Az „Emberi Jogok Európai Bíróságáról” néhány szóban

Nemrég olvastam a Reakció, Josef Pröll és mások által már kommentált hírt, hogy Strasbourg elítélte Olaszországot, amiért az iskolai tantermekben feszületek vannak. Ez, úgymond, „sérti a más vallásúak és az ateisták érzékenységét”. — Eszem megáll. Lehet, hogy van ennél lejjebb, mert mindig van lejjebb és még lejjebb, de vajon hova? — gondoltam és gondolom most is. Olaszország szokásosan a katolicizmus fellegvára, ahol még az ateisták is azt mondják: hülyék ezek Strasbourgban?

Sokáig azt mondták egyesek, hogy az Európai Unió egy gittegylet, mostanra azonban kiderült, hogy nem gittegylet, hanem eredeti céljai szerint egy Európa-ellenes egylet. Nem csak gittet rág, tényleg, hanem akciózik: Európa ellen. Ez az „Európa” innentől ne hivatkozzon se rómaiakra, se görögökre, se senkire, csak önnön értéktelen emberszemétjére.

Egy.

Végülis kik vannak olyan sokan más vallásúak Olaszországban, akiket egy feszület „sért”? (Mi fáj, gyere mesélj...) Vannak, ugye, a zsidók, mármint a zsidó vallásúak, akiknek megvannak bizonyára a saját iskoláik. Ez tehát kiesett. Vannak a muszlimok, akik Jézust prófétának tartják, legfeljebb nem hisznek abban, hogy a kereszten halt meg. (És?) Hozzáteszem, hogy a muszlimok Olaszországban legfeljebb bevándorlók lehetnek, akiknek a normális hozzáállása új hazájukhoz a következő kellene, hogy legyen: köszönjük, hogy befogadtatok, köszönjük, hogy gyakorolhatjuk vallásunkat. De meg azt sem hiszem, hogy az EJEB muszlim szervezet. Akkor ki marad? A buddhistákat és a hindukat ugyanis biztosan nem zavarja a kereszténység. A hatásszünet ellenére, amit itt most tenni lehetne, megvallom, a leghalványabb elképzelésem sincs.

Kettő.

Vajon azt megkérdezték-e az olasz katolikusoktól, hogy ez a döntés sérti-e az ő vallási vagy akármilyen érzékenységüket? Ugyanis feltételezem, hogy igen.

Három.

Az EU váltig állítja, hogy nem szól bele a különféle tagországok belügyeibe. Ó, kérem, dehogynem, itt a világos, megcáfolhatatlan bizonyíték. Mi ez, ha nem a beleszólás beleszólása?

S íme, egy másik eklatáns példája az európainak csúfolt hecckreálmány kétszínű, otromba viselkedésének, újfent Olaszországgal, és indirekt üzenet-szerűen Magyarországgal kapcsolatban.

Végül még valami: vajon mik Európa és az egyes tagállamok legkínzóbb problémái? Az, hogy Pietro meg Silvia lát egy feszületet a tanterem falán? Vicces kedvükben vannak talán a strasbourg-i „hölgyek” és „urak” vagy egyszerűen idióták és zombik gyülekezete ez a hely? Tertium ugyanis non datur.

Komoly történettudomány a XX. és XXI. században

Ismerik az anekdotát Napóleon gyermekkori koponyájával kapcsolatban?

Mindenesetre most barkochbázzunk. Tárgy.

— Személyhez tartozó tárgy?
— Igen. Úgy látszik, többhöz is. De nem segítek.
— Dísztárgy?
— Bizonyos értelemben igen. Bár egykor inkább talán használati tárgynak volt tekinthető. De úgy is mondhatnánk, hogy a két funkció egybeesett. Na de tényleg nem segítek.
— Ez tehát valamilyen testrész?
— Igen!
— Anyaga... csont?
— Igen.
— Ez egy koponya?
— Igen! (Fantasztikus!)
— Ez a személy, akihez a koponya egykor tartozott, férfi?
— Nem.
— Tehát nő. Ismert nő?
— Nem. Pontosabban nem tudjuk, hogy ismert volt-e. De most már igazán nem segítek.
— Szóval egy számunkra ismeretlen nő koponyája. De azt azért meg lehet állapítani, hogy milyen idős nőről van szó. Tehát... kora jellemző?
— Igen.
— Negyven fölött?
— Nem.
— Tehát negyven alatt. Összefoglalom, mit tudok. Ez a koponya egy negyven év alatti, ismeretlen nőé. Rákérdezek. Adolf Hitler koponyája?
— Igen. Hogy találta ki? Még ezer millió lehetőség lett volna.
— Ismerem a szovjet történészetet.
— Bravó.

E kommunista relikvia kapcsán egyébként több kérdés merülhetett volna fel, mint a turini lepel kapcsán, amelyet, úgy tűnik, ismét hiába próbáltak reprodukálni. De hát a SZU történettudománya eddig mindig dogmatikusabbnak és keze maga felé hajlóbbnak bizonyult, mint a pápai.

Már eleve az, hogy csupán egy koponyatöredékről van szó, hasonlóan az evolúciós leletekhez, kételyeket kellett volna ébresszen.

Engedjék meg, hogy idézzek egy Nick Bellantoni, a Connecticuti Egyetem régészprofesszorának vizsgálati eredményei iránt alapvetően szkeptikusnak tűnő kommentátortól: „Csodálkoztok? Lev Bezimenszkij (cca: Anonímusz Leó) szovjet újságíró több könyvében is leírta a Hitler utáni nyomozás során kihallgatott személyekkel később folytatott riportokat. Már az alapján maradtak bennem kérdések, pedig meg kellett feleljen a korabeli cenzúra követelményeinek, hogy megjelenhessenek az írásai egyáltalán. Meg sem lepődtem az »új« felfedezésen. Pláne, hogy az amik első látásra tudták, hogy női koponyáról van szó, míg az oroszok ezt 60 évig nem vették észre... az amcsi tudósok mindig akkor tolakszanak, ha kritizálni kell. Egy koponyáról egy másodéves medikus megmondja, hogy férfi, vagy női, esetleg még a rasszt is. Az orosz tudósok meg 60 évig tévedtek volna? Nehezen hihető. Kennedy-t milliók szeme láttára ölték meg Amerikában, mégsem tudnak a tudósaik semmit kideríteni, de Hitler 60 évvel ezelőtt, nem is általuk talált maradványairól első ránézésre tudták a szenzációt... ha-ha-ha”

Hát, akár humoros ez, akár sem, alátámasztja a szovjetek által a II. Világháború időszakával kapcsolatosan szolgáltatott információk hitelességében való maximális és alapvető kételkedést. Magam részéről úgy gondolom, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus propagandagépezete mindig is a legmasszívabb, legnagyobb hazugságokra épült. Ez ebben az esetben is messze valószínű.

Hogy aztán A. H. elrepült-e egy ufóval X csillagképbe, talán a Holdon, vagy az Antarktiszon, esetleg Dél-Amerikában élt-e, halt-e, vagy esetleg csak egyszerűen nem az ő koponyáját hozták el a bunker melletti bombatölcsérből, azt én már nem tudom, és azt hiszem, nem is fontos. A dolog legfeljebb akkor lenne érdekes, ha kiderülne, hogy Hitler harcban esett el. De ez nem valószínű, mivel ennek azért híre ment volna.

Ha igaz a hír...

... akkor Thatcher semmilyen értelemben nem lehetett konzervatív politikus.

The Times: Thatcher told Gorbachev Britain did not want German reunification

Index: Thatcher Gorbacsovtól várta, hogy megakadályozza a német újraegyesülést

Mert 72 év kommunizmus után a kiherélt Németországtól rettegni, és ismét a SZU-hoz fordulni annak ellenében nem hogy nem konzervatív, de egyenesen kommunista dolog. Ahhoz a Gorbacsovhoz, aki 1991-ben még egy kicsit bevonult a Baltikumba fenyíteni, és csak akkor vonult ki Magyarországról, mikor már megvolt a rendszernek az ő váltása. (Ezek az alfejezetek is meglehetősen kétértelműek, és megmutatják, mennyire kétes alapokon áll az úgynevezett „egzakt” történelemtudomány — ez egy „szkeptikusblog”-nak szánt félre volt.)

Azt, hogy az 1943-ig Pétain-hű (vagy már addig is csak kém/ügynök) François Miterrand nem volt konzervatív politikus, mindenki tudja. De Thatcher-től, a „vaslady”-től azért — legalább névlegesen — több lett volna elvárható.

Persze, csak ha igaz a hír. Hiszen ahogy fogalmaz a cikk:

„néhány éve egy fiatal író, Pavel Sztrojilov komoly kutatómunkába ... kezdett. Sztrojilov több mint ezer oldal dokumentumot vitt Moszkvából Londonba, ahol folytatta kutatásait.

Thatcher egyébként nem tudta, hogy nyoma marad annak, amit mond. A leirat szerint arról beszélt, hogy úgy látja, a Szovjetuniónak két lehetősége van: hagyni a keleti országokat fejlődni a maguk útján vagy fenntartani a Varsói Szerződést. Ezután azt kérte, hogy a következő mondatait ne rögzítse semmilyen jegyzőkönyv. A beszélgetés leirata mégis folytatódik, egy apró megjegyzéssel: »a következő részt emlékezetből reprodukáltuk«.

A Kreml-dokumentumokból az is kiderül, hogy Gorbacsov nem ingott meg, egyáltalán nem akart beleavatkozni a német átalakulásba. Sőt, 1989. november 3-án, hat nappal a fal megnyitása előtt egy megbeszélésen Gorbacsov, Sevadrnadze [helyesen Sevardnadze] külügyminiszter és a KGB akkori főnöke, Krjucskov megtanácskozták annak lehetőségét, hogy a Szovjetunió is segítsen a fal ledöntésében.”

Nos tehát, ha dezinformációról van szó, akkor az orosz világpolitikai nyomulás egy újabb állomásának lehetünk tanúi — amely talán nem független Oroszország és Nagy-Britannia konfliktuózus(nak tűnő) viszonyától —, és a szovjet-éra hazugságai (amelyeknek Nürnbergben természetesen éppen annyi alapja volt, mint előtte, s aztán később): ma is folytatódnak. Akárhogy is, a Nyugat titkos diplomáciája a Szovjetunióval kapcsolatban (kezdettől fogva) minden bizonnyal több titkot rejt, mintsem gondolhatnánk. Viszont Gorbacsovot, Sevardnadzét és a KGB-t (Horn Gyulával együtt) hősként beállítani, hogy is mondjam finoman: érdekes?

Valójában már a jaltai egyezmény is Európa elleni árulás volt, de a berlini fal lerombolásával és a Szovjetunió hirtelen, csendes megszűnésével kapcsolatban az ember csak csodálkozni és gyanakodni tud, hogy a történelmi jóhiszeműség, miszerint 1985-től fokozatos normalizáció történt, valahol sántít. Nem csak azért, mert a kommunistából szocialistává szerkezetváltott állampárt így kezet fogott a sokat fetisizált nyugattal, hanem mert ha igaz az, hogy a SZU és a KGB jobban akarta a berlini fal lerombolását, mint a nyugat és talán maguk a németek, akkor ezzel a nagy egyesüléssel és kebelbaráti öleléssorozattal valami ab ovo nincs rendben.

Csupán remélhetjük, hogy Margaret Thatcher (aki Ronald Reagan-éhoz kísértetiesen hasonló, sőt azzal azonos betegségben szenved) nem volt annyira aljas, mint ahogy ezen ifjú kutató beszámolója sugallja.

Sztroj(i)lov azonban egyelőre nem úgy tűnik, hogy Oroszország vagy valamiféle „nácik”, „iszlamisták” és egyebek szekerét tolná. Nézzük csak ezt az interjút, ahol egy fotón megszemlélhetjük különleges fizimiskáját is. Állítólag a — szintén állítólag — polóniummal ízesített teával kínált Litvinyenko barátja volt (és könyvének fordítója). (Az ám, csakhogy Litvinyenko pedig — „ellenzéki” vagy sem —, KGB-ügynök volt. — hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, nehéz megítélni.)

Nézzék, ha a hír igaz, akkor nem tudom, ki a nagyobb gazember, a „kelet” nevű skylla vagy a „nyugat” nevű charybdis, viszont ha ez egy húzás Moszkva részéről, akkor itt a NATO-Varsói Szerződés romjain NATO-BRIC formában újrakeletkezett (vagy folytatódott) weird háború egy epizódjáról lehet szó. Az utóbbi napok fura történései (az Arctic Sea-vel kapcsolatos huzavona, az izraeli PM moszkai látogatása, Chávez egymásnak ellentmondó deklarációi stb.) ezt megerősítenék, Sztrojilov tevékenysége viszont látszólag cáfolja. Kérdés, mennyire tisztességes szándékú kutatóval és mennyire megbízható dokumentumokkal állunk szemben.

Horn Gyula és Eduard Sevardnadze aláírják a 45 éven át Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt (1990).

„Holokauszt-tagadó” volt-e a nagy befolyású zsidó úriember, Benjamin H. Freedman?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kezd nagyon provokatívvá válni, hogy bizonyos „konzervatívok” — a szocialista és liberális értelmiséggel együtt, amely, leginkább önmaga erkölcsi védelmére készül egy óriási totemet és tabut állítani a honi politikai publicisták elé — szorgos és félig-meddig talán öntudatlan árokásásba kezdtek, melynek célja, hogy elkülönítsenek egy olyan, „vegytiszta” konzervativizmust, amely mentes mindennemű holokausztizmussal kapcsolatban megfogalmazott éles, intellektuális kritikától, s létrehozzanak egy demarkációs vonalat, melynek túloldalán immár a „nácik” helyezkednek el, akik egy kalap alá veendők mindenféle utcai csőcselékkel (melynek, amennyiben valóban csőcselék, egy valódi jobboldali és konzervatív rendben nem volna tere).

Így hát magunk is ironikus, ám jogos, mert konkrét kérdésekben megfogalmazott „provokációba” kezdtünk, utalva mind a primitív „hollókosztozókra”, mind bizonyos károgó közéleti személyiségekre, akik a holokausztizmus hátszelével próbálnak meg maguknak erkölcsi tőkét kovácsolni az ellenük fellépőkkel szemben (e posztokat most [2009. május 1.] töröltük, mivel néhányak szerint „sértők” voltak). Ez néhány, egyébként nyilvánvalóan jószándékú blogszerzőnek és olvasónak láthatólag azonnal szemet szúrt. Ám magunk részéről feltesszük a kérdést, egy ilyen (mesterségesen) kiélezett kérdés körüli helyzetben is: „szalonképtelen”-e az, aki nem szalutál azonnal a balliberális média manipulációjára, hanem előtte tájékozódik és gondolkodik is?

Nos, bár óvakodnék a heves és érzéki vitától, mint nem az európai géniuszra jellemző aktivitástól, disputa indítását javaslom.

Az alább négy részben hallható-olvasható — rögtönzött — beszédet, amely 1961-ben, a Hidegháború közegében hangzott el Washingtonban, némi előzetes magyarázattal teszem közzé Körünkben. Másképp nem is volna ildomos.

Aki előadja: Benjamin H. Freedman, a huszadik század egyik érdekes alakja. Freedman 1890-ben született, sikeres zsidó üzletember volt New York City-ben, egyik igazgató tulajdonosa a Woodbury Szappangyárnak. Zsidóságával 1945-ben, az antant hatalmak győzelmét követően szakított, amikor is katolizált. Freedman személyesen ismerte Bernard Baruch-ot, Samuel Untermyer-t, Woodrow Wilson-t, Franklin D. Roosevelt-et, Joseph Kennedy-t, és John F. Kennedy-t, és a kor sok egyéb kulcsszereplőjét.

Nem ő az egyetlen zsidó származású úriember, aki az I. és — ami különösen figyelemreméltó — a II. Világháborúval kapcsolatban gyakorlatilag revizionista és inkább német-, illetve Tengely-barát álláspontot vett fel (anélkül, hogy egy pillanatig is komolyan eszünkbe juthatna: ad absurdum „náci”-ról van szó — amely mozgalommal és szimbólumaival kapcsolatos „konzervatív” paranoia már a kommunizmusra is kiterjedt). Természetesen abban, ami beszédében elhangzik, semminek a „tagadása” nem jelenik meg... de ha meg is jelenne, talán az sem volna szentségtörés, hiszen a történelem megismerése nem ekvivalens egy egyszerű fizikai kísérlet eredményének igazolásával, és az ember nem lehet benne biztos, hogy nem bukkan-e itt-ott újabb, Katyn-hoz hasonló esetekre.

Viszont — félretéve mind a helyeslő, mind a tagadó prekoncepciókat, valamint erőszakos, primitív és otromba fenyegetéseket — egy olyan okfejtést hallhatunk, amely a német-zsidó polémiában nem csupán az egyik fél felelősségét boncolja, hanem a másik félét is (értelemszerűen tematice ez utóbbit emelve ki). Úgy gondolom, hogy amiket Freedman állít, azok nagy mértékben alátámaszthatók volnának különféle argumentumokkal; ám akár hozunk fel ilyeneket, akár sem, mindenképpen gondolkozásra késztető téziseket és hipotéziseket tartalmaz, különösen olyan, diplomáciai mércével mérve élesen kritikus tartalmú és kifejezetten szemtelen kiszólások fényében, amelyektől az utóbbi évek politikája sem mentes. (Lásd még ezt az írásunkat.)

Ami a „cionista manipuláció” korabeli fel- vagy elismertségét illeti, valaki felvetette, hogy Hitler nyilatkozott-e ezekről úgy, mint referenciákról. Nos, míg a Harcom-ban számos hasonló érvelést használ, konkrétan a Balfour-nyilatkozattal kapcsolatban nem találtam hivatkozást. Jó lenne persze, ha erről valamit tudhatnánk, ám ehhez át kellene böngészni A. H. összes rádióbeszédét például. Ugyanakkor csodálkoznék, ha Freedman légből kapta volna, amit mondott, és azon is, ha Hitler semmit nem mondott volna a Balfour-nyilatkozat és hátterének ügyében.

Mellékelem J. F. Rutherford levelét a Führerhez (az eredeti, német nyelvű levél fénymásolata itt található), aki végképp nem vádolható náci-szimpátiával — sőt, a Watchtower Society eleinte (vallásos meggyőződésből) a cionistákkal tartott —, de ő is elismeri az amerikai háborús propaganda zsidó-bankokrata hátterét. Furcsa lett volna, ha Németországban erről az érvelésről (ti. hogy az USA belépése Központi Hatalmak ellen bizonyos háttérmanipuláció hatására történt) nem tudnak.

Judea Declares War on Germany, 1933.

A beszéd vége felé vázolt kazár-elmélet Arthur Koestler révén vált ismertté (A tizenharmadik törzs).

Lényegében Freedman beszéde, ha el is nagyolja az okokat, semmiképpen sem biztos, hogy hibásabb eszmefuttatás, mint a liberális történetírás elméletei. Azoknál elméletileg lehet akár pontosabb is a felelősség elosztásában és az okok vázolásában is. Magam részéről üdvözlöm mindazokat a liberális kísérleteket, amelyek elfogulatlanul és szentimentális előérveket mellőzve állnak a kérdéshez.

Ami Freedman megjegyzését illeti a kazár birodalom vallási karakterének eredetével kapcsolatban, természetesen az nem igaz, hogy a monoteizmus előtti világ „falloszimádó” lett volna, de ez már más lapra tartozik, és a megfelelő kontextuson belül csak Freedman maradéktalan erkölcsi integritását bizonyítja, amely beszédének egész hangvételéből egyébként is érzékelhető.

Hogy végülis igazat mond-e vagy téved, azt hiányos információk miatt nem tudom eldönteni. Végül marad hát az aktualizált kérdés: tagadta-e bármilyen bűnök elkövetését B. H. Freedman? Előadásából úgy tűnik, nem.

Olvasóinknak pedig szintén marad a kérdés: állást foglal-e Loxon e poszttal holokauszt-kérdésben? Válasz: nem, mert továbbra sem tudja, mit kell „A Holokauszt”, illetve annak tagadása alatt érteni. Viszont az alábbi beszéd komoly kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, vajon hogyan lehetne egy hasonló törvényt kivitelezni. A mondott törvény alkalmas volna-e a beszéd betiltására? S Önök morális érvek alapján betiltanák például Freedman beszéde közlésének jogát?

Szerintem feltétlenül érdemes mindent megvizsgálni, mielőtt az ember ördögöt kiált. S ha még aztán is kiáltani akar, akkor tegye bizonyos határok és érvelési harc keretei közé szorítva.

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar