Az ignorancia vírusa

Az ignorancia vírusa az, amit Dawkins-kórnak lehetne nevezni. Ám Dawkins maga, aki a vírust terjeszti, csak egy fokkal kevésbé beteg — ha nem betegebb — az általa megfertőzötteknél. A fertőzésből ki lehet gyógyulni, de akinek annyira gyenge az immunrendszere, hogy megkapta, annak nehéz lesz. (Aki most arroganciával vádolna minket, vegye figyelembe, hogy Dawkins saját szavait adjuk vissza, egészen a vírus szó használatáig menően, amellyel ő az ábrahámi vallásokat, az ún. hitet illeti.* Természetesen ő ezt szeretettel teszi, és fel akarja szabadítani szegény, megkínzott embereket a vallások járma alól. Nem vonom kétségbe a becsületességét, akkor sem, ha ezek az emberek vallások nélkül is épp eleget szenvednének, mígnem eljutnának ahhoz — ha képesek volnának —, hogy felismerjék az elszenvedés nem vallási, hanem ontológiai erejét és evidenciáját az emberi létezésben, hiszen az ember minden tekintetben határlény. Csakhogy ehhez a felismeréshez már eljutottak többen a múltban is, sőt, elég régen — például Buddha, Mahavira, Jézus Krisztus és mások —, so it would not be a great matter, eh.)

Richard Dawkins könyve, A vak órásmester előszavának kezdő szavai:

„This book is written in the conviction that our own existence once presented the greatest of all mysteries, but that it is a mystery no longer because it is solved. Darwin and Wallace solved it [...]”

Amikor elolvastam ezeket a szavakat, alig hittem volna a szememnek, ha nem olvastam volna már hasonló sületlenségeket milliószám, igaz, kevésbé komolynak kikiáltott szerzőktől. Úgy gondolom, hogy kevés gondolatról lehet elmondani, hogy ennyire bornírt, bigott és szánalomraméltóan ignoráns volna.

Talán még Marx nevezetes maximájánál is gyengébb lábakon áll, mely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Martin Heidegger türelmesen elmagyarázza (angol fordítás oldalt), hogy Marx ezen maximája miért is mélyen gondolkodás-alatti. Dawkins vaksi órásmesterének fenti mondata megüti ezt a marxi mércét, de talán még alul is haladja azt. Megérdemli, hogy aki elolvassa ezt a félmondatot, azonnal becsukja a könyvet és visszategye a polcra, ha már volt olyan kaján, hogy levette. (Természetesen, ha biológiai érdeklődésű olvasóról van szó, tovább fogja olvasni, de ez a mondat semmi jót nem ígér.)

Ki oldotta meg az emberi egzisztencia misztériumait és kérdéseit? Darwin és Wallace? Vagy a szomszéd zöldségárus? Ezt még egyes tudományos részkérdések esetében kijelenteni is enyhén szólva nevetséges volna. Whitehead azt mondta, az egész nyugati filozófia lábjegyzet Platónhoz és Arisztotelészhez. Kis túlzással így is fogalmazhatunk. Na de az egész tudomány (pláne filozófia) lábjegyzet volna Darwin-hoz és Wallace-hoz? Ugyan, kedves Hölgyek, tisztelt Urak. Darwin-nál és Wallace-nál Harry Potter is többet mond az emberi egzisztencia titkairól, méghozzá a legcsekélyebb túlzás nélkül.

Dawkins egy (bizonyára jól belénevelt) előítéletekkel telt, az elfogulatlanság hűvös arroganciájával rendelkező tudós-politikus. Azon nem egészen naív emberek egyike, akik annak torzított képénél, amit kritizálnak, egy hiányos világnézetet propagálnak. Ez az agresszíven babonás szcientista világnézet (“centuries of human progress”) nem old meg semmit, de igazán semmit az emberi létezés és a kozmosz misztiériumai közül. Hasonló illúziókról már beszéltünk Stephen Hawking kapcsán is, aki pedig sokkal színvonalasabb gondolkodó, mint Dawkins. Ezek a tudósok, akik közül néhányan figyelemreméltók a saját területükön (nyilván Dawkins sem annyira csapnivaló genetikus), igyekeznek hatáskörüket átlépve lerombolni azt, ami nem fér bele a saját ignoráns, nem egyszer egyenesen autista látókörükbe.

Ignoránst és nem szkeptikust írtam. A szkepticizmus olyasvalami, amihez Dawkins nem igazán ért. A szkepticizmus lényege szerint ugyanis nem más, mint saját egyéni nézőpontunk megkérdőjelezése és megfelelő kritériumok szerinti újraalkotása, nem pedig csupán bizonyos területek kétségbevonása, sem pedig úgynevezett tolerancia. Aki ignoráns, az nem akar tudomást venni olyan világátélések lehetőségeiről, amelyek mellőzik saját babonáit, csak arról a korlátoltról, amelyben ő leledzik — függetlenül attól, hogy (burkoltan vagy nyíltan) mennyire tolerál vagy intolerál másokat.

Dawkins világnézete lefejezett. A „tényeket” összekeveri az interpretációkkal. Sejtelme sincs azokról az erőkről, amelyek a világot — vele együtt — mozgatják. Ha sejtelme volna, akkor szatanikus lenne, mint Marx, mert Marxnak voltak sejtelmei arról, aminek félig az irányítója, félig az eszköze volt. Csak találgathatjuk, Dawkins-nak vannak-e efféle sejtelmei és kétségei. Abszurd kijelentésnek tetszik, de Marx érdekesebb gondolkodó volt, mint a lapos Dawkins: legalább sejtelme, ha nem egyenesen tudomása volt arról, milyen erőkkel játszik.

Dawkins ugyanúgy, mint bármely prozelita vagy tévéevangelizátor, prédikál. A „társadalmat”, annak még „minden Gonosz gyökere” (oh, how rhetoric) alatt élő tagjait kritizálja, azt a tömeget, amelyet mindig könnyű kritizálni, akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem. Azt a tömeget, amelyben voltak bolondok, vannak bolondok, és lesznek bolondok; amely tele van különféle képességű és moralitású emberekkel, amelyben, ha úgy vesszük, Richard is csak egy közepes futóbolond a sok közül a halál társadalmilag megoldhatatlan misztériumának mezején, velünk együtt.

Állítom-e, hogy mindaz, amit Dawkins kritizál, szép és jó? Nem. Azt állítom, hogy az alap, amelyen állva kritizálja, éppen olyan hamis lehet. Aki materialisztikusan hisz a pokolban, csak egy árnyalattal képvisel mást, mint aki materialisztikusan és szociális alapokon nem hisz benne, és ezen az alapon okít másokat. (Hovatovább azokat az elmérgedt keresztény tébolyodottságokat, amelyeket Dawkins kritizál, Tölgy is kritizálja, példának okáért.) A racionalizmus nem minden.

Nos, nem lehet mindenkinek eleget tenni, és ezt Richard-unk nem igazán átja be. Egy nézet vagy egy nézet kritikája is relatív keretek és az egyéni fantáziák korlátai között mozoghat, amelyek nem racionális területek. A létezés iránti ősszomj, amelyről— a maga beteges módján — még Freud is tudott, minden emberben munkál, még a tudósokban is. Ez olyan „tudományos” hybrid-eket hoz létre, mint a raëlizmus, amiben nem kevés hollywood-i sztár hisz és hitt. (Nekik ajánlanám Fritz Künkel karakterológiáját, amely jó érzékkel tapint rá a sztár-létmód lényegére). Dawkins The Virus of Faith c. horrorfilmecskéje végén ugyanerről az ősszomjról és azon „csodálatos véletlen”-hitről tesz groteszk konfesszióként ható tanúbizonyságot, amelyet már korábban említettünk az asztrológiával kapcsolatos fejtegetéseink tudománykritikai részében.

A kakas, a kígyó és a sertés egymásba kapaszkodó figurája a Tibetben gyakran ábrázolt „létesülés kereke” centrumában. A legkülönbözőbb világokban (így az emberiben) való létesülés törekvésének ősokait ábrázolják.

* Dawkins szemmel láthatólag az ábrahámi vallások közül a zsidóságot, valamint a kereszténység és az iszlám több lábon álló fundamentumai közül az Ószövetséget támadja leginkább. Megjegyezzük, hogy — bár az ószövetségi hagyomány korántsem homogén és korántsem csak morálisan értelmezhető — a kereszténység szempontjából éppen úgy, mint az iszlám szempontjából nézve nem abszolút érvényű, olykor pedig kifejezetten ellentétes e hagyományokkal.

Dawkins szcientista filmje ignorálja a glasenapp-i osztályozás szerinti „örök világtörvény” vallásait (természetesen Glasenapp ötössége többé-kevésbé önkényes, viszont tipológiája helyes).

A filozófus és a hatalom 1

Középiskolai filozófiaórák, netán lelkes Hamvas- (etc-) olvasmányok hatása alatt az ember azt gondolja, hogy a filozófus, mint afféle felelősséggel gondolkodó lény, egyben követi is moralitás szabályait. Nem teszi másnak, amit maga nem. Nem lop (könyvet sem). Nem öl (még akkor se, ha a történeti szükségszerűség megköveteli). Nem törtet hatalomért (még forradalmi hevületben sem), mert az megrontja azt, aki romlandó. Embernek tekinti a nőket. Nem hazudik. Mértékletes. Satöbbi.

Aki aztán óvatlanul igazi, hivatalos filozófiai tanulmányokba kezd, meglátja, hogy nem így van. Ahol a falakra ki van táblázva a „filozófia” szó, jobb, ha az ember óvatosan nézelődik, és ha valaki filozófusként jegyez egy cikket, vagy abból él meg, hogy filozófusként húz fizetést, ott a legnagyobb gyanakvással kell élnünk. De ahelyett, hogy a jelen felett keseregnénk (netán mókás részleteket mesélnénk a hivatásos filozófusok életéből), álljon itt egy történeti példa.

Forrása K. Sauerland magyarul is olvasható könyve: Harminc ezüst. Besúgások és árulások (amit egyik könyvesboltlánc akciójában potom pénzért vettem egy hete). Ebben a szerző a 20. századi besúgás kultúrtörténetét írja meg. Egy fejezet az intellektuális „szakértő” mint besúgó szerepét tárgyalja, aki tudatosan kárt okoz többé-kevésbé tényeken alapuló szakvéleményével.

Példánkban van minden, ami érdekes lehet: hatalom, egyetem (2 db); rektor és professzor, ezekből: szakértő 1 db, filozófus 2 db, még részletesebben: náci jellegű filozófus 1 db, zsidó származású filozófus 1 db. A gyakorlat: takarítsuk el (filozófiai) riválisainkat a szellemi életből, de úgy, hogy minél kevésbé mocskoljuk be magunkat. A gyakorlatot bemutatja: M. HEIDEGGER, Németország.

„Hitler hatalomra jutása után a bajor kultuszkormányzat ellenállásba ütközött, amikor »A tisztviselői kar megújításáról« címet viselő törvény értelmében zsidó származása miatt nyugdíjazni akarta Richard Hönigswald filozófust, a Müncheni egyetem filozófia tanszékének professzorát. A hivatal szakvéleményeket kért róla, többek közt M. Heideggertől, aki akkor a Freiburgi Egyetem rektora volt. Ő egyebek közt ezt írta:

Hönigswald abból az újkantiánus iskolából került ki, amelynek filozófiáját a liberalizmus testére szabták. ... látszólag szigorúan tudományos indoklással elirányították a tekintetet az ember történeti gyökerezettségéről és népi átöröklöttségéről, vérből és rögből valóságáról. Ezzel együtt tudatosan háttérbe szorítottak mindenféle metafizikai kérdésfeltevést, és az ember nem számított többnek egy indifferensen általános világkultúra kiszolgálójánál. Mindez még azzal is kiegészül, hogy éppen Hönigswald az, aki veszélyes éleselméjűséggel védelmezi az újkantiánus gondolatokat. A veszély leginkább abban rejlik, hogy ilyetén ténykedése a legnagyobb tárgyilagosság benyomását kelti, s máris sok fiatalt tévesztett meg és vezetett félre. Még ma is botrányosnak kell neveznem, hogy ez az ember tanszéket kapott a Müncheni Egyetemtől... Heil Hitler! Készséges hívük: Heidegger.”

A szerző, K. Sauerland így értelmezi az esetet: „Akkoriban... a nacionalista gondolkodásra volt kereslet. Heidegger nem él antiszemita érveléssel. Ő ugyanis többet akar, nevezetesen a kozmopolitizmus összes elkötelezettjének és egy akkoribam uralkodó irányzatnak, a neokantianizmusnak a kiszorítását. Követőit meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy befolyást gyakorolhassanak az ifjúságra.”

Blut und Boden mint a filozófia kritériuma? Ezt így hogy? Veszedelmes éleselméjűség? Heideggerben van valami a hellerágnesi nagyságból, azt hiszem. Másrészt meg értem, hogy minden hatalmat kapott filozófus — már akit afféle különleges anyagból gyúrtak — véleménymonopóliumra tör. No de így?

És a legkínosabb, filozófiai-tudományszociológiai kérdés: mi lett volna M. Heideggerből, ha a konkurencia, ezek a mocskos újkantiánusok nem lettek volna eltakarítva?

(a történet vége meg az volt, hogy a neokantiánus kollégát persze nyugdíjazták. Aligha termett neki több siker a Heidegger-féle Német Filozófia Terén; pár hónapot volt, azt hiszem, Dachauban (mint sokan mások), aztán emigrált, mert még idejében lépni tudott.)

Disclaimer. A bejegyzés szerzője nem neokantiánus. Sem anyagi, sem üzleti kapcsolatban nem áll neokantiánusokkal, és semmilyen érdeke nem fűződik a neokantianizmushoz.

Kis teanatológiai összefoglaló

Úgy látszik, az ősz beköszönte Körünk szerzőire a halandóság, ehhez kapcsolódóan pedig a bölcsesség kérdésének erőteljesebb fölvetődésével hatott. Van-e csodálnivaló ezen? Az volna csodálnivaló, ha e kérdések még ősszel sem kísértenék meg azokat, akik élnek. Hát még azokat, akiknek szíve nem egészen csupán e világban dobog, hanem azt a világon túl őrzik (conservant), valahogy ekképpen, és éppen a halálhoz viszonyított létezésben (Seyn zum Tode — joie pour mon chère Tevvton — ) :

Sursum Corda — Habemus ad Dominum! („Emeljük föl szívünket — Fölemeltük az Úrhoz”)

Ókonzervatív voltunknak tehát legfőbb bizonyítéka, hogy ilyen elavult dolgokkal is foglalkozunk, mint az időbeli dolgok nem örökkévaló természete. Jó Tölgyünk, ki Jupiter oltalma alatt áll, annál is inkább foglalkozni kénytelen e kérdésekkel, mivelhogy ősszel megöregednek, majd a téllel lehullanak levelei. Ez az, az időbeli világ, amit a változandóság honának, a Hold alatti világnak hív a sötét középkor naív szerzője, de azóta a tudomány már bebizonyította, hogy valószínűleg csak eleink félős és ragaszkodó volta vetett számot ilyen semmiségekkel, amelyeket a mai ember már meghaladott, mint pl. hanyatlás, a Tevvton által megfestett halál és hasonló tudománytalan, bizonyíthatatlan, sőt női magazinokba, pl. Joy-ba nem illő dolgok.

E „tudományra” valóban illik a balgaság (így, kisbetűvel) jelzője.

Van azonban oly tudás vagy olyan tudomány, vagy éppen „nem-tudás” és Balgaság (így, nagy betűvel), amelynek nem a sapientia mundana (világi bölcsesség) felfuvalkodása felel meg, még csak nem is annak feltűnő hiánya (mint Micimackó vagy Chaplin inkább szánalomraméltó esetében).

A keresztények számára is íratott oly könyv, oui, amely olvasás által közel visz ahhoz, amit az ember bizonyosan kénytelen lesz valamilyen egzisztenciális formában is megtapasztalni, és ezen keresztül tanít. Az írást így keresztelték el: Ars moriendi, azaz „a meghalás művészete”. S itt az ars bizony nem csak afféle esztetizáló, tudálékos művészkedés, hanem valóban művészet, azaz tudomány, ha úgy tetszik scientia mundana, legalábbis részben, hiszen a halálban a világ hal meg, mindaz, ami az ember számára mundus est. De ha csak scientia mundana maradna, akkor a halálnak hiába volna művészete vagy tudománya, mert éppoly veszendő volna, mint az emberi egyén összes más feltételes tudása. Sapientia caelestia-vá, égi tudássá kell válnia.

De hát hol kezdődik a halál? Úgy mondják, hogy az a teljes fizikai halálban csak beteljesedik, mert már jelen van az életben, minden tovairamló valóságban, minden kizökkent tapasztalásban, mindenben, ami a peccatum originale következménye, folyománya. Pázmány Péter azt írja: „Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem Quotidie morimur, quotidie enim demitur aliqua pars vitae cum crescimus, vita decrescit. Infantiam amisimus post pueritiam: deinde adolescentiam. Quidquid transiit temporis, periit; valamíg élünk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-nak, hogy minnyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. Erre-nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely, hogy ennek a mi folyó-vizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mint-ha nem folyna, mint-ha veszteg-állana: maga a vizek és jég-alat mind folynak.” (Az halálrúl)

Ekként felfogva a halál ahhoz a labirintushoz is hasonló, amelyet Borges is leírt: a bonyolult épülettel szemben a sivataghoz.

Ezért világos, hogy a meghalás tudományához az élet az iskola, és hogy tudománya az Életnek is ismerőjévé avathat. E tudomány az alkímiában „a fémek kínzatásaként” nyert kifejezést. Ulmannus, vágáns franciskánus szerzet, az ezernégyszázas években jegyezte le Buch der Heiligen Dreifeltigkeit (A Szentháromság könyve) c. művét, amelyben az Eredendő Bűn és a Megváltás történetét a fémek szimbolikájával, és az azokkal kapcsolatos műveletek nyelvén beszéli el. Teljesen egyértelmű, hogy a mortificatio vagy a fermentatio (hogy csak kettőt említsünk) a szerző számára nem világi tudást, nem fizikai „aranycsinálást” jelentettek, és nem olyasféle dolgot, amely naív kémia vagy napjaink pszichológiájának valamiféle előzménye lett volna. Az alkimista a halálról és a Feltámadásról, és még többről szólt.

Az alkímia és a hermetika szellemi érvényéről egy általunk már többször hivatkozott szerző is írt.

Két tévedést kell még itt — magunk részéről — elhárítanunk. Az egyik, amely a gnózis szót vagy akár a kereszténység korai, gnosztikus hajtásait napjaink kisbetűsen balga tudományizmusához hasonlítja, holott éppen ellentétesek egymással. E tudásról, és a hozzá tartozó illuzórius „szabadság” értékeiről a magunk részéről a Torony című posztban fejeztük ki hozzávetőleges véleményünket. (Félreértés ne essék, Gabrilo linkelt írása — ha idézőjelbe tesszük a gnoszticizmus szót — nagyszerű.)

A másik, amely M. Heidegger filozófusi érdemeit valós erényeinél eltúlzottabban alábecsüli. Távol álljon tőlünk emitt — nem csak a halállal, de az élettel is szemközt — a komolykodás, de annak a szerzőnek az alábecsülése is, aki a XX. században még az egyébként a haláltól korábban semmilyen körülmények között vissza nem riadó, nem-keresztény hagyományokkal rendelkező Japánban is képes volt szerzőket ilyen könyvek megírására ihletni, s aki olyan nagyszerű és kivételes keresztény teológusokra hatott, mint Boros László, a Mysterium mortis című kivételes munka szerzője (Boros László: A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében. Vigilia Kiadó, Budapest, 1998. /XX. századi keresztény gondolkodók/). Ladislaus Boros e kevéssé fellelhető művére (Loxon a Ferencziek terén tett szert rá évekkel ezelőtt) László András, egy szintén kivételes könyv, a Tradíció és metafizika, valamint számos halálról és halhatatlanságról szóló írás auktora hívta fel figyelmünket.

Végül, hogy ne csak Európánkban maradjunk, e gondolatokat az „életbeli halálról” egészítsük ki azzal, amit a Buddha (Felébredett) e szavakkal artikulált a trilakshana („három alapjellegzetesség”) tanításában: anitya, duhkha, anātman („állandótlanság”, „kimozdítottság” és „önvalónélküliség”), amely az élet egészére vonatkozik. A Prédikátor könyve ismétlődik itt meg, ha lehet, még teljeskörűbben, még mélyebben. A megismerés és a Felébredés „tudományának” kezdete itt e nagybetűs Balgaságok igazolódásával kezdődik, és további olyan bölcsességekre épül, amelyek éppen annyira Balgaságok, mint amennyire balgaság a világ számára egy keresztény templom harangjának hangja, vagy egy perzsa költő mondásai:

Kérdeztem: „Mi legyen velem?” Azt mondta: „Halál.”
„Tisztára mosom életem.” azt mondta: „Halál.”
„Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod
Maga lesz a tündöklés.” Azt mondta: „Halál.”

Majd, e „nagybetűsen” értendő Halál után, azt is írta, „kis betűvel”:

Mester jelenléte nélkül leélt élet:
Vagy álcázott halál, vagy csak álomélet.
A jól adagolt méreg tisztít, mint a víz,
De a poshadt víz, ha szomjat olt is: méreg.

S hasonlóképpen írt „nagybetűs” és „kisbetűs” Balgaságról, illetve bolondságról is (mindkettőt kifejezheti egyébként a Tarot zéró jelzésű, Bolond figurája).

Az időbeliség és időtlenség „thanatológiájával”, valamint a nem pszichológiai értelemben vett „jó halállal” is kapcsolatos teoretikus jelentőségű írásként még: egy függelék szintén Horváth Róberttől, Gaston Georgel könyvéhez. E könyv az Ember négy — bizonyára alkímiailag is értelmezhető / értelmezendő — korszakáról szól (ezek Nyugaton arany-, ezüst-, réz- és vaskor sorozataként is ismertek, s évszakoknak is megfeleltethetők). Az ajánlott tanulmány címe A ciklusok hindu tanítása. Megfontolandó gondolatok tárháza nem csak azok számára, akik a hinduizmus egészére csupán mint afféle „babonahalmazra” vagy „pogány bölcselkedésre”, de nem is mint afféle egzotikumra vagy más dolgok előli menekülésre tekintenek.

Mindhárom illusztráció a
Buch der Heiligen Dreyfaltigkeit c. alkímiai műből származik

Lukács mint erkölcsi probléma

Úgy 2004 és a növekvő olajárak óta tart Magyarországon a baloldal, szocik, bolsevikok és kommunisták öntudatra ébresztésének projektje. Valóban, 1990 után a szoci politikusok és ideológusok feltűnően liberális elveket és retorikát használtak, JS Millt idézték. Ennek Putyin és az olajárak véget vetettek, és ismét és egyre büszkébben igyexenek baloldaliak lenni. A(z ön)tudat hatalom és pénz kérdése arrafele.

A minap Hegyi Gyula képviselő bátorította egyébként bátortalan elvtársait a baloldaliságra, és igényelte a méltánytalanul elfeledett Lukács György kultuszának megerősítését. Akinek nevét csak egy közpénzből fenntartott akadémiai kutató intézet őrzi.

Lukács, Hegyi szavaival, megpörkölődött a diktatúrában.

Most sem az 1919-es, sem a Szovjetunió-beli, sem a későbbi magyarországi tevékenysége nem érdekel, bár a Nürnbergi Törvényszék vagy a Hágai Nemzetközi Bíróság őt is elítélte volna emberiség-ellenes bűntettek elkövetése miatt (míg a mosdatására használt Heidegger ilyesmiket nem követett el).

Szolzsenyicin halála kapcsán a Reakción némi vita kerekedett egy antikommunista idézete kapcsán. Valóban ne lenne a kommunistáknak, szociknak és balosoknak lelkiismeretük? A keresztény teológia szerint nekik is van, csak szunnyad. Azonban felébreszthető.

A bolsevizmust, a forradalmi, erőszakos módon a világ „megváltását” hozó mentalitást „megtérése” előtt még Lukács sem tartotta elfogadhatónak. Azonban kicsivel később már megváltozott a véleménye a Taktika és etikában, amely sokat idézett művét furi módon magyarul mégsem rakták fel a világhálóra.

Az eszme érdekében, az eszme oltárán az ember feláldozhatja, sőt fel is kell áldoznia erkölcsi voltát, és az eszme érdekében el kell vállalnia és el kell követnie a bűnt. Mondjuk ki kell irtania a burzsoákat. „Sajnáljuk. Ne vegyétek személyes ügynek!” — mondja Lukács.

„És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna — ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

„Az eszme érdekében bármilyen bűn elkövethető” — az áldozat szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy amorális vagy éppen erkölcsileg felettébb magasztos és képzett bolsevikok hazudnak, ölnek, csalnak, rabolnak.

Privát Heidegger comingout

Igen, legyünk konfrontálódósok.
Fiat veritas, pereat mundus.
Gabrilo Arendtről írott posztjaként jöjjön egy régóta tervezett, privát Heidegger comingout.
Uraim, készüljenek az ellenposzttal!

A Schwarzwaldi Bagoly írásai sok jobb sorsra érdemes fiatal fejében támasztanak filozofikus füstködöt. Így voltam vele magam is egy rövid ideig (meglehetősen nehezen nyeldekelve az ő filozófiai bizmutkásáját olyan szerzők után, mint Berkeley, Kant, Hegel és a többiek -- noha idős professzorunk mindent megtett a befogadásért): de akkori feljegyzésem híján csak egy kortárs délvidéki magyar szerző sorait iktatnám ide, szatírvigyorral arcomon, mélységes egyetértéssel szívemben:

... nekem ez már untig elég, hogy elfelejtsem Heideggert, engem ő abszolúte nem érdekel már, szép volt, jó volt, de rossz rágondolni, erre az egyetemi professzora, ahogyan elmenekül, illetve úgy teszi, mintha elmenekülne az erdőbe, a magányba, hisz ő filozófus vagy mi a franc, és verseket is ír, jézusmária, azok a versek mindenél beszédesebbek, olvashatatlanok, szóval engem már az egész nem érdekel, szia, Heidegger.

Annakidején erősen csodálkoztam is rajt, hogy Martin Heideggernek egy egész (tale quale, khmmm) életmű (értsd évtizedek életműkiadásban dokumentált "gondolkodói munkája," nomeg valósan leélt évek) kellett ahhoz, hogy felismerje a költészet deiktikus jellegét. József Attilának és számos ismerősömnek is későserdülőkorára sikerült annakidején (bár lehet, hogy a mintavételem nem reprezentativ). És ehhez képest micsoda versek lettek azok. Lehangolóak. Inkább a Wittgenstein-életmű. Bárhol felütve. Ott is rövid mondatok vannak, de mekkora a különbség!

Sok minden zavart Heideggerben. A vitatgatható és vitatott nácizmusa a legkevésbé -- bár mókás volt látni, ahogyan egyik legnagyobb honi szakértője próbálta őt kimosni a barna ... foltok közül? Mindenesetre fogékony ifjú elmém akkor sem tudott mit kezdeni az olyasfajta gondolatokkal, hogy "a Wehrmacht mobilizálása metafizikai tény" (muhaha, ezt melyik hadseregről írta volna Des Cartes, vagy éppen Spinoza? vajon nem érezték-e volna ők is rettentően kínosnak a metafizika és a háború efféle konkrét összekapcsolását?).

Ahogyan bonyolítgatta a kis házasságtörését Hannah Arendttel, az is inkább bulváros (Jaspersnek volt igaza ott is, Jaspers egy úriember, de ez semmiképp nem mondható el Heideggerről). Persze felfoghatjuk úgy is, fölsőoktatásban megfordult emberként, hogy effektive a tanárúr rányomult egy tapasztalatlan ám értelmes bölcsészlánykára, aki beadta a derekát (így is, úgy is). Na ja, de mit várunk, Heideggernek van stílusa. Egyfajta stílus, ami átjön a szövegeken, egyfajta ködként gomolygó, kontúrtalan, a beszéden és a feelingen túl nem mutató, de végtelenül továbbmantrázható stílusa -- egyik pragmatikus ismerősöm szerint tipikus csajozós duma. Ami zavaróbb, etikája meg nincs neki. Nem csak a Lét és időben, a gyakorlati életben se. Ennyiben koherens. Amint az exnáci extanárúr felhasználja híressé váló zsidó exbarátnőjét (Arendt-et, igen) a reputációja helyreállítására a nácitlanítás során. Aztán náci Anyuval éli tovább az életét. Ahogyan elken és elhallgat, ahogy nem foglal állást. Ahogyan "csak egy Isten menthet meg minket," egy homályosan elgondolt valami, ami hol négyesség, hol istenek -- de végeredményben kb. annyira komoly és hiteles valami, mint amikor Nick Cave angyalokról énekel.

Mindezek csak disszonáns elemek, és ebben a pillanatban -- hohó, odakint zápor kerekedik, hűvös huzata felkavarja a lapokat az asztalon -- még annyit se érnek, hogy egy ad hominem érvet rakjunk össze belőlük. Viszolyogtató pontok egy moslék ember életéből, akit ugyanakkor sokan nagy gondolkodónak tartanak, meglehet, jó okokkal (amiket én üres szabadidőmben szeretek kétségbe vonogatni). Én inkább ebben a posztban megmaradok a morális alapú viszolygásnál (ami, lássuk be, amúgy sem egy produktív vitára alkalmas tárgy: valaki vagy érti, mi az égbekiáltó gond Heideggerrel ebben az értelemben, vagy nem) -- elismerve némely ötletét, meg elborzadva az utángondolók hadseregétől. Ráadásul érzek abban valami démonit, hogy valaki még a fizikai halála után is publikál.

-----
De fenti fecsegésem semmi esetre se feszélyezzen minket -- öhm, mintha a fecsegés és a nem-autentikus lét közt volna valamiféle kapcsolat? -- e fecsegés-ellenes, iróniamentes és humortalan szerző befogadásában. Persze nehéz őt elgondolni egy Montaigne-féle hangulatú teázóhelyen, ahol csak úgy beszélgetnek az emberek. Az a fajta vendég lenne, aki előbb-utóbb éreztetné a többiekkel, hogy ő valamely Komoly Ok miatt hallgat a sarokban. Hogy az ő Csendjében a Lét Beszéde hallatszik, csak meg kell hallani. Aki valahogy meg tudná teremteni azt a hangulatot, hogy hirtelen minden asztalnál ugyanazt érezzék: hogy a csapongó beszélgetésük tulajdonképpen felszínes fecsegés (morálisan nem minősítve, de mindenki érezze ki belőle...), és az Igazi Beszéd Arról, Ami Tényleg Úgy Van, ezzel az egérforma emberrel jön el. Az Értő Hallgatás jön el, amint a délutáni napfényben ez az ember nekiáll valami egészen hétköznapi dologról beszélni, amiről aztán homályos német etimológiák után (a teakraták közül senki sincs othon a vendég tájnyelvi németségében) a régi görögökhöz, meg valamiféle igazság feltárulásához érjen el. De még most sem értem, hogy ez az ember mit akar mondani. A többiek mind felé fordulnak és komoly, koncentrálós arcot vágnak. Most már Parmenidészről van szó, valami lovaskocsikról meg kapukról. Aztán etimológiai jégeső. Wahrnehmung. Wahr-nehmen. Es ist wahr. Wahrheit. (Ó te indogermán kecskebéka, fejedre olvasnám én is a Ballagi Mórt, ha értenél ezen az értelmes nyelven. Dehát ezt nem lehet elmagyarázni egy nyemecnek, a mi világunk máshogy világol)

Na, és itt fel kell kelnem, mert a monológ elérte azt az absztrakciós szintet, amikor ki kell mennem elszívni egy cigarettát. Nézzük, hogy állunk. A Mester melletti asztalnál Loxon, szfinxes mosollyal. Huh, nagyszerű, Loxon tudni fogja kezelni a szituációt, történjen akármi. Óvatosan felállok, és meglátom, hogy a hátsó fal mellett végig állnak, a bejáratnál is, feszélyezett tömeg figyeli a Mester szavait. Persze, a Reakción híre ment, hogy a Mester ellátogat ide. Ennyien még sose voltak. Elhaladok Tölgy asztala mellett. Cigivel a kezemben intek neki. Tudom, hogy nem cigizik, de kijön velem. Az ajtóban ott ül Gizike és figyeli Heidegger monológját. "Jó, mi?" súgom a fülébe, "megyünk kávézni, nem jön?" Nem, marad. De már félig összefirkálta a füzetét, ami az ölében van. Olyan rajzok, amiket az ember egy unalmas értekezleten szokott rajzolni. Egy karikatúra-szerű rajz Heideggerről, szavak szétszórva ("Seyn Zum Tode," "Zum Seyne Tod," "halál a létre," "tél és idő," "Tot Cum Seine," "Seide Dot Cum," "Metaphysik Dot Com"), és valamiféle vers is. Hajrá. Kinyomakszunk a konyhába. Nem szeretem a rajongókat. Pillanatnyilag csak a kávét szeretném. Meg egy cigit elszívni. Becsukjuk az ajtót magunk mögött. Szó nélkül ürítem a kávégépből a zaccot. Aztán -- "Na?" -- kérdem Tölgytől, aki szintén megfáradtnak látszik. Kopognak halkan. Résre nyitom az ajtót lassan. Az őrnagy az, most ért ide. Egyelőre értetlenül nézi, hogy miért öntöm ki a 3x 3 centet három kis pohárkába.

----------

Egyszóval olvassuk őt. Része ő mindenféle kötelező olvasmánylistának, önkéntes penzumnak, entellektüell társalgásnak. Érdeklődő és naiv fiatalok tőle tanulják, hogy mi a metafizika, meg hogy was heisst denken, meg hogy mi a különbség a kéznéllévő és a kézhezálló közt. Az ő magyarázataival olvassák Hölderlint, Sophoclést és a preszókratikusokat -- igazi 3 in one: megtudjuk, mit üzen a lét, és -- surprise, surprise! -- ugyanazt, amit a nevezett szerzők -- nomeg Heidegger, a vates divus is pont ugyanazt mondja. Ilyenkor én bakkhikus álarcban, thyrsossal vernék végig a tömegen, ordítva, hogy "ti mindannyian egyéniségek vagytok," meg hogy "sapere aude." Ó szegények, nálatok a szigorlatra készülő magyar szakosok is okosabbak, amikor szövegként olvassák az irodalmat, nem kinyilatkoztatásként! Amikor valamit gondolnak a saját fejükkel, és nem utángondolják a Mesternek! Filozofálni kalapáccsal!

A sztoikus olvasóban persze ilyenkor Epictetus bölcsészek számára kínosan visszhangzó mondatai idéződnek fel (mi volnál, ha ezek nem lettek volna és nem írtak volna?), és ilyenkor a Mestert leginkább egy zsékategóriás lírikusnak, esetleg abortált teológusnak látja, aki tökéles Beamter oder sowas lehetett volna, hitoktató és sekrestyés egy délnémet kisvárosban. A sztoikus olvasó kíváncsian gondol bele, vajon az életművének hány százaléka állhat NEM más szerzők interpretációjából? (valamiért azt sejtem, Loxon bűvészi gyorsasággal tudna egy ilyen statisztikát előrántani)

Mindenesetre zavaros fecsegésem után engedtessék meg nekem, hogy elővezessem az egyik legszebb Heidegger-kritikát. Szerzője nem filozófus, hanem szépíró (tudják, Platón is a börtönben kezdett el irodalommal foglalkozni ... Seyn zum Tode). Következzék Thomas Bernhard!*

"Ténylegesen Stifter újra és újra csak Heideggerre, erre a nevetséges, kispolgári, térdnadrágos nácilócira emlékeztet. Ahogyan Stifter a legarcátlanabb módon elgiccsesítette a magas irodalmat, ugyanúgy elgiccsesítette Heidegger, a Schwarzwaldfilozófus Heidegger a filozófiát, Stifter és Heidegger, mindegyik a maga módján, reménytelenül elgiccsesítette az irodalmat illetve a filozófiát. Heideggert, aki után egy teljes háborús és háború utáni generáció loholt, és akit már életében elhalmozott visszataszító, bornírt disszertációival, mindig csak schwarzwaldi háza padján ülve látom, mellette asszonya, amint perverz kötõörjöngésében szakadatlan gyapjúzoknikat köt urának saját heideggerbirkáiról enkezével nyírt gyapjújából. Heideggert képtelen vagyok másként látni, mint schwarzwaldi kerti padján, mellette asszonya, aki egy életen át totálisan uralkodott felette, aki összes zokniját kötötte és sapkáit horgolta és kenyerét sütötte és ágyneműjét szõtte, még szandáljait is maga suszterolta össze. Heidegger egy giccsfej, mondta Reger, épp úgy, mint Stifter, de még nevetségesebb, mint Stifter, aki ténylegesen tragikus jelenség volt ellentétben Heideggerrel, aki mindig és csakis komikus volt, éppoly kispolgári, mint Stifter, éppoly megsemmisítő módon nagyzási mániás, egy előalpoki debil, gondolom, épp a német filozófiagulyásba való. Heideggert évtizedeken át úgy ették farkasétvágyukban nagykanállal, mint senki mást, puffadásig tömve vele a német germanista- és filozófusbendõt. A heideggeri arculat átlagos és nem szellemi, mondta Reger, Heidegger keresztül-kasul szellemtelen, híján a fantáziának, híján bármifajta érzékenységnek, osnémet filozófiafelkérõdzõ, folytonosan vemhes filozófiatehén, mondta Reger, aki évtizedeken át legelt a német filozófián, kacér lepénykéket hagyva maga után Schwarzwaldban. Heidegger úgymond filozófiai házasságszédelgő volt, mondta Reger, aki a német szellemtudományok teljes generációját állította a feje tetejére sikerrel. Heidegger a német filozófiatörténet visszataszító fejezete, mondta Reger tegnap, és ebben részes volt a teljes német tudomány, és részes mind a mai napig. Heideggert még ma sem látják teljességgel át, és bár a heideggertehén lesoványodott, a heideggertejet mindmáig fejik. Heidegger kirojtosodott térdnadrágjában hazug todtnaubergi gerendaháza elõtt, már csak a leleplezõdés nekem, fekete, schwarzwaldsipkájában a kispolgáragy, amelyben végül is újra meg újra csakis német gyengeelméjűség forrott, így Reger. Mire megöregszünk, csomó gyilkos divatot asszisztálunk végig, gyilkos művészetdivatokat és filozófiadivatokat és használaticikkdivatokat. Heidegger jó példa arra, amikor egyfajta filozófiadivatból, amely valaha egész Németországra rányomta bélyegét, semmi sem marad, csak egy halom nevetséges fénykép és egy halom még nevetségesebb írás. Heidegger vásári kókler a filozófiában, aki csakis lopott holmit vitt a vásárba, minden ami Heideggertõl való, másodkézbõl való, az utángondolkodó prototípusa, akibõl a saját gondolatokhoz hiányzott ténylegesen minden, de minden. Heidegger módszere abból állt, hogy idegen, nagy gondolatokból a leghatalmasabb gátlástalansággal saját, kis gondolatokat csinált, végül is. Heidegger úgy kicsinyített le minden nagyot, hogy az németszerű legyen, érti, németszerű, mondta Reger. Heidegger a német filozófia kispolgára, aki a német filozófiára saját, giccses hálósipkáját húzta rá, azt a giccses fekete hálósipkát, amelyet Heidegger mindig is hordott, minden adandó alkalommal. Heidegger a németek papucs- és hálósipkafilozófusa, semmi egyéb. Nem tudom, mondta Reger tegnap, de valahányszor Stifter eszembe jut, eszembe jut Heidegger is, és megfordítva. Mégsem lehet merõ véletlenség, mondta Reger, hogy Heidegger, akárcsak Stifter, elsõsorban begörcsölt nõszemélyek kedvence volt és maradt, miként buzgólkodó apácák, s ápolónõk falják Stiftert, akár a tejbepapit, falják Heideggert is. Heidegger még ma is a német nõvilág kedvence. Heidegger nõfilozófus, a német filozófiai étvágy számára különösképpen alkalmas menzafilozófus, egyenesen a tudósserpenyõbõl. Ha kispolgári, de mondjuk, akár arisztokrata-kispolgári társaságba megy, igen gyakran már az elõétel elõtt feltálalják Heideggert, még le sem húzta a kabátját, és máris ott egy falat Heidegger. Még helyet sem foglalt, s a háziasszony úgyszólván a sherryvel Heideggert is behozta az ezüsttálcán. Heidegger a mindig jól készített német filozófia, amely mindenütt s mindenkor jól tálalható; mondta Reger, minden háztartásban. Lejáratottabb filozófust nem ismerek nála, mondta Reger. Heidegger el van intézve, ami a filozófiát illeti, holott tíz éve még õ volt a nagy gondolkodó, ma már csak úgyszólván pszeudointellektuális háztartásokban, pszeudointellektuális társaságokban kísért, természetes álságosságukhoz hozzáadva a magáét, a művit. Akárcsak Stifter, Heidegger is egy ízetlen, de a német átlaglélek számára nehézségek nélkül emészthetõ olvasmánypuding. Heideggernek éppoly kevés a köze a szellemhez, mint Stifternek a költészethez, higgyen nekem, mindketten, ami a filozófiát és a költészetet illeti, úgyszólván értéktelenek, de Stiftert mégiscsak többre tartom, mint Heideggert, aki mindig is taszított, mert Heideggeren minden mindig is el- lenszenves volt nekem, nemcsak a hálósipka a fején és a házilag szõtt alsónadrág a todtnaubergi enkezüleg fûtött kályha fölött, nemcsak a magafaragta schwarzwaldbot, de a magafaragta schwarzwaldfilozófia is, ezen a tragikomikus férfin mindig és minden ellenszenves volt nekem, mélységesen taszított, hacsak rágondoltam; elég volt egyetlen heideggeri sor a mélységes undorhoz, mondta Reger; Heideggert sarlatánnak tartottam mindig, aki mindent csak kihasznált maga körül, és a nagy kihasználás közepette todtnaubergi padján elmélkedett. Ha belegondolok, hogy még szuperértelmes emberek is bedõltek neki, hogy még egyik legjobb barátnõm is róla írta doktori disszertációját, és hogy ezt a disszertációt a tetejébe komolyan csinálta, még ma is elfog az émelygés, mondta Reger. Ez a semmi sincs ok nélkül a legnevetségesebb, így Reger. De a németeknek imponál a nagyképűség, a németek érdekeltek a nagyképűségben, ez egyik legszembetűnõbb sajátosságuk. Ami pedig az osztrákokat illeti, azok még sokkal rosszabbak. Egy sor fényképet láttam Heidegerrõl, mellesleg egy magas fokon tehetséges fotósnõ készítette õket, mindegyiken olyan, akár egy nyugdíjazott, elhájasult törzstiszt, mondta Reger, egyszer majd megmutatom magának; ezeken a fényképeken Heidegger kikel az ágyából, majd Heidegger újból bebújik az ágyba, alszik Heidegger, majd felébred, felhúzza az alsónadrágját, bebújik a zoknijába, mustjából kortyint, kilép gerendaházából és a horizontra függeszti tekintetét, botját faragja. felteszi sapkáját, leveszi sapkáját, sapkáját kezében tartja, terpeszben áll, felemeli a fejét, lehajtja a fejét, jobb kezét felesége baljába csúsztatja, felesége balkezét az õ jobbjába csúsztatja, megy a ház elott, megy a ház mögött, megy a ház felé, megy a ház felõl, olvas, eszik, levest kanalaz, (saját sütetű) kenyeret szel, fellapozza (saját) könyvét, becsukja (saját) könyvét, meggörnyed, kinyújtózik és így tovább, mondta Reger. Hányinger. Ha elviselhetetlenek a wagneriánusok, milyenek a heideggeriánusok, mondta Reger. Természetesen Wagner nem hasonlítható Heideggerhez, mert Wagner ténylegesen zseni, akire inkább illik a zseni fogalma, mint bárki másra, míg Heidegger csak jelentéktelen háttérfigura a filozófiában. Heidegger volt, és ez világos, a század legelkényeztetettebb német filozófusa, egyidejűleg a legjelentéktelenebb. Heideggerhez mindenekelõtt azok zarándolkoltak, akik a filozófiát a szakácsművészettel tévesztik össze, akik a filozófiát valamiféle sült és párolt és fõtt dolognak tartják, ami viszont száz százalékig megfelel a német ízlésnek. Heideggernek udvartartása volt Todtnaubergben, és elvárta, hogy szakadatlan szent tehénként tiszteljék filozófiai schwarzwaldpiedesztálján. Még egy híres és rettegett északnémet folyóiratszerkesztõ is nyitva felejtett szájjal, áhítattal térdelt elé, mintha a lemenõ nap sugarainál Heidegger kerti padján a szellem oltáriszentségét osztogatná. Hányan zarándolkoltak Todtnaubergbe Heideggerhez, és tették nevetségessé magukat, mondta Reger. Elzarándokoltak az úgymond filozofikus Schwarzwaldba a szent Heideggerhez, és térdre borultak idoljuk elõtt. Hogy idoljuk totális szellemi pancser, nem tudták bárgyúságukban. Még csak nem is sejtették, mondta Reger."

*[Thomas Bernhard: Régi mesterek, ford. Hajós Gabriella]