És mégis élünk...

Szép napot mindenkinek.

Történelmi megemlékezésünk mai témája a 87 évvel ezelőtti soproni népszavazás, a cím pedig Somogyváry Gyula regényére utal, amely ennek a válságos, mégis dicsőséges időszaknak állít méltó emléket.

Álljon itt a regény végéről a lajtai felkelők búcsúéneke:

Hová mégy pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak...

— Megyek már, megyek már Tisza-Duna-tájra,
kapásnak, béresnek akad ott gazdája.
Lelkem felét hagyom lajtai raboknak,
másik felét adom didergő vakoknak,
beteg-magyaroknak.

— Egyik fele jó lesz lajtaparti tűznek,
kinél titkos vágyak mindig melegesznek;
másik felét viszem kovácsműhelyekbe,
hajlítsanak kaszát, éles karddá benne,
véres ünnepekre...

Adjon Isten, pajtás! Találkozunk még mi,
majd ha körülöttünk minden el kezd égni.
De csak addig áldjon, míg a szavad tartod
s adjon a magyarnak bort, búzát, meg kardot,
bort, búzát meg kardot...