Karfreitag

O Haupt voll Blut und Wunden,
Voll Schmerz und voller Hohn,
O Haupt, zum Spott gebunden
Mit einer Dornenkron;
O Haupt, sonst schön gezieret
Mit höchster Ehr' und Zier,
Jetzt aber höchst schimpfieret:
Gegrüßet sei'st du mir!

...

Nun, was du, Herr, erduldet,
Ist alles meine Last;
Ich hab' es selbst verschuldet,
Was du getragen hast.
Schau her, hier steh' ich Armer,
Der Zorn verdienet hat;
Gib mir, o mein Erbarmer,
Den Anblick deiner Gnad!

...

Erscheine mir zum Schilde,
Zum Trost in meinem Tod,
Und laß mich sehn dein Bilde
In deiner Kreuzesnot!
Da will ich nach dir blicken,
Da will ich glaubensvoll
Dich fest an mein Herz drücken.
Wer so stribt, der stirbt wohl.

• A szöveg: pl. BWV 244
• A szöveg magyarul, pl. EvÉ 200, RefÉ 341
• Énekelve: b/w Weimar version
• Nem-énekelve, eben doch schöner und klarer

A dallam fontosabb felhasználásai az elmúlt 400 évben:

0) 1601. Eredetileg egy szerelmes dal, ami arról szól, hogy a férfi boldogtalan és zavarodott egy nő miatt. Van ez így, így van ez.

1) 1656. Passió-korál, Paul Gerhardt szövegével.

2) I. Frigyes Vilmos, Nagy Frigyes apja, ezt a dallamot teszi saját funeral musickjává.

3) Egy csehországi katólikus meghallja, amint egy lutheránus templomban éneklik a korált; megérti a bűnét és a Megváltó kegyelmét, továbbá a hit általi megigazulás titkát, és evangélikus lesz.
(*Tölgyre mosolyog*)

4) Bach beépíti a Weichnachtsoratoriumba (Wie soll ich dich empfangen) és a Mt-passióba.

5) A 21. század elején a sodómitaként és celebként elhíresült komolyzenész és írócska Bach-kultuszt építget. A zeneszerző halálozási dátumából emléknapot kreál, a temetőt használja koncertteremként egy hangulatos, nyári és szabadtéri koncerthez. Egy igazi elit gesztus, elvégre a Kerepesi temető mégse valami proli kastélypark vagy koncertterem. Az attrakció természetesen közös énekléssel zárul. A jegyeket megvásárló művelt közönség (jaj, nyáresti koncert plusz temető, a sort túl laza, áh, talán a vászonöltöny szandállal?) elvégre nem tapsolhat egy temetőben, ezt az Előadóművész is belátja: „Hagyománnyá vált, hogy mivel a temetőben nem tapsolunk, a jegyek hátoldalára rá van nyomva a Máté Passió vezérkoráljának dallama és szövege: »Ó, Krisztusfő, te zúzott, te véres, szenvedő«. Példaértékű, ahogy a gátlásosnak, félszegnek és öltönyébe szorítottan konzervatívnak hazudott magyar közönség oly hangosan és átéléssel énekli el a bachi korált, hogy kilométerekre elhallatszik.”

Na ja, ha már tapsolni nem illik.


[Amúgy persze muhaha, a luteránus barokk zenei mesterember Bach, a szakmai alázatával, mint a humanizmus és a zseniromantika szentje, a bebetonozott kongeniális tolmácsolóval -- és pont egy ilyen előadóművésszel]

Amikor nem ér a kritika

Mindig sajnáljuk, amikor a konzervativizmus örve alatt olyasféle kritikák születnek, amelyek inkább a kákán mindenáron csomót keresni kategóriájába illenek. Varnus Xavérnak nem vagyunk fan-jai, semmilyen szempontból (zeneileg sem). De meg kell állapítanunk, hogy amit kritikusunk idéz tőle — következetlenség vagy sem — igaz. S nyilvánvalóan nem ő tehet róla, hogy egy pitiáner, bár kicsit kínos névtévesztés történt (gondolják, hogy X. felelőssége? Én nem).

De köszönöm a tudósítást. Örülök, hogy a Xavér interjút adott a Demokratának (meg annak, hogy a Demokrata felkérte), s annak is, hogy abban ezek szerint értékelhető dolgokat mondott. Ha ettől nem is lett konzervatív és példamutató személyiség, de legalább maradt egy színes figura, akit lehet szeretni vagy — ha úgy jobb nekünk — utálni.