezei is vallásfilozófiában mozog, engem szórakoztatnak az ilyen körülírásai GáborGy-ről: »a másik személy kutatási és publikációs területe az, amit vallásfilozófiának nevez.« Cinikusan pontosíthatnánk: leginkább a keresztény antijudaizmus teológiája és a holokauszt-szindróma egzisztenciális feldolgozása az a terület.”

(emberjogi interpelláció)

1) Tisztában van-e vele
Orbán Viktor,
mint Az Ellenzék Vezére,
hogy
MA,
húsz évvel a rendszerváltás után,
a demokratikus Magyarországon
a törvényesen szabályzott,
azonosneműek közti kapcsolatot,
leendő szavazópolgárok
„seggbekuki” (sic!)
néven emlegetik,
különösen az óvódákban
és az általános iskola alsó osztályaiban?

2) Hogyan kívánja
kezelni
e problémát
esetleges
hatalomra kerülése után
Orbán Viktor
és a Fidesz?

3) Felmerült-e
Orbán Viktorban és párttársaiban,
hogy megvizsgálják
FELELŐSSÉGÜKET
a kialakult helyzet
miatt?

Köszönöm a figyelmüket

Ó, a Balaton...

Retrós csehtamásos homemade videóklip.

Bújtatott Quis?!: melyik filmből láthatók részletek a klipben?

Quis! egy töredék

1 vízből és tűzből hét szférán át ér le a lélek
az égből s földből való, a maga-egy, az osztatlan
... feje gonosz, farka erőtlen ...
... háromba nem késsel metszve ...
5 ... csak szíve maradjon


De mit akar mondani ez a szöveg?
és hermetikus, gnosztikus, evós vagy emós?
Értelmezésre fel!

Le a smaragdtábla totemével!
Le a privilegizált szövegtörmelékek istenítésével!

(az egyik megfejtés illusztrációval ugyanitt teszem majd közzé)

In memoriam Cseh Tamás

Cseh Tamás immár halott.
Most éjjel, hajnalban halt meg.
Itt maradtak ezek a dalok,
meg a keserűség, hogy nem múlnak el.

Ismerik Önök azt az ízt, ott a kommersz konyakok legalján?
Azt a kesernyés, tompa, émelygős ízt?

Na így van ez.

„úgy áll velem a dolog, hogy a fogaim még épek.”

Így szoktasd a kis magyarodat*

Kedves Olvasó,

pláne ha gyermeket is nevelsz,

gondoltál már arra, hogy bizonyos alapigazságokat tudatosan kell beleprogramozni a gyermekbe? A közösségi érzésre, szobatisztaságra, igazmondásra, némely mózesi törvények betartására (ne ölj, ne lopj, ne hazudj, tiszteld őseid, effélék) való nevelés nem elégséges. Korunknak már nem felel meg, hogy a gyerekek öntudatlan örömmel gyerekeskedjenek, játszadozzanak, verekedjenek, kínozzanak kismacskákat vagy legyenek éppen jók -- ahogyan a mindenkori „jó”, „rossz” és „gonosz” gyerekek szokták tenni. Új elvárások vannak.


Szolidaritásra kell nevelni a magyar gyereket.

Nem, kérlek, Olvasó, ne legyints, hogy ez természetes, hogy ott vannak az osztálytársai, meg az oviban a csoporttársai. Ennél kicsit többet várunk. Nézd el, hogy kerek perec kimondom, elvégre szóból ért az ember. Fajközi szolidaritásra kell nevelni azt a gyereket. Történeti példával.

Nem, nem ment el az eszem. Ha nekem nem hiszel, higgy a miniszter írásának.

Most ne arra gondolj, hogy amúgy az oviban meg az iskolában minden gyerek ugyanúgy gyerek. Ez sokáig így volt, ez sokáig elég volt. Most már nem. A gyereknek nem elég azt tudnia, hogy ő egy gyerek a sok közül. Eljön az az idő, amikor nyíló értelme kérdéseket tesz fel. Mellékapcsolsz a távkapcsolóval. Külföldi beszédet hall. Előbb vagy utóbb meg kell tudnia, hogy a szülei és ő is magyar nyelven beszél, és ő is egy magyar gyerek. Tekintsünk el a kisebbségi identitásproblémákról. A zömről beszélek.

Eljön az az idő, amikor ott állsz egy gyerekkel, aki annyit tud magáról, hogy magyar. Mit kell tenni, hogy a társadalom felelős tagja lehessen, aki békésen együtt él mindenkivel? De tényleg mindenkivel, különösen a tőle nagyon eltérő szocializáltságúakkal is? Hogy Raszkolnyikovban is az érző, sérülékeny embert lássa, aki a baltát csak segélykiáltásra használja?

Mindegy, ez csak egy példa volt. A lényeg, hogy szolidaritásra kell nevelni az etnikai mássággal. Idővel részletesen kidolgozunk egy szocializációs programot a többségi lakosság gyerekeinek számára. Nem, nem indiánok meg kavbojok. Nem is kurucok meg labancok. Annyit mondok, holokauszt.


Belegondoltál, hogy mit mesélhetne egy kisnyuszi a magyar gyerekeknek a holokausztról? El vagy képedve, mi? Mese a gyerekeknek, a holokausztról. A miniszter olvasta. Ez egy tanulmány, hogy hogyan lehet a témát általánosban tanítani.

Most ne mondd azt, hogy „Dehát a Nyilas Misi”, meg „Dehát a kisködmön”, meg „Dehát a Pál utcai fiúk”. Gyakran jönnek azzal, hogy ezek mind emberségre nevelnek, persze. De ez lejárt. A Pál utca is zsidótlanítva lett, nem tudtad? ... Nézd, én ezt tőled elfogadom meg meghallgatom, hogy gyerekeknek nem való tömeggyilkosságokat oktatni. Az azért már túlzás, hogy egy traumát akarnánk belenevelni ezekbe a gyerekekbe. Nem így van. Mert fel is oldjuk a dolgot. Figyelj csak, ezt mondja a miniszter:

„tudatosan kell kialakítunk az emlékezés rítusait. Annyiban vagyunk örökösei az elkövetőknek, hogy magunkra vállaljuk a bűneikkel való szakítás terhét, visszaillesztve ezzel az áldozatok történetét a kollektív emlékezetbe.”

Érted? Először meg kell tanítani a gyereket arra, hogy a magyarok bizony bűnösök és gyilkosok voltak. Ezen, kérlek, nincs mit szépíteni. És ezt a gyerek is örökölte. ... Miért volna ez „kollektív bűnösség”? Kérlek, ez a szó méltatlan a kettőnk diskurzusához. És emlékezz Radnótira: „Bűnösök vagyunk, akár a többi nép”. És tudod, hogy mi lett az ő sorsa. Azért is mondtam, hogy ez a program a többség számára készül. Nem, a romáknak más program készül. Ők nem a gyilkosok örökösei. ... Ne is haragudj, de ez a megjegyzésed kimondottan szélsőjobboldali volt.

Szóval jön mondjuk egy ilyen kisnyuszi, aki beszél nekik a holokausztról. A maguk szintjén. Ezek általános iskolás gyerekek. Szögesdrót, lágerek, bezártság, félelem. Igazából a hangulat a fontos, hogy érezzék. Talán a gázkamra is belefér. A nyíltszíni máglyák meg a Kanada talán már nem. De ezt úgyis fentről fogják kidolgozni meg jóváhagyni.


Szóval azt is megtanítjuk, hogy vannak ilyen gonosz emberek, akik ilyeneket csináltak. Történetesen magyarok, németek. És utána jön a feloldozás. A gyereknek elmondjuk, hogy attól, hogy magyar, ő még nem lesz feltétlenül ilyen gonosz. Ha jól gondolkodik és barátot lát mindenkiben. És ha szakít elődjei bűneivel.


Most miért mondod azt, hogy ez faji indoktrináció? Aha. ... Most ezzel azt akarod mondani, hogy _mi_ plántáljuk bele a faji gondolkodást a gyerekbe? Nem, ugyan már. Az, hogy egy alsósnak megtanítjuk, hogy a magyarok elpusztították a zsidókat meg a cigányokat, az még nem segít hozzá a faji szegregációhoz, pont ellenkezőleg. ... Nem, ez nem így van. Te tényleg komolyan gondolod, hogy onnét a gyerek azon fog agyalni, hogy mi az, hogy zsidó, meg hogy ki a zsidó az osztályban? Nem, ez nem így van.

A lényeg az, hogy nem lehet elég korán kezdeni ezen esemény és fájdalom megismerését. Egy új generáció lehet az, amely útját állja a szegénynegyedekben cirkáló lesötétített autóknak, a faluvégen masírozó gárdistáknak ... Ne haragudj, ezek cinikus megjegyzések. ... honnan veszed, hogy a saját uzsorásaik cirkálnak, meg hogy a gárdisták nem csináltak semmit? Félelmet keltettek, igen ... ne haragudj, de ebben határozottan elhatárolódom tőled. Ez egy egyetemes emberi fájdalom, és nem mondhatod azt, hogy mi köze hozzá a mai hétéveseknek. Ide figyelj, te nem érzed, hogy itt mi megy? itt, ebben az országban, az utcákon, a médiában? Hogy már robbantanak is a radikálisok? Hogy Pesten félnek a humanista meg a szocialista szavazók kilépni az utcára? Ja, hogy te amúgy vidéken ... és miért gondolod, hogy romák lopták el? ... De nem mindegy, hogy mi a származása az elkövetőnek? ... Na nem, ezt most hagyjuk abba. Ezt a cinizmust nem vagyok hajlandó eltűrni. Hogy mondhatsz olyat, hogy akkor semmi gond, mert 44-ben is csak magyarok holokausztoltak le magyarokat?

Retro pol. agit. prop.

Az úgy volt, hogy egy beleütköztem egy nol-blogger posztjában Lendvai Ildikó egy 2002-es mondatába, miszerint „Auschwitzra sem azért került sor, mert rosszak voltak a gáztörvények”. (Amúgy csodálkozom is, hogy egy ilyen blogger mit keres a „nollerek” közt -- én emiatt keveredtem oda most). Aztán rákerestem a mondatra, és tényleg. Aztán találtam egy elhagyott oldalt, korabeli nemballib oldalt, némi kritikus éllel, álplakátokkal stb.

Olyan volt, mint egy sci-fi-ben, amikor az űrhajósok egy elhagyott űrhajót találnak. Vagy egy elhagyott űrállomásra mennek be. Chilling. Mindenesetre, szerencsénkre, az oldalon ott maradtak a SzDSz letöltött prop. képanyagai, amelyeknek a 7 éves regnálásuk mára bizonyos komikus patinát ad. Nézzék a képeket, emlékezzenek a Népszabadság MagyarBálint-interjújára (többször is hallható volt a Kossuthon is...) ... és gondoljunk arra: a Politikában is az Evolúció és a Verseny érvényesül, a gyenge kiszelektálódik. Külön felhívom a figyelmet a feliratra: „Tiszta szándék, tiszta eszközök.” Muhaha

Nyári időtöltések: mozizás! 1

Itt van a nyár. 32 fok. Mit tegyen ilyenkor az igazi teakrata, ha nagyon ráér?

Semmiképpen ne olyat, amiért pénzt kap. Semmiképpen se olyat, ami hasznos.

Tegyen valami öncélú dolgot. Hozzon dadaista döntést, akár sörrel a kézben.

Például nézegessen indiai filmeket.

Annyit mindenki hallott már, hogy Bollywood, meg talán azt is, hogy ezek az érdekesen-más-indiaiak nem engedik, hogy szex legyen a filmekben (ezt a kulturális másságot ugyebár európai kontextusban képmutató prüdériának nevezik).

Az indiai filmművészetről beszélni trendy dolog. Igazi beavatottaknak (pl. MaNCs- és Filmvilág-olvasók, filmszakos bölcsészek) való csemege — mindaddig, amíg nincs internet-csatlakozásunk. Majdnem annyira, mint képben lenni a koreai és a japán filmekkel.

Csakhogy az indiaiak kommerszebbek, és sokkal többet forgatnak, meg mindenkinek hosszú és hülye neve van, rendezőtől színészekig. Ki merne megnézni egy filmet, aminek olyan címe van, mint Makante Achan, Pakal Nahshathrangal,Thavalam, ha nem a legelitebb elit?

És ezek a filmek ... képzeljük el a romantikus szerelem, az egzaltált krisnás-jehovista színvilág, a viktoriánus morál meg a kabos-féle komédia keverékét. Mindezt teljesen érthetetlen nyelveken. Olykor feliratozva. Jobb esetben angolul, rosszabb esetben egy hasonlóan érthetetlen helyibb nyelven. Mindenesetre olyan filmek, amiket a család együtt tud nézni (oh, Bud és Terence!), nem kell attól tartani, hogy egy láncfűrészes gyilkos megerőszakolja a legformásabb tinilányt, a kevésbé csinos barátnőjét meg egyből feldarabolja.

Egy ilyen filmnek szeretnék most reklámot csinálni.

(az egyik indiai nyelvet egy másik indiai nyelven feliratozták)

Inspector Garud. 2007-es malajalam film. Akció-komédia. Egy afféle átlagos film: egy kritika szerint a rendező Johny Antony korábbi filmjeihez — mint a CID Moosa és a Kochiraajaavu and Thuruppugulaan — képest csalódás.

A történetről annyit érdemes tudni, hogy a főhős egy korrupt rendőr, aki megvesztegetéssel került a hivatalába, aztán jófej lesz, részint a szerelem miatt. A filmben mindenféle egzotikum előfordul: bajszos indiai rendőrök, csinos nők, szerelem és (hetero) házasság, megjavuló rosszfej főhős. Feszültség és zene. Alkoholmentes mulatás. Pöttyös fejű emberek. Tánc és ének. Indiai rendőr. Elképesztő malajalam nyelv. Két és negyed órán át. Az IMDB meglehetősen lepontozza (10/3,8). Annyira sincsenek képben, hogy egy szinopszist tudnának adni róla (indiai oldalakon tudnak).

Talán mert ők se találtak feliratot hozzá. Én se. A net hallgat. És ez a hallgatás beszédes hallgatás. Arra szólít, hogy merjük megérteni. Tudják, ahogy a Nyelvben lakozik a Lét. Vagy fordítva. Mindenesetre a Daseinről és a nyelvről sokkal többet elmond az, ahogyan egy működő, de teljesen érthetetlen (adott esetben: malajalam) filmhez viszonyulunk, mint az, hogy egy maréknyi antik töredéket hogyan próbálunk összecsirizelni a német, a német, meg a görög nyelvtan alapján.

A film megtalálható pl. itt (dvd rip, 1.4G — máshol is van, és ott rövidebb). Figyeljék meg, hogy 22:50-kor teát („csája”) hoznak.

Hátránya: nem lehet hozzá feliratot találni, nem tudom követni a filmet.

Előnye: nem lehet hozzá feliratot találni; de nekem ne akarják megmondani, miről szól a film, kitalálom magamtól.

Javasolt hasznosítás: közösségi mozizás, háttérmozi csoportos italozáshoz, meghökkentés.

Lásd továbbá: friss, kommersz malajalam, hindi és tamil filmek

indiai rendőrörs: irattár, az őrizetes éppen elhagyja a celláját

Szól a rádió

Időnként hallgatom a Kossuth Rádiót (mostanában „MR1”).

Közszolgálati adó, ugyebár. Valaha tényleg az volt.

Itt a mindenkori állam (ami ugye minél-kissebb-annál-jobb) tanít-nevel-szórakoztat minket.
Mostanában a nevelést érezni leginkább. Például azzal is, hogy ugyanazok az adások folyton ismétlődnek. Most szerintem jó 35%-ban ismétlés, a hangtárból. És megfelelő hangok kapnak szót, nyilván. Akiknek a szájából ugyanazok a szavak elfogadhatóak. Ezek a szavak persze másoktól rasszista-kirekesztő-stb. szavak volnának.

Két incuripincurit felhibiri-háborító példácska.

1) Riportműsor. Cigány vállalkozásokat fejlesztő programról beszélgetnek. Reporter és faji alapon válogatott riportalanyok. Alighanem a roma érdekképviseleti-kulturális (a.k.a. cigányfajvédő-nacionalista) műsor lehetett, a kikerülhetetlen Jelenlét (éjjelente duplán), július 15 körül. A riporter a cigány vállalkozók majdani sikere ellen ható faktorokat sorolja. Pl. cigány uzsorásokat. És a falusiak rosszallása. A használt kifejezés pontosabban: „a falu fehér lakossága”.

Ezt így. Nem a riportalanyok mondják (akik iparkodnak picit kapaszkodni felfelé a semmiből). Nem. Az állami rádió riporterhölgye. Állami pénzből fizetve. Egy műsorban, aminek a cigány nacionalizmus amolyan kalkulált mellékterméke.

Nem vacakol, nem pécéskedik azzal, hogy „nem roma lakosság”. De nem ám. Fehér lakosság, oszt' jónapot. Ugye nem kell elmondani, kik különböztetnek meg bőrszín alapján, kik beszélnek fehérekről, netán white powerről? Az istapista hungarista fasiszta nacionalista jobbikos gárdahordák, természetesen, akik titokban vérontásról, patakvérről és dunábalövésről fantáziálnak, mint azt a Népszabadság, a 168 és a többi hasonló is megírja. Fehérezni általában nemeurópai.

2) Népzenei műsor. (Népzene határok nélkül. 2009. 07. 19, vasárnap koradélutáni sáv). Krakkói zsidó nyári fesztivál, beszél róla: Marton László Távolodó. Nekem nem ízlésem, ahogyan és amit mond (giccsbe forduló magasztalás). Ugye a téma egyrészt pikáns, merthogy a lengyel fiatalok felfedezik a zsidó kultúrát, ami ott volt, meg eleven is, másrészt a szervezők milyen jó fejek, hogy a zsinagógában bent zenélhet egy (zsidó) punkzenekar, és ezen senki nem agonizál, és még a Teremtő is benéz az ablakon (nem vicc, 00:34 körül elhangzik). Ezzel még semmi gond (OK, a giccs meg a light keresztényellenes tónus még tolerálható), virágozzon száz virág, tréfli létemre én is hallgatok Krokét, minden rendben.

Node. Az ilyen kulturális összeborulások nagy-nagy, mondhatni kalkulálhatóan konfekciós tanulsága, hogy ebből-talán-már-nem-lesz-genocidium (ez az utolsó szót lehet mindenféle nyelveken mondogatni ilyenkor, héberül, örményül, cigányul, görögül, szerbül, szudétanémetül, ukránul, nacionalistáknak magyarul). Persze, hogy ez a tanulság, szekuláris humanistaként mi mást is lehetne levonni belőle. Csakhogy ezt is sokféleképp lehet kimondani. Nevezett úr például így (35:00-nál).

„és azt gondolom, hogy Lengyelország és a lengyel fiatalok és a lengyel társadalom valamit megtanultak, valamire ráéreztek, és én már nem aggódom azon, hogy a lengyel fiatalság az elkövetheti-e ugyanazt a figyelmetlenséget, amit valaha a felmenőik elkövettek Lengyelországban.”

Ha csak ezt hallom az egészből, akkor egy egész bekezdést lehetne rittyenteni a témából, HellerÁgnes modorában. Hogy a „figyelmetlenség” mint banalizálás, a gonosz banalitása, hogy miféle nem-emberi attitűd az udvariatlanság alá sorolni egy x-milliós etno-geno-cidiumot, és hogy ez a kirekesztés hogyan függ össze a magyarok általános karakterével, továbbá a törzsi és felvilágosodás előtti, urambocsá' kleriko-feudális gondolkodással, amely MINDIG (ismétlem MINDIG) kiújul, amikor válság van, és egy nem-toleráns, nem-baloldali párt van hatalmon, AKKOR IS, ha ellenzékben van, mert ezek a MOCSKOK olyanok, hogy meg tudják vuduzni a választókat, hogy azok saját érdekük ELLENÉRE is az intoleranciára és mucsára szavazzanak, amikről TUDJUK, hogy hova vezet. Hát miféle ember lehet, aki figyelmetlenségnek tudja nevezni a 20. század metafizikai bűnét, blabla.*

Aztán törölhetném az egészet, a-ha, hiszen nem egy vonagábor mondja vagy sötétséges vezérlőfejedelem, hanem egy magyarnarancsos jófej. A-ha.


Fehér lakosság és figyelmetlenség. Kossuth Rádió, Magyarország. Az etnikai megkülönböztetés és a gyűlölet ellen. Önökkel, Önökért.

* (és különben is, az összes náci nyilasgárdistát gázkamrába kéne küldeni, a jobbikosokkal meg a nagypofájú narancsosokkal együtt, igen!)

Martyrium, anyone? (megmondás)

A mai magyar köznyelv mártíroknak azokat az embereket nevezi, akiket igazságtalanul / jogtalanul gyilkolnak meg, általában állami segédlettel. Például így hívják azt a kommunista miniszterelnököt, akit saját elvtársai végeztek ki 1956 után. A fasizmus és a munkásmozgalom mártírjairól is sokat hallhatunk (ehhez az elmúlt 40 év is hozzászoktatott minket): a „kommunizmus mártírjai” meglehetősen újszerű fordulat, és valamiért nem annyira elterjedt a közbeszédben. Hogy a szó ezt jelenti ma, az korántsem véletlen: a felszabadulás után a vallásos szókincsből épült az új ideológia mitológiája. Belegondoltak, hogy a „Munkásmozgalmi Panteon” mennyire groteszk? A munkáshősök emlékhelyét az (amúgy hivatalosan nem létező) istenek templomának nevezni? Muhaha.

A mártír szó eredeti, klerikálreakciós értelemben nem a bajba került, odasodródott embert jelentette. Sosem volt szinonímája az áldozatnak (akármennyire is érezzünk együtt a sírókkal). A mártír nem lúzer, akivel sorstalanul történülnek a dolgok. A szó eredetileg tanút jelent: aki hite mellett — konkrétan Krisztus, nem „az emberiség” vagy „a Haladás” vagy „a Szabadság” — mellett tesz tanúságot. A mártírsághoz azért kell némi öntudat. Nem elég a fájdalmas lébecolás az áldozatiságban. Ráadásul több is, mint a heroizmus önmagában, mert világnézeti semlegességen messze túl van: a mártír vállalja a halált, azért, amit hisz (és nem elszenvedi, tőle független okok miatt). Ciki, de a mártír egy keresztény kifejezés. A filozófiának, ahogyan a munkásmozgalomnak is, csak metaforikus mártírjai vannak, Szókrátésztől Sallai-Fürstig és tovább. Tetszettek volna egy új szót találni. Amúgy persze együttérzésünk minden szenvedőnek.

Van itt egy Népszabadság-hír. Vajon a szereplője mártír, vagy inkább egy sztoikus hős? Inkább az elsőre gyanakodom, de nagyon keveset lehet róla tudni.

„A kétség legkisebb jele nélkül vállalta a lefejeztetést Piotr Stanczak, az a lengyel kutató, akit a pakisztáni tálibok februárban végeztek ki, miután nem tudtak megállapodni az iszlámábádi kormánnyal. Stanczaknak utolsó esélyként még felajánlották, nem ölik meg, ha muzulmán hitre tér, ám a lengyel geológus azonnal elutasította a lehetőséget.

Hogy miért, arra a történet hátterét a dpa német hírügynökségnek most megszellőztető egykori cellatársa sem tudta a választ. A Mohammed Amir néven bemutatkozó férfi szerint mindenesetre Stanczak — akár büszkeségből, akár vallási meggyőződésből vállalta a halált — mély tiszteletet vívott ki magának a tálibok körében, akik Amir szerint elismerően méltatták, hogy Stanzak rezzenéstelenül, félelem nélkül fogadta a sorsával kapcsolatos híreket, mindvégig jó étvággyal evett, és úgy aludt, mintha semmi nem zavarhatná álmát.”

Justum et tenacem propositi virum
non civium ardor prava iubentium,
non vultus instantis tyranni
mente quatit
solida.*

*Perverzeknek

A filozófus és a hatalom 1

Középiskolai filozófiaórák, netán lelkes Hamvas- (etc-) olvasmányok hatása alatt az ember azt gondolja, hogy a filozófus, mint afféle felelősséggel gondolkodó lény, egyben követi is moralitás szabályait. Nem teszi másnak, amit maga nem. Nem lop (könyvet sem). Nem öl (még akkor se, ha a történeti szükségszerűség megköveteli). Nem törtet hatalomért (még forradalmi hevületben sem), mert az megrontja azt, aki romlandó. Embernek tekinti a nőket. Nem hazudik. Mértékletes. Satöbbi.

Aki aztán óvatlanul igazi, hivatalos filozófiai tanulmányokba kezd, meglátja, hogy nem így van. Ahol a falakra ki van táblázva a „filozófia” szó, jobb, ha az ember óvatosan nézelődik, és ha valaki filozófusként jegyez egy cikket, vagy abból él meg, hogy filozófusként húz fizetést, ott a legnagyobb gyanakvással kell élnünk. De ahelyett, hogy a jelen felett keseregnénk (netán mókás részleteket mesélnénk a hivatásos filozófusok életéből), álljon itt egy történeti példa.

Forrása K. Sauerland magyarul is olvasható könyve: Harminc ezüst. Besúgások és árulások (amit egyik könyvesboltlánc akciójában potom pénzért vettem egy hete). Ebben a szerző a 20. századi besúgás kultúrtörténetét írja meg. Egy fejezet az intellektuális „szakértő” mint besúgó szerepét tárgyalja, aki tudatosan kárt okoz többé-kevésbé tényeken alapuló szakvéleményével.

Példánkban van minden, ami érdekes lehet: hatalom, egyetem (2 db); rektor és professzor, ezekből: szakértő 1 db, filozófus 2 db, még részletesebben: náci jellegű filozófus 1 db, zsidó származású filozófus 1 db. A gyakorlat: takarítsuk el (filozófiai) riválisainkat a szellemi életből, de úgy, hogy minél kevésbé mocskoljuk be magunkat. A gyakorlatot bemutatja: M. HEIDEGGER, Németország.

„Hitler hatalomra jutása után a bajor kultuszkormányzat ellenállásba ütközött, amikor »A tisztviselői kar megújításáról« címet viselő törvény értelmében zsidó származása miatt nyugdíjazni akarta Richard Hönigswald filozófust, a Müncheni egyetem filozófia tanszékének professzorát. A hivatal szakvéleményeket kért róla, többek közt M. Heideggertől, aki akkor a Freiburgi Egyetem rektora volt. Ő egyebek közt ezt írta:

Hönigswald abból az újkantiánus iskolából került ki, amelynek filozófiáját a liberalizmus testére szabták. ... látszólag szigorúan tudományos indoklással elirányították a tekintetet az ember történeti gyökerezettségéről és népi átöröklöttségéről, vérből és rögből valóságáról. Ezzel együtt tudatosan háttérbe szorítottak mindenféle metafizikai kérdésfeltevést, és az ember nem számított többnek egy indifferensen általános világkultúra kiszolgálójánál. Mindez még azzal is kiegészül, hogy éppen Hönigswald az, aki veszélyes éleselméjűséggel védelmezi az újkantiánus gondolatokat. A veszély leginkább abban rejlik, hogy ilyetén ténykedése a legnagyobb tárgyilagosság benyomását kelti, s máris sok fiatalt tévesztett meg és vezetett félre. Még ma is botrányosnak kell neveznem, hogy ez az ember tanszéket kapott a Müncheni Egyetemtől... Heil Hitler! Készséges hívük: Heidegger.”

A szerző, K. Sauerland így értelmezi az esetet: „Akkoriban... a nacionalista gondolkodásra volt kereslet. Heidegger nem él antiszemita érveléssel. Ő ugyanis többet akar, nevezetesen a kozmopolitizmus összes elkötelezettjének és egy akkoribam uralkodó irányzatnak, a neokantianizmusnak a kiszorítását. Követőit meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy befolyást gyakorolhassanak az ifjúságra.”

Blut und Boden mint a filozófia kritériuma? Ezt így hogy? Veszedelmes éleselméjűség? Heideggerben van valami a hellerágnesi nagyságból, azt hiszem. Másrészt meg értem, hogy minden hatalmat kapott filozófus — már akit afféle különleges anyagból gyúrtak — véleménymonopóliumra tör. No de így?

És a legkínosabb, filozófiai-tudományszociológiai kérdés: mi lett volna M. Heideggerből, ha a konkurencia, ezek a mocskos újkantiánusok nem lettek volna eltakarítva?

(a történet vége meg az volt, hogy a neokantiánus kollégát persze nyugdíjazták. Aligha termett neki több siker a Heidegger-féle Német Filozófia Terén; pár hónapot volt, azt hiszem, Dachauban (mint sokan mások), aztán emigrált, mert még idejében lépni tudott.)

Disclaimer. A bejegyzés szerzője nem neokantiánus. Sem anyagi, sem üzleti kapcsolatban nem áll neokantiánusokkal, és semmilyen érdeke nem fűződik a neokantianizmushoz.

Egyszer véget ér a lázas szabadság

Uraim,


gondolták volna, hogy ez a plakát valaha megvalósul? Az emberek az eszükkel (mi mással?) kezdtek gondolkodni. Egy elit, szakértő, társadalommérnök értelmiségi párt, amelyik nem a tömegekre számít, küldetéses helyére kezd rázódni. Kis belvárosi kávéházakba, romkocsmákba, a megfelelő közegbe. A Piac szavazott. Méltatlan, nem-európai megemlékezésünkben néhány emlékezetes momentum. Úgy tűnik, nem akadt 200001 ember, aki szerint a bőrszín semleges dolog.


Hajaj, nem akadt 20001 ember se, aki szerint Isten se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem liberális. A konzervatívok nem ide szavaztak -- valószínűleg eszükbe jutott, hogy Isten (a.k.a. I-ten) nevét hiába ne vedd. Valahogy fura, hogy a vallásos dimenziót egy halálközeli vénasszonnyal társítják.


Zárásul egy kép, Mali Zoltán (Drávapiski) honlapjáról, hogy az ordas (anti)fasiszta indulatokat is felkorbácsoljuk:


u.i. a szavazási eredmények hatására behűtött pezsgőt bontani, koccintani, örömködni nemeurópai, potenciálisan rasszista, nacionalista, fasiszta gesztus, ami nem férhet össze egyetlen vallás értékeivel, se az egyetemes emberi jogok tiszteletével.

Quis!

[A különbségtétel és a választás rettenetesen fontos dolog. Lásd egyrészt Arisztotelész, fronészisz, Szent Ágoston (őt mindenhová be lehet vetni), jó és rossz, Kierkegaard, egyenes vonal az egzisztencializmushoz, másrészt ízlés, ízlelés, Cervantes, ízlésítélet, Kant, egy másik egyenes vonal az egzisztencializmushoz. Ennyi a kontextus. Ami igazából az idézet utolsó mondatához kell.

(Ezt a posztot azoknak ajánlom, akik már _valóban_ érezték az alkoholfüggőség gravitációját)

[lány] — Hány nőd van neked? És mondd, nem vagy te alkoholista?
[fiú] — Ami az első kérdésedet illeti: sajnos, még nem vagyunk olyan közeli kapcsolatban, hogy kötelességem volna válaszolni rá. De válaszolok. Egy nőm sincs. Az alkoholizmussal kapcsolatban viszont meg kell jegyeznem: nem alkoholista az, aki júliusban egy forró vasárnap megiszik két-három sört. Te a Coca-Colát szereted, én a sört.
[lány] — És ha, tegyük fel, választanod kéne a sör, a cigaretta és énköztem, hogyan választanál? -- rezzenéstelen arccal nézte a fiú arcát.
— Erre azt kell mondanom -- ráncolta össze a homlokát a fiú --, sajnos, még nem vagyunk olyan bizalmas kapcsolatban, hogy választásról eshessen szó.

Kérdés: honnan az idézet?

Kérdés, tekintettel a magyar érettségibe mostanában bevett szövegértési feladatokra: hogyan választhat a fiú?

Faludy / Villon

mottó:
„füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból”

A 20. századi magyar irodalom kincsesbánya. Hát itt van ez a Faludy. Akivel az 1960 után születettek leginkább nyekergő-hangú-öregember-fázisában találkoztak, hazatérő _disszidensként_, akit körbelengenek mindenféle, maga nomeg barátai által is terjesztett legendák. Aki annyiszor elmondta már, hogy milyen volt, amikor Attila így, Attila úgy.*

Aztán valahogy Faludy megszentült. Igazi morális auktoritássá vált valahogy. Sikermarketing. Majdnem-dísz-öröklakás. Dísztemetés. Díszemberekkel. Sírjak vagy nevessek, köpjek vagy hányjak?

Tegye fel a kezét, aki olvasott saját verseskötetet Faludytól. Na ugye.

Most azok, akik tudják, hogy ő költő. No lám. Köszönöm.

Nemrég láttam egy könyvesboltban leárazva Faludyt. Korai Faludy volt, katolikus szenténekek vagy imák vagy micsodák fordítása, reprint a 30-as évekből. Annyira kóser céltermék volt, hogy benne volt a korabeli Nihil obstat. Nesze neked Sík Sándor, Babits.

Mindenesetre a Faludyt besugarazó gloár és popularité jócskán a Villon-„fordításaiból” háramlott rá. Amit (költő-vagyok-és-rockzenész) Hobó zenésített meg. Ezek a fordítások, a megfelelő (és talán valóban igaz) legendákkal, a 90-es évek elején jelentek meg újra Magyarországon. Vékonyka zöld füzetke, címlapon fehér betűk, valami fametszett Villonnal. Hobó-rajongó gimnazistalányok kedvence.

Aztán a 20. századi magyar szerzőkben turkálva az ember meglátja, hogy annakidején mit gondoltak erről a szövegről. Hobó nélkül, blues nélkül az olvasók. A kompetensebbek is.

„Nyihihihihi” -- foglalhatnánk össze egyetlen szóban a dolgot. De inkább idézem Radnóti Miklóst (akit egyre szimpatikusabb fiúnak látok, nyominger korai versei ellenére). Szóval Radnóti S. ezt mondja (Napló, 1941 júl. 11):

Villont Tóth Árpád fordított először ugyan, de az irodalmi közönség számára mégis Szabó Lőrinc fedezte föl s a nagyközönség számára általában (ó borzalom!) bizony, bizony Faludy György. Kényes és bizonytalan kérdés ez, hogy ki fedez fel egy költőt...

Az „ó borzalom”, a „bizony, bizony” nem irónia. Érdemes megfigyelni a finom különbséget: „irodalmi közönség” és „nagyközönség”. Aztán itt van egy memoár is, Vas Istvántól (Miért vijjog, 51). Negyvenes évek eleje, legalább 3 zsidótörvény érvényben. A sajátosan érintett szerző, Vas István felugrik egyik munkatársnőjéhez. Vas István amúgy költő, Radnóti barátja. A fiatal munkatársnő érzelmes lélek. És versolvasó. Pedig nem is bölcsész. És mit olvas Reviczky* mellett? Amit az igényesebb gimislányok reprintben a rendszerváltós években.

A kis asztalkán egy fűzött könyv hevert, a tetején az állt: Villon -- arról tudakolta a véleményemet. A cím tehetséges és penetráns „átköltések” cégére volt -- Vilma is, nővére is el volt ragadtatva tőlük. Addig azzal áltattam magam, hogy hatóerejük csak a Lipótvárost és kapcsolt részeit érinti -- de, úgy látszik, az ilyesfajta termékek előtt leomlanak a társadalmi és faji választófalak is. Habozva, óvatosan nyilatkoztam: átalltam volna mást mondani, mint amit gondolok, de nem akartam őket megbántani azzal, hogy csepülöm, ami annyira tetszik nekik. Szerencsére hamarosan kellemesebb témára tértünk át.

Azért Vas egy rendes és gáláns úriember, hogy nem akarja megbántani a hölgyeket. Első olvasásra (is) meglepő, hogy mennyire cinikusan és őszintén viszonyul a Kötethez. „Ilyesfajta termék.” Belegondolva tényleg vicces. A nagypolgár szereplírája: eljátssza a középkori, áhítatos, majdnem-proli-de-mégis-afféle-értelmiségi pózt (37-es a kötet, a versek 34-től). Fordításként elsütve. Közben meg ott van kortársnak egy valóban-proli, valóban-értelmiségi, valóban-éhező József Attila, egy egyre javuló Radnóti, egy befutott Kosztolányi, Babits, vagy a nácizálódó Szabó Lőrinc. Ami külön pikánssá teszi a mai világban ezeket a 81-es sorokat, az az „irodalomszociológiai” rálátás, ahogyan a Faludy-féle irodalom akkori és eredeti befogadói körét (célközönségét, muhaha) leírja. Bizony, bizony. Ma azt mondanám, Élet és Irodalom alsó széle-közepe. A szocialista korszak egyik előnye volt, hogy nyomtatásban büntetlenül rá lehetett mutatni a szerencsésen elmúlt, konszolidálódó-ellenforradalmár-elnyomó korszak ilyen részleteire. Mint az akkori irodalom és irodalmi közvélemény működésére, mondjuk az Adytól már akkor, rutinból leantiszemitázott „népiesek” megjelenéséig. Aztán jött a rendszerváltás, aztán jöttek az antiszemitázók, meg az antiszemiták, meg az antiszemitának nevezettek ... aztán most mi van? Hát ez: „Ez olyan klima: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol”. Illetve bizonyos dolgokról nem beszél. Mert nem is lehet mindenről mindenhol beszélni.

Olvassanak Vas Istvánt. Megéri.

_________

* nem bölcsészeknek: Attila = József Attila, magyar-proletár-bölcsész-neurotikus költő.

** nem bölcsészeknek: Reviczky = R. Gyula (1855-1889), költő a magyar századvég vákuumában. Szimpatikus lúzer, aki lúzerságát Schopenhauerral üti fel: Jászai Mari pasija átmenetileg, aztán kiköhögi a tüdejét és ebbe belehal 34 évesen. Versei itt, utóhatásuk a Nyugatban, tessék olvasni.

Quis -- ló és lovasa

[Ezeket a kínos kérdéseket a baloldal tabuként kezeli, a liberálisok pedig fintorognak és finnyásan húzzák orrukat. Hát persze. Se a betonházak között, se a belvárosi bérházak között nem várnak csodák. Pedig erről beszélni kell, mielőtt még a szélsőjobb tematizálná az ügyet. Álljanak tehát itt egy létező kortárs külföldi szerző megfontolandó gondolatai. A szerző nem ezoterikus, hanem regényíró -- vajon ki, vajon hol?]

egyszerre csak észrevette, hogy a ló farka könnyedén, oldalirányban felemelkedik, és felfedi gesztenyeszín, kicsiny, kiugró, kemény, zárt és középen redőzött, cipzáras erszényhez hasonló anusát. És az erszény azon nyomban egy gyorsított filmre vett rózsabimbónyílás segítségével feltárult, kesztyűként kifordult, rózsaszínű és nedves pártát terítve szét, majd a közepéből vadonatúj, csodálatosan megformált és csillogó gombócok jöttek világra, és hulltak le egyenként a szalmába. ... A ló lényege a tompor, ez teszi őt Anális Angyallá, a Székelés Zsenijévé. ...

A ló hatalmas és méltóságteljes tomporára az ember csökönyös kitartással helyezi rá a maga kicsiny, meddő és lottyadt fenekét. Halványan azt reméli, az Anális Angyal valamilyen kisugárzása áldásos hatással lesz az ő székletére. De csalódnia kell ... Csak a ló és az ember hátsó felének teljes azonosulása tenné lehetővé, hogy az ember hozzájusson azokhoz a szervekhez, amelyek a lovakéval azonos székelést biztosítanak. Ez a Kentaur értelme, aki az Anális Angyalba olvadt testű embert mutatja meg nekünk: a lovas tompora azonos az állatéval, és gyönyörrel formázza illatos aranyalmáit. Ami pedig a lónak a szarvasvadászatban elfoglalt elsőrendű szerepét illeti, annak értelme egészen nyilvánvaló lett. Az Anális Angyal felhajtja a Phalloforikus Angyalt, az Ómega halálra üldözi az Alfát.


u.i. ajánlom az Őrnagynak a posztot, valami azt súgja, értékelni tudja a szöveg vitalitását :)
u.i.2. előző quis megfejtése hamarost jő

Megfejtés!
A helyes megfejtő Grift volt. Az idézet a francia Tournier _A rémkirály_ című regényéből származik (a hetvenes évek elejéről). A regény a 2. vh alatt játszódik; főhőse egy francia, akit előbb a híradósok közé soroznak be, majd jól német fogságba esik, aztán kényszermunkás Poroszországban, majd végül egy Napolában dolgozik, amíg a szovjetek fel nem öhmmmm szabadítják az országrészt. A fórizmus (nevezzük így) az ő filozófiai (nevezzük így) nézete (?). Mivel nem filozófiaként van prezentálva, hanem egy regényszereplő gondolataiként, valamelyest talán érdekesebb és inspirálóbb is, mind sok hivatalos filozóf (listától eltekintek). A regény bővelkedik gyerekekben, állatokban (galambok, szarvasok, effélék), jó meglátásokban Németországot és nyelvét illetően, vannak benne nácik és Göring, vadászatok, náci műünnepek részletes és érzékletes leírásai (örülhetünk, hogy a hivatalos kommunista ünnepek közé nem került be a napforduló).

Aa múltat végképp eltörőőőlni

Győr főtere, díszburkolatcsere.

Előtte régészeti feltárás. Blogon dokumentálva.

Két ásónyom után előkerül minden: hun temető, középkori pellengér, római romok, vaslelet, minden, amit csak lehet egy ilyen settlement ásásakor fellelni. Falak és a többi.

De mi van, ha ez a sok szirszar „nem illeszkedik az uniós projekt elképzeléséhez”?

A város vezetősége -- gyakorlatilag feltárás közben -- elpusztítja a lelőhelyet. Markolókkal, majdnem másfél métert kiemelve. Aztán visszatöltve fél métert. Nem tévedésből. Live action. Most. Régészek, akik próbálják menteni, amit lehet. Munkagépesekkel vitatkozva a helyszínen. És ellenvélemény, kritika nincs, sőt jobb, ha nem is lesz.

„Igen, 2009. áprilisában valakik megtilthatják, egy, az örökségvédelemben dolgozó, közfeladatot ellátó, makulátlan szakmai presztízzsel bíró régésznek, hogy nyilatkozzon arról, mi történt a saját ásatásán; és hogy pusztították el tudatosan Győr város múltjának, azaz mindannyiunk közös kulturális örökségének egy jelentős darabját.”

„a 13.-14. századi rétegeket örökre elveszítettük, így a középkorról gyakorlatilag nem maradt hasznosítható információnk.”