Végzet ül zordan e sötét ormokon
S ahogy a kapu megnyílik, magába rejt
Mogorva visszhangja át az udvarokon
Egy névtelen tettet sem felejt..
Ann Radcliffe:
Udolpho rejtelmei
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Baalmont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Baalmont. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. január 13., szerda
Udolpho
Végzet ül zordan e sötét ormokon
S ahogy a kapu megnyílik, magába rejt
Mogorva visszhangja át az udvarokon
Egy névtelen tettet sem felejt..
2009. november 11., szerda
Őszutó
To Autumn
by William Blake
O Autumn, laden with fruit, and stain'd
With the blood of the grape, pass not, but sit
Beneath my shady roof; there thou may'st rest,
And tune thy jolly voice to my fresh pipe,
And all the daughters of the year shall dance!
Sing now the lusty song of fruits and flowers.
'The narrow bud opens her beauties to
The sun, and love runs in her thrilling veins;
Blossoms hang round the brows of Morning, and
Flourish down the bright cheek of modest Eve,
Till clust'ring Summer breaks forth into singing,
And feather'd clouds strew flowers round her head.
The spirits of the air live in the smells
Of fruit; and Joy, with pinions light, roves round
The gardens, or sits singing in the trees.'
Thus sang the jolly Autumn as he sat,
Then rose, girded himself, and o'er the bleak
Hills fled from our sight; but left his golden load.
With the blood of the grape, pass not, but sit
Beneath my shady roof; there thou may'st rest,
And tune thy jolly voice to my fresh pipe,
And all the daughters of the year shall dance!
Sing now the lusty song of fruits and flowers.
'The narrow bud opens her beauties to
The sun, and love runs in her thrilling veins;
Blossoms hang round the brows of Morning, and
Flourish down the bright cheek of modest Eve,
Till clust'ring Summer breaks forth into singing,
And feather'd clouds strew flowers round her head.
The spirits of the air live in the smells
Of fruit; and Joy, with pinions light, roves round
The gardens, or sits singing in the trees.'
Thus sang the jolly Autumn as he sat,
Then rose, girded himself, and o'er the bleak
Hills fled from our sight; but left his golden load.
2009. október 29., csütörtök
Egy magyar szellemtörténészről
Miután végre ismét sikerült kiszöknöm a Loxon által számomra lakóhellyé kialakított — és általában hermetikusan lezárt — lombikból, úgy döntöttem, hogy ellátogatok hőn szeretett teázónkba. Ezúttal nem Gabelstaplerfahrer Klaus munkavédelmi akciója, vagy valami ehhez hasonló móka indított arra, hogy tollat ragadjak undorító kis karmaim közé, hanem némileg komolyabb dolog. E posztom azért született, hogy megkönnyítse, valamint elősegítse a teát kedvelők számára Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent munkája olvasását, továbbá hogy nagyjából elhelyezze a szerzőt a XX. századi európai gondolkodók között.
Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.
A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.
A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.
Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.
Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.
Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.
Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.
Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.
Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.
Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.
Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!
Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)
Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.
A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.
A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.
Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.
Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.
Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.
Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.
Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.
Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.
Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.
Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!
Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)
2009. július 30., csütörtök
GabelstaplerFÜHRER
Minden bizonnyal számtalan konzervatív teakedvelővel előfordult már, hogy nagyobb méretű raktárhelyiségekbe látogatott. (Velem ugyan még soha, de hánnyal igen!) Valószínűleg nem is sejtették, miféle veszélyeknek vannak kitéve egy ilyen környezetben. Nekik ajánlom a következő, rövid oktatófilmet, amelynek megtekintése után már bátran merészkedhetnek a dolgozó nép közé, az esetleges következményektől való félelem nélkül.
Következő posztom — természetesen a kiváló Tevvton-nak ajánlva — egy remekbeszabott írás lesz a Heildagger-worship jótékony hatásáról egészségünk megőrzése terén, illetve kedélyünk javítása érdekében.
2009. július 17., péntek
Wunderkraftstoff!
Szenzációs hír! Lengyel tudósok nemrégiben nyilvánosság elé tárták több évtizednyi kutatásuk eredményét: A német Afrikakorps nem kizárólag Erwin Rommel s beosztottjai kiváló képességeinek köszönhette eredményességét, hanem elsősorban egy új típusú üzemanyagnak! Meglepő módon a háború egyéb hadszínterein sehol máshol nem alkalmazták ezt az igen sötét színű anyagot, sem korábban, sem a későbbiekben...
2009. április 22., szerda
Egy svájci monarchista elfelejtett kis könyvéről
(Egy meg nem értett PSZH-vezető ifjúkori zsengéje)
René Häusler: A középpont visszatér? [Rückkehr der Mitte?] A királyság intézménye a modernizálódó Közép- és Kelet-Európában.
Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3
Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)
Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.
Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.
Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.
* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.
Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3
Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)
Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.
Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.
Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.
* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
