Hétvégére, Teakratáknak

Mr. Pharmacist-tal koncerten voltunk. Hogy ne csak mi részesüljünk eme örömben, a hétvégére a nyugalom, hátradőlés, teázás/viszkizés jegyében küldjük szeretettel minden teakratának. Az alábbi felvételen az látható, ahogy Mickey Rourke blues-t játszik.

Hagyomány, szabadság – a blúzrul

Egy másik blogon felmerült néhány napja a hagyomány mint olyan (ez nem újdonság), és azon belül is a blues és a jazz. Ezennel Tölgy tervezett témáját lenyúlom. Hogy ezért milyen retorziók várnak rám, azt az időre bízzuk (és Tölgyre).

Jómagam a blues hagyományát többé-kevésbé ismerem. Ez részben szocializációs közegemnek köszönhető, részben személyes rajongásomnak. A blues igazi hagyomány. Vannak gyökerei, van evolutív fejlődése és szubsztantív tartalma is. A klasszikusai is megvannak:

vagy pl. ez:

Aztán vannak kicsit virtuózabb egyének is. Alábbi pl. jazzes elemeket is használ. És a gitárja már annyira Fender, hogy majdnem Gibzon:

Itt pedig az egyik örök kedvencembe Gary Moore virgázgat bele serényen:

Aztán a fiatalabb generációt is érdemes említeni. Pofátlanul fiatal blueszenészeink másik pofátlansága, hogy kicsit sem feketék:

A blues jó példa a konzervatív felfogásra: kiválóan kiegészítik egymást a hagyomány (komoly alapok, gyakorlás és sémák) és a szabadság (improvizáció) elemei. Hagyomány nélkül nem megy: az ember próbálkozhat ugyan azzal, hogy ex nihilo "újat" gyártson; a dologból kétségkívül valami "új" lesz, ám annak tekintetében, az eredmény zene lesz-e, nos, az eredmény korlátozott reményekkel kecsegtet.

Mivel a kutya-macska ügyben megosztottam teakratikus erőinket, ezért most a blues és jazz közötti választás pedzegetésétől eltekintek. Mert ma ilyen engedékeny és toleráns vagyok.