Konzervativizmus és iszlám, iszlám és világháború

A Teák már ismerik rossz szokásomat. Amikor éppen csend támad, és csak a teáscsészék, ezüstkanalak halk csörrenései, csendülései hallatszanak, akkor gyakorta, el-elmélázó arccal kiejtem azt a nevet, hogy René Guénon. A hatás zavarba ejtő. A diszkrét csörömpölés még inkább elhallgat, a kanalak megszűnnek forogni a teáscsészékben, s a keresztény Európa sanyarú sorsáról szóló társalgásban épp szünetet tartó barátaim kissé úgy néznek rám, mintha megszállott volnék. Zavarba jöhetnék a csodálkozó vagy fürkésző szemek láttán, vagy vehetném esernyőmet, s kissé vontatott angolos távoztomban még utoljára az asztalra helyezhetném A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvet. Ám a teátrális reagálás, úgy gondolom, meglehetősen irracionális cselekvés volna, amikor a hallgatásba burkolózott szalont elárasztó finom dohányfüstben kérdőjelek kacskaringói rajzolódnának ki, s megerősítené barátaim abbéli benyomását, hogy egyszerűen egy habókos figurával ültek szemközt. Így olyankor inkább mesterkélten misztifikált mesélésbe fogok arról az alakról, akinek szellemi szárnyai alatt több olyan fiatal szerző nevelkedett fel, akik — nyugati létükre — úgy tudtak írni (több más hagyomány mellett) az iszlámról, ahogyan sok született muszlim sem.

Főként A XX. században számos konzervatív személyiség volt ismert, akik a Nyugat vadul elharapózó materializmusa elől menedéket keresve, az iszlámhoz (annak többnyire valamely ezoterikus vonulatához) csatlakozva univerzálisan konzervatív (s tehát európai vagy „euro-atlanti”) életművet mutattak-mutatnak fel. Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Martin Lings vagy a perzsa (tehát már eredetileg síita-muszlim) Seyyed Hossein Nasr viszonylagosan ismert példák, főként René Guénon-t ismerő körökben. Nem ők voltak azonban az elsők, akik az iszlámhoz nem mint ellenséghez közelítettek. Még csak nem is Ivan Aguéli, Guénon mentora és barátja.

Európa politikai történetében az iszlám ellentmondásos szerepet játszott. A mórok hatását inkább pozitívnak, a törökökét inkább negatívnak tekinthetjük, míg az iszlám európai szellemtörténetre tett hatása egyértelműen megtermékenyítő és pozitív volt. Nem csak az ókori auktorok művei kerültek így vissza Európa szellemi vérkeringésébe, hanem olyan kulturális hatások, amelyek valóságos kincsek, s ma már nem is feltételezik, hogy ilyen úton jutottak el és épültek be az európai életmódba.

Nem csak az Ezeregyéjszaka meséiről, a kalamárisról, építészeti különlegességekről vagy a gyönyörű szőnyegekről, (esetleg újabban a hastánc mérsékelten autentikus, bár szimpatikus divatjáról) van azonban szó. Olyan szellemileg magasrendű tanításokról, valamint egészséges harciassággal párosuló szellemi attitűdökről, amelyeket már a keresztes hadjáratokban részt vevő templomos lovagok is fel- és elismertek, miközben az ősi keleti harci játékot, a sakkot játszották ellenségeik sátrában.

A török hódítások nagy mértékben megnehezítették az iszlám pozitív vonásaival való megismerkedést, és tanításainak elfogulatlan szemléletét. Sajátos tény, hogy a magyarországi lázadások, sőt az 1848/49-es forradalom számos exponense vált formálisan muszlimmá, miközben ők elsősorban a törökök iránti lojalitást preferálták, s kevéssé a szellemi aspektus volt a döntő e választásukban. Rákóczi állítólag kapcsolatokat ápolt a szúfizmus egyes képviselőivel is, ám a dezertőrökre többnyire a karrierizmus volt a jellemző, ami persze a szultánságot kevéssé érdekelte. E magyarok esetében úgy tűnik, nem az iszlám iránti valóságos megbecsülés, inkább a törököt végre-valahára kiűző katolikus Habsburgok iránti gyűlölet és megvetés érzése volt a döntő.

Ugyanakkor — Napóleon inkább személyes egyiptomi kalandja után, ahol (Guénon egyik levelének tanúsága szerint) Alí néven felvette a muzulmán hitet — Metternich herceg már hangsúlyozottan pozitívan fordult az iszlám, sőt a török szultánság felé. Felismerte, hogy a francia forradalmat követően immár abban a korban élünk, amikor a két kulturális és politikai hagyománynak nem szembenállnia, hanem szövetkeznie kellene egymással — s nem csak exkluzív szinteken. Javasolta a pápának, hogy a török szultanátust vegyék fel a Szent Szövetségbe, azonban a pápa ezt — rövidlátó módon — elutasította. Ferenc József viszonya a bosnyákokkal teljesen baráti és szeretetteljes volt, s a török birodalom az I. Világháborúban a Monarchia szövetségeseként vett részt. A II. Világháborúban az iszlám világ mintha a Horthyéhoz hasonló szimpátiák hatása alá került volna (bár Horthy személyétől nyilvánvalóan teljesen függetlenül).

Mára az iszlám immár nem annyira a klasszikus kereszténység, hanem inkább a materialista, szocialista és liberális arrogancia vádjai, valamint titkos politikai-társadalmi befolyása alatt hozott létre vehemensen Nyugat-ellenes (ezen belül is főként USA- és Izrael-ellenes) terrorisztikus hajtásokat. Mindeközben sajátos módon – kevesek esetében — az iszlám felé való intellektuális nyitottság elért egy magas színvonalat.

Mostanság többen az Al-Kaida vagy Ahmadinezsád politikájában fedeztek fel világkalifátus felállítására vonatkozó terveket, elképzeléseket. Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) ezek a tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán — s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? Vagy az iszlám — a kereszténység esetéhez hasonlóan — a lassú, s talán forradalmakkal tűzdelt enyészet áldozata lesz majd?