Könnyű azt mondanunk: Cicero ezt írja, ez Platón tanítása, ezek Arisztotelész szavai. De mit mondunk mi magunk? Miképpen ítélünk? Mit teszünk?

A társalgás művészetének máig legfontosabb klasszikusa Platón (Lakoma) és Cicero (A kötelességről, Tusculumi eszmecsere), aki nem csak a monológ (retorika), hanem a kölcsönös give-and-take mestere is volt. A társalgás művészetét hosszú feledés után a reneszánsz fedezte fel, majd a XVIII. században virult.

Cicero szerint a jó társalgó világosan beszél, könnyedén, szellemesen; nem sokat, enged másokat is szóhoz jutni, tud figyelni és hallgatni; nem vág mások szavába; nem beszél magáról, inkább a köz ügyeiről; nem veszti el önuralmát. És barátságos, udvarias, egy charmeur.

„Egy társalgás során a résztvevők nem vizsgálódnak vagy vitatkoznak; egy társalgás célja nem valamely ‘igazság’ feltárása, valamely tézis bebizonyítása, valamilyen következtetés levonása. A partnerek nem tájékoztatni, meggyőzni vagy megcáfolni akarják egymást, s megnyilatkozásaik hathatóssága ezért nem függ attól, hogy mindnyájan ugyanazt az idiómát beszéljék; nézeteik különbözhetnek anélkül, hogy ebből konfliktusok támadnának. Egy társalgásban természetesen elhangozhatnak érvek, és egy beszélőnek senki nem tiltja meg, hogy a maga igazát bizonygassa; az érvelés azonban nem szuverén és nem is kizárólagos, maga a társalgás pedig nem alkot érvet. Egy lány, hogy ne kelljen levonnia egy következtetést, kimondhat valamit, ami vérlázítóan lényegtelen megjegyzésnek tűnik, valójában azonban nem tesz mást, mint hogy egy unalmasnak talált érvet társalgássá alakít át, melyben otthonosabban érzi magát. Úgy tűnik, hogy a társalgásban a ‘tények’ ismét lehetőségekké válnak, amelyekből keletkeztek; a ‘bizonyosságok’ törékenynek tűnnek, de nem azért, mert kapcsolatba kerülnek más ‘bizonyosságokkal’ vagy a kételkedéssel, hanem azért, mert a más rendszerbe tartozó eszmék jelenléte veszélyezteti; a kapcsolatok az egymástól rendes körülmények között távoli nézetek viszonyában válnak láthatóvá. A különböző fajtájú gondolatok szárnyat bontanak és egymás körül játszadoznak, reagálnak egymás mozgására, s újabb meg újabb erőfeszítésekre késztetik egymást. Senki nem kérdi tőlük, honnan jöttek, vagy milyen jogcímen vannak jelen; senki nem törődik azzal, hogy mi lesz belőlük, miután eljátszották a szerepüket. Itt nincs áldomásmester vagy döntőbíró; még kapus sem, aki megvizsgálná a személyi okmányokat. Minden belépőt elfogadnak úgy, ahogy van, és minden megengedett, ami el tudja hitetni magáról, hogy beleillik az elmélkedés menetébe. És a társalgás során megszólaló hangok nem alkotnak hierarchiát. A társalgásnak mint tevékenységnek nem az a rendeltetése, hogy nyereséges legyen, a társalgás nem verseny, melyben a győztes díjat kap, s nem is szövegmagyarázó tevékenység; rögtönzött intellektuális kaland. A társalgás olyan, mint a hazárdjáték, nem az a fontos benne, hogy nyerünk, vagy veszítünk, hanem a fogadás. Szigorúan véve a társalgás nem is lehetséges a hangok sokfélesége nélkül: a társalgásban a különböző beszéduniverzumok találkoznak, ismerik el egymást és kerülnek olyan közvetett viszonyba, amely nem igényli és nem is vetíti előre annak az árnyékát, hogy egymásba olvadjanak.

Szerintem ez az emberi érintkezés találó képe – azért, mert elismeri az emberi megnyilatkozások ismérveit, sokféleségét és megfelelő viszonyait. Civilizált emberek lévén nem a magunkról és a világról végzett kutatásnak, nem is az információk felhalmozódott tömegének az örökösei vagyunk, hanem egy társalgásé, amely az őserdőkben kezdődött, az évszázadok során bővült és mindinkább artikulálódott. Ez a társalgás folyik mind a közéletben, mind mindnyájunkban. Természetesen vannak érvek, kutatások és információk, de ezek bárhol legyenek is hasznosak, a mi társalgásunknak csak részeit, s talán nem is a legérdekesebb részeit alkotják. Az e társalgásban való részvétel képessége, s nem a hathatós érvelésnek, a világ fokozatos felfedezésének vagy egy jobb világ kitalálásának a képessége különbözteti meg az embert az állattól, a civilizált lényt a barbártól. Mi több, az sem tűnik valószínűtlennek, hogy a társalgásban (amely soha nem ér véget) való részvételünknek köszönhetjük mai külsőnket: az ember az emberszabású majmoktól származik, amelyek annak idején annyit üldögéltek társalgás közben, hogy elkopott a farkuk. A nevelés tulajdonképpen nem más, mint beavatás e társalgás fortélyaiba és abba a partnerei viszonyba, melyen alapul. Ezenközben megtanuljuk felismerni a hangokat, megkülönböztetni a megnyilatkozás más-más formáit, és magunkévá tesszük a társalgáshoz szükséges intellektuális és erkölcsi habitust. És végső soron ez a társalgás ad létjogosultságot és karaktert minden emberi tevékenységnek és megnyilatkozásnak. Azt mondom: ‘végső soron’, mert az erkölcsi tevékenység közvetlen színtere természetesen a gyakorlati vállalkozások világa, s az intellektuális eredmény mindenekelőtt a beszéd különféle univerzumain belül jelenik meg; ám a jó magatartás azért fontos számunkra, mert a gyakorlati vállalkozás nem egy elszigetelt tevékenység, hanem egy partneri viszonyon alapul a társalgásban, az intellektuális eredmény végső mércéje pedig az, hogy milyen mértékben járul hozzá ahhoz a társalgáshoz, amelyben a beszéd univerzumai találkoznak.”

A társalgás nemcsak élőkkel zajlik, de a hagyományunkkal is, és ugyanolyan pietas-t igényel, hogy megértsük a jelenünket, miközben a jövőre irányulunk. Csak ebben a társalgásban már meghaltakat kérdezünk, és azok beszélnek hozzánk, és segítenek megérteni magunkat és világunkat. A hagyománnyal társalkodók nem nosztalgikusan gondolnak arra, hanem a jelenben élnek, de azt igyekszenek teljesen megérteni. Viszont sosem sikerül nekik, újabb kérdések és nehézségek támadnak, a társalgás, a kérdezés, a figyelem sosem maradhat abba.

We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.