Hymnus Siculorum

G. d. Magister fordítása latin nyelvre:

Nescimus, quorsum fato conferamur

aspera via, summis tenebris.

Te duce Csaba, iterum triumphet

populus tuus, stellae tramite!

Siculi pauci conteruntur sensim

inter fervidas pugnas gentium;

undis proh dolor! saepe obruimur...

Salva Domine Transylvaniam!

Are we living just for pleasure, or for reasons yet unknown?

Longfellow: A nyíl és a dal

Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.

Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?

Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen’,
S a dalt – mikor utolsót rezgett éppen –
Megleltem egy barátomnak szívében.

(Ford.: Benedek Marcell)

*



*

Longfellow: Psalm of Life

What The Heart Of The Young Man Said To The Psalmist

Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.

Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.

Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.

Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.

In the world`s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!

Trust no Future, howe`er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act, — act in the living Present!
Heart within, and God o`erhead!

Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;

Footprints, that perhaps another,
Sailing o`er life`s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.

Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.

Ünnepi barokk dallamok

Egy kedves barátom jóvoltából került a könyvjelzőim közé a Purcell teljes életművét feldolgozni szándékozó gyűjtemény. Most megosztanám ezt a kincset mindenkivel, áldott, békés, fényteli karácsonyt kívánva a Tea-Kör nagyrabecsült szerzőinek és olvasóinak egyaránt.

Âtash dar Nêstan

Tizenöt éve volt, hogy egy iráni származású barátom jóvoltából először hallgathattam a Tűz a nádföldön-t Sahram Nazeri és társai előadásában, és most, hogy újra hallgatom, úgy érzem, semmit sem vesztett erejéből. Şehram Nazirî (شهرام ناظرى) kurd születésű iráni énekes és setâr-játékos (a szetar jelentése három húr, a târ utótag jelenti a húrt a keleti hangszerekben, de önmagában is egy hangszer), a tradicionális perzsa zene világszerte elismert előadója és innovátora (akit az Élő Legenda díjjal is megajándékoztak Kalifornia államban), főként Jalāl ad-Dīn Rūmī, valamint ‘Attār (jelentése A Gyógyszerész), Hāfiz-i Šīrāzī és más szúfi költők, illetve „modern” iráni szerzők, mint például Jalāl Zolfonoun (az Âtash dar Nêstan szerzőjének) interpretátora — a Nyugat, de a Kelet felé is.

A YouTube-on megtaláltam ugyan a kompozíció részletét, ám olyan ügyetlen kísérő képekkel, hogy inkább megkerestem hangfájl formában. Itt található (az utolsó énekhang kicsengését érthetetlen módon levágták, de ettől még jó a felvétel):

Atash dar Neyestan
— egy rövid regisztrációt megér, főleg, ha további ilyen zenék is letölthetők.

(Perzsa költészet, nyelv, zene és kultúra magyar blogforrásaként ajánlom még a Wang folyó versei blog perzsa címkével ellátott bejegyzéseit is.)

Gymnopédie Nº 3. — Lent et Grave

És mivel újra itt az ősz: Gymnopédie Nº 1.

Napirend előtti felszólalásom a parlamenti „jobbközép” munkájához

EGO SUM ABBAS...

Ego sum abbas Cucaniensis
et consilium meum est cum bibulis,
et in secta Decii voluntas mea est,
et qui mane me quesierit in taberna,

post vesperam nudus egredietur,
et sic denudatus veste clamabit:

Wafna, wafna!
quid fecisti sors turpassi
Nostre vite gaudia
abstulisti omnia!

Improvizáció

West meets East

Kerülgetjük Loxonnal ezeket a keletieket és nyugatiakat. Az elmúlt 40 éve a szinkretista gagyi virágzását hozta. Persze-persze, a határátlépés posztmodern divat. De lehet azt jól csinálni, Ravi Shankarnak és Jean-Pierre Rampalnak sikerült:



De sikerült Shankarnak Menuhinnal is



Valahogy így érdemes.

Scaramella va alla guerra

Károlyi Tamás az alábbi érdekes sorokat írta Josquin és korának művészettel kapcsolatos változásai kapcsán:

„A modális zene, mint arra már utaltunk, a túlbonyolított polifónia zsákutcájába került, amit a homofón pólus felé való elmozdulás követett a 15. század eleji, korai reneszánsz szerzők, Gilles Binchois, Guillaume Dufay homogenizálódó polifóniájában. Az ez időben John Dunstable hatására Dufay és Bichois által alapított németalföldi iskola nagyon érdekes a tradicionalitás szempontjából. Legfőbb képviselőjénél Johannes Ockeghemnél bonyolult, mégis tiszta polifóniát találunk. Zenéje valamiképp kivételt és a tradicionalitás felé való visszalépést képez a reneszánszban, mert művei struktúrájában erősen felismerhető a gótika szellemisége. Hasonlóképpen követőjénél, Jakob Obrechtnél. Dunstable, Dufay, Ockeghem és Obrecht miséi meglepő és sok szempontból tradicionálisnak tekinthető matematikai struktúrákon nyugszanak. Obrechtről például tudjuk, hogy ismerte a reneszánsz neoplatonikus gondolkodó Pico della Mirandola írásait és a neopythagoreusok kozmológiáját; Ockeghem asztronómus, matematikus és minden bizonnyal alkimista is volt. Ez a John Dunstable által felállított szabálynak köszönhető, aki megkövetelte, hogy a zenészek foglalkozzanak aritmetikával, geometriával és asztrológiával. Ockeghem tanítványa, Josquin des Prez és kortársai: Heinrich Isaac és Pierre de la Rue azonban eltávolodtak ezen iskola konzervativitásától és a reneszánsz humanizmus jegyében alkottak: a zenetudomány ekkor kezd el beszélni a »zene emancipációjáról«. Ez többek között azt is hozta magával, hogy a korábbi szólam-hierarchia után most létrejön a szólamok egyenrangúsága. Ez a fejlemény is a szubsztanciális pólus felé való közeledés folytán lesz érthető: ahogy az önálló minőséget adó esszenciális pólus eltávolodik, a megnyilvánulás egyes elemei közti kvalitatív különbséget egy pusztán kvantitatív szempont feloldja — az egyes elemek nem önnön minőségük által, csupán numerikusan lesznek megkülönböztethetőek. Mindenféle egalitárius törekvés hátterében ez a deszcendens mozgás található. Mindeközben a humanizmus, vagyis az istenközpontút emberközpontúra cserélő gondolkodás erősíti a szerzők individuális törekvéseit, így a művek végképp eltávolodnak az örök isteni Művészet másolásának elvétől.”

Mindezzel egyet lehet érteni, mindazonáltal ma már a reneszánsz humanista és középkori szigort feloldó törekvései is óriási magasságban tűnnek fel a mostani kor végletes lerongyoltságához képest.

Ezért — harcos kedvű olvasóink kedvéért — nyugodtan ajánlhatjuk Josquin des Prez frottoláját, a Scaramella va alla guerra (Scaramella a háborúba indul) címűt, amit kétféle előadásban hallgathatnak meg:

Az Early Music Consort of London és David Munrow és a Hilliard Ensemble jóvoltából. (Ha valami a hivatkozásokon nem működik — ez több visszajelzést olvasva könnyen elképzelhető —, akkor lásd az ötödik kommentárt fájdalomdíjért.)

Scaramella va alla guerra colla lancia et la rotella,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

Scaramella fa la galla colla scarpa e la stivalla,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

[...]

la comberom, berombetta la comberom, berom berombetta

*

A Missa de Beata Virgine Kyrie tétele

Egy kis hymnológia

Egyszer Habsburg Ottó Bécsben járva hallotta, hogy meccs van a Prater-ben.
— Kik játszanak? kérdezte.
— Ausztria és Magyarország, jött a válasz.
— Na jó, de ki ellen? — így Ottó.

Szabad-e himnuszot énekelnie egy teakratának? Szabad. De melyiket?

Ugyi, nekünk itt van a Himnusz és a Szózat, sőt a Boldogasszony anyánk, vagy református atyafiaink számára a 90. zsoltár, és mostanában a feltörekvő Székely Himnusz.

Hát az osztrákoknak és németeknek?

A osztrákoknak ott van a Gott erhalte Franz den Kaiser. A szöveg változott, hiszen a császár elhunyt, és a legutolsó formája, a Dualista Monarchia hivatalos himhusza a Gott erhalte, Gott beschütze / Unsern Kaiser, unser Land! kezdetű lett.

Igen, de Ausztria köztársaság lett (szígyen!), a himnuszuk ment a levesbe.

Joseph Haydn dallamát rögtön átvette egy szintén új köztársaság, a német, és August Heinrich Hoffmann von Fallersleben 1841-es szövegével az új állam himnuszává tette. Ezt, a Deutschland über alles kezdetű szöveget halljuk ma a focimeccseken. Azaz, hopp, mégsem. Az új köztársaság, a mai napig fennálló BRD — csak ma már nem használjuk ezt a megnevezését —, 1952-ben elfogadta az 1848-as forradalmárok himnuszát. Csak a kezdősor, csak azt tudták volna feledni. A német találékony nép. Így a harmadik versszak lett csak a hivatalos állami himnusz, amely most a Einigkeit und Recht und Freiheit szavakkal kezdődik, és nem bánt senkit. Még engem sem.

Az Angliából visszatérő Haydn elirigyelte a britek királyi himnuszát, s ezért írta a dalt, amit először 1797-ben adtak elő II. Ferenc császárnak (és I. Ferenc magyar királynak). A dallam forrása állítólag egy horvát népdal, természetesen a Magyar Királyság területéről (Csém).

Haydn dallamát azonban a jó anglikánok is élvezhetik, igaz kissé indulósítva, felgyorsítva, John Newton szövegével és az istentiszteleten: Glorious things of thee are spoken kezdősorral.

Összegezzük. Egy osztrák (van olyan?) konzervatív a mai állam himnuszát énekelje, vagy a Ferenc József-félét, ami egy horvát népdal? Egy német pedig a megunt osztrák császári himnuszt énekelje — ami talán egy horvát népdal talán, és az egyik „ősellenség”, az angolok egyházi nótája is —, de ne az eredeti szöveggel, és ne is az 1848-as forradalomban használttal, pontosabban annak csak a harmadik strófájával?

Még hogy egyhangú és unalmas a múlt!?

A Sötétség Seregei

A vezénylő tábornokok egyike (mert nem csak egy van, bár mögöttük bizonyára egy hatalmas, rejtőző VT áll) ezeken a felvételeken jól láthatók. Vadai Ágnes tévedett, a szálak tovább vezetnek, egészen a Buckingham palotáig (első szál):

2. szál: Wisconsin, Beloit Janesville Symphony Orchestra (nevezhetjük Fekete Zenekarnak?!)

A Birodalmi Induló (Darth Vader's Theme) klasszikus előadásban


3. szál: Az einsteni relativitáselméletet élesen kritizáló Nikola Tesla. Tesla a Brit Királyi Intézet tiszteletbeli tagja. (Összefüggés, ld. első szál!)

A Birodalmi Induló Tesla-tekercseken (0:40-től)

A szigorúan titkos anyagok közzétételéért köszönet Gapinthebreath-nek.

Anonym-us

Vecsernye — Király zászlói lengenek

Vagy vesperás. A Nagyhét liturgiájának zenéje Venantius Fortunatus szerzeménye, a Vexilla regis. Ha van gregorián sláger, akkor ez az. Sok balfék azt hiszi, hogy a vallás elsősorban vagy csakis az észhez szól, ezért racionális érvekkel kinyírható és felváltható. Másoknak meg az a tévedése, hogy a vallás pusztán valami erkölcsi kód, ami lehet hasznos vagy káros a közösség/egyén számára, és az evolúció bizonyos pontján jó volt, később meg meghaladottá vált.

Tévednek. A vallás bizony esztétikai élmény is, egyebek mellett. A szép élménye, amitől az Internacionálé lelkes énekesei el vannak vágva. Na jó, igaz, az észtől és erkölcstől is.

Hymnus in Honore Sanctae Crucis

Vexilla regis prodeunt,
fulget crucis mysterium,
quo carne carnis conditor
suspensus est patibulo.

Confixa clavis viscera
tendens manus, vestigia
redemptionis gratia
hic inmolata est hostia.

Quo vulneratus insuper
mucrone diro lanceae,
ut nos lavaret crimine,
manavit unda et sanguine.

Inpleta sunt quae concinit
David fideli carmine,
dicendo nationibus:
regnavit a ligno deus.

Arbor decora et fulgida,
ornata regis purpura,
electa, digno stipite
tam sancta membra tangere!

Beata cuius brachiis
pretium pependit saeculi!
statera facta est corporis
praedam tulitque Tartari.

Fundis aroma cortice,
vincis sapore nectare,
iucunda fructu fertili
plaudis triumpho nobili.

Salve ara, salve victima
de passionis gloria,
qua vita mortem pertulit
et morte vitam reddidit.

HIMNUSZ A SZENT KERESZTHEZ

Király zászlói lengenek,
villog titkával a Kereszt,
melyre húsban függesztetett
aki minden húst alkotott.

Szögekkel verve tagjai,
kinyújtva lába és keze...
Itt függ a véres áldozat
ki a megváltás ára volt.

A lándzsa szörnyü vashegye
itten sebezte, és a seb
vérrel és vízzel csöpögött,
lemosni bűneink sarát.

Így tell be mit Dávid király
hív verse egykor énekelt
hirdetvén minden nép között:
„Fájáról kormányzand az Úr!”

Óh fényes és dísz-terhü fa,
királyi bíborral veres,
méltó törzsről választatott
hogy érintsd szent-szent tagjait!

Te áldott, kinek ága közt
a világ Kincse lebegett,
te lettél teste mérlege
s a poklot megrabolta fád.

Szent kérged illatot leheli,
ized nektárokat legyőz;
ezer gyümölccsel boldogan
tapsolnak győztes karjaid.

Üdvözlégy oltár s áldozat,
melyen a dicső szenvedés
esett: az Élet halt halált
s holtával adott életet!

(Babits Mihály fordítása)

A Vexilla regis-t azután Liszt Ferenc is feldolgozta Keresztút, Via Crucis, címmel, de mint lenni szokott, a remix nem annyira sikerült.

Virágvasárnapra: Parce mihi, Domine

A jó hír most az, hogy jön májusban Garbarek a Hiliard Ensemble-lal. A Szent István Bazilikiában fog fellépni (május 27). Talán a teakraták nem fordulnak sarkon egy templom láttán.
Parce mihi, Domine

Nagyon rendben van.

De jön a Veszprémi Ünnepi Játékokra is júliusban is (július 24.), ahol a kvartettjével lép fel. Tehát mást fog ott tolni.

Chapelle des Diaconesses in Versailles

English Tea (A Happy Birthday to All Teacrats in the World)

Would you care to sit with me
For a cup of English tea
Very twee, very me
Any sunny morning

What a pleasure it would be
Chatting so delightfully
Nanny bakes, fairy cakes
Every Sunday morning

Miles of miles of English garden, stretching past the willow tree
Lines of holly, hocks and roses, listen most attentively

Do you know the game crochet
That adventure we might play
Very gay, hip hooray
Any sunny morning

(solo)

Miles of miles of English garden, stretching past the willow tree
Lines of holly, hocks and roses, listen most attentively

As a rule the church bells chime
When it's almost supper time
Nanny bakes, fairy cakes
On a Sunday morning

Politika és ízlés: szépen is lehet

Tolvajt fogott a Tea-Kör

Hadd osszam meg Önökkel mai, rendkívül fontos felfedezésemet, amely egyben leleplezés is. Először kérem hallgassák meg egy Vivaldi nevezetű talján mesternek ezt a kompozícióját, úgy 0:55-től.



Aztán itt van egy fércmű, bizonyos Arvo Pärt-től, akinek még parókája sincsen, csak egy torzonborz észt. Hallgassák, micsoda enyveskezű egy epigon ez a szőrember plagizátor! (Felháborodik)



Ezt a szerzeményét meg csak azért ajánlom, mert még nem lepleztem le az ősforrást. De ami késik, ügye.

Szent Patrik napján

Ilyenkor kicsit megélénkül Írország, meg az USA keleti partja, leginkább Boston. Magam egy korsó (najó, lehet, hogy kettő) Guinness (de lehet, hogy Kilkenny) társaságában ünnepelek (többek közt). Ide már csak egy kopott, ye olde térdcsapkodós nóta jutott. Ha nem szeretik, ma igazán elnézhetik nekem (közben gondoljanak arra, hogy Enya vagy U2 is lehetett volna és mégse).

Apropó nélkül, viszont teához

20 C + M + B 09

Hogy az új esztendőben is fényeskedjék szellemünk, idei első bejegyzésemben teázónk beszentelésével kívánok minden elképzelhető jót Körünk tagjainak és olvasóinak.

Az első pillantásra kissé meglepő cím a keresztény hagyományokat őrző és követő konzervatívoknak bizonyára ismerős, akinek mégsem, az magyarázatképpen olvassa el a pesti ferencesek honlapján található Vízkereszt, vagyis az Úr megjelenése című írást. Ebből idéznék is pár sort.

„A nyugati egyházban e naphoz kötik a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek látogatását a betlehemi Gyermeknél. Ezért január 6-át a Háromkirályok napjaként is emlegetik. A napkeleti bölcsek csillagjósok voltak, de királyként is nevezik őket. Több ószövetségi prófécia utalt arra, hogy a Megváltó a pogány világ fölött is át fogja venni a hatalmat. Ezeket a próféciákat teljesíti be a háromkirályok története. Róluk csak Máté evangéliumában olvashatunk nevük, etnikumuk, látogatásuk idejének közelebbi meghatározása nélkül. Origenész ókeresztény egyházatya az ajándékok számából következtetett arra, hogy hárman voltak, de a kutatók szerint a hármas szám szimbolikus jelentésű is. Utalhat a Szentháromságra, vagy Krisztus méltóságaira (az arany királyságára, a tömjén istenségére, a mirha emberi mivoltára). Vannak, akik Noé három fiának (Sém, Hám, Jafet) leszármazottait, s így a három bibliai népcsoportnak (semiták, hamiták, jafatiták) képviselőit látják a három királyokban. Szimbolizálhatják egyes vélemények szerint a világ korábban ismert három kontinensét is (Európa, Ázsia, Afrika). Ezt támasztja alá az, hogy a középkortól kezdve a harmadik királyt szerecsennek ábrázolták. Nevüket (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) a IX. század óta említik a paraliturgiában.”

Az ezoterikus(abb) értelmezések kedvelőinek (mint például Loxon, aki gyanúm szerint II. Rudolf német-római császárhoz hasonlóan kastélyában mindenféle alkímiai kísérleteket folytat és John Dee utódaival mágiáról és asztrológiai konstellációkról cseverész, valamint tequilokrata komplottra készül) ajánlanám figyelmébe a már sokat emlegetett Guénon írását a három főméltóságról, ahol eme kiváló tradicionális szerző tömör utalásaival apró csírákat ültet el, melyek kellőképpen kibontakoz(tat)va (vö. evolúció) további értelmezési lehetőségeket és síkokat tárhatnak fel az érdeklődő és fogékony elmékben.

Levezetésképpen pedig fogyasszanak tequilát és hallgassák meg ezt a vidám mexikói zenekart, daloskönyvünk újabb gyöngyszemét. ¡Próspero año nuevo!

O Fortuna

Az evolucionizmus majdnem olyan biztos figyelemfelkeltő téma, mint a komcsizás. De most csak közvetve teszem ez utóbbit. Az egalitárius gondolkodás különféle változataiban a különbségeknek csak egy forrása lehet: a véletlen, mint az evolucionizmusban.

Darwin kapcsán felmerült a véletlen, ezzel kapcsolatos a második karácsonyi ajándékom. A tömegdemokrácia egalitarizmusa a „társadalomtudományokban” elhozta a kispolgári paradigma uralmát, és ezzel mellesleg a teljesen érdektelenné és unalomgombóccá válását. Korábban Comte-t, Spencer-t, Durkheim-et, Weber-t, Sombart-ot, Simmel-t, Parsons-t és a többieket, akiket valamiért még ma is érdemes olvasni, az együttélés problémája izgatta. Azonban az elmúlt évtizedekben uralomra jutó paradigma fő kérdése a különbség. Úgy 1968 óta ez lett a szociológia fő témája: miért vannak/lehetnek az egyenlők társadalmában különbségek. Anyagiak, hatalmiak, a megbecsülés terén, az életmódban, az ízlésben, miegyébben. Az egyenlők világában botrány a különbség. A tudomány feladata, hogy feltárja a látható különbségek nem látható okait, és az állam feladata, hogy megszüntesse ezeket. Nagyjából erről szól az elmúlt három évtized szociológiája. Így lett az baller. És így lett az egyenlőség igénye és a különbségek kutatása és elutasítása a legfőbb eleme, amit minden szociológiai szigorlatot tett ember ért. Csak néhány kötözködő reménytelen reakciós nem.

Mi van a sánta nő két lába közt? Különbség.

A helyzet az, hogy mennél inkább az egyenlőség lett az elvárt minimum a politikai társulásoktól, annál kevésbé viselhették el az emberek a különbségeket:

„Mi tagadás, a demokratikus intézmények magas fokra hevítik az irigység érzését az emberi szívben. Nem is annyira azért, mert mindenki számára megadják a lehetőséget, hogy másokkal egyenlővé váljék, hanem inkább azért, mert e lehetőségek mindig eltűnnek, amikor élni is akarnak velük. A demokratikus intézmények felébresztik és életben tartják az egyenlőség szenvedélyét, de sohasem tudják tökéletesen kielégíteni. Ez a tökéletes egyenlőség minduntalan kicsúszik a nép kezéből, amikor azt hiszi, hogy már megragadta; miként Pascal mondja, örök futással távolodik; a nép annál is inkább hajszolja e kincset, mivel elég közeli ahhoz, hogy ismerje, de elég távoli ahhoz, hogy valaha is élvezze. A siker lehetősége felizgatja, a siker bizonytalansága bosszantja; cselekszik, megfárad, elkeseredik. Mindazt, ami valamiben túlmegy a lehetőségein, vágyai elé tornyosuló akadálynak tekinti, és nincs mégoly törvényes felsőbbség látványa, amely ne volna tüske a szemében.” (Tocqueville)

A demokrata problémája egyszerű: ha egyenlőek vagyunk, akkor hogyan lehetnek mégis különbségeink? Miért jobb más ebben-abban? A bevallottan hierarchikus társadalmakban az emberek számára könnyebb volt elfogadni, hogy mások élete jobb, felesége csinosabb, autója újabb, gyermekei szófogadóbbak. Jogi, vallási vagy más korlátok közé születtek, így a lemaradásukért személyesen felelősség nem terhelte őket. Azonban amint ezek a korlátok és akadályok megszűntek, felmerült a személyes felelősség: aki gazdagabb, hatalmasabb, sikeresebb, boldogabb, az miért az? Az egyik válasz a rejtett különbségképző és fenntartó struktúrák keresése és megtalálása lett (kultúrális tőke, kapcsolati tőke, rasszizmus, szexizmus, lookizmus, fityfene), amelyek felszámolását tekintették az igazságosság és az igazságos politika mércéjének. Schoeck arra hívta fel a figyelmet, hogy az egalitárius társadalom egyetlen különbségforrást fogad el, tekint legitimnek: a véletlent, a forgandó szerencsét, a hisztis nőcit, akit fejedelmével Machiavelli is le akart nyomni.

„Egyetlen férjet sem értékel le a felesége, mert nem a helyes sorsjegyet vásárolta meg."

A megmagyarázhatatlan — véletlenen alapuló — előny legitim még a különbségek teljes felszámolását célzó társadalmi diktatúrában, a szocializmusban is. A Conducator idején sokat jártam Erdélybe, és feltűnt, hogy a legnagyobb córesz idején, amikor szó szerint üresek voltak a boltok, akkor is lépten-nyomon sorsjegyárusokba botlott apámfia. A sorsjegy, a lottó a szocializmustól nem volt idegen. A nép reménysugara volt, miképpen manapság a sok VV és BB és Megaszar jellegű műsorok, amik a tanulás, munka, örökség, nélküli sikert, felemelkedést, boldogságot ígérik.

Csak a céltalan, megjósolhatatlan hatalom adta előnyök legálisak, amikre nem irigykedik a demokrata, mivel a véletlen egyszer talán őt is megtalálja. És mivel Fortuna kereke forgandó, ha eddig rosszul ment, holnaptól mehet minden mehet jobban személyes felelősség nélkül. Ezért lett népszerű és megkérdőjelezetlen, az egyébként értelmetlen és csak a legkeményebb diktatúrával elérhető „esélyegyenlőség” fogalma. Az élet csak a vak véletlen eredménye, az állam feladata az esélyegyenlőség újraelőállítása naponta, hiszen minden nap egy új esély a véletlenre, a megmagyarázhatatlan, előreláthatatlan és így befolyásolhatatlan jóra (és sajnos a rosszra is). Az állam feladata azok dolgát rendbe tenni, akik ebből az előreláthatatlan véletlenből rosszul jönnek is, és pechjükre elbuknak a vizsgákon, drogosok lesznek, és minden állásból kirúgják őket, véletlenül beleszalad a késükbe a cimborájuk, stb.

Periklész Athénjában a katonai tisztviselő sztratégoszok kivételével — hülyék azért nem voltak, ugyanakkor Periklész éppen ezért sztratégosz volt — a tisztviselőket sorsolták, mint Morus nem kicsit gúnyos Utópiájában az uralkodón kívül minden tisztviselőt. Demokráciában, szocializmusban csak a véletlen, csak a vak és szeszélyes Fortuna okozta különbség az elfogadott.