A személyeskedő vitákról

Nyár van. Alig mozdul a levegő. Szívünket aggodalommal tölti el, hogy a Teázóban alig van élet, a Reakció, hátrányára, átalakult (és ott sincs élet). Semmi érdekes nem történik, semmi olvasni érdemes sincs, kivéve némi dögletes és kontraproduktív személyeskedést, ami hol türelmetlenségből, hol tudatlanságból, de leginkább gőgből és hermeneutikai méltánytalanságból fakad.

„Ugyan már, Uraim, Önök olvasták egyáltalán azt, amiről beszélnek, vagy csak hallottak róla? Áhám. Olvasták (na persze). És milyen nyelven? Áhám. Fordításban? (mert minden fordítás rossz). Szóval eredeti nyelven. És meg is értették? (ne nézzenek így: a negyedikes olvasókönyvet sem értették meg, Önökre van írva). Akkor meg miért nem azt mondják a szerzőről, amit minden kézikönyv mond róla? Nem kellene inkább kommentelés meg posztolás helyett inkább _rendesen_ újraolvasniuk?”

Ez a kedvenc érveléssorom (nevezzük routine #1-nek). Általában ismeretlen emberektől kapjuk meg, akik saját szavaikra nem mutatnak fel fedezetet. Valószínűleg azt gondolják (csakis intuitívan), hogy 1) vannak közös előfeltevéseink, aminek az alapján számonkérhetik a másik elhajlását, és 2) ők átlátják, hogy a másik hol hibázik.

Némi tapasztalat után csakis az iróniát és a nonchalante hozzáállást javasolnám ilyen esetekre. Helyzeti előnyünk behozhatatlan, ha 0) ismerjük az „előfeltevés” fogalmát; 1) ismerjük a saját előfeltevéseinket, és 2) tudjuk azt, hogy lehetnek eltérő előfeltevések. Előbb-utóbb zátonyra lehet futtatni diadalmaskodásra készülő fölényes vitapartnerünk: akár úgy, hogy feltesszük neki ugyanazokat a kérdéseket, amit ő nekünk (ezzel is önismeretre neveljük, noha jócskán megkésve), vagy kifuttatva olyan végső — morális, világnézeti — pontokra, ahonnan tovább már nem lehet tovább érvelni racionálisan. Minél nagyobb hidegvérrel tesszük mindezt, minél kevesebb érzelmet pazarlunk egy ismeretlen és láthatatlan ember láthatólag ellenséges mondataira, annál elegánsabban oldjuk meg a feladatot. [L]

Most egy ilyen historikus vitát közlünk, amely győzelem nélkül ér véget.* Az egyik „értetlenkedő, nehézfejű” (thicko) fél nem akarja átlátni, hogy könyvnek szólnia kell valamiről: legyen hőse és hősnője és cselekménye. A másik „hülye” (turnip-head) meg nem akarja belátni, hogy egy szótárnak aligha lehet hőse. A két fél: a régens, a későbbi IV. György (G), és a jeles Dr. Johnson (J).


G: So, Dr. Johnson. Sit ye down. Now, this book of yours...tell me, what's it all about?
J: It is a book about the English language, sir.
G: I see! And the hero's name is what?
J: There is no hero, sir.
G: No hero? Well, lucky I reminded you. Better put one in pronto! Ermm... call him `George'. `George' is a good name for a hero. Er, now; what about heroines?
J: There is no heroine, sir...unless it is our Mother Tongue.
G: Ah, the *mother's* the heroine. Nice twist. How far have we got, then? Old Mother Tongue is in love with George the Hero. Now what about murders? Mother Tongue doesn't get murdered, does she?
J: No she doesn't. No-one gets murdered, or married, or in a tricky situation over a pound note!
G: Well, now, look, Dr. Johnson, I may be as thick as a whale omelette, but even I know a book's got to have a plot.
J: Not this one, sir. It is a book that tells you what English words mean.
G: I *know* what English words mean; I *speak* English! You must be a bit of a thiko.
J: (stand) Perhaps you would rather not be patron of my book if you can see no value in it whatsoever, sir!
G: (stands) Well, perhaps so, sir! As it sounds to me as if my being patron of this complete cowpat of a book would set the seal once and for all on my reputation as an utter turnip-head!
J: Well! It is a reputation well deserved, sir! (sarcastically) Farewell!


* Forrás: Black Adder III, “Ink and incapability.”

Doktor Johnson Rousseau-ról

Konzervatív szerzők közt létezik egy kimondatlan versengés, nevezetesen a 'ki tudja elegánsabban leápolni Rousseau-t és követőit' számban. Természetesen nem csupán a savoyai vikáriusok és a magányos sétálók eszméin való vaskos élcekről, vitriolos tréfákról van szó, hanem elegáns és pontos touchékról, ad hominem csörtékben. Tételem alátámasztására ahelyett, hogy citálnám a Konzervatívok Összes megfelelő részeit, inkább a házibajnokságból csemegézek: itt van Gabrilo posztja a demokráciáról és Tölgyé a nemes vademberről (höhö).

A poszt megírására mégis Boswell Johnson-biográfiájának részletei késztetettek. Álljon itt most mindnyájunk örömére ez a két kedves kis passzus (a csészéket tegyék az asztalra, a szőnyegre is ügyelnünk kell).

»BOSWELL: „Kedves Uram, csak nem nevezi Rousseau-t rossz társaságnak? Vagy valóban rossz embernek tartja őt?” JOHNSON: „Uram, ha tréfálkozni óhajt, nem beszélek erről Önnel. Ha pedig komolyan gondolta a kérdést, nost, hát úgy gondolom, ő egyike a legrosszabb embereknek: csirkefogó, akit ki kell űzni a társadalomból, mint ahogy ki is űzték. Két vagy három ország kiutasította, szégyen és gyalázat, hogy ebben az országban védelemben részesül.” BOSWELL: „Nem tagadom, Uram, regénye talán okozhatott kárt, de nem hiszem, hogy szándéka rossz lett volna.” JOHNSON: „Uram, ez nem elég. Senkire sem tudjuk rábizonyítani a rossz szándékot. Agyonlőhet valakit, és kijelentheti, mellé akart lőni. A bíró azonban akasztófára ítéli Önt. Ha bűncselekményt követtek el, a bíróság nem veszi figyelembe, hogy aki elkövette, 'állítólag' nem szándékozott rosszat tenni. Rousseau, Uram, nagyon rossz ember. Szívesebben írnám alá az ő deportációs ítéletét, mint bármelyikét azon gonosztevők közül, akiket az elmúlt esztendőkben az Old Baileyből útnak indítottak. Igen, legszívesebben azt látnám, hogy az ültetvényeken robotol.” BOSWELL: „Uram, éppoly gonosz embernek tartja őt, mint Voltaire-t?” JOHNSON: „Nos, Uram nehéz lenne a gonoszság arányát kettőjük között megállapítani.”«

»A szokásos ábrázolások alapján megkíséreltem védelmembe venni a romlatlan természeti élet magasabbrendű boldogságát. JOHNSON: „Uram, ennél semmi sem lehet hamisabb. A vademberek semmiféle testi előnnyel nem rendelkeznek a civilizált emberek felett. Egészségük nem jobb, s ami a gondokat vagy lelki szorongásokat illeti, az ilyesminek nem felette állanak, hanem inkább alatta, akár a medvék. Nem, Uram, ne mondjon több ilyen kíváncsi paradoxont, nem vagyok többre kíváncsi. Lord Monboddo, az Ön skót bíráinak egyike fecsegett nekem egy csomó ilyen ostobaságot. Őtőle elviseltem, de Öntől nem viselem el.” BOSWELL: „De Uram, nem beszél-e Rousseau éppilyen ostobaságokat?” JOHNSON: „Igaz, de Rousseau tudja, hogy ostobaságokat beszél, és kineveti a világot, amiért megbámulják érte.” BOSWELL: „Hogyhogy?” JOHNSON: „Nos hát, Uram, ha valaki ilyen ügyesen mond ostobaságokat, annak tudnia kell, hogy ostobaságokat beszél. De félek (mondta kuncogva és nevetve), Monboddo nem tudja, hogy ostobaságokat beszél.”«