A „szociális” mítosza

Amióta a szocializmus és vele együtt a demokrácia megjelent, azóta a szólamokkal manipulált „kisember” a szél a politika papírforgójához.

„Baloldali értékek”: így nevezik azokat a prométheuszi, úgynevezett értékeket — pontosabban retorikai szólamokat —, amelyekkel a „kisemberekre”, az „egyszerűemberekre”, a so-called „népre” manipulatíve hatni lehet. Nos, ha egyszer már kiszabadult a szellem a lámpásból,* ha már a szabadkőművesség és az illuminátusság frigye, a forradalom, s a marxi tanok életre keltették a nép mint elnyomott mártír absztrakt mítoszát, a névtelen kisemberre mindenkinek úgy kell tekintenie, mint valami óriási hatalmi tényezőre, amely egy nagy, vörös zászló alatt áll, arra készen, hogy igazságot szolgáltasson. Ökle mindig összeszorulni és magasba lendülni kész, s zászlaja az ártatlanul kiontott vért szimbolizálja. Milyen ócska látomás — gondolhatnánk jogosan —, mégis, ezzel kell számolni. A tömegembernek, a tömeg erejének, a mennyiség uralmának a mítosza. Hamis mítosz, mert a tömegember gólem, amelynek nyelve alatti cetlin különböző feliratok állnak. A tömegember „ereje” valójában egy szánalmas mesei elem. Mitől lesz erőssé? A kabbala által.

Új, bár újdonságához képest már régi „mítosz” ez. Ezért is szimbolikus, hogy azon Prága egyik zsinagógájának padlásán őrzik az agyagtömbbé vált teremtmény maradványait, amely város az alkímia, a mágia „fővárosa” volt, s amely zsinagóga az Altneu nevet viseli.

*

A „szociális” kérdés olyasvalami, amit minden demokratának be kell vetnie a siker érdekében, sőt, még az antidemokratáknak is. Miután ugyanis ez az absztrakt, kollektív, khtonikus és démoni lény életre kelt, mindenki láncon rángatná. Lehetne-e szociális kérdés baloldaliság nélkül? Semmi akadálya nem volna. Lehetne-e jólét, biztonság, jog demokrácia nélkül? Semmi akadálya nem volna, mint ahogy régente sem volt, amikor ez a lény éppen nem tevékenykedett felső politikai körökben, legfeljebb az embereket ijesztgette itt-ott, utcákon és máshol.

Magyarországon is úgy van, hogy a „szociáldemokráciának” kerekedett egy „jobboldali” mítosza. Az ab ovo alulról építkezés, a kisemberek igazsága, a harmadik út, a munka és kenyér, a tizenharmadik havi nyugdíj csak ennek a mítosznak a különféle epifániái, mind a szólamok, mind a tettek mezején. A rétorok és a politikusok pedig csupán az „óriás” fejét képezik. Ki tudja, kinek áll hatalmában, hogy ezt az anyagtalan teremtményt megfossza az élet lehelletétől?




* A dzsinn, mint gondolhatják, bizonyos értelemben a gólem „jótékonyabb” párja lehetne.

Tea-kedvelőknek ajánlom:
Hubert de Mirleau: Fatalitás-e a demokrácia?
Gustav Meyrink: A gólem

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar