Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

*

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)


*

Labanc portrék — Gróf Esterházy Miklós, Magyarország nádora 1625-1645

Esterházy Miklós gróf (1582–1645),
Magyarország nádora 1625-től haláláig.

— Részletek Sárváry Béla jellemrajzából —

Esterházy Miklós egyike volt e hon ama fiainak, kiket az ős kor: erős, vallásos, tudós, és nagy előnévvel szokott feldiszitni; 1582-ben april 8-kán adá e honnak Galántha, Galántha az annyi bajnok, annyi honpolgár s annyi nemes léleknek folyton ringó bölcseje; anyja Illésházy Zsófia volt, a hajdani Illésházy István magyar nádor nővére, atyja Ferenc, a pozsonyi megye igen tevékeny alispánja. Miklós már gyermekkorában úgy látszik három tárgy iránt viselteték kiváló vonzalommal: Isten, haza, és tudomány; még Istennek le nem rová kötelmét, mit sem teve; míg polgári kötelességeit nem ismerte, meg nem nyugodott; fennmaradt idejét a tudományokbani búvárkodásnak szentelé; beszélgetés közben hadmenetek, háborúk, és hősi vállalatokat legszívesebben hallgata; az ifjú kori foglalkozások a bekövetkezett polgári erényeknek így veték meg alapját, így lőn Isten s ember előtt naggyá, ki gyermekkorában ezek tetszésében jára.

*

… a csatában rendíthetlen oroszlánként küzde, keblét folytonos harcvágy melengeté, de ha békéről vala szó, esze, iparkodása, sőt minden vállalata a béke által eszközölhető közjólétre törekvék, inkább útmutatás, tanács és zöldellő olajággal, mint véres karddal kivánván a dolognak folyamát rendezni.

E nemes irány a fejedelem figyelmét sem kerülheté ki, igen hihetőleg ismert vala sorsa, ismertek kiállott lélekküzdelmei; mint nemes lelkű honfinak a fejedelmi kegyelet is nemes jutalmat akarván adni: Mátyás őt Gábor, Dániel, és Pál fivéreivel együtt szabadalmas úrrá, vagyis az ország bárójává avatá; a megtiszteltetés a mennyire kitűnő, annyira kiérdemelt vala, nem tűzvén ki magának feladatul soha semmit, mint fejedelmének, s honának híven szolgálni.

*

1617-ben bereghi; 1618-ban zólyomi főispán lőn; 1619-ben ismét békeköveti méltósággal díszíteték fel: majd Cseh, majd meg Erdélyországba; a ritka tulajdonokkal felruházott lángész, a szeplőtelen jellem, a megkapó szónoklat, a közszeretet és tisztelet, s a mindent felülmúló igazságszeretet még az ellenfélnél is határozott diadallal bírtak vállalatainak sikerítésére.

*

(Harcai Bethlen Gábor ellen)

Bethlen az osztrák fejedelem kegyeit megnyervén, neki hűséget és engedelmességet esküdvén: általa a fejedelmi méltóságban megerősíttetek; az Ozmán szinte [szintén] jogot tarta a fejedelem választására befolyással bírni, az eredmény megmutatja miért, a szultán ez egyszer a fejedelmi megerősítésben mellőztetett, miért is ő iszonyú haragra gyúlván: irtó háborút és halált dörgött rettentő haragjában a Magyarra. Bethlen, hogy uralmát biztosítsa, a szultánnak Erdély több várait felajánlá; a várparancsnokok azonban megemlékezvén a császárnak tett esküről, ezt tenni sehogysem engedék, sőt tartván az erőszaktól: Bethlentől elpártoltak és Magyarországhoz csatlakoztak.

Bethlen a szultánnak tett vallomás után török segélyt nyert, s a tőle elpártolt várakat megmeg elfoglalta, s midőn Nagy-Váraddal is hasonlag akarna cselekedni: közte s Homonnay közt civódás keletkezett, mit hogy a Török megbosszuljon: Esztergom vidékén több mint 60 falut kifosztott és felpörkült.

*

[…] trónvillongások álltak be, s Magyar-, Erdély- és Csehország véres mozgalmaknak lőn színpada, miket majd az elégületlenség- és érdek-szülte pártoskodás majd meg a vallási viszályok még veszélyesebbekké tőnek. Bethlen hálóját jó korán kivetette, hogy a zavar szüleményét, a koncot el ne szalassza. Bethlen most azon volt, hogy ügyének minél több fényes nevet nyerjen meg, be is kopogtatott több előkelő családnak ajtaján, s legkivált azokat vadásza, kiket értelem és tudományért az udvar is kedvele; t. i. nagy nevekkel és fényes családokkal állandván dolgai élére, bizonyosabbnak hivé a sikert.

Többek közt Esterházy után is sóvár pillantatokat vete, s mindenkép azon vala, miszerint tetszését megnyervén, pártjának élére állíthassa. Bethlen Pozsonyt elfoglalván, ugyanoda Sz. Márton napjára átalános hongyűlést hirdete, s fel- és meghiva mindenkit, ki csak pártjának vagy tervének baráta lenni kivánna. Pozsonyban elég számosan gyülekeztek egybe, de nem jelent meg az, kinek jelenlétét Bethlen legkivált óhajtá, nem jelent meg Eszterházy Miklós. Ez Bethlent igen aggasztá, de reményéről még sem monda le végképpen, hanem mit szóval ki nem vihete, remélé, miszerint fényes ígéretekkel hajtandja végre. Csalódott, e harmincadón túlesett már Esterházy Miklós!

Bethlen mint gondolá, úgy cselekvék; egy dicsőséghalomteljes nagy ígéretek, s mindennemű szép jövőt ígérő hízelgésdús levelet bocsát Miklóshoz, barátjának hívja, s ügye támogatására szólítja fel; Eszterházy sokkal rendületlenebbül álla hona s fejedelme iránti vonzalmával: semhogy bármily kecsegtető sorok is megrengethették volna; ő honának esküdött, nem pártnak, s attól elállani nem is akara; mit tőn tehát ? nemcsak hogy meg nem hajol a hízelgő szavaknak, hanem sőt rosszallja léptöket, gátolja a párt törekvéseit, s minden kitelhető módon ellenszegül; ilyesmit ha társai gyanítának is, Bethlen éppen nem vára.

A csalódott pártfő nagyon felingerült, s nemcsak Miklóst, de elvbarátit is példásan akarván sújtani: vele együtt Pázmány Pétert, Balassa Tamást, s kivel különben is már kocódása vala, Homonnay Györgyöt, s a Jezsuitáknak összes társulatát száműzi, s minden vagyonaiktól megfosztja. A hatalom az ő kezében vala, dúló fegyverei ezt könnyen végrehajthaták.

*

[A király halála után ] A magyar trón azonban nem marada sokáig üresen, boldogult Mátyás helyébe a magyar királyságban törvényesen Ferdinand következék. Miklós fejére a száműzetés kimondatván: hogy a büntetés másik részét is érezze: [Bethlen] Huszár Istvánt egy jó csapat élére állítván Lackenbach várát körülfogatá, hogy a fegyver hatalmának hódolni kényszerülendvén a felhánt eskütől vagy önkényt álljon el, vagy ha nem, foglyul hurcoltassék eléje. Miklós a vállalatról nem is álmodván, éppen honn vala, maga állott ki tehát birtoka védelmére, s erősen föltevé, vagy vele veszni, vagy vele együtt szilárdul megállani a csatát, a vérküzdelmet. Segélyére szolgált Dampier tábornok, párosult a két hős, véres viadal keletkezett, s Huszár harcosaiból felmészároltatván 800, a többiek pedig a diadalmas ellenség előtt megállani nem bírván, csúfos futásnak eredtek.

A váratlanul kivitt győzelemnek nagy lőn híre, de még hatásdúsabb eredménye.

Ez alatt Ferdinand elfoglalá a trónt, s minden igyekvését arra fordítá, hogy a nyugtalankodók kibékéltessenek, a rend és béke hazaszerte visszaállítassék; békekövetek választattak tehát, megkezdettek az alkudozások, meghányatott mindkét fél ügye, de engedni, vagy követeléseiben tágítani egyik sem akarván: bíróul utoljára is a kard választatott; megindultak az ellenséges csapatok, folyt a harc változó szerencsével, míg végre Bethlen megveretett; erre hívei közül többen elpártoltak, seregei pedig a folytonos csaták által is jelentékenyen meggyérülvén: most már a kényszerűség is hajlandóbbá tevé az alkudozásokra.

Az egyezkedések és viszályok egyengetésében Miklós is igen tevékeny részt vevén, s ura királya érdeme, ragaszkodása, és fáradalmait méltányolni akarván, őt Újvár és vidéke parancsnokává tevé, sőt a határvidékek főtábornokává is kinevezé. A szent ügyért küzdeni kész léleknek csak alkalom kell, s úgy hona mint vallásaért mellére tűzi azonnal a páncélt, melyet tántorítlan elszántsággal vet minden veszélynek ellene. Legyen példa Esterházy Miklós.

Bethlennek föllengző lelke a kiszabott határok között meg nem férvén, adott szavát csakhamar megszegte, s magát ismét a Töröknek pártfogó karjaiba vetette; oldalához veszi az egri és boszniai basákat, kezébe ragadja az elégületlenek lobogóját, s véres kezekkel tépi meg hazája, és Morvaország békefáját; vas, tűz, s önkény lőn seregeinek vezérhangja, dühök fegyvert szolgáltata, karjok utat töre a merre csak haladni akarának; pusztaság és nyomor jelölék lépteiket, boldog s boldogtalan vérháborúba keveredék; mit megkíméle a pártos fél, elundokítá a török kéz, mely apát, anyát s gyermeket egyaránt rabláncra füze, csordakint űzé ki honából, melyet többé soha nem valának látandók; a kincs, ragadmány, s szíjra fűzött keresztényekkel délcegő vércsapatok már Újvár alá érkezének; Újvár Miklós parancsnoksága alatt vala, s mit csak a védelemre megtehete, megteve mindent. A dolog 1623. történt.

Miklós már igen jól tudta, kível leend dolga; ismerte ellenfelét, ismerte törekvéseit; résen állott minden cselre és alkalomra, bármit vala is hozandó a végzet, mint edzett, mint harcban otthonos, mint hadgyakorolt férfiút készületlen nem találhatá.

Már ő ekkor talpon álla, csatárai tudták kivel leend dolguk, azonnal csatasorokat képeznek, útját állják, s rögtön harc, vagy megadásra szólítják.

*

(Közbevetés: Bethlen Gábor jelleme)

Minél kevesebb igény vagy jog nyomán jutott kitűnő helyzetébe: annál fennhéjázóbb kívánalmakra gerjedt a heves lelkű Bethlen, egybezavarta a jog és igazság fogalmát, csel s erőszak nem nagy nyomatékú színben tűnt föl előtte, saját egyéniségét mindenkinek föléje emelvén, egyéb érdek háttérbe szorítaték.

Zavart fogalommal bírni, önmagunkkal telve lenni, nemcsak magán de közérdekekre sem hajtani, országos ügyeket saját egyéniségünktől elválasztani nem tudni, ott, hol mindezeknek külön osztályrész jutott, hol milliók jólléte forog kérdésben: nagy föladat kedveltséget vívni ki, nagyobb a ránk ruházott bizalmat fönntartani, legnagyobb a közkívánatnak megfelelni tudni. Hol azonban annyi s oly hatalmas a parancsoló, hol annyira kuszáltak az érdekek, hol oly sok ügyekszik a zavarban halászni: könnyű uszályhordókat találni, könnyű figyelmet tévesztetni: Bethlen Gábor, mint mondók, ügyes ember volt.

*

A merész felhivásra megriad az Ozman, de mint hiúz körültekint rögtön, s látván a parányi magyar csapatot, örömében ujjongani kezd, s nem is gondolhatván egyéb mint világos győzelemre: azonnal sorakozik, csatarendet képez, kardot ránt, s véres viadalba bocsátkozik. Foly a vér mindkét oldalon, messze elhallatszik a halálhörgés, s az uratlan paripák bősz nyerítése; hullák födék a vérmezőt, de a diadal édes reményében egyik fél sem hajt a borzasztó körülményre; szúr, vág, öl mindegyik, takarítja elhullottait mindegyik fél, de tágítani ki sem akar.

Miklós most cselt vet, hátrálást színlel, a Török utána nyomul, s míg ez a legelszántabban viaskodik, magyar csapatok lépnek nyomába, s csak azon veszi magát észre: hogy a megvetett kis csapat által hínárba húzatott, bekerítetett.

A körülfogottak egy darabig küzdöttek hősileg, aztán meghunyászkodtak, végre lerakták fegyvereiket. Ismét sok keresztény nyerte vissza szabadságát; a rabszíjra fűzött és megmentett keresztények számát 1390-re tehetni. A fogoly Törökökkel elég szelíden bántak, fegyvereiket, zászlaikat elszedték, s hogy a fényes eseményt szeretett fejedelmöknek annál világosabb színben tüntessék fel: mind a zászlókat mind a foglyokat Bécsbe küldötték, egyedül az öröm és dicsőség maradván Miklós számára hátra.

Bethlen egyre nyugtalankodott, s mert az Ozmántól folyton nyert segélycsapatokat, egy szebb jövő reményében egyre zaklatá az ugy is kesergő hazát.

Ha ma békét kötött, már másnap irigy kezekkel tépte meg azt, megmeg fegyvert ragadott, s ott csapott le véres fegyvereivel, hol a békés polgárok legkedvezőbb nyugalomnak örvendének; ha pedig — mi szinte több ízben megtörtént, itt-ott jól eldöngették, ki első esedezett fegyvernyugvásért, az ő vala. A folytonos háborúskodás annyira megingatá már saját népeit is, miszerint állhatlansága miatt azok is békétlenkedni, sőt ellene lázadozni kezdének.

Miklós a Bethlen-féle ügyet pártoló és terjesztő musulman csapatokat most ismét hatályosan megzúzta; Bethlen Gábor meghunyászkodik, s megmeg békeért esd. Az országban Bethlen ügyét többen pártolák, a béke többek előtt szíves vendégül kínálkozék, maga Ferdinand a király is örömmel látszék hallgatni a megalázkodott hatalmas úrra, csak egyedül Miklósunk állt ellent, egyedül ő ellenzé a béke tárgyalását.

Békét mindenki óhajtott, de csak maradós [maradandó] békét óhajthatott, mivel világos ellentétben állott Bethlen Gábornak ingatag jelleme. Eszterházy igen jól fogá föl az egyéniséget, az álköntösbe öltözködött békebarátnak igen jól ismerte hangját; innen lőn, hogy magának Ferdinandnak is ellenezte a béke tárgyalását. A dolog egy időre csakugyan fel függesztetett. Meggondolván azonban, hogy a harcmoraj és ellenségeskedés okozta vallási sebeket mégis tanácsos lenne mielőbb megorvosolni, hogy engedékenységgel tán az ellenfelet könnyebb leend jó útra téríteni: végre a király is hajlott az őszintének mutatkozott szóra, s hogy a kívánt béke megadassék, maga is beleegyezett.

*

Az ország nagyjai s a rendek egybegyűlvén 1625-ben, Esterházy Miklóst közakarattal nádorrá választják; a király a választást nyílt örömmel üdvözlé; sőt hogy az erény s érdemein a honpolgárság legmagasabb fokára emelkedett férfiú ne csak hazája, hanem királya részéről is kellő kitüntetésben részesüljön, hogy hasonló pályafutásra másokban is kedv gerjesztessék: a király hálája és érdemeinek elismerése jutalmául Fraknó várát neki s utódainak örök joggal átengedé.

A harckoszorúzta, a nemzetkedvelte bajnok erényei s érdemei következtében így jutott a legfényesebb polcra, így karolta föl nemzete, így tisztelte meg a fejedelem!

*

1626-ban megkoronáztatott a király [a még ifjú III. Ferdinánd], s [II.] Ferdinand örömében egy ország osztakozott; milliók ajkán zengett vissza az örömdal, a részvét s kegyelet hangzata milliók ajkán csengett el, s nem volt egy, ki a közelgő vészfölleget csak sejtette is volna; tán mert ólomlábon járt, tán mert erősen hivék, hogy annyi bánatnak törvényes utóda a közöröm.

Elközelgett azonban a sors vaskeze, s kikerülhetlen csapása Buda fölött sújtott le. Némely ajkak tán még akkor is örömet zengtek, midőn véletlen megkondult a vészharang, de alig múl el néhány perc, máris lángtenger csapong a város fölött; még a tűz ama kérlelhetlenül pusztító elem a lesújtottak, a tönkre jutottak szemeiből alig facsart annyi könnyet, alig tőn annyit földönfutóvá, alig került annyi emberélet annyi vagyonvesztésbe, mint az ekkor Buda fölött elzúgott tűzvész. Hova csak szem pillantott, láng és pusztulást látott mindenütt, mit csak fül hallott, sírás, és jajveszékelés vala; csak házakban több mint ezer épület hamvadt el; hány emberélet esett áldozatul, mennyi vagyon és kincs temetkezett izzó hamvak alá, nincs ki fölszámítsa!

A megnehezült füstfelleg még tán el sem vonult Buda ormairól, máris más pusztulás fenyegetőzött; jött egy vérszomjas tábor, élén Mansfeld lépdegélt; ismét ember kelle a gátra, ember, ki villámhárítóként álljon a síkra.

*

Wallenstein […] serege készen állott, harcosai gyakorolt emberek voltak, csak növekedésre, csak ügyes parancsnokra vala szüksége; Miklós azonnal fegyvert fogott, hadakat rendezett, és hozzá csatlakozott. Most egy tekintélyes és erős tábor keletkezett, Eszterházy csatatérre állott, az ellenséget megrohanta, s egy hosszú és igen véres ütközetben annyira semmivé tette ellenfelét, hogy embert, ágyút, fegyvert és mindennemű készletet elfoglalván, a vezér is csak futással mentheté meg bőrét: azonban az Ozman, a brandenburgi marchio s ezernyi pártos által gyámolítatván megmeg csak hamar lábra kapott, s elsőbb Sleziába [Sziléziában], onnan pedig Morvahonba csapott, hol rabolni és gyújtogatni kezdvén, s mindenfelé szerencsésen nyomulhatván előre megmeg reményre kapott, és Bethlen csapataival egyesülendő, ismét hazánkra tört.

Bethlen Gábornak útját és tervét, valamint Mansfelddeli egyezkedését is saját emberei árulák el.

Wallenstein minden ármányról értesülvén, a fölfedezett úton éber figyelemmel haladt előre. Miklóst és hadait melléje vevén, útközben több magyar csapattal gyarapulván, miután Eszterházy Pál is, a nádor testvére, hozzá csatlakozott: azonnal Nógrád alá sietett.

Már ekkor az ellenfél Nógrád falait keményen döngette, sőt alighogy a miéink érkeztéről tudomást vőn, embereit azonnal csatára szólította; ez egyszer azonban igen szerencsétlen merénnyel. A miéink lankadtak, fáradtak voltak, a hosszú és göröngyös utak sokat megrongáltak közülök, de fáradtságok dacára sem késtek vitézül ellenszegülni.

Véres és hosszú csata keletkezett; elszántan küzdött mindkét fél, jog és igazságot követeltek mindnyájan; előnnyel a régebben ostromlók látszottak bírni, mert habár foglalkoztak is, időnként pihenhettek: a miéink pedig idő és út nyomoraival kénytetvén küzdeni, majdnem teljesen kimerültek valának. Azonban egy csatadöntő hősnek, vagy egy diadalkoszorúzta zászlónak megpillantása nemcsak ösztönt, kedvet, de erőt is szokott kölcsönözni. A vezérek bátor, edzett, a csatárok ügyes és gyakorolt férfiak levén, hozzá igazságos érdek mellett harcolván, hogy féljenek vagy visszaborzadjanak, éppen nem találtak okot.

Folyt tehát az elszánt és véres harc szakadatlanul, de minden erőfeszítés mellett is hasztalan küzdöttek a hívatlan vendégek, végre is megfogytak erőben és akaratban, s mire legkevésbé számítottak, futásban keresték menedéket. De a miéink sem nézték tétlenül a futókat: fáradtan érkeztek a hely színére, az elkeseredett harc még kimerültebbekké tevé őket, de az édes diadalérzet, a rémszerű futás, s a nagy zsákmány új erőt önte izmaikba; utánok iramlottak tehát, s a menekvőket majd felkoncolva, majd elfogdosva az ostromló csapatokat annyira elriaszták: hogy ottlétüknek alig marada fenn hírmondója!

Midőn ezek történtek, Bethlen nem volt a csatatéren, de a hely színéhez nagyon közel állott; látott tehát, s csakhamar megtudott mindent, a csapás annál keserűbb, annál bosszantóbb vala ránézve, minél váratlanabb: eléje áll tehát a futóknak, megállítja a menekvőket, saját harcosait is hozzájok csatolja, kér, serkent, jutalmakat ígér, rá csatarendet képez, s új küzdelemre szólítja a miéinket; ezeket azonban a másodszori viadalra is készen találván, s így inkább megveretést mint győzelmet sejtvén: Wallensteint, kit bizalmasabb és kérlelhetőbb egyénnek hitt, békealkudozásra hívja fel.

Miklós igen jól tudván, mily szőrű ember Bethlen, mindenképp ellenszegült, s bár a fegyvernyugvást is ellenezte; azt Wallenstein mégis megadta. Eszterházy nagy emberismerettel bírt, s mint ritkán, úgy most sem csalódott.

Bethlen Gábor a több konyha embere haszonra fordítván a kedvező éjhomályt, bőrt cserél, mindent lóra és kocsira rak, s lopva elillan, s magát álmaiban Hannibalnak képzelvén, a kijátszott hadakkal csakugyan úgy is bánt, mint Hannibal Fabiusszal.

Miklós a vallott kudarcon, s a szűkkeblű társa miatt elszalasztott bizonyos győzelmen fölötte megindult, de ismét kibékeltette a sors; Bethlen ugyanis a következett évben vízkórba esett, s éltének 49-dik évében átköltözött ama nyugalomra, melyet megzavarni többé nem leend képes; 1628-ban tehát ugyanazon évben, melyben Eszterházy Miklós világhírű tetteinek fénysugára a hon határain túl is messze szárnyalván, III. Fülöp spanyol király által arany érdemeiért arany gyapjúval tiszteltetett meg.

*

(Harca I. Rákóczy György ellen)

Bethlen egykor így nyilatkozott III. Ferdinandról: Ferdinand király ellen harcolni igen nehéz és kétes kimenetű dolog, őt sem elbizottá nem teszi a szerencse, sem vesztessége kislelkűvé nem változtatja. Ügy hiszem e szavak Ferdinandot eléggé jellemzik.

Rákóczy e mondatra igen jól emlékezett, de a vérmes remények gyakran a legtanulságdúsabb szavakat is feledtetik velünk; így járt Rákóczy is; e szózat hatalmasan sőt néha rémhangként csengett fülébe, az édesgetőbb körülmények mégis tévútra vezeték.

*

Ott állott a hírneves és sok diadalkoszorúzta svéd király, a magas nevű Gusztáv Adolf, miként fegyvere, oly hatalmas befolyású volt biztogató szava is; ott volt a kószahirű Török, ki minden alkalmat szívesen felhasznált, csak a kereszténységet zaklathassa, csak érdekeit foganatosíthassa; az fennhéjázó szóval és biztos reményekkel: ez győző fegyverben ígért segédkezeket. Egy magas röptű embernek szebb jövője biztosítására mi kivántathaték egyéb? a kocka csakhamar el lőn vetve.

Rákóczy a mondottak nyomán vérmes reményekre gyúl lelke, biztos jövőbe néz, s kétely nélkül, sőt a legmerészebb kezekkel ragadja meg Bethlennek a csak imént pihenni kezdett fegyverét; a kocka mint mondám el lőn vetve; az emberek meghasonlottak, az érdekek megszakadtak, a nézetek szerte ágoztak, a bel- és külnyugalmat lázító szavak űzték el, s hol eddig a leggyümölcsözőbb csend uralgott, a lázongó fegyverek csörgedelme oda is elhatott; a békebarátok pártfőkké váltak, az eke és magány embereit véres zászlók alá nógatták, s nem volt érdek, melynek apostola, nem pártszínezet, melynek majd hirdetője, majd ellensége nem támadott volna.

A béke, a hon, a közjóllét barátai, a vallás a nemzetiség emberei is tétováztak, a serkentő szózatok a fényes ígéretek, a diadalt ígérő tömeges csapatok mindannyi súly gyanánt tűntek fel a sokoldalúlag meghányt, de többször kényként magyarázott kérdések mérlegében; a pártfő villongó neve, az említett hatalmas király, az ígért segélycsapatok ezreket hangolának fel, ezreket hangoltak, sújtottak le.

A diadalmak embere, Esterházy Miklós már ekkor az 50 évet is jól túl haladta, győzni tanult hadai rég nyugalomra keltek, s a fegyverek, melyek annyiszor s oly diadalmasan villogtak az édes hon jólléteért, tán már meg is rozsdásodtak hüvelyeikben. E gondolatra sok jó honfi fájdalomba merült, de volt szinte sok, kikben épp e tudat villanyozá fel a remény táplálta lelkületet.

A véres kard ki lőn tehát vonva, pártos csapatok kalandoztak fel s alá, fennen hirdetve Rákóczynak dicsőségét, diadalmait. — Miklós gyászban volt, most már második nejét is elvesztette, egyedüli s megnyugtató reménye volt a hon fel virágozható jólléte, s nagy nevének örököse, családa; ha a múltakon merengett, ez utolsóban talála megnyugvást, ha a jövőbe tekintett, minden érzelme az elsőhez tapadt, mi örök éber lelkét a jelennel foglalkoztatá, az Rákóczy nagyszerű merénye vala. A minden szép nemes és jóban intő példaúl szolgáló magasztos férfiú, a polgári erény és hadi dicsőségkoszorúzta bajnok míg a nyugalom ölében tán a legvirágzóbb jövőt álmodá: most a legszomorítóbb valóra ébrede; a dolgok gyakran változó kimenettel, de 1643-ig nagyrészt Rákóczy dicsőítésén érlődtek, megveretett ugyan néha, de legtöbbször ő diadalmaskodott.

*

Látván Ferdinand a megkövült makacsságot, s látván a Rákóczy-féle eszméket mételyként terjedni, miután szép módjával sehogy sem boldogulhatott: ő is a dolog végét ragadta meg. Csatára szólít azonnal 20,000 jól begyakorolt fegyverest, ezeknek élére fővezérül Bucheimot, a válogatott vitézek élére pedig vezérül Miklóst rendelé.

Midőn e rendeletek életbe léptettek: Rákóczy Fülek alatt fáradozott, s félvén a közelgő vihartól, hogy a két bizonytalan közül az érdekesebbet a jobbat biztosítsa: Füleket elhagyja, s nagyobb koncát megmentendő azonnal Kassára siet; Bucheim nyomban követi, csatára készteti, s hívei közül több mint 2,000-et felkoncolván, ozman társaival egyetemben futásnak indítja. Stahl más oldalon rohanta meg, s szinte nem kis veszteséget okozott hadaiban, mire a Török csakhamar elcsügged, s Rákóczyt hűtlenül elhagyja; de nem riadt el Rákóczy, ki ezalatt Kassára jutott, azt biztosította, s azonnal Sárospataknak tartott; tartván azonban a bekövetkezhető rosszabbtól, meghunyászkodott, s az ország nádorától két napi fegyvernyugvást és szabad átbocsátatást kért; ezt ugyan megnyerte, de amaz megtagadtatván, Miklós azonnal Kassa alá siet, azt bekerítend, ostrom alá veszi, de ez egyszer nem koronázta siker merész vállalatát: az erő- és élethiány, s a minden vállalattal makacsul dacoló mostoha idő az említett vállalatot folytatni nem engedvén, kénytelen lőn a különben elég vitéz harcosokat haza bocsátani.

Eljött tehát a tél, s a téreket, melyeket a féktelen emberi kedély saját társai vérével fertőztete be, hideg leplével eltakarta; a villogó fegyverek, melyek annyi ártatlan keblen hatottak keresztül, hüvelybe rejtettek; a harcosok pedig, kik elkapatva a dics mámorától, küzdelem közepett vérrokonikat sem kímélék meg, pihenni mentek, aludni, álmodni a véres múltról, a reménydús jövőről.

*

Ferdinand és Rákóczy közt béke köttetett; reá a hadverő Miklós is nem sokára békét kötött az élet küzdelmeivel.

Az évek utaira nehezedtek, agg kora visszavonta minden vállalattól; azonban minél alantabb hordá az érdem koszorúzta főt: híre, neve és dicsősége Európa szerte annál inkább felvirult. A sors gyakran legnagyobbainknak is, s pedig sokban tagadja meg a tiszta öntudatnak is édes gyümölcsét.

Eszterházy Miklós is mielőtt a béke pálmaágát kezébe ragadhatta volna: élte 63-ik évében september l-ikén jobb létre szenderült 1645-ben.

Benne a vallás, haza, király és emberiség legragyogóbb gyöngye homályosodott el — egy időre, s tán azért — hogy utódaiban annál derültebb fényben tündököljék vissza; nem volt ember, nem volt honfi, ki a nagy férfiú halálát meg ne könnyezte volna; mi örvendjünk,hogy elődeink közt ily jeles férfiakkal ajándékozott meg minket az ég, s rajta legyünk, hogy a serdülő utódok soha ne feledjék őket.

Jézus Krisztus isteni származásáról

Mostanában több blogbejegyzésben vagy blogbejegyzések alatt is felmerült Jézus származásának kérdése. (Például itt.)

Valóban, fölösleges Jézust magyarnak hazudni (vagy dánnak, vagy eszkimónak). Ez abszurditás volna.

Másrészt ami Jézus állítólagos fizikai zsidóságát illeti (hogy a szellemi vagy lelki értelemben vett zsidóságáról ne is beszéljünk), számos ok van, ami miatt ezzel gondban lehetünk — és egyáltalán nem „náci” eszmék vagy párthus elméletek miatt. Jézust maga a zsidóság szent könyve (a farizeus zsidóságé vagy annak rabbinikus örököseié), a Talmud elátkozza, kitagadja a zsidó népből. Más zsidók természetesen elfogadták és elfogadják Jézus messiási (felkent) voltát, köztük maguk az apostolok, akik nyilvánvalóan zsidók voltak, amennyiben a zsidó szót a fizikai származás értelmében vesszük.

A zsidóság szó vallási értelmét véve problémák merülnek fel: aki keresztény, vagyis Krisztus tanításainak követője, befogadója, az vallási értelemben kiiratkozott a zsidóságból (vagy eleve nem volt abban), amely vallási elegy így maradt judaizmus, tehát ebben az értelemben valóban csak zavaros keretek között lehet judeokereszténységről beszélni. Ha ugyanakkor Jézus tanítását valóban a mózesi törvény, a próféták stb. tanításainak betetőzéseként vesszük, akkor fennáll egy kontinuitás, amely legalábbis azt sugallja, hogy a kereszténység a „judaizmus” betetőzése, és annak „univerzális” szintre való kiterjesztése. Nyilvánvaló, hogy teljes kontinuitásról mégsem lehet beszélni, hiszen Jézus maga szól „új tömlőkről”, amelybe „új bort” töltenek, ezzel mintegy elvágva magát a testi előzményektől. (Ezzel és más kijelentésekkel ugyan Jézus nem azt mondja, hogy magyar vagy más nemzetiségű volna, de azt mindenképp mondja, hogy nem tekinthető zsidónak, hanem ethnikum-felettinek. Vö. Máté evangéliuma 12:46—50, Lukács 4:16—30, János evangéliuma 8:12—59)

Nem teljesen világos, hogy Jézus származása, identitása egyáltalán tekinthető-e ethnikainak, ugyanis fogantatása szeplőtelen, azaz „atyai ágon” nem zsidó vagy másmilyen népből származó. Mária öle ugyan egy zsidó lány öle, ám kérdés, hogy szerepe van-e a fogantatásban, hiszen Krisztus fogantatása szeplőtelen, azaz tökéletes, következésképpen felvethető, hogy Mária (aki emberi értelemben szűz maradt) vajon egy „zsidót”, esetleg „félszsidót” hordott-e méhében, avagy egy tisztán isteni eredetű lényt. Hozzávehető még, hogy Jézus igazi, Krisztuskénti megszületése valójában megkeresztelkedéséhez köthető. Innentől a vita hasonló hitelméleti irányt vehet, mint a kereszténység első századaiban. Újra elővehetünk olyan fogalmakat, amelyeket azóta egyesek eretnekekké nyilvánítottak vagy másokat.

Mindehhez még hozzátehető, hogy ha Mária révén Jézust zsidónak is nevezzük, Mária (és egyébként József is) „Dávid házából” származott, azaz királyi házból, ami tulajdonképpen elszigeteli őt a zsidó mivolttól, még ha a mai korból visszamenőleg nehéz is lehet ezt az „etikettet” megérteni. (Vö. Jeremiás 33:17, Máté evangéliuma 2:2—6, János evangéliuma 19:15 és 21)

A zsidó egyébként bizonyos értelemben eleve nem „népnév”, mint ahogy népnév lenne a héber (1Móz 10:21), és nem is nemzet(ség)név, mint ahogy Izrael (Jákób révén) az (1Móz 33:20). Egy részben heterogén elemekből összeállt, vallási civilizáció által kialakított-kialakult kvázi-ethnikumról van szó, amelynek egyébként esetleg kevés köze lehet például a feltehetően (vagy legalábbis részben) kazár eredetű kelet-európai zsidósághoz. Még ethnikai értelemben is (mint ahogy vallási értelemben) a mai zsidóságon belül ráadásul megkülönböztethetők különféle „rasszok” (csak három fő csoportot említve: askenázi, szefárd és mizrahi zsidók), ha a 12 törzsről, tudomást sem veszünk (pedig azok külön „ethnikumokként” értelmezhetők, és különösen a léviták, azon belül a koheniták szintén elkülönülnek [az anyai és apai ági leszármazás zsidóságon belüli problematikáját pedig még szintén figyelmen kívül hagytuk]).

Mindezeket szem előtt tartva én nem vagyok benne biztos, hogy Jézus több joggal nevezhető zsidónak, mint mondjuk (A Turultól származó) Álmos fejedelem magyarnak.

A mai fogalmaink csökevényesek és elégtelenek az ilyesféle kérdések megválaszolásához, félretéve azt, hogy akár zsidónak, akár másnak tartjuk Őt (illetve emberi megjelenését), tanítása nem korlátozódik egy népre sem, és különösen ellenáll mindenféle „faji” vagy „nemzeti” vagy egyéb kisajátításnak.

Mindaz, amit mondhatunk, hogy Jézus Krisztus a zsidóság közegében fejtette ki tevékenységét, és történelmi alakjának „koordinátái” ezzel az ethnikai és történelmi szituációval összefüggésben értelmezhetők elsősorban (részben történelemfeletti szempontból is.)

Hogy aztán ebből bármilyen pozitív vagy negatív tanulságot vonhatnánk le bizonyos népekkel kapcsolatban, az alapjában véve nem igazán értelmezhető kérdés, legfeljebb egyes levont következtetések tekintetében (és amennyiben ezek érdekesek).

Jézus mint római katona (királyi voltára a bíbor és az arany utal)
Kr. sz. u. V. század körül.

Fasizmus és rasszelmélet ókonzervatív szemszögből *

Julius Evola

A fasiszta „rasszizmus” és az „új ember”

Azok körében is, akik ma Olaszországban kritizálják a demokratikus rendszert és nem tagadják a fasizmus bi­zonyos aspektusainak értékét, a rasszizmust általában úgy ítélik meg, mint a fasizmus egyik sötét oldalát, amelyről jó hallgatni, minden esetben pedig úgy, mint ami egyfajta „idegen testként” került be a rendszerbe. A fasizmus eszerint a hitlerizmus kísértete és utánzója lett volna az olasz-német szövetség, a Róma-Berlin tengely utolsó szakaszában.

E gondolkodásmódban gyakran jelentős szerepe van annak a tévedésnek, amely a „rasszizmust” az anti­szemitizmus és a brutális zsidóüldözés egyszerű szinonimájává teszi. Így történhetett, hogy egy deklaráltan „új­fasiszta” folyóirat zsidó szerzők által összegyűjtött adatokat hangsúlyozott, próbálkozva az állítólagos folt eltávolításával és annak bizonygatásával, hogy Mussolini valójában nem volt „rasszista”, mert a fasizmus a háború alatt, az Olaszország feletti német ellenőrzés legkritikusabb szakaszában úgymond nemhogy nem üldözte a zsidókat, hanem gyakran védelmezte őket: ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvalóan összekevernek egy elvi kérdést azzal, ami az emberiesség érzésének és a németek által használt bizonyos elítélendő módszerek iránti ellenérzésnek volt betudható.

Így helyénvaló lesz itt egy rövid helyesbítés a témáról. Három tényezőről beszélhetünk, amelyek 1938-ban arra indították Mussolinit, hogy érintse a faji kérdést.** 1938. augusztus 5-én egy hivatalos jegyzék kinyilvánította, hogy „a légkör immáron érett az olasz rasszizmus számára”, melynek irányelveit a Nagytanács vázolta fel ugyanazon év októberében, az első törvényhozási intézkedéseket az „olasz faj védelméért” a következő hónapban kihirdetve. A három tényező közül az volt a legesetlegesebb, amely a zsidóproblémát érinti. Mussolini első írásaiban nincsenek utalások erre a problémára. Csupán egy régi cikket lehet idézni, amely egy ismert témát említ meg, tudniillik azt, hogy az elnyomott és a közvetlen harc normális eszközeitől megfosztott zsidó a modern világban a pénz, a nagytőke és a (profán értelemben vett) intelligencia által alkotott közvetett eszközökhöz folyamodott, hogy uralkodjon és megnyilvánuljon. Továbbá egy 1919-es cikkében Mussolini arról töpreng, hogy vajon a bolsevizmus, amelyet kezdeteiben londoni és new york-i zsidó bankárok támogattak, és amelynek vezetői között (akkoriban) számos zsidó volt, nem „Izrael bosszúja-e az árja faj ellenében”.

Másrészt nem szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a nácizmussal jött a világra, hogy a zsidó az egész történelemben, a római kortól kezdve, ellenszenv és üldözés tárgya volt, a keresztény érában gyakran uralkodók, pápák, zsinatok által szentesítve. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Olaszországban a zsidóprobléma sohasem érződött különösebben, és Mussolini 1938-as állásfoglalása ezzel kapcsolatban inkább politikai, mintsem ideológiai jellegű volt. Valóban megszaporodtak az olasz diplomaták és ügynökök jelentései arról a növekvő militáns antifasiszta ellenségeskedésről, amelyet zsidó elemek külföldön, főleg Amerikában tanúsítottak: többé-kevésbé azzal kapcsolatban, hogy Olaszország Németországgal szövetkezett, így Mussolini végül arra kényszerült, hogy reagáljon, és az olaszországi zsidóknak, akik néhány kivételtől eltekintve nem adták különösebb tanújelét antifasiszta érzelmeiknek (sőt rohamosztagosok is voltak közöttük), el kellett szenvedniük nem olasz hitsorsosaik magatartásának a következményeit ezen intézkedések miatt, amelyek azonban semmiképpen sem voltak a német intézkedésekhez hasonlíthatók és nagyon gyakran papíron maradtak. Minthogy itt a doktrínáról értekezünk, a fasiszta „rasszizmusnak” ezen aspektusával nem kell tehát foglalkoznunk: a zsidóprobléma vizsgálata a maga összetettségében más keretbe tartozik.

Ami a „fajt” illeti, erről Mussolini gyakran beszélt. Egy olyan időszakban, amelyben semmiképpen sem lehet hitleri befolyást feltételezni, vagyis 1921. áprilisában, egy bologna-i beszédében a fasizmus megszületését kapcsolatba hozza a „mi árja és mediterrán törzsünk mély, örök igényével, amely egy adott pillanatban fenyegetve érezte magát létezésének lényegi gyökereiben”. Ugyanebből az évből való az az állítás, hogy „a történelmet a fajjal csinálják”, és 1927-ből a következő mondat: „Komolyan kell vigyáznunk a faj sorsára; gondozni kell a fajt”. Sok más efféle hivatkozást lehetne megadni. 1938-ban a fasiszta párt általános kongresszusán Mussolini pontosan ezekre az előzményekre emlékeztetett, visszautasítva azt a vádat, hogy egyszerűen a németeket majmolja, és azt is hozzátéve, hogy ahányszor csak törzsről beszélt, ezzel a „fajra” állt szándékában utalni. De ha az első idézetben az „árja” kifejezésnek lehet is egy kimondottan rasszista jelentése, az összes többi esetben a fajról általános értelemben beszél, sőt, nyilvánvaló ezekben a faj és a nemzet fogalmának a konfúziója. Ez a fogalomzavar folytatódott magában az úgynevezett „Faji Kiáltvány”-ban (ebben az igencsak hevenyészett és felületes dokumentumban), ahol „olasz faj”­-ról beszélt, és, e kifejezést használva, magában az 1938-as fasiszta „rasszista” törvénykezésben. Ez természetesen abszurdum. Egyetlen történelmi nemzet sem egy „faj”. Eltekintve néhány eugenetikai követeléstől, ezekben a nyilatkozatokban „fajvédelemről” beszélve tehát csak a nacionalista álláspontnak adtak egy homályos, biologizáló és etnikai színezetet: legfeljebb egy „történelmi etnikumot” lehetett tekintetbe venni, nem egy igazi fajt. Mindez azonban nem elég. Ki kell emelni, hogy a fajnak a nemzettel való azonosításával és annak magasztalásával, aminek a Volksgemeinschaft (vagyis a faj-nép, a faji-nemzeti közösség vagy egység) kollektivizáló, nemzetiszocialista fogalmában kellett sajátos kifejeződést találnia, alapjaiban demokratizálva azt, éppen a faj fogalmát sértették meg és üresítették ki. Ahogyan K. A. Rohan helyesen állapította meg, egyetlen dolog volt még, amit a demokráciának nem sikerült meghódítania, és az éppen az arisztokratikus értelemben vett faj: mert csak egy elit „fajtiszta” és csak neki van „faja”, miközben a nép pedig nép, tömeg. Zagyván azonosítva a fajt a nemzettel, olyannyira, hogy „olasz fajról”, „német fajról” stb. beszéltek, ez a bástya is leomlott, mert lerombolták. Ezért az ilyen „rasszizmus” ellen állást foglalhattunk és foglalhatunk, éppen egy arisztokratikus és hierarchikus szempontot felvállalva.


Mindenesetre a második tényező, amely a fasizmus rasszista fordulatához vezetett, elsősorban a nemzet egy­fajta „faji öntudatának” a fogalmára hagyatkozott. Ez ugyancsak egy esetleges körülményhez kapcsolódott, Etiópia meg­hódításához és az afrikai birodalom megteremtéséhez. E tekintetben a fasiszta „rasszizmusnak” ugyanolyan gya­korlati és nem ideológiai jellege volt, mint sok európai gyarmatosító nemzet, elsősorban Anglia magatartásá­nak, amelyek megfelelő eszközökkel, a „faji” érzést táp­lálva szándékoztak megóvni a fehérek presztízsét a szí­nes népekkel szemben és megakadályozni korcs és mesztic keveredéseket. Nem volt ettől különböző a fasiszta kor­mány által már 1937-ben kihirdetett dekrétum értelme sem.

Mussolini tehát csak arra szorítkozott, hogy kövesse azt, ami hagyományos volt, mielőtt a demokratikus ideológia a „népek (úgynevezett) önrendelkezésének” az elvével, amelyet a fehérek hirdettek meg, nem fordult ellenük, kiprovokálva a színes népek felemelkedését, követeléseit és felkelését, míg magukat az európaiakat is hatalmába nem kerítette az antikolonializmus pszichózisa.

Mussolini viszont elismerte az emberek „orvosolhatatlan, termékeny és jótékony egyenlőtlenségét”, vonal­vezetése tehát e tekintetben koherens és szempontunk­ból helyeselhető volt. A távolságokat meg kellett tarta­ni. További lépésnek tekinthető az, amit egy 1938. szep­tember 18-i beszédben mondott, amikor annak a szükségességéről beszélt, hogy az olasz emberben fel kell éb­reszteni „egy világos, szigorú faji tudatot, amely nem­ csak különbségeket hoz létre, hanem nagyon tiszta felsőbbrendűségeket is”. Helyénvaló azonban emlékeztetni arra is, hogy egy korábbi, ázsiai egyetemistáknak tartott beszédében Mussolini állást foglalt a silány és anyagias gyarmatosítás ellen, elítélve azt a magatartást, amely a gyarmati birtokokat egyszerűen csak „nyers­anyagforrásoknak és az ipari termékek piacának” tekin­tette, így közelítjük meg az kiindulópontot. Túl minden előítéleten, amely egyszerűen a bőr színével kapcsolatos, egy hierarchikus elvet kellett volna kialakítani és szem­besülni kellett volna egy nép és kultúrája fölötti uralom­hoz való jog legitimációjának a problémájával. Nem rejthetjük el magunk elől e probléma teljes súlyát. Való­jában, ha az igazi kolonializmus időszakát tekintjük, el kell ismerni, hogy ez a legitimáció nagymértékben hi­ányzott, amikor nemcsak vadakról, négerekről és más alsóbbrendű fajokról volt szó, hanem olyan népekről is, amelyek már rendelkeztek saját, ősrégi civilizációval és hagyományokkal, mint például a hinduk esetében. Velük összevetve a „fehérek” semmi mást nem helyezhet­tek előtérbe, mint technikai civilizációjukat, anyagi és szervezési fölényüket, ráadásul a kereszténységet azzal a különös igényével, hogy az egyetlen igazi vallás vagy legalábbis a legmagasabb vallás. Innen erednek a hierar­chikus elv és az idézett „faji tudat” (faji nemzettudat) sú­lyos ellentmondásai, minthogy magában kellett volna foglalnia nemcsak a különbségek érzését, hanem a való­di felsőbbrendűség érzését is. Nyilvánvaló, hogy itt semmiképpen sem jöhettek szóba az „élettér nélküli népek­nek” esetlegesen a „demográfiai kampány” által súlyos­bított problémái, és ahogy már említettük ez utóbbiról beszélve: a számok pressziója nem öltheti fel egy bármilyen magasabb, etikai vagy szellemi értelemben vett jog je­lentőségét, és Mussolini hírhedt kirohanása az etiópiai had­járat idején: „Fasiszta és proletár Olaszország, talpra!”, bizonyára egyike a legkárhoztatandóbbaknak azok kö­zül, amelyeket személyiségének „populista” összetevője valaha is sugalmazott. Legfeljebb a dolgozók Olasz­országáról lehetett volna beszélni, a marxista zsargon át­vétele és az „osztályharc” végzetes mítoszának mintegy nemzetközi síkra való áthelyezése nélkül (amit egyéb­ként már Corradini is megpróbált, nacionalista szem­pontból).

Másrészt mondani sem kell, hogy abban az állapot­ban, amelybe manapság a nyugati népek vannak kény­szerítve, az efféle imént említett problémák teljesen ér­telmetlenné váltak. Egyrészt ma kizárólag a gazdasági gyarmatosítás álcázott formái léteznek, vagyis az „alul­fejlett” és végül függetlenné vált színes népeknek a kül­földi tőke és ipar általi befolyásolása (az úgynevezett „második gyarmatosítás”, amelyben Amerika és Orosz­ország a fő riválisok): másrészt az új, nem európai „nem­zetek” egyre inkább lemondanak minden valódi függetlenségről, mert egy furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: elvonatkoztatva a primitív és valóban alsóbbrendű etni­kumoktól, a nem európai népek egész sora csak azért rázta le a „gyarmati” igát, hogy egy rosszabb formában szenvedje el azt, mint az idegen igazgatás alatti egysze­rű gazdasági kizsákmányolás: egyre inkább lemondva gyakran több évszázados hagyományaikról, ezek a né­pek elnyugatiasodtak, átvették a fehér népek civilizáció­ját, ideológiáit, politikai és életformáit, tehát egyre in­kább kapitulálva ezek álcivilizációjával szemben, nem lé­vén már más ambíciójuk, mint hogy „fejlődjenek” és a fehér népek államainak nevetséges másodpéldányaiként nyilvánuljanak meg, és csak ilyen lidércként állva nekik ellen. Így minden egy általános kiegyenlítődés felé kon­vergál, és kizárólag a legdurvább hatalmi és érdekszféra­viszonyok lehetnek meghatározóak, sokkal inkább, mint tegnap.¹

Visszatérve a fő témánkhoz, tanulmányozni kell a fa­sizmus „rasszista” fordulatának harmadik és legfonto­sabb tényezőjét. Itt a Mussoli­ni által mindig is vallott eszmék vonatkozásában minden további nélkül folyama­tosságról és következetességről lehet beszélni. A probléma, amely Mussolinit érdekelte, és amelyről hitte, hogy mint valódi, pozitív értelemben vett rassziz­mus (vagyis az, amelyik különbözik mind az antiszemi­tizmustól, mind a népfaj — az „olasz faj” — presztízsének a védelmétől a színes népekkel szemben) jelentős hozzá­járulást adhatott volna, egy új olasz típus kialakításának a problémája volt, ami megkülönböztetendő népünk jellemileg eléggé ingatag és anarchikus lényétől (amely épp azért is mutat ilyen jellemzőket, mert távol van at­tól, hogy megfeleljen bármiféle homogén „fajnak”). Mussolini úgy gondolta, és nem is tévedett, hogy a fasiz­mus és a nemzet jövője nem annyira eszmék és intézmé­nyek átruházásától függ, mint inkább egy olyan alakító akciótól, amely egy kiválasztott típust hoz létre. „Új életmódot” és „új típusú olaszt” teremteni olyan követel­mény volt, amit Mussolini a rezsim kezdete óta érzett — és láttuk, hogy már egy olyan időszakban, amikor még semmiképpen sem lehetett náci befolyásról beszélni, mert Hitler még nem ragadta meg a hatalmat, tehát 1929-ben, ő a Vatikánnal való megegyezésről szóló parlamen­ti beszámolóban beszélt egy olyan állami akcióról, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet „fizikai jel­legéig” is: mely eszme egyébként szoros kapcsolatban volt az állam és nemzet mint „forma” és „anyag” közötti viszonyról általunk már kiemelt általános doktrínával. Nos, éppen ez volt a politikai rasszizmus követelményének pozitív és kreatív aspektusa is. Elvileg egyáltalán nem valami agyrémről volt szó. Fajok tárgyában, nem mint adott, eredeti csoportok, hanem olyan csoportok, amelyek egy adott civilizációval és tradícióval kapcsolat­ban eléggé stabil jellemvonásokkal alakulnak ki, minde­nekelőtt egy létezésmód, egy „belső rassz” által határoz­va meg önmagukat, a történelem nem kevés példát mu­tat számunkra. Kiindulhatunk éppen Izrael népéből, amely eredetileg távol volt attól, hogy megfeleljen egyetlen tiszta és homogén fajnak, inkább egy vallásos hagyomány által egyesített és alakított vegyület volt, az Egyesült Államokig, ahol a legvalószínűtlenebb keve­rékből rövidesen egy könnyen felismerhető típus született egy adott civilizáció, sőt álcivilizáció hatására (ami sokkal szélesebb lehetőségeket villant fel, ha ellenben egy tradicionális jellegű, valódi civilizációról van szó).


Ráadásul meg lehetett célozni az emberi teljesség ide­álját. Miközben a rasszra és a vérre való hivatkozás kö­vetelményként érvényesülhetett minden ellen, ami indi­vidualizmus, intellektualizmus és külsőséges viselkedés, nemcsak az emberi lényre, hanem egy állatra is alkal­mazható már szokásos szólásmódokból, mint amilyen a „fajtiszta”, „jó fajtájú”, être-race-ig, a „faj” sajátságos és elfogadhatatlan értel­me következett: a saját fajta „típusához” való igazi és maximális megfelelésről volt szó, ami az esetek többsé­gében nem, csak a kisebb részükben érvényesül. Az ér­telmiségiek vagy a „szellemi emberek” minden tiltako­zása sem tehet semmit azon meggondolás ellen, hogy amikor igazi értékeket olyan emberek védenének, akik fizikai rasszként (soma) és jellemként (lelki faj) is egy fel­sőbbrendű típust reprodukálnának a test és szellem kö­zötti lesújtó törés megmutatkozása helyett, az csak jó lenne, egy többlet lenne. E tekintetben félretehetünk minden modern „rasszizmust”, és egy klasszikus, ha akarjuk, hellén ideál­ra hivatkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy bizonyos majdnem hisztérikus reakciók, amelyekre egyes értelmi­ségiek és kultúremberek vetemednek, alighogy fajról hallanak beszélni, annak a veszélyét rejtik számukra, hogy már e ténnyel is jelzik: a „fajjal” kevéssé vannak tisztában.

Említettük, hogy a Faji Kiáltvány, amelyet 1938-ban a rasszista fordulat előjátékaként eléggé heterogén irá­nyultságú elemek innen-onnan összeszedett csoportja állított össze, hevenyészett és összefüggéstelen valami volt, már csak azért is, mert Olaszországban teljességé­ben hiányoztak a megfelelő előzetes tanulmányok. Töb­bek között a Kiáltványban azt állították, hogy a fajfogalom „tisztán biológiai”, és az „olasz faj” abszurd fogal­mának a használatán túl ragaszkodtak ahhoz, hogy a „jelenlegi Olaszország lakossága árja vérű és civilizációja árja”, elmulasztva megjelölni azt, amit voltaképpen ár­ján kell értenünk. Valójában ez az árjaság valami nega­tívra és problematikusra korlátozódott, abból állt, hogy nem zsidó vagy színesfajú, bármiféle pozitív ellentétele­zés, egy felsőbbrendű kritérium bármiféle meghatározá­sa nélkül, hogy megállapítsuk annak a magatartását, stí­lusát, életszemléletét, jellembeli és szellemi fogékonysá­gait, aki valóban árjának mondhatja magát. Az idegen befolyás itt aztán nyilvánvaló lett, amikor pontosították, hogy a fasiszta rasszizmusnak „északi-árja irányultságú­nak” kell lennie.

Egy komoly fejlődés folyamán mindezt meg kellett volna vitatni és helyesbíteni kellett volna. Márpedig ez az eset áll fenn, minthogy személyesen tanúsíthatjuk, hogy Mussolini minden további nélkül hajlott egy efféle fejlő­désre. Még a fasizmus rasszista fordulata előtt alkal­munk volt arra, hogy állást foglaljunk egyrészt a bioló­giai és szcientista jellegű, másrészt a kollektivizáló és fanatikus rasszizmus ellen, amely Németországban ural­kodott, egy olyan rasszizmust állítva ezekkel szembe, amely figyelembe véve az emberi teljesség említett ide­álját, elsősorban annak adott hangsúlyt, amit „belső faj­nak” neveztünk, e tekintetben az emberi lény tradicio­nális, antimaterialista koncepcióját érvényesítve. Egyéb­ként a „belső faj” lehetett volna a kiindulópontja és tá­masza annak a formáló akciónak, amelyről beszéltünk. És ha javasolni kellett egy „típust” mint ideált és mint kikristályosodási központot, Olaszország esetében ez nem az északi-árja típusra való hivatkozás volt, a néme­teket követve. Az eredettudomány bebizonyította, hogy egy közös, eredeti („indoeurópai”, „árja”) törzstől Euró­pában egyrészt a hellén (elsősorban dór — Spárta), más­részt az alapvető római, végül a germán elem különült el, a jellem, az etika, a szokások, az életszemlélet és a ci­vilizáció e három ágon közös jellegzetes vonásai igazol­ván ezt a távoli, azonos eredetet. Ezért kikristályosodási központnak az „árja-római” típust lehetett választani adott tulajdonságaival, és ez konkrét síkon a fasizmus merész „római” elhivatottságának megfelelő beépítését jelenthette, teljesen függetlennek maradva a német rasszizmustól. Ezeket az eszméket, sok mással együtt, A fajelmélet szintézise című könyvünkben fejtettük ki. Mus­solini elolvasta a könyvet, és jellemző, hogy magához hívatva bennün­ket téziseit feltétel nélkül támogatta, azzal is egyetértve, hogy ezekből kiindulva néhány fontos kezdeményezést tegyünk, amelyek megvalósulását azonban, bizonyos belső ellenállásokon túl, az esemé­nyek alakulása akadályozta meg.


Konkrétan annak a megállapításáról volt szó, hogy egy nemzet nem egy „faj”, és egy történelmi nemzet minden tagjában különböző komponensek vagy együt­tes lehetőségek vannak jelen. Egy megfelelően magas feszültségű légkör hatása az lehet, hogy e lehetőségek közül né­melyek felülkerekednek és olyan differenciálódást visznek végbe, amely fokozatosan még magát a soma szintet is elérheti. Páratlan módon felhívták a figyelmet arra, hogy különleges feladatokkal megbízott speciális testületek tagjaiból még fizikailag is közös típus különül el (manapság például az ejtőernyősök és hasonlók). Ilyen eszmerendszernek nyilvánvalóan semmi köze sincs egy alantas rasszizmushoz, sem egy közönséges antiszemitizmushoz,² és úgy véljük, hogy ez is belefér a hierarchi­kus és tradicionális jellegű állam tevékenységével nem összeegyeztethetetlen értékek keretébe.

Ha felismerjük az említett három tényezőt és a kap­csolódó követelményeket, különösen pedig arra emlé­kezve, hogy mennyire önkényes a rasszizmust kizárólag az antiszemita fanatizmussal azonosítani, a fasizmus rasszista aspektusát (ha ragaszkodunk e kifejezés haszná­latához) sem kell puszta eltévelyedésnek, majmolásnak vagy „idegen testnek” tekintenünk.

Ebben az összefüggésben az egész fasiszta kísérlet te­kintetében egy általános retrospektív megállapítást te­hetnénk. Egy eszme és egy rendszer belső értékét önma­gában kell megítélni, elvonatkoztatva mindattól, ami az esetlegesség világába tartozik. Gyakorlatilag és történel­mileg azonban azoknak az embereknek a minősége a döntő, akik ezt az eszmét és ezt a rendszert támogatják és védelmezik. Ha ez a minőség gyenge, az kevéssé fogja károsítani az elvek belső értékét — és fordítva: megtör­ténhet, hogy egy hibás és elméletileg nem kifogástalan rendszer kielégítő módon működhet, legalábbis egy bi­zonyos ideig, ha egy kvalifikált csoport és kvalifikált ve­zetők viszik. Ezért olyan fontosak azok az általános, szel­lemi és jellembeli, nem pusztán biológiai értelemben vett „faji értékek”, amelyekről az előbb beszéltünk.

Nos, ezt feltéve, meg kell kérdeznünk, hogy a fasiz­mus negatívumai, vagy azok, amelyek a fasizmus ideoló­giai homlokzata mögött meghúzódtak, s később a próbatétel pillanatában mutatkoztak meg, mennyire tulajdo­níthatók lényegileg ennek a tényezőnek: az emberi tényezőnek. Nem félünk attól, hogy megfordítsuk az úgynevezett antifasizmus tézisét, amikor kijelentjük, hogy nem a fasizmus hatott negatívan az olasz népre, az „olasz fajra”, hanem fordítva: ez a nép, ez a „faj” hatott nega­tívan a fasizmusra, vagyis a fasiszta próbálkozásra, amennyiben megmutatta, hogy nem tudott elegendő számban olyan embereket nyújtani, akik bizonyos köve­telményeknek és bizonyos szimbólumoknak megfelelő magas szintet elér­tek volna, olyan egészséges alkotórészeket, akik képesek let­tek volna előmozdítani azoknak a pozitív lehetőségeknek a kialakulását, amelyek benne lehettek a rendszer­ben. Ez a hiányosság ugyanígy felmerül azoknak a valóban szabad embereknek a tekintetében, akik nem a fasiz­muson kívül és a fasizmus ellen működhettek, hanem a fasizmuson belül: hiányoztak azok az emberek, akik félelem nélkül képesek lettek volna világosan megmonda­ni Mussolininek azt, amit meg kellett mondani, akik tá­jékoztatták volna arról, amiről jó lett volna, ha tud, ahe­lyett hogy vágyainak megfelelő illúziókba ringatták vol­na (különösen gondolva arra az esetre, hogy mit hitettek el Mussolinival a háborúba való belépéshez Olaszország tényleges ipari és katonai lehetőségeivel kapcsolatban). Persze a Ventennio alatt voltak ilyen emberek, de elégtelen számban. Érvényesíteni kel­lett volna a régi római maximát, mely szerint egy igazi vezető nem arra törekszik, hogy szolgák gazdája legyen, hanem arra, hogy szabad emberek legyenek a közelében, akik követik: hogy kiigazítsák azt a lelki beállítódást, amely az emberi gyengeség miatt majdnem végzetszerű­en felülkerekedik abban, aki a hatalom birtokosa, és amely bátorítja a szolgalelkűséget. Általában mit gondoljunk azokról az alapokról, amelyekre a fasizmus részben támaszkodott, arról az anyagról, amely rendel­kezésre állt, amikor az őrjöngő néptömegek a széljárás megváltozásakor szemmel láthatólag úgy olvadtak el, mint hó a napon, és amikor végigtekintünk az egykori fasiszták számán, akik e változás következtében manapság nem haboznak kijelenteni, hogy az előző korszakban rosszhiszeműség áldozatai voltak, puszta konformiz­musból vagy opportunizmusból cselekedtek vagy az el­méjük volt elhomályosulva? Véleményünk szerint tehát a pernek nagyrészt az „olasz faj” ellen kellene folynia, és arra a kevéssé vigasztaló következtetésre kellene jutnia, hogy ez a „faj” ellenszegül mindannak, ami elválik a „hagyomá­nyától”, amely „hagyomány” a fasizmust sötét zárójelben, a „demokráciához” való visszatérést pedig (kizárólag az ellenség győzelmének betudhatóan) teljesen másképp, egy „második Risorgimento-ként” tünteti fel, teljesen szakítva mindazzal, ami egy igazi jobboldal politikai és állameszmé­nyeinek a körébe tartozhat.

Amint láttuk, megkülönböztető kritikánkhoz elmé­leti téren lényegileg a Ventennio fasizmusára hivatkoz­tunk. Úgy hisszük, hogy a második fasizmusból, a salò-i köztársaság fasizmusából e téren igen keveset meríthe­tünk, mivel túlságosan sok esetleges tényező hatott ar­ra, amit ez egy állami és politikai-társadalmi doktrína vázlataként nyújtott, és mivel teljesen hiányzott számá­ra a nyugodt érés időszaka. Az értéke a harcos és légionárius aspektusában van. Ahogyan valaki helyesen fi­gyelte meg, ez abban a tényben áll, hogy talán az egész olasz történelem folyamán először, e második fasizmussal az olaszok jelentős tömege tudatosan választotta a vesztes helyzetében való harc, az áldozat és a népszerűtlenség útját, hogy engedelmeskedjen a vezetőhöz való hűség és a katonai becsület elvének. Ebben az értelemben ez azokból emelkedett ki, akik megállták a tűzpróbát, és bármilyen ideológiát és elfogultságot mellőzve — ezt nagyon alá akarjuk húzni —, tisztán morális és egzisztenciális szem­pontból kimondható, hogy ilyen körülmények között ezzel adott magáról pozitív tanúbizonyságot az „olasz faj”, mindahhoz az egyébhez társulva, amit az egyszerű olasz katona a reguláris egységekben vagy a feketeingesek zászlóalja­iban a csatatereken adni tudott.³



Jegyzetek:

1. Tegnapig érdekes kivétel volt látható Japánban: egy tradicioná­lis civilizáció és egy külső modernizáció együttléte. A második vi­lágháború után azonban ez az egyensúly egyre jobban eltolódott a második kifejezés javára, és az utolsó fénysugarak egyenként ki­húnynak.

2. Fentebb emlékeztettünk rá, hogy antiszemitizmus minden idő­ben létezett. A keresztény korszakban ennek vallásos jellege volt, de nehéz lenne megmagyarázni ugyanabban a népben a zsidók iránt táplált állandó ellenszenvet kizárólag a vallásos faktorral anélkül, hogy ne léptetnénk be a jellembeli faktort is. A modern antiszemitizmusnak ellenben szociális alapja volt: ama tény által kiváltott reakcióhoz kötődhet, hogy az egymással szorosan szolidáris zsidóknak egyes országokban sikerült döntő pozíciókra szert tenniük az intel­lektuális, a gazdasági és a szakmai életben, mégpedig olyan mérték­ben, amely semmiféle kapcsolatban sem volt a zsidó közösségnek az érintett nemzetek „árja” lakosságához viszonyított számbeli arányával (lásd: II. rész IV. fejezet). De ha pártatlanok akarunk lenni, nem lehet egyedül csak a szociális követeléseket kidomborítani, miál­tal a „fajra” való hivatkozás az „állj fel, hogy én ülhessek oda” ürügyére korlátozódhatna. Ellenben szükséges lenne elsősorban is meg­határozni a zsidó létezésmódot (a zsidóságot mint belső vagy szelle­mi fajt), és elvonatkoztatva a kulcspozíciókban elfoglalt számarány­októl, kimutatni, hogy az egyedi esetekben ez a létezésmód sajátos, nem kívánatos irányt ad a hozzákapcsolódó tevékenységnek, esetle­gesen anélkül, hogy a kérdéses személy tudatában lenne ennek. Természetesen ennek a „fajnak” — a „zsidóságnak” — semmi köze sincs a valláshoz: a kereszténységre való áttérés éppen annyira változtat­ja meg azt, mint ahogy egy ugyanilyen áttérés megváltoztathatja egy néger alkatát, öröklött és veleszületett hajlamait. Ebből ered a belső faj fogalmának a fontossága, hogy elejét vegyük minden egyoldalúságnak. Erre hivatkozva azonban már volt alkalmunk kijelen­teni, hogy manapság minden zsidóellenes polémiának kevés az ér­telme, mivel azok a tulajdonságok, amelyeket esetlegesen kárhoz­tathatunk a zsidókban, a jelenlegi úgynevezett „árjákban” ugyan­úgy megvannak, anélkül, hogy birtokolnák az örökletes precedensek enyhítő körülményét. Az amerikai kapitalizmusról beszélve, és a zsidóknak a kufárkodáshoz, a pénzhez, a haszonhoz való hagyomá­nyos kapcsolatait vizsgálva Werner Sombart hasonlóképpen mondhatta azt, hogy a zsidó annyiban emancipálódott és lépett be a mo­dern korszakba, amennyiben átadta a saját mentalitását a nem zsidónak.

3. 1943. szeptember 28-i dátummal jelent meg a Politica Nuova folyóiratban egy írás, „Considerazioni sui fatti d'Italia” címmel, amelyet azután Mussolini rendelkezésére — aki tehát osztotta a benne megfogalmazott gondolatokat — újra kiadtak egy széleskörű terjesztésre szánt brosúra formájában. Egyfajta önkritikáról van szó: a fasizmus bizonyos aspektusairól és a benne megvalósuló elhajlásokról. Egyes vádak méltóak arra, hogy itt felhozzuk őket. Azzal vádolták a rezsim politikai osztályát, hogy „egyre sűrűbb hártyát képzett Mussolini és a fasiszta tömeg között azért, hogy a Duce ne fedezhessen fel benne más lehetséges munkatársakat: ezért aztán minden valamennyire is értékes fasisztát egyenesen veszélyesnek tekintettek, ha kapcsolatot tartott a Duce-val, és szó szerint addig üldöz­ték, amíg meg nem győzték, hogy térjen vissza a homályba, vagy ha makacskodott, akkor addig, amíg politikailag meg nem semmisítették.” A má­sodik vádpont szerint (ez a politikai osztály) „a rezsim vezető réte­geiben a rotációs őrségváltás módszerét a közös anyagi érdekek és a politikai cinkosságok szoros és hermetikusan zárt rendszerében al­kalmazta: visszaélt Mussolini bizalmával egészen odáig, hogy eltit­kolta vagy meghamisította előtte a rezsim helyzetét és az ország hangulatát a legkritikusabb órákban is, hogy azután a Duce vállára helyezze olyan intézkedések és utasítások felelősségét vagy egyenesen a kezdeményezését is, amelyek nem az övéi voltak”. Mindennek tudatában kellene lenni, amikor azt állítják, hogy „az olasz fasizmus leckéje megmutatja nekünk a saját hatalma által el­szigetelt ember veszélyeit és korlátait”, a „tiszta cezarizmus hiányos­ságát és veszélyét, amire végül a fasizmus korlátozódott” (Maurice Bardèche). Nem elhanyagolandó, hogy ebben jórészt az általunk megjelölt olasz emberi szubsztancia játszik szerepet, nagyon külön­böző magatartásokkal attól, amit egy Rend szigorú ideája — ama el­szigetelődés egyetlen helyrehozójaként — megkövetelt volna. Ugyanebben az írásban, a háború vonatkozásában, egyeseket azzal vádoltak, hogy „előbb veszélyeztették a háború vezénylését egy középszerű retorikai patriotizmus bőséges megnyilvánulásai ellené­re is, majd előidézték a katonai katasztrófát, természetes ellenszenvvel viseltetvén minden olyan magasabbrendű megpróbáltatással (prova suprema) szemben, amely nem is annyira a nemzet sorsát veszélyeztet­hette, mint inkább saját, addig kedvező és nyugodt létezésüket za­varta meg”. Mindezt elismerni, még ha túl későn is, említésre méltó.

Gazdag István fordítása
(Loxon néhány korrekciójával és kiemelésével)

* Forrás: Julius Evola: Fasizmus és Harmadik Birodalom. Bp., Europa Authentica, 2002. (Fascismo e Terzo Reich, 1964.)

** Loxon megjegyzése: Az itteni szövegben a fordító, úgy tűnik, keverten használta a magyar „faj” és a magyarított „rassz” kifejezéseket. Nem állván pillanatnyilag rendelkezésemre épp az eredeti írás, feltételezem, hogy J. Evola végig a „rassz” [razza] szót használja. Ez magyarázatot adhatna néhány — magyarul — problematikusan hangzó mondatra. Meg lehet továbbá jegyezni, hogy itt a rassz, amit Evola maga részéről „belső rassz”-ként ért, nem feleltethető meg a modern biológia és antropológia négy (vagy öt) emberi nagyrasszának, sem az ethnikum fogalmát nem fedi, sem pedig valamiféle állati szubsztanciára nem utal. Evola sokkal inkább egy ethoszt, egy szellemi típust és egy ehhez kapcsolódó „karaktert” vagy „stílust” ért rassz szó alatt, mint látható, a római elődök példájára alapozva. Mindezek a szöveg figyelmes olvasása által is kiderülnek, de nem árt külön leírni, különösen mivel a fejezetet egyedülálló szövegként közlöm egy hosszabb műből.

Az egyik bekezdésben szó esik az állam és a nemzet „forma és anyag” viszonyát leképező koncepciójáról, egy „állami akcióval” kapcsolatban, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet annak „fizikai jellegéig” is. Itt — Evolát ismerők számára közhely — természetesen nem eugenikai vagy más tudományos-fantasztikus programról van szó, amelyeket mint szcientista babonákat elvetett, hanem a szellemet jelentő antik forma és a szellemet befogadó, annak hatására átalakulni vagy transzmutálódni is képes materia fogalmak viszonyáról (amelyet Evola analogikusan az igazi államnak [status] és nemzetnek [gens] feleltet meg).

A szöveget azért hoztam itt le, mert Evolával kapcsolatban elhangzott egy kommentárban, hogy fasiszta volt (ez a téves vélemény igen sokszor elhangzik). Ha Evola fasiszta lett volna, akkor minden további nélkül egyetértett volna Mussolini és a fasiszta vezetés nyilatkozataival, akcióival és általában véve politikájával, illetve nyilván „párttag” is lett volna, deklarálva azt, hogy követi az irányt, amit megszabnak neki. Csupán a fentiek alapján is határozottan kijelenthetjük, hogy erről szó sem volt, sem a háború előtt, sem utána (amikor is megtehette volna, hogy valamely úgynevezett neofasiszta szervezet exponense lesz vagy épp, hogy „revideálja magát” — ahogy oly sokan tették, jobb meggyőződés híján vagy egyszerű alávalóságból). Evolának megvolt a saját koncepciója a hierarchikus államról, egyház és állam viszonyáról, rasszkérdésről, a korabeli politikai irányzatokról és azok defektusairól (beleértve a német nemzetiszocializmust és annak durva antiszemitizmusát), a szövetségi viszonyokról, és minden egyébről. Megpróbálta alakítani a körülményeket. Hogy kevéssé hallgattak rá, nagy mértékben mellőzték, az SS pedig — mint jelentésekből kiderül — egyenesen akadályozta működését, ez nem az ő hibája volt, hanem azok felelőssége, akik önfejűségükben képtelenek voltak a józan szóra hallgatni.

Evola bizonyára azért nem foglalt sarkosan állást a fasizmussal mint egésszel szemben, mert a fasizmus mint olyan nem volt befejezett valami, nem volt teljesen körvonalazott ideológia (ellentétben a marxizmussal vagy a liberáldemokratizmus különféle formáival), és — bizonyos előzmények okán — germinális lehetőségeket látott benne, amelyek idővel kifejlődve talán elvezethettek volna egy valóban nemzeti, (nem mereven születési) arisztokratikus, feudális és potensen (nem kirakatszerűen) monarchikus vagy azzal ekvivalens átalakulásig (ha a II. Világháború eseményei nem sodorják el ennek lehetőségét, vagy ha a fasizmus „alapanyaga” képes egy korábbi és jobb reagálásra, ez talán részben meg is valósulhatott volna valamely látványosabb módon). Evola továbbá igen sokra becsülte a katonai-harcosi kitartást, az adott (súlyos) szóhoz való hűséget, amelyet a hagyományos és konzervatív ethosszal hozott összefüggésbe — nem függetlenül a közönséges (illetve kevésbé közönséges) emberek számára a győzedelmes halálban (mors triumphalis) megnyilatkozó lehetőségekkel, amelyek a heroikus devotio-ból (tiszta és szent célnak való halálig szóló ön-odaadás) származnak, s amelynek ethosza természetszerűleg kevéssé tud megnyilatkozni egy materialista vagy egy liberális közegben.

Illusztrációk: a Foro Mussolini mozaikjai

Labanc portrék — Erdődi báró Pálffy Miklós, a „győri hős”

Jedlicska Pál*)

ERDŐDI BÁRÓ PÁLFFY MIKLÓS.**)

Jelige: »A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.«

Berzsenyi D.

(Kitüntetett pályamunka.)

Hazánk múltjában sok oly jeles férfiú tündökölt, kiknek emlékét az utókor buzdító példájára állandó s megdönthetlen szobrokkal rég meg kellett volna örökítenünk. Sajnos, hogy annyi balszerencse s annyi viszály között, nem róhattuk le hálánknak ez adóját, s az utónemzedék csak azáltal tesz eleget hálaérzete sugallatának, hogy dicső őseinek századokra kiható nagy tetteit, — véső helyett — Klió lapjain — örökíti meg.

Ezen jeleseink között fényesen magaslik ki erdődi báró Pálffy Miklósnak alakja, kinek fehér márvány szobra ott áll a pozsonyi főegyház szentélyében, kiről Horváth Mihály túlzás nélkül írhatta, hogy »a magyar vitézségnek e korban legjelesebb kép­viselője volt.« Róla bízvást elmondhatjuk: »Exegit monumentum aere perennius.«

Én — az e helyütt rendelkezésemre álló szűk kereten belül, — igyekezni fogok Pálffy Miklós nemes jellemének azon vonásait emelni ki, melyek őt valóban naggyá tevék, mely voná­sok főleg: Pálffy Miklós vallásossága, bajnoki s vitéz hadi műkö­dése, önzetlen hazaszeretete, műveltség s nagylelkű emberbaráti érzetében lelik kútforrásukat. E jellemvonások kitüntetésekor főleg Pálffy Miklós hiteles kortársainak ítéletére fogok támaszkodni.

Pálffy Miklós — Pálffy Péter és Dersffy Zsófia fia, született 1552. december 4. — Ifjú korában Miksa és Rudolf udvarában tartózkodott. — 1580. dec. 23. Pozsony vármegye ispánjává neveztetett ki. 1581. ápril 24. fivéreivel együtt báróvá, 1581. dec. 9. kir. főajtónállómesterré, 1582. május 25. cs. kir. belső tanácsossá, 1584. sept. 20. Komárom-megye főispánjává, 1584. okt. 22. Komárom vára főkapitányává, 1595. évben a dunáninneni részek országos kapitányává neveztetett ki.

Jelentékeny részt vett az Erdélyre vonatkozó »Tractatus Transylvaniae« című törvénycikk létesítésében.

26 ízben küzdött a törökök ellen. Hadi vitézségét fennen hirdetik Győr, Fülek, Nógrád, Drégely, Keresztes, Palánka, Esztergom, Buda és Belgrád.

Az irigy halál — férfikorának teljében ragadta el őt a magyar hazától 1600. április 23-án Vöröskőn.

Caspar Meneller: Pálffy Miklós síremlékszobra, 1602 körül
Pozsony, dóm

I.

Ezen rövid életrajzi adatok előrebocsátása után legelőször vegyük szemügyre Pálffy Miklósnak vallásos érzületét. Ezt azért említjük első helyen, minthogy a szó valódi értelmében vett nagy férfiakat, mindenkor vallásos meggyőződés hatotta át; s Pálffy jellemének alapvonása a vallásos érzület, ez szolgált tápul egyéb erényeinek is. Igen, egész lélektani biztossággal ragaszkodunk azon állításhoz, hogy Pálffyt önfeláldozó hadi működésében egye­dül vallásossága s hazájának szeretete lelkesítette.

Vallásos buzgalma következtében őt a római pápák bre­véikkel tisztelték meg. XIII. Gergely pápa 1584. sept 29. brevéjében azt írta: »Többször írtak nekünk úgy előbbi valamint jelenlegi nuntiusaink .... a katholicus vallás védelme érdekében kifejlett kitűnő működésedről, ... hihetetlenül örvendünk s azt akarjuk, hogy levelünkből megértsed, miként a te erényedet, a legtekintélyesebb férfiak dicsőítik, s mi fölöttébb sokra becsüljük.«

VIII. Kelemen pápa 1595. jun. 15. brevéjében ekként emeli ki Pálffynak vallásos érzületét: »Arról értesülünk, hogy sok azon ékesség, mellyel téged Isten, minden jónak kútforrása felruházott, de a mi téged különösen dicséretre és szeretetreméltóvá tesz: az a te különös buzgalmad a kath. vallás terjesztése körül, s kitűnő lelkesedésed az isteni tisztelet iránt.«

A pápai nuntius s egyúttal vercellei püspök 1584. nov. a pápa megbízásából tudósítja Pálffyt, hogy a pápa kiválóan örül Pálffynak a vallás terjesztése körül tanúsított buzgalmának; ugyanez megígérte Pálffynak, hogy »a kath. egyház iránti lángoló lelkesedésben« kész őt támogatni.

Pálffy hitéhez ragaszkodó érzelmét az uralkodó ház is ismerte. Csakis e tudatnak tulajdonítható: hogy II. Rudolf 1600. febr. 24. levelében szívére kötötte Pálffynak, hogy a legközelebbi országgyűlésen, — a thúróczi prépostság ügyét — a jezsuiták érdekében védelmezze.

Ernő főherceg is buzgó katolikusnak ismerte őt, minthogy Radecz István kir. helytartóhoz 1586. jan. 12. intézett levelében azt írta, hogy »az érsek-újvári kapitány kineveztetésénél mindenesetre gondja lesz, hogy az katholicus legyen, s amennyire tőle függ, Pálffy Miklóst fogja ajánlani, ki érdemekkel ékeskedik.«

Pálffy Miklós tettleg is nyilvánítá vallásos lelkületét, midőn az isteni tisztelet emelésére áldozatokat hozott 1583. october 13. — a leendő csesztei plébánossal, — ennek teendői s leendő fizetése iránt szerződést kötött, melyben kötelezte magát, hogy a plébános eltartásához évenkint 50 fr. 20 akó borral, 10 akó sörrel s a szükséges fával fog hozzájárulni. A plébánost pedig kötelezte, hogy — Vöröskőn való tartózkodása alatt — neki naponkint misézzen, míg Pálffy egy udvari káplánra szert teend.

Pálffy Miklós egyházának ájtatos szokásait is tiszteletben tartotta; erről nejének egy levele tanúskodik, melyben 1583. sept.11. örömét fejezi ki afölött, hogy férje az egyházi búcsút oly jól elvégezte.

II.

Méltányolnunk kell Pálffynak katonai s hadvezéri működését, mely alkalommal neme gyedül a hazaszeretete s királya iránti hűségében gyökerező személyes bátorságot, s katonai vitézséget, nem csupán jól tervezett s ügyesen foganatosított hadi műveleteit, hanem azon viszonylatokat s körülményeket is kell mérlegelnünk, melyek között Pálffy hazájának védelmi szolgálatokat tőn. — Kiválólag tekintetbe veendő, hogy a hatósága alatt álló különböző nemzetiségű zsoldos katonaság, mely majd határidőn túl, majd pedig hiányosan nyerte fizetését a folyton pénzszükségben szenvedő hadi császári pénztárból — Pálffy, dacára kipróbált hadvezéri képzettségének, s fényes győzelmeinek, mindig kénytelen volt a bécsi főhaditanács utasításaihoz alkalmazkodni, s magát a hadakozási tudományra nézve gyakran hátrább álló németeknek alárendelni. — Meg kell jegyeznünk, hogy Pálffy hazaszeretetét néha ezen katonai rendszabályok fölé helyezte s az utasítások bevárása nélkül intézte támadásait a törökök ellen, mi fölött Ernő főherceg 1589. oct. 3. rosszallólag is nyilatkozott, s meghagyta neki, hogy ezentúl az ellenség elleni támadásaiban csak az általa megállapított rendeletek szerint járjon el. Mi több, Ernő főherceg Pálffy ellen, — a bakabányai s kokkerni ütközet következtében vizsgálatot is rendelt el, — mi ellen Pálffy önérzetesen s erélyesen óvást is tett. Ernő főherceg ennek folytán 1590. máj. 26. kelt levelében iparkodott megnyugtatni Pálffyt, s — a vizsgálatnak sértő jellegét leplezgetni akarván, — arra hivatkozott, hogy ilyetén vizsgálatok Zrínyi gróf s Kielmann komáromi főkapitány ellen is foganatba vétettek.

Pálffynak hadi működését, mint említők, kiváltképp az akkori zilált kincstári viszonyok, s a katonaság szűkölködése nehezítették meg. — Számos oklevél maradt fenn a Pálffy-levéltárban, melyből kitűnik, hogy Pálffy Miklós, gyakran csak személyes tekintélye s befolyásával, sőt saját anyagi áldozataival tarthatta együtt a fizetetlen zsoldos katonaságot.

Midőn e két hathatós eszköznek is fogytán vala — nem átallott egészen Prágába, a király színe elé személyesen elmenni, hogy ott a fizetést sürgesse. Pálffy Miklós — az 1590-es években Ujvárott a hadügy előnyére saját költségén száz lovat tartott el, mely áldozatáért Mátyás főherceg neki 1591. mart. 22. köszönetet is szavazott.

Pálffy Miklós jóllehet tudta, hogy a kincstár lassan szokta tartozását kifizetni, harmincezer tallérnyi kölcsönnel járult a katonaság fizetéséhez, amiért csak későbben és sok kellemetlenség után nyert kárpótlást.

Hogy Pálffy a katonaság zsoldja érdekében serényen közbenjárt, bizonyítják Mátyás főhercegnek 1590. april 2. s oct. 2. hozzá intézett megnyugtató levelei, hol kéri őt, hogy a katonaságot nyugalomra és türelemre intse.

Pálffy, Ernő főhercegnek 1586. febr. 6. kelt levele szerint a komáromi katonaság zsoldjának kifizetésére 16 ezer rajn. forintot adott kölcsön a kincstárnak.

Mátyás főherceg dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a korponai katonaság eltartására adott előlegéről.

Pálffynak ezen a hadügyre szentelt adakozásai s kölcsönei, úgy látszik zavarólag hatottak pénzbeli viszonyaira, minthogy 1588. évben ipjához Fugger Márkhoz segélyért fordult. Fugger tagadólag válaszolván Pálffy kértére, levelében ezeket írja: »Nem találni könnyen embert, ki ily viszonyok között kész lenne szolgálni. Lehetne ugyan szolgálni, ha azért fizetést is nyerne az ember.«

Pálffy látván, hogy a katonaság fizetésére nézve tett sürgetései célhoz nem vezetnek, már 1589. évben szándékozott Prágába menni a királyhoz. 1591. évben ismét Prágába kart indulni, miről őt Ernő főherceg 1581. aug. 6. kelt levelében lebeszélni igyekezvén, azt adá tudtára, hogy ez érdekben külön postát menesztett Prágába.

Pálffy ezen szándékát 1593. év nyarán valósította. Mátyás főherceg ez alkalommal a királyhoz egy levelet intézett, melyben kifejezte: »miként katonaság egész reményét Pálffyba helyezi s hogy ha Pálffy most minden pénzsegély nélkül tér vissza, semmi kilátás sincs a katonaságnak visszatartására, sőt magának Pálffynak is le kellene lépnie jelenlegi állásáról, mert — jóllehet Pálffy hűsége s nemes vonzalmától indíttatva, — saját kárával és saját költségén tartotta is el a hatósága alatt levő kapitányságnak lovait, ez áldozatot továbbra meghozni nem lesz képes.« Mátyás egyúttal arra is kéri a királyt, térítené meg Pálffynak a 400 lóra kiadott költségét, mert fölötte sajnálná, ha oly szép és begyakorlott lovasságnak, — minő Pálffy vezetése alatt állt, — szét kellene mennie. Mátyás ehhez hasonló lovasságot sehol sem látott. Mátyás odanyilatkozván, hogy Pálffy, mint főkapitány s hadvezér ellen, semmi kifogást nem lehet tenni, kéri a királyt, hogy tekintve Pálffynak a hadsereg fenntartására nagylelkűen nyújtott segélyt, adjon neki nehány hónapra fizetést.

Ezen mostoha hadügyi viszonyok, s Pálffynak ebből eredő aggodalma, oly annyira hatottak Pálffy kedélyére, hogy ő többször le akart mondani katonai szolgálatáról.

E szándékának már 1588. évben akadunk nyomára, midőn őt ipja intette, hogy a király kegyének elvesztése nélkül komáromi állását el nem hagyhatja. — Lemondási szándoka többször föléledt, ettől azonban királyának kívánságára s hazaszeretetétől indíttatva mindannyiszor elállt. Mátyás főherceg 1591. május 5. kelt levelében értesíti Pálffyt, hogy a király a főkapitányságról való lemondását el nem fogadta s reményét fejezi ki, hogy e méltóságról, mely reá különös megtiszteltetésképp ruháztatott, nem fog leköszönni. Mátyás e levélben egyszersmind megelégedését fejezi ki Pálffynak, a határok megerősítésére tett intézkedései fölött, s felhívja, adna neki tanácsot, mint lehetne a törökön bosszút állni.

Rudolf király 1594. nov. 25. Pálffyhoz intézett levelében ismételten visszautasította leköszönő kérelmét, egyúttal kifejezvén: »hogy most van legnagyobb szüksége reá s elvárja, hogy valamint eddig semmi veszélytől vissza nem riadt, és semmi fáradságot sem kímélt a király javára, úgy ezt ezentúl sem fogja elmulasztani, és pedig annyival is inkább, minthogy jobb hadi készlet áll most rendelkezésére s ez esetben csak hozzá van bizalma s ezzel mást meg nem bízhat.« Rudolf egyszersmind mentegetődzik, hogy Pálffy iránti kötelezettségét eddig le nem róhatta, »minek oka leginkább a jelen háborús viszonyokban rejlik.«

Bízvást mondhatni, hogy Pálffy egész életén át nagylelkű s vitéz gyámola volt a honvédelemnek a törökök ellenében, s hogy a király e tekintetben mindig bizton számított. Ez állításunkat kétségen felül helyezi Gaizkoffel Zachariás csász. élelmezési főtisztnek egy 1599. mart. 17. kelt levele, hol említésbe hozza, hogy »a király igen dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a hadsereg élelmezése körül kifejtett gondoskodásáról, s egyszersmind kijelentette, hogy ez irányban fölülmúlta a német s magyar urakat,a mit a király tanácsosai is elismertek.«

Tudvalevő dolog, hogy Pálffy a kir. kincstárért 40 ezer frtnyi összegig kezességet vállalt Illésházy Istvánnál, amiért Pálffynak nem csekély kellemetlenségei voltak, minthogy Illésházy tőle követelte a kölcsönt. Mátyás főherceg ez ügyben 1599. oct. 2. megnyugtató sorokat intézvén Pálffyhoz, kijelenti, hogy fölhívta Illésházyt, miképp Pálffyt e kölcsön tárgyában ne intse.

Mátyás főherceg 1597. oct. 6. köszönetet szavazván Pálffynak, hogy a katonaságot rábírta a csekély zsold elfogadására, őket megnyugtatta, örömét fejezi ki a fölött, hogy az esztergomi német s vallon katonáknak pénzelőleget adott.

1599. évben ismét megfordult Prágában, s a királynak 20 ezer forintnyi kölcsönt ígért a hadi kiadásokra. Fentebbi állításunkat igazolja a többi között Mátyás főhercegnek Pálffyhoz 1599. mart. 17. intézett azon levele, hol a király nevében kéri Pálffyt, hogy »a közjó körül eddig tettleg tanúsított jószívűsége s buzgalmához képest 30—40 ezer tallért gyűjtsön össze, a legközelebb megindítandó háború céljaira.«

II. Rudolf ebbeli bizalmának Pálffy mindig igyekezett eleget tenni. II. Rudolf 1599. mart. 24. levelében megelégedését fejezi ki Pálffynak azon nagy szolgálatért, melynél fogva Grailenbachi Zachariás tanácsos s élelmezési főtisztnek megkeresésére nemcsak jó s valódi gabonát szolgáltatott olcsó áron, a magyarországi élelmezési hivatal részére, hanem ezen túlra is ajánlkozott hasonló minőségűt szállítani. Rudolf említi, hogy Pálffynak ezen szolgálata kiváló előnyére vált a közjónak.

Pálffy nemcsak pénzbeli áldozatokkal és személyes tetteivel, hanem közvetítésével is iparkodott a török igát megtörni. Fennmaradt egy 1594. oct. 17. Zamojsky lengyel hadvezérhez intézett levele, melyben elérzékenyülve szeretett hazája siralmas sorsán, könyörögve esdekelt, jönne Zamojsky a magyaroknak segítségére.

Miután a haza történelem Pálffynak hősies vitézségét, melyet a csatatéren oly gyakran tanúsított, elég híven megörökítette, itt csupán azon elismerést akarjuk jelezni, melyet Pálffynak hős tettei tekintélyes kortársai előtt arattak.

Zsigmond lengyel király, 1594. oct. 28. levelével Serzala Jeromos biztosát küldvén Pálffyhoz, ezt arra kéri, hogy Serzalával bizalmasan közölje a török s tatár hadak terveit s a császári sereg működését. Zsigmond e levélben Pálffynak dicsőségét halhatatlannak nevezi.

Mátyás főherceg 1593. nov. 6. levelében elismerését fejezi ki Pálffynak. hogy az ő s más vezéreknek serény s eszélyes közreműködése által sikerült a budai pasát megverni s hogy az ellenség seregéből 6—7 ezer maradt a csatatéren. Pálffynak magaviseletét lovagiasnak s vitéznek nevezi, s dicséri, hogy jó példával ment elől.

Aldobrandini János hadvezér 1595. aug. 3. kelt levelében kiváló tisztelettel viseltetik Pálffy vitézsége és katonai tekintélye iránt.

Medicis Ferdinánd 1594. jul. 8., 1594. s május 6. kelt leveleiben Pálffy érdemei s vitézségének legmelegebb elismerését nyilvánítván, említi, hogy meghagyta János testvérének, miszerint ezen érzelmeit személyesen tolmácsolja.

Mátyás főherceg Pálffyhoz 1595. jul. 26. levelében meleg köszönetet mond azon szerencsés győzelemért, melyet Kokkern elfoglalásánál aratott, melynél »lovagiasan s ostromolva«, sok ellenséget levert s vízbe fullasztott s ekképp »hűsége s vitézségének« új bizonyságát adta.

Pálffynak hadvezéri koronájába a győzelem tűzte e legbecsesebb drágakövet. Ezen 1598. mart. 28. kivívott diadal alkalmából a legkiválóbb férfiak intéztek hozzá üdvözlő és üdvkívánó iratokat.

Maga II. Rudolf 1598. april 4. elismerő iratot küldött Pálffyhoz, melyben kiváló örömét fejezi ki a fölött hogy Pálffy Győrnél híven s hősiesen viselte magát.

Medicis János ez alkalomból írt szerencse kívánatában oda nyilatkozik, hogy Győr megvételénél Pálffynak van legtöbb érdeme, úgy haditervei, mint személyes részvétele által.

Punsch magas állású tisztviselő, 1598. april 4. levelében azt írja Pálffynak. hogy győri győzelme által az egész világon ismeretessé lett. Punsch jelenti, hogy e győzelem alkalmából Prágában april 5. »Te Deum« fog tartatni.

Pálffyt ezen győzelme következtében tisztelte meg az utókor a »győri hős« melléknévvel és méltán, mert Győr visszafoglalásánál oly hősi bátorságot s önfeláldozó hazaszeretetet tanúsított, hogy őt méltán sorozhatjuk a hős Hunyadiak és Zrínyiek mellé.

Midőn e szerencsés győzelem után Pálffynak Győr bevevésekor ott volt bajnoktársa, Schwarzenberg Adolf, a királytól elismerd s jutalomképp 100 ezer aranyat s Hustopecs várost s uradalmat Morvaországban nyerte s Pálffy is felhívatott, hogy adná elő mit kíván jutalmul, azt adá válaszul: »hogy amit tett, azzal édes hazájának tartozott s ezért semmit sem fogad el.«

Pálffynak vitézségét úgy a külföld, mint a haza is méltányolta. Győri győzelme után az osztrák rendek megtisztelték egy művészi arany díszserleggel, mely 830 db aranyat nyom. E serleg mai napig örökségét képezi a Pálffy család hercegi ágának.

Magyarország rendei pedig fényes elismerést és hálát tanúsítottak akkor, midőn az 1599. 48. §-ban röviden megörökítvén Pálffy erényeit s bajnoki vitézségét, a királyt egyhangúlag, önszántukból arra kérték, hogy Pálffynak a »grófi« méltóságot adományozza. A rendek ezen kérelmüknél egyszersmind azt is hangsúlyozták, hogy az országgyűlés először fordul a királyhoz hasonló kérelemmel.

Pálffy kipróbált hazafiságának s vitézségének tulajdonítandó azon ritka bizalom és tisztelet, mellyel őt az udvar megajándékozta; s minővel ezen időben alig dicsekedhetett valaki.

Mátyás főherceg 1597. nov. 15. levelében említvén, hogy a királytól felszólítatott: nem lenne-e hajlandó az erdélyi fejedelemmel egyezkedni; s a fejedelemséget elfogadni, — e fontos ügyben tanácsot kér Pálffytól, ki iránt a rendek között kiváló bizalommal viseltetik.

Mátyás megbízván Pálffyt egy fontos, Illésházy István és Sándorfi Miklóssal elintézendő pénzüggyel, azt írja: hogy különös bizalommal levén iránta, ezt másra nem bízhatja.

Miksa Pálffy esketésére Augsburgba az uralkodóház képviselőjéül egy követet küldött.

Mátyás többször idézte volt Pálffyt magához, hogy vele fontos ügyekben értekezzék.

Ernő főherceg 1587. april 9. kérdi Pálffyt, kit vélne legalkalmasabbnak a kalocsai bíbornok elhunytával megürült helytartói állásra.

II. Rudolf — e bizalomnak és tiszteletnek — különösen az által is adott kifejezést, hogy Pálffy halála után özvegyéhez külön követet küldött volt részvétirattal.

III.

Pálffy Miklósról bízvást mondhatjuk, hogy kora műveltségének magaslatán állt, s e tekintetben rangtársai között szintén kiváló helyet foglalt el.

Ezen állításunkat kétségen fölül helyezi Pálffynak neveltetése, melyet ő jobbadán a királyi udvarban nyert. Erről maga II. Rudolf 1599. april 24. kelt okmányával tanúskodik, melynek elején említi, hogy Pálffy Miklós ifjúságától fogva számos éven át a kir. udvarnál tartózkodott, s a királyt több útjában kísérte.

Mint a király kíséretének tagja, beutazta Németországot, Belgiumot, Francia-, Spanyol- s Görögországot. Ezt igazolják II. Rudolf 1581. april 24. kelt okmányának azon szavai is, hogy: »Pálffy Miklós úgy Spanyolországban, mint más külországokban folytonosan Rudolf oldala mellett volt és sok hű szolgálatot tett neki«.

Nyilvánvaló, hogy Pálffy ezen utazások közben s az udvarral való folytonos közlekedés által kiváló műveltségre tett szert. Ifjúkora ezen szerencsés viszonyainak köszönheté jártasságát különböző nyelvekben.

A hozzá intézett levelekből kiviláglik, hogy ő birtokában volt az olasz, spanyol s francia nyelveknek, melyeken több főúr intézett hozzá leveleket.

Pálffy műveltségére nem csekély fényt vet azon nemes s áldozatkész érdeklődés, melyet ő a művelődés, de különösen az ifjúság oktatása iránt ápolt.

A vercellei püspök s pápai nuntius leveleiből meggyőződhetünk arról, hogy Pálffy a nagy-szombati jezsuiták collegiumához s ekképp közvetve az ifjúság művelődéséhez, tetemes áldozatokkal járult. Az apostoli nuntius egy 1584. évben kelt levelében ígéri Pálffynak, hogy a nevezett collegium létesítése érdekében, minden módon hatni fog a magyar püspökre, melyre őt különösen Pálffynak ösztönzése sarkalja.

A nuntius egy másik levélben kérdi Pálffytól, mit akar a collegium épületére s mit annak örök alapítványaképp adományozni? Ezen levélből kitűnik, hogy e collegium ügyében Pálffy már is értekezett az egri s pécsi püspökökkel, s hogy ő fáradozott legtöbbet ennek érdekében.

A pápai nuntius egy harmadik, 1584. évben k. levelében, szívélyesen megköszöni Pálffynak az említett kollégium épületére s alapítványára adományozott igen jelentékeny (admodum egregium) összeget, melynek példája után indulva az ország főpapsága könnyen fogja a kollégiumot életbe léptethetni. A nuntius határozottan kiemeli, hogy Pálffy vetette meg alapját e collegiumnak.

Pálffynak az ifjúság művelődése iránt táplált buzgólkodást bizonyítja Carrillo Alfonz jezsuitának, 1600. jan. 3. hozzá intézett levele is, hol választ ád Pálffynak azon kérdésére: miképp volna létesíthető Sellyén egy alapítvány tétele több tanuló nevelésére s oktatására.

Ezen levélből kitűnik, hogy Pálffy 12 növendékre szándékozott alapítványt tenni. Carrillo szerint Pálffy van majd arra hívatva, hogy állapítsa meg a növendékek fölvételének föltételeit.

Pálffy Miklós jobbágyainak művelődését is szívén hordta, miről tanúságot tesz II. Rudolf királynak egy 1593. aug. 2. kelt okmánya, hol említi, hogy Pálffy Csesztén egy iskolát alapított s építetett.

Művelődési buzgalma még a külföldre is kiterjedt. János Miklós jezsuita 1588. jan. 17. levelében kéri Pálffyt, hogy a Sz.-Jakabról nevezett apácák zárdájában levő egyik leánynak neveltetéséhez mint eddigelé, ezentúl is szíveskedjék kegyadományával járulni, s az intézetet eddig tanúsított nagylelkűségéhez képest továbbra is istápolni.

E helyen érdekes adatképp fel kell hoznunk, hogy Pálffy a gazdaság terén is nem csekély lendületet adott a haladásra, nemes lovak tenyésztése által. Neki magának is volt ménese, melyről Fugger Márk már 1582. évben tesz említést.

A nemes fajú lovakat különösen jól ismerte, s számos főúr ha vásárolni akart, hozzá fordult. 1586. május 24. Fugger Márk kéri őt, szerezne jó két kocsilovat Vilmos bajor herceg részére, ki ezeket az urbinói hercegnek szándékozik adni ajándékba. Hasonló kéréssel járul hozzá 1596. mártius 6. a mantuai herceg, Ferdinánd osztrák főherceg a jegyese részérem Pálffy által vásárolta nemes lovakat, s a vételre nézve teljesen megbízott Pálffy választásában.

A levelekből gyanítani lehet, hogy Pálffy ménesében leginkább török lovak neveltettek.

IV.

E jellemvázlatnál végül néhány sort szentelünk Pálffy emberbaráti szeretetének megvilágítására.

Itt első tekintet alá esik családja iránti gyöngéd szeretete. Nejéhez, Fugger Máriához, odaadó szeretettel viseltetett, melyről ennek levelei eléggé tanúskodnak. — E szeretetét egy ízben drága ajándékokkal nyilvánítá, melyekről Pálffyné anyja: Fugger-Eberstein Sibilla azt írja: »hogy ezek nagy értékűek s hogy ezekre Mária még nem tett érdemeket.. « Ugyanezen Fugger-nének több leveléből valódi rokonszeretet sugárzik ki Pálffy iránt. — Az egyikben említi, hogy forró vágya halála előtt Pálffy t látni, egy másikban írja, hogyha nem szeretné őt annyira, nem írt volna sajátkezű levelet.

Pálffyné 1584. febr. 23. levelében panaszkodik, hogy nagyon érzi Pálffynak távollétét. — Egy századnak tűnik fel — úgymond — hogy nem látta. 1584. nyarán pedig azt írja, hogy gyakran imádkozik férjének jólléteért és szerencsés visszaérkezéseért.

Ésszerűleg biztonsággal következtethetünk, hogy nejének ilyen gyöngéd szeretete, — csakis a viszonylagos szeretetnek lehetett kifolyása.

Pálffy ezt — számos bizonyítékon kívül — kiválólag az által tanúsította, hogy 1584. évben — midőn országos ügyekben Prágában tartózkodott, — neje betegségének hírül vétele után azonnal hazautazott.

Emberbaráti nemes érzületét még mainap is fennen hírdeti a csesztei szegények háza, melyet 1593. évben alapított volt. II. Rudolf 1593. aug. 2. kelt oklevelében megengedi Pálffynak, hogy e szegények házának fenntartására, — az általa nem rég újonnan alapított illetőleg benépesített — Sz.-István, Sz.-János és Sz.-Joachim falva községeknek kilencedét, hegyi jogát s tizedét fordíttassa. A szegény jobbágyság iránti jó hajlamáról maga Méhemet bég, az esztergomi szanzsákság főhelytartója is 1589. oct. 17. levelében dicsérőleg nyilatkozik s lelkesedésében azt írja: hogy midőn az isnahák s agák tudomást vettek Pálffynak a jobbágyok jólléte iránt tanúsított gondoskodásáról, örömükben mindannyian talpra állának.

Pálffy barátjai iránt nagylelkű és szolgálatkész volt. — Erre mutatnak a következő adatok. Fugger Márk — 1582. nov. 3. megköszöni Pálffynak az ajándékba küldött szürke török lovat.

Fugger György 1586. nov. 4. levelében említi, hogy Pálffy iránta jótevő s barátságos indulatot tanúsított.

Punsch magas állású tisztviselő, 1586. febr. 9. levében megköszöni Pálffynak azon sok s értékes ajándékot, melyeket tőle több éven át nyert, Punsch azt írja, hogy el kell pirulnia, mivel ezen ajándékokat nem viszonozhatja, s ezeket meg sem érdemelte. Ugyancsak ő azt írja egy más levelében, hogy Pálffynál nincs jobb barátja, s hogy kész érte bármily áldozatot hozni, ami ennek csak élvezetet szerezhetne.

Praun Erazmus 1585. jul. 11. levelében, Pálffyt barátjának nevezvén, azt írja, hogy nemcsak vagyonát, hanem életét is nyugodtan bízná reá.

Forgách Zsigmond, 1592. oct, 13. levelében Pálffynak azt írja, hogy: »őt épp úgy becsüli, mint édes atyját sok vele való jó tettéért, s kiben bízott is és bízik, mint erős gyámolában.«

Gaizkofler 1598. máj. 31. köszönetet mond Pálffynak két ajándékozott lóért.

Az egri püspök 1582. nov. 26. levelében Pálffy iránt különös bizalmát fejezvén ki, azt írja: hogy neki a király udvarában, Pálffyn s Dietrichsteinon kívül nincs más bizalmas embere.

A veszprémi püspök 1586. jul. 29. köszönetet szavazván Pálffynak jóakaratáért s azon szívélyes vendégszeretetért, melyben őt részesítette, kéri őt, hogy látogassa meg Szt.-Márton várában.

Foscharini Péter 1586. aug. 19. levelében rokonaival együtt (u. m. Strossi, Dandoli, Contarini, Barbarigi) hálásan emlékezik meg Pálffynak szívélyességéről s jó indulatáról, melyet irántuk tanúsított. Pálffyt meghívják Velencébe.

Pálffy barátjai iránt különös gyöngédséggel viseltetett, mint azt b. Borovszky Kristóf, 1582. sept, 24. levelében szépen kifejti, kérvén Pálffyt, fogadná el tőle a tartozásáról szóló kötvényt, s figyelmeztetvén őt, miként jóságát s udvariasságát ne tágítsa olyannyira, hogy ezzel megvonja barátjaitól az alkalmat, hogy ezek az iránta való kötelezettségeiknek eleget ne tehessenek.

Midőn ezennel a győri hősnek némely jellemvonását, — jobboldalán eddig még ismeretlen okmányok nyomán — ecseteltük, azon forró óhajunknak adunk kifejezést: vajha az ég sok oly hőssel s honfival áldaná meg hazánkat, minő b. Pálffy Miklós volt!



*) római katolikus plébános, kanonok, helytörténész (1844-1917)
**) Később gróf. Az írás eredetileg megjelent: Báró Pálffy Miklós jellemrajza, Bpest, 1882. (K. ny. a Századokból).