A birodalomról

Olvastam Trianonról egy megfontolandó posztot a JP-n: 1918 előtt volt valami Magyarországon, amihez érdemes volt asszimilálódni, volt a korabeli magyar államban és politikai osztályban valami nagyszerű, vonzó, amit nem lehetett pénzzel megszerezni, csak beolvadással eltanulni.

Az imperializmus nagyon csúnya szó a legtöbb nyelvben, amiben nagy érdeme van Lenin erőfeszítéseinek.

Azon imperializmus, ami közel állhat a teakraták rémuralmához, nem a XIX. század végi liberális imperializmus, de ez utóbbiról is érdemes szót ejteni: mik nem vogymuk. John Stuart Mill, a liberálisok szentje, az India Társaságnál volt hivatalnok, és a kor más liberálisaihoz hasonlóan megengedte, sőt szükségesnek tartotta a barbár népek civilizálását. A Szabadságról című írása szerint — ó, mily ironikus — barbár népek esetében „a spontán fejlődés útjában álló kezdeti nehézségek oly nagyok, hogy ritkán lehet válogatni a leküzdésükre alkalmas eszközök között; s egy olyan uralkodó, akit a jobbítás szelleme vezet, jogosult bármilyen eszközt igénybe venni, ha ezzel egyébként esetleg elérhetetlen célt tud megvalósítani. Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A szabadság mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra, mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén tökéletesedjen.” A képviseleti kormányzat szerint Mill helyeselte, hogy Indiában „erőteljes despotizmus van… (mivel) ez a legalkalmasabb kormányzati forma a nép képzésére, hogy alkalmasak legyenek magasabb civilizációra.” Mill számára a Brit Birodalom az ethológia (a jellem tudománya) laboratóriuma volt, sokféle helyzettel, néppel, így nagy számú kísérleti lehetőséggel.

A liberális imperializmus szerint az imperializmus legitim, ha haladó változtatásokat hajt végre, ha misszót végez, átneveli-átalakítja a — további megkülönböztetés nélkül — „barbár” népeket. Mindez lényegében a korábbi aufklerista állam kiterjesztése más országokra, népekre. Ez a fajta birodalmi gondolat ma is él, Magyarországon is, de messze áll a konzervatívoktól, még messzebb a teakratáktól.

Azonban van egy másik imperializmus is, amely a Római Birodalom, majd a kora újkori Brit és Habsburg birodalmak világából nőtt ki — jellemzően ilyen volt a középkori Magyar Királyság is — s amely még nem esett áldozatául a francia forradalom népszuverenitási [pdf] őrületének. Ennek a Birodalomnak a ma legtisztábban élő típusa a Katolikus Egyház, amely ellenáll a többiekre jellemző hanyatlásnak és romlásnak.

E második imperializmus legfeltűnőbb tulajdonsága az univerzalizmus. Szemben a demokráciával, a birodalmi törvény közömbös a privilégiumok, hierarchiák iránt, miként a vallási és etnikai különbségek iránt is. A törvény ereje, tekintélye független a tartalmától.

A Birodalom sajátossága a méretéből fakad: sokféle. Nem homogén, és nem is törekszik homogenitásra, mint a nemzetállamok, demokráciák. Ez utóbbiak egyenítést feltételeznek, azaz a mások megtagadásának gyakorlatát. A Birodalom az eltérésekre, sokféleségre érzékeny kormányzás gyakorlata. A Birodalom nem lehet egalitárius: nem csak a vallási, etnikai, hanem a kulturális és vagyoni, életmódbeli különbségek is megmaradhatnak és hangot kaphatnak benne. Nem hoz szabadságot, de megőrzi a szabadságokat. Miért is akarná ezeket irdatlan erőfeszítések árán felszámolni? Egyik csoportnak sem kedvez szándéka szerint, mindegyik csoport biztonságban élhet a többitől. A birodalomnak nincsenek tartalmi céljai: sem az üdvözítés, sem a felvilágosítás, sem az egyenlősítés nem célja, még ha lehetnek is ilyen hatásai. A jó rend és a tekintéllyel fenntartott törvények uralma áll szembe a tartalmi célokkal, mint az egyenlőség, haladás.

A Birodalom a béke, civilizáció és jólét fenntartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények között, a homogenitás előfeltételezése vagy kierőszakolása nélkül. És nem civilizátorkodás. Igaz, nem ígéri a demokrácia csodafegyverét, a participációt, de mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra való tekintet nélkül.

Különbség van a gyarmatosítás és az imperializmus között; az utóbbi nem nyers hatalomgyakorlás. A nyers hatalommal, zsarnoksággal szemben a Birodalom a mindig szükséges kényszer mellett a lovagi szellem, a kultúra, a példaadás és a kormányzás művészete révén marad fenn. A Birodalom fizikai fenntartói mellett legalább olyan fontosak a lelkiek, a habitusban létezők. A birodalmi ethosz a bátorság, kötelességtudat, becsület, mértéktartás, elkötelezettség, lojalitás erényeit tartalmazta. A mérlegelés, kezdeményezés, felelősség, csapatszellem habitusát. A birodalmi ethosz az úriember ethosza. A phronimoi nélkül nem lehet elképzelni a Birodalmat sem.

„Az úriember világa nem kívánja meg, hogy válasszon lázadás és behódolás, erőszak és értelem, elkülönülés és egység, küzdelem és beletörődés, bizonyosság és nihilizmus között. Ez a nüanszok világa. Minden a finom megkülönböztetéseken alapul… Semmi sem nyugodt, de a káosznak sincs jele. A rend az arányosságon, összhangon és folyamatosságon alapul, és nem az uniformitáson vagy a változatlanságon.”

A fent elmondottak — egy a sokféleségre is tekintő, de mégis egységes rend fenntartása: e pluribus unum — a Birodalom lényege: a Szent Korona-tan. A kormányzás valódi művészete a kettő — univerzalitás és pluralitás — összeegyeztetése az egyes intézményekben és döntésekben. A Birodalom gyakorlata eltér a klímától, lakosoktól, szokásoktól függően. Nincs egységes politikája, és nem is törekszik erre. Ezért nem csoda, hogy a kormányzás művészete a Birodalmakban virágzott (a mai brit egyetemeken a politikával foglalkozó tanszékek neve jellemzően Government), és nem a csatlós államokban, ahol a politika inkább a lázítást (ami nem kíván sem sok tudást, sem sok körültekintést), cselszövést, puccsok sorozatát és hatékony hízelgést jelent.

A mai magyar „profik” nem véletlenül ez utóbbit tekintik a reálpolitikának, és az ő világukban még igazuk is lehet. És ezzel visszaértünk a magyarok nagyszerűségéhez.

Magyarországon sem volt ismeretlen a liberális civilizátor imperializmus. De a magyar politikai gondolkodás jelesei inkább elutasították azt: „Még kevésbé oszthatom (ti. Mill) azon nézetét, hogy a műveletlen barbár népek nem tarthatnak számot egyéni szabadságukra, sőt hogy az ilyenek irányában minden felvilágosodott, művelt lelkű uralkodó jogosan kényszerítő zsarnoksággal élhet, ha ugyan célja nem egyéb, mint ama nép polgáriasodása... Én azonban semmi oly törvényesen megállapított uralmat, még szellemét sem szeretném elismerve látni, mely az egyéni szabadságot semmisíti meg... én az ily művelődést nagy szerencsétlenségnek tartanám, mert olyasvalamivel kecsegteti e népeket, amit még nem ismernek, s így nem is óhajtanak.”

A mai Magyarország azonban csak egy vacak kis nemzetállam a többi közt, semmi különössége, érdeme, nagysága nincs. Sem hatalma, sem katonái, sem gazdasága, sem közgazdászai (akik évtizedek óta olyan büszkén aggatták magukra a „térségben élenjáró” címkét) nem jobbak a szomszédokénál. Kultúrfölény, ha volt is, elszállt. Ami jó Magyarországon, azt fillérekért meg lehet szerezni belőle. Ezt pedig felerősítette a „Merjünk kicsik lenni!” posztkommunista igénytelensége. Igen, az úriembereket, az arisztokráciát mindig is jellemezte a nagyvonalúság. Az arisztokratát és az úriembert kiirtották 1948 után. De valami [pdf] már korábban, Trianonban elveszett, és nem csak a hegyek, folyók, városok. Elveszett az igény a magyar államalkotó és fenntartó phronimoi-ra, a hagyományát és erényeit pedig a szocialista kísérlet irtotta ki. Akkor ma miért lenne jobb magyarnak lenni, mint bármi másnak?