2010. április 29., csütörtök

Magyar konzervatívok — Simor János érsek

Részletek Dr. Walter Gyula
Simor János bibornok herczegprimás emlékezete*)
című művéből:


Simor János (1813-1891) bölcseleti és theologiai doktor, bibornok herczegprimás, a m. tudom. Akadémia igazgatósági tagja. Római útinaplója (1874) rövid bevezetővel.


A magyar katholikus egyház egyik fénylő csillaga, dicsősége Simor János, ki saját erejéből, egyedül magas tehetségei, gyémántjelleme, kitartó munkássága és nagy tudománya hágcsóin emelkedett hazája legelső méltóságára és a legnagyobb prímások egyike lett, az ősi koronázó városban, Székesfehérvárott született, 1813. évi augusztus 23., jómódú iparos szülőktől, kiknek házánál igazi vallásos szellem, Isten félelme és a felebaráti szeretet uralkodott.

*

Lelkesedéssel kezdte meg [segédlelkészi] hivatalát [Pesten, a Terézvárosban]. Egész odaadással szentelte tehetségeit, erejét és idejét azon magasztos kötelmek teljesítésének, amelyek a lelkipásztor vállaira nehezedtek. Nem volt hivatala körében munka, melyet örömmel nem végzett; kötelesség, mely rá nézve teher lett volna. A templomban, iskolában és betegágy körül ugyanazon lelkesedés, lankadást nem ismerő buzgalom, készültség, hivatásszeretet jellemezték.

*

Harmadik emeleti szűk szobájában könyveibe mélyedve ült egy napon, midőn gr. Sándor Móric jószágkormányzója azon járatban nyitott be hozzá, fogadná el a gróf egy tekintélyes községének üresedésben levő plébániáját. A fiatal tanfelügyelő nem gondolkozott sokáig. Hiszen ő nem keresett semmit sohasem életében. Cselekedeteinek, elhatározásainak egyedüli rugóját hitbeli meggyőződéséből, hivatása lelkesült szeretetéből és azon hő vágyából merítette, hogy Isten dicsőségét és az emberek üdvét mozdítsa elő. Külső indokok, anyagi előnyök nem gyakoroltak rá hatást. Eszmények után törekedett.

*

Alig bizonyítja valami Simor János mély belátását, higgadt gondolkozását és mérsékletét annyira, mint azon tapintatteljes magatartása, melyet e [az 1848/49-es] forrongás idejében tanúsított. Szerette hazáját, mint kevesen; lelkesedett szabadságáért, mint kevesen; de bölcsen átlátta a követett irány veszélyességét is. A szigorúan konzervatív és egyházi szellem is sokkal tökéletesebben volt kifejlődve lelkében, hogysem bármily felforgatással fenyegető tanok visszhangot kelthettek volna szívében. Távol maradt tehát minden mozgalomtól és míg élénk érdeklődéssel kísérte az események fejlődését s aggódva gondolt a végkifejlésre, melynek végzetességét sejtette, kettőzött buzgalommal szentelte magát az egyházi ügyek vezetésének, amelyek körül alapos tájékozottságából folyó tapintata és erélye által nagy érdemeket szerzett.

*

Mily bölcsesség, erély, hazaszeretet és önzetlenség vezérelték tetteiben; mily fényes eredményeket vívott ki egyháza és hazája javára határozottsága, tudománya és jelleme fegyvereivel, félreismerhetetlenül bizonyítja főleg a siker, mely működését az egyházi javak után adandó úrbéri kárpótlást és a magyar nyelvnek az iskolákban való jogosultságát és tanítását illetőleg kíséré.

Lángoló honszeretettől áthatott nemes buzgalommal küzdött a nemzet egyik legdrágább kincse — nyelve mellett is és kivívta a haza legnagyobb hálájára érdemes azon eredményt, hogy a nyelv jogosultsága az iskolákban elismertetett, tanítása elrendeltetett.

*

Csodálták lángeszét, gazdag ismereteit és vasszorgalmát. Ami azonban leginkább elbűvölte mindazokat, kikkel érintkezésben állott, páratlan jelleme és elvhűsége volt. Thun, a hatalmas miniszter is különösen e kiváló tulajdonai miatt tisztelte meg őszinte nagyrabecsülésével. Tekintélye oly nagy volt, hogy ami ellen óvást emelt, az nem nyert szentesítést.

*

A győri püspököt egy téli napon Majláth György kancellár felsőbb parancs folytán Bécsbe kérette és ő felsége nevében felszólítá a prímási szék elfogadására. Bármily hódolattal viseltetett is az uralkodó ház és tisztelettel akaratának közvetítője iránt, mindazonáltal vonakodott ez óhajnak eleget tenni. Ki is jelentette ő felsége előtt, hogy „készebb a győri püspökségről is lemondani, mint prímássá lenni.” De a király nem tudott lemondani szándékáról és határozottan kívánta, hogy teljesítse akaratát. „Ha nem akarja elfogadni — mondá — akkor parancsolom, hogy elfogadja.” „Ha felséged parancsol velem — válaszolá a győri püspök — akkor engedelmeskedem.” Ez január 19. történt, 1867-ben.

*
„Mi, első Ferencz József […] tisztelendő Simor János győri Püspöknek, Ő Szentsége a római pápa házi főpapjának, valóságos belső titkos tanácsosunk, tiszteletbeli udvari káplánunk[nak], római nemes polgár és bekebelezett hittani tudornak kiváló érdemei[ér]t, ki is [...] az Isten igéjének lelkes hirdetése, keresztény és jótékony intézetek és társulatok felállítása által mások felett messze kitűnt, a székesegyházat s más templomokat bőkezű adakozásával felékesítette, székvárosában, Győrött gyermek-növeldét, a szent Vincéről nevezett irgalmas nénéknek zárdát, kisdedóvodát és a szenvedő emberiség számára kórházat […] alapított, a szűkölködő néptanítókat és segédlelkészeket bőkezűen segélyezte, […] a művészetet, irodalmat és tudományt hazafias áldozatokkal mindenkoron kegyelte, végre felséges uralkodó Házunk iránt állandó s törhetlen hűséget tanúsított, azért […] a nagykéri Scitovszky János halála által megürült Esztergomi érsekséget királyi főpártfogói jogunknál fogva […] őszintén kedvelt hívünk Simor Jánosnak adni és adományozni elhatároztuk, sőt ezennel Őt fennebbi Méltóságokra kinevezzük […].”
*

A kinevezés megtörtént. A tény ismeretessé lőn és általános örömet keltett. Simor Jánosnak az országban már jól ismert neve kielégített minden óhajt, megfelelt a várakozásoknak. Tudta mindenki, hogy bír azon tulajdonokkal, melyek ez időben az ország prímásánál szükségesek voltak. Az uralkodó ház iránti törhetlen hűsége és államférfiúi bölcsessége, tekintélyt és súlyt biztosított szereplésének. Mély tudománya, erélye és lelkesedése jelentőségteljes főpásztori munkásságra nyitott kilátást. Kipróbált hazafiságában, feddhetlen jellemében biztosítékot lehetett találni a nemzet jogos törekvéseinek megvalósítása érdekében kifejtendő buzgó tevékenységre.

*

Mindjárt kormányzása kezdetén a legritkább szerencse jutott osztályrészeül, azon szerencse, mely miatt IX. Pius is lelkesen üdvözlé őt, mondván: „Felix, qui regem coronasti!” „Szerencsés vagy, ki királyt koronáztál!”

Alig egy hónappal székfoglalása után érte őt e nagy szerencse, midőn a nemzet közöröme és leírhatatlan lelkesedése közepett a rajongó szeretettel övezett fejedelem és fejedelemasszony, I. Ferenc József és Erzsébet ő felségeik fejére tette Bonnaz Sándor csanádi és Zalka János győri püspökök segédkezése mellett 1867. június 8. az ország fővárosában sz. István koronáját.

*

Minden tettét a szigorúan egyházias szellem, lelkes honszeretet és a király iránti határtalan hűség jellemzé. Nemes törekvése volt a nehéz viszonyokat lehetőleg javítani, a nemzet elidegeníthetetlen jogait megvédeni, a király és a nemzet között a boldogító összhang létesítését tőle telhetőleg előmozdítani.


Simor János, mint esztergomi érsek (1866-1891). Az 1866-os országgyűlésen még mint győri püspök szólalt fel: "Egyébiránt valamint nem ismerek biztosb és üdvösb osztrák politikát, mint azt, mely őszintén és tartalékgondolat nélkül Magyarország minden méltányos igényeit kielégíti, s meg vagyok győ­ződve, hogy a mostani kormányférfiak ezen poli­tikának hódolnak: úgy a magyar nemzeti helyes politika legfőbb törvénye szerintem abban foglal­tatik, hogy a nemzet legdrágább érdekeit a korona érdekeivel minél bensőbben ugyanazonítsa, s a ki­rály szívében rendíthetlen meggyőződésre érlelje a hitet, hogy Magyarország, ősi alkotmányának bir­tokában, a fejedelemnek s a felséges uralkodó ház­nak, valamint a birodalomnak minden áldozatra kész sorsosa, tántoríthatlan oszlopa."

*) Nyomatatott Buzárovits Gusztávnál. Esztergom, 1891.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Imago animi sermo est (Seneca)