Hódolat a hódnak

Tűnődtek már a hódon (Castor canadensis)? Mármint a hódon, ami és ahogy él. Az ember, miután egyszer-kétszer hallott róla és tudomásul vette, tehát „tudja”, felmondja a leckét, hogy a hód „keres egy megfelelő folyócskát vagy patakot, faágakból gátat épít, elzárva a víz útját, és egy kis tavat hoz létre. A tóban egy várat épít, víz alatti kijárattal, de készít mellékjáratot is. A gát magasságával befolyásolni tudja a víz magasságát, hogy a vár bejárata mindig víz alatt legyen. A víz alá leveles ágakat rejt tartaléknak, így a befagyott tóban is tud táplálkozni.” Az ember általában tisztában van ilyen „tényekkel”, csak éppen csodálkozni nem szokott. Márpedig az a filozófia kezdete, ugye. Platón.

A legtöbb úgynevezett tudással a nyugati ember így van: „hallottam már róla”. Belegondolni nem nagyon szokott az ember szinte semmibe, amibe mégis, abba is csak legfeljebb, ha személyesen sok köze van hozzá. Pedig a legérdekesebb azokon a dolgokon tűnődni, amikhez személyes érdekünk nem fűződik, vagy olyan módon tűnődni „dolgokon”, ahogy azt nem feltétlenül az úgynevezett személyes érdek kívánja meg.

Ettől az ember nem feltétlenül lesz műveltebb, okosabb, bár általában felszed egy kis műveltséget is. De nem ez a lényeg. A lényeg elmélyülni egy gondolatban. A fajok, típusok, karakterek olyanok, mint valamiféle jól megkomponált, komplex gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak a kalandozása a világ. Elnagyolt, hm?

Általában a keleti emberre szoktak hivatkozni, és én is ezt szoktam tenni, ha a megismerésnek egy a modern nyugatinál mélyebb módjáról kell beszélni. Erre aztán általában az a büszke nyugatiak reakciója, hogy a keletiek is ugyanolyan sötétek tudnak lenni, mint a tudományával és technikájával hulladékhegyeket és -szigeteket meg komcsikat kitermelő nyugat, csak másképp. De nem erről van szó, és kár is volna egy ilyen vitába belemenni, amikor másra gondolunk: megismerési módokra, szemlélésre. Nem csak Indiában, de főként ott ennek valóságos tudománya alakult ki (nyilvánvalóan nem a páriák közt), aminek Weininger Antal, Baktay Ervin, Mircea Eliade vagy más nyugatiak csak általában more or less külsőleges leírását adták (vannak persze kivételek is). Bár a szemléleti metódusok nevezéktanát, „struktúráját” hellyel-közzel jól feltárták, és néhány esetben betekintést adnak azokba a perspektívákba, amelyek ezeken keresztül az ember számára megnyílhatnak, valójában kevesen éreztek arra belső késztetést vagy legalább kísértést, hogy originális forrásokat kutatva és a gyakorlati elsajátításig menően foglalkozzanak például a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus vagy akár más ázsiai hagyományok irányzatainak különféle iskoláival, illetve azok tanításaival. Nem csak filológiai ösztönnek eleget téve, hanem a saját megismerés analógiáit keresve, további inspiráció tapasztalati támasztékai után kutatva. A keresztény ember számára ez gyakran valamiféle szentségtörő vagy elítélendő színben tűnik fel, számomra kevéssé érthető, sőt egyes esetekben, őszintén bevallom, megvetendő módon.

De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, mert nem a vita a célom, sőt egyáltalán célom sincs. A hód fogott meg, ma reggel. A hód fogaival fákat dönt ki, azokat gátnak használja és várat épít. Ha távol-nyugati, azaz indián lennék, az volna a minimum, hogy valamiféle totemisztikus ábrándokba ringassam magam, felvegyem a hód jelét, és innentől a hód nevében mindenféle rítusokat, meditációkat és harci cselekményeket vigyek végbe. De nyugati vagyok, ezért jobban érdekel a populációgenetika, meg a biomassza meg az evolúció... err. Rosszul hangzik, nem? Igen, szerintem rosszul, és a préri indiánjainak „van igazuk”. Máshogy kell a dolgokat megismerni. Mondhatni gyerekesen.

A legjobb megismerés gyakran mítoszban, mesében, fantazmagóriákban* jelenik meg. Egyáltalán nem a racionalista attitűd az, ami a dolgok megismeréséhez közelebb visz, sőt, a racionalista hozzáállás eltávolít. („De ez nem zárja ki a racionális...” stb. Hagyjuk.)

Hova is akartam kilyukadni? Nem is tudom. Mindez a hód kapcsán jutott eszembe. A hódokról viszont nem akartam írni, mert elővehet mindenki könyveket, kereshet filmeket meg egyebeket. De rendben, egy képet azért kapnak fájdalomdíjként a Rábca-menti hódok tevékenységéről:


* I know, what is your problem with the usage this word.

West Meets East II.

Nyári időtöltések: mozizás! 1

Itt van a nyár. 32 fok. Mit tegyen ilyenkor az igazi teakrata, ha nagyon ráér?

Semmiképpen ne olyat, amiért pénzt kap. Semmiképpen se olyat, ami hasznos.

Tegyen valami öncélú dolgot. Hozzon dadaista döntést, akár sörrel a kézben.

Például nézegessen indiai filmeket.

Annyit mindenki hallott már, hogy Bollywood, meg talán azt is, hogy ezek az érdekesen-más-indiaiak nem engedik, hogy szex legyen a filmekben (ezt a kulturális másságot ugyebár európai kontextusban képmutató prüdériának nevezik).

Az indiai filmművészetről beszélni trendy dolog. Igazi beavatottaknak (pl. MaNCs- és Filmvilág-olvasók, filmszakos bölcsészek) való csemege — mindaddig, amíg nincs internet-csatlakozásunk. Majdnem annyira, mint képben lenni a koreai és a japán filmekkel.

Csakhogy az indiaiak kommerszebbek, és sokkal többet forgatnak, meg mindenkinek hosszú és hülye neve van, rendezőtől színészekig. Ki merne megnézni egy filmet, aminek olyan címe van, mint Makante Achan, Pakal Nahshathrangal,Thavalam, ha nem a legelitebb elit?

És ezek a filmek ... képzeljük el a romantikus szerelem, az egzaltált krisnás-jehovista színvilág, a viktoriánus morál meg a kabos-féle komédia keverékét. Mindezt teljesen érthetetlen nyelveken. Olykor feliratozva. Jobb esetben angolul, rosszabb esetben egy hasonlóan érthetetlen helyibb nyelven. Mindenesetre olyan filmek, amiket a család együtt tud nézni (oh, Bud és Terence!), nem kell attól tartani, hogy egy láncfűrészes gyilkos megerőszakolja a legformásabb tinilányt, a kevésbé csinos barátnőjét meg egyből feldarabolja.

Egy ilyen filmnek szeretnék most reklámot csinálni.

(az egyik indiai nyelvet egy másik indiai nyelven feliratozták)

Inspector Garud. 2007-es malajalam film. Akció-komédia. Egy afféle átlagos film: egy kritika szerint a rendező Johny Antony korábbi filmjeihez — mint a CID Moosa és a Kochiraajaavu and Thuruppugulaan — képest csalódás.

A történetről annyit érdemes tudni, hogy a főhős egy korrupt rendőr, aki megvesztegetéssel került a hivatalába, aztán jófej lesz, részint a szerelem miatt. A filmben mindenféle egzotikum előfordul: bajszos indiai rendőrök, csinos nők, szerelem és (hetero) házasság, megjavuló rosszfej főhős. Feszültség és zene. Alkoholmentes mulatás. Pöttyös fejű emberek. Tánc és ének. Indiai rendőr. Elképesztő malajalam nyelv. Két és negyed órán át. Az IMDB meglehetősen lepontozza (10/3,8). Annyira sincsenek képben, hogy egy szinopszist tudnának adni róla (indiai oldalakon tudnak).

Talán mert ők se találtak feliratot hozzá. Én se. A net hallgat. És ez a hallgatás beszédes hallgatás. Arra szólít, hogy merjük megérteni. Tudják, ahogy a Nyelvben lakozik a Lét. Vagy fordítva. Mindenesetre a Daseinről és a nyelvről sokkal többet elmond az, ahogyan egy működő, de teljesen érthetetlen (adott esetben: malajalam) filmhez viszonyulunk, mint az, hogy egy maréknyi antik töredéket hogyan próbálunk összecsirizelni a német, a német, meg a görög nyelvtan alapján.

A film megtalálható pl. itt (dvd rip, 1.4G — máshol is van, és ott rövidebb). Figyeljék meg, hogy 22:50-kor teát („csája”) hoznak.

Hátránya: nem lehet hozzá feliratot találni, nem tudom követni a filmet.

Előnye: nem lehet hozzá feliratot találni; de nekem ne akarják megmondani, miről szól a film, kitalálom magamtól.

Javasolt hasznosítás: közösségi mozizás, háttérmozi csoportos italozáshoz, meghökkentés.

Lásd továbbá: friss, kommersz malajalam, hindi és tamil filmek

indiai rendőrörs: irattár, az őrizetes éppen elhagyja a celláját

Rudyard Kipling: Az elefántkölyök

Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt Az elefántkölyök. Mind a kreacionisták, mind az evolucionisták, mind az irodalmárok sokat tanulhatnak belőle. Chatisták figyelmébe különösen ajánlom A magányosan sétáló macska történetét.

Itt megtaláltam a régi kiadást is, amit anyukám vett nekem. :)

East Meets East

Tölgy elkezdett egy számomra (és úgy tűnik, a kommentálók számára is) érdekes sorozatot itt a Tea-Körben, “West Meets East” címmel, nem minden előzmény nélkül.

Ezen nincs mit csodálkozni. A tea már eleve magában hordozza a Kelet és a Nyugat találkozásának „történetét”. Ha van, amiben Európa és Ázsia (szokás szerint) kétpetéjűek ugyan, de mégis ikrek, az például a tea „kultúrája”.

Ám az ilyen találkozások — mint maga Tölgy is megállapította — gyakran egy rossz szinkretizmus bélyegét viselik magukon, amelyről nem mindig a Nyugat tehet, de általában kevésbé a Kelet — teszi hozzá Loxon —, hacsak a naivitást nem soroljuk a felelősség körébe (márpedig a realitás szempontjából nézve nolens-volens oda kell sorolni). Hadd ne vegyük számba itt a risszebbnél rosszabb példákat a New Age és a multikulturalizmus jegyében végbement „kultúrák találkozásaira”, amelyek az elképesztő banalitások halmozásában merülnek ki, és eredményük az, hogy kicsúfolják mind a Nyugatot, mind (még inkább) a Keletet, a nyugati konzervatívokban növelik a szkepszist a Kelet irányában — ezzel párhuzamosan a keletiekben pedig egy naív szimpátiát hoznak létre a nyugati liberalizmus felé.

De ne maradjunk túl sokat az árnyékos oldalon. Bár a jazz sem nem európai, sem nem keleti zenei minőségek hordozója, néhány esetben itt jelentek meg olyan „improvizatőrök”, akik valamelyest képesek voltak becsempészni a tradicionális zenei motívumokat és inspiráltságot játékukba. Gondolhatunk itt Keith Jarrett vagy Jan Garbarek némelyik lemezére, amelyekben északi és keleti tradicionális motívumok egyaránt megjelentek. Még a popzene is néha hoz meglepetéseket, amelyek megmutatják, hogy a Nyugat sok esetben formáktól függetlenebbül, „szabadabb”, olykor „avantgárd” formában is képes adaptálni a szellemi aktivitás mindenkori művészeti megnyilvánításait. A Közép- és Távol-Kelet erénye viszont, hogy a közelmúltig még nagy szigorúsággal és elmélyültséggel volt képes megőrizni legváltozatosabb hagyományos formáit is — ezzel együtt ezek közösségi hatását is fenntartotta. (Megjegyezzük: Indiában az ún. cigánymuzsika soha nem lett volna képes olyan karrierre, mint pl. Magyarországon.)

Az egyik változatos tradicionális formákat szigorúsággal és elmélyültséggel őrző keleti művészeti forma az indiai tánc. Bár a YouTube és a hasonló videómegosztók hemzsegnek az „indiai” és nem-indiai származású tánc-gagyitól, a hagyományos indiai táncoknak még vannak megszakítatlan művészi átadáson alapuló, komolyanvehető képviselői. Akad tehát a sok, szenvedést okozó infantilis-triviális „multikulturális” rendezés és felvétel között néhány eredeti és szép darab, amely megmutatja, hogy milyen csodálatraméltó az, amikor Kelet higítatlanul keleti minőségében mutatkozik meg. Cseppet sem „egzotikusság” és hasonló turista-fogalmak miatt, hanem — a Nyugaton oly megszokott szenvelgés nélküli — szellemi mélységében.

Persze itt nem versenyeztetni akarunk, nincs miért megmérkőztetni Vivaldi-t és valamely rága-játékost, a középkor könnyed táncait és a szakrális Kathakali-t vagy a mongol tsam-ot, a folklorisztikus, vad táncokat és a modern balettet [Tabula Rasa — Miguel Robles/Arvo Pärt]. A nagy kultúrák, sőt a műfajok közötti különbségek valószínűleg nem mérhetők centikben és kilókban. A gregorián és a ghazal között nem érdemes versengő összehasonlítást tenni, ahogy a samizen-játékos és a romantikus zongorista között sem. Más természetűt mond az egyik és mást a másik; másra „való” Chopin és másra egy szútra vagy egy mantra recitálása.

Visszatérve tehát a táncra és az “East Meets East” válaszötletére, tekintsünk meg egy hagyományos táncot, amely Sivát, a „tánc urát” idézi. Ajánljuk azoknak, akik „emlékeznek Sakti-ra”.

Tanítás a hatalom birtokosainak (részlet a Rámájanából)

„Üdvözlöm!

Köszönöm meghívását, későn akartam érvényesíteni, lejárt.
Közlendőm lenne a tisztelt közönséggel. Alább bemásolom, nem terveztem egyéb kommentárt.

üdv
gap”

Tanítás a hatalom birtokosainak

Rámájana — részlet (Baktay Ervin tolmácsolásában)

[Ráma herceg, Kósala királyság trónörököse száműzetésbe vonul, mivel atyja egyik felesége kikényszeríti a királytól, hogy Ráma féltestvérét tegye meg utódjának a trónon, és Rámát küldje száműzetésbe. Amikor fivére, Bharata értesül az ármányról, azonnal útrakel Rámához, hogy felkérje, foglalja el a trónt, melyet anyja a cselszövéssel neki akart juttatni. Ráma visszautasítja a kérést, hű marad elhunyt atyjának tett esküjéhez.]

Ráma:
Itt áll Kósala királya! Szolgáljátok hűségesen! Én és az enyéim, akik önként követtek, nem térhetünk haza, míg a tizennégy év véget nem ért. Az igazság az egyedüli szilárd talpköve mindennek, az igazságnak fennen kell világolnia! Térj haza, nemes Bharata, te legkiválóbb a kiválók közt, légy gondos istápolója a királyi anyáknak, védelmezd meg az ősi birodalmat!

Ekkor felkelt a helyéről Dzsáváli, Dasaratha bölcs udvari papja, az éles eszű bráhman, a messze földön tisztelt államférfi.

— Nagyúr — fordult kimért szóval Rámához —, hallgass a bölcselet, a tiszta ész intő tanácsára. Nem méltó hozzád ez a gyöngeség, ó, nagy Ráma! A kiemelkedő férfi, akinek a hivatása az, hogy a gyöngébbek sokaságát vezesse parancsával, nem nyűgözheti magát olyan meggondolásokkal, amelyek csak a jelentéktelen tömeget kötelezik! Hogyan oszthatod a közönséges, csekély emberek hiedelmét, te, aki magasan fölöttük állasz? A szabad ember, büszke férfi, amikor nagy célok intenek feléje, nem törődhet atyjával és anyjával, ha ezek útjában állnak. Mivé lenne a világ, ha a nagyszívű hős megtorpanna feladatainak útján, amikor öreg szülei feléje nyújtják gyönge karjukat? Hiszen mi ez az emberi élet? Rövid út két ismeretlen határ közt, születéstől a halálig. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Csak azt ismerjük, ami a két határ közt van, ezt a földi életünket. S ezért az okos és erős ember csupán ezt tekinti igaz valóságnak! A te életed célja és értelme az, hogy ragadd kezedbe a hatalmat, amelyet, íme, a sors is felkínál neked, hiszen híveid mind esdve kérnek, hogy foglald el a trónt! Mi értelme van a gyerekes ellenvetéseknek, miféle súlya lehet itt az üres szónak, hogy atyád így vagy úgy rendelkezett? Még akkor is a trónt kellene választanod, ha atyád valóban elítélt volna — holott jól tudod, hogy csak a kényszernek engedett, de szívében mást akart. A józan elméjű ember jól tudja, hogy a szentnek nevezett törvényeket furgangos fickók és agyafúrt vének találták ki, s csak arra valók, hogy az erős és okos ember a hasznukat lássa, a maga javára magyarázza valamennyit, és gúzsba kösse velük a gyengéket, az ostobákat! Dőreség az egész. Fel hát, királyi Ráma, dobd el magadtól jámbor gyöngeségedet, és légy az, aminek születtél: keménykezű, vitéz fejedelem, ellenségeid rettegett ostora! Jer, Ráma király, foglald el a trónt!

Ráma hosszan nézett az ősz Dzsáváli szemébe, aztán nyugodtan, lassú szóval így felelt:
— Tiszteletre méltó Dzsáváli, szavaid csábítók, és könnyen megingathatnák a gyöngét. Bölcsességként hangzanak, de megtévesztők, mert csak a bölcsesség álruháját viselik. Nem, Dzsáváli, éppen az, hogy a földi élet oly rövid, és oly bizonytalan, hogy minden megfogható eredménye mihamar marék porrá omlik szét, igen, éppen ez bizonyítja, hogy az igaz valóság nem benne rejlik. Az igaz valóság sejtelme minden tiszta érzésű ember lelkében él, és ha nem tévesztik meg a múló, csalóka látszatok, akkor könnyen felismerheti. És a magasan álló, kiemelkedő férfinak éppen azért kell még sokkal szigorúbban megtartania a törvény szent rendelését, mert magasabban áll a többieknél, és alakja messzire látszik. Példakép az ilyen ember, és a gyöngék, esendők sokasága őhozzá tekint fel útmutatásért, csak az erejéből részesedve tud továbbhaladni az egyenes úton. S ezért a kiemelkedő személy sokszorosan bűnös, ha eltévelyedik, s a maga önös céljaiért elfelejti az igazság örök igéjét. Hiszen ha a bűn fertőjébe bukik, nemcsak ő maga bukik el, hanem magával rántja a sokaságot, mindazokat, akik bízva követték.* Csak a vak önámítás nem látja meg, hogy minden tettünk meghozza következményét, és nincsen hatalom, amely megakadályozhatná a tettek fájának gyümölcsérését. És hiába szóltál bölcsnek tetsző szavakkal, nem téveszthetsz meg engem. Nem tántorodom el a kötelesség és igazság útjáról, akkor sem, ha te lenézel, és más hozzád hasonlók kigúnyolnak érte vagy megvetnek! Az igazságban rejlik minden erő, az uralkodót egyedül az igazság támogatja, ám csak akkor, ha az uralkodó az igazságra támaszkodik. Elég volt a szóból: Ráma megmarad elhatározásánál.

A mindent látó ősz szent, a nagy Vaszistha, mosolyogva fordult Rámához:
— Nagyúr, a tiszteletre méltó Dzsáváli csak próbára akart tenni téged! Azt akarta, hogy mindenek hallják a magasztos bölcsesség igéit ajkadról, amikor elhallgattatod a hamisság szavát.

Dzsáváli mélyen meghajolt.
— Nagyúr, távol álljon tőlem, hogy a megtévesztő hazugság és álokosság tanait valljam. Úgy van, próbára tettelek, és előre tudtam, hogy az ajkadról hangzó igazság tüzében hamuvá ég a tévtanok pelyvája!

* kiemelések tőlünk

Ráma herceg Hanumán vállán ülve harcol Rávana, a démon-király ellen
(festmény papíron, 1820 körül)

Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipuram, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.

*

További részletek a könyvről