A
Kuruc vagy labanc? kérdés úgy tűnik, ma már egyre kevésbé bír igazi jelentőséggel, ettől függetlenül mégis néhányan — habár a kuruc-labanc szavak eredete és jelentése elég bizonytalan — mind a mai napig előszeretettel alkalmazzák őket jelzőként. Kurucoknak a Habsburg- és osztrákellenes felkelőket szokás tekinteni, labancoknak pedig a „hatalmat” kiszolgálókat, a kurucok ellenfeleit. A „labancságot” némelyek kifejezetten csak az osztrákokra értik, mások az „áruló” magyarokra is. Elviekről nem nagyon esik szó, mivel az ún. labancok álláspontja szinte teljesen ismeretlen az átlagemberek előtt, de a ’művelt’ réteg megközelítését is a szokásos klisék és frázisok uralják.
A XIX. és főként a XX. század második fele óta kezdett egyeduralkodóvá válni az a szemlélet, hogy a labancok alapvetően negatív alakjai voltak történelmünknek, míg a kurucok megkérdőjelezhetetlenül pozitívak. Eszerint a labancokra általánosan legjellemzőbb tulajdonságok az alábbiak: gyávaság, szolgalelkűség, érdekelvűség, elvtelenség, nemzetellenesség, szabadságellenesség, jellemtelenség, hazafiatlanság. Manapság ezért is vált divattá az MSZP és holdudvara „lelabancozása”, aminek egy teljesen téves és felületes párhuzam az alapja. Meglehetősen sok ilyen — egyébként
felháborító — párhuzamra lehet még példát találni, kezdve a Kádár János és I. Ferenc József, magyar apostoli király személye és politikai szerepe közötti „megfeleléseken”, a cári intervenciós hadsereget az ellenséges szovjet vörös hordával mintegy azonosító vélekedésekig. Akik ma öntudatosan és a
történelmi előképeket tisztelve tekintik magukat „labancoknak”, ezeket a tudatlan vagy rosszindulatú párhuzamokat élesen elutasítják.
S hogy ezt miért teszik? Elsősorban azért, mert
konzervatívok, tehát örök érvényű értékek mellett foglalnak állást. (Ezekről ld. pl.
Szent István király Intelmeit.)
Általában jellemző, hogy a kuruc-labanc jelzőkkel dobálózó „kurucpárti” egyének szinte egyáltalán nem ismerik — főként nem elfogulatlan forrásokból — a régi korok nagy császár- és királyhű alakjait. A nép-nemzeti, de főként a marxista-leninista és a posztmarxista-liberális történetírás soha sem erényeiket próbálta kihangsúlyozni, s ha tagadhatatlanul jeles és kimagasló szerepet vitt is egy-egy királyhű személyiség, mindenképpen visszásnak akarták az udvarhoz — és ezáltal az uralkodóhoz is — fűződő viszonyát feltüntetni.
Személyiségvonásaik közül jellemzően legfeljebb a hadi, államférfiúi vagy diplomáciai tehetséget emelték ki s nem a jellemnagyságot, melyhez — a mély vallásosságon és önfeláldozó bátorságon s hazaszereteten kívül — a
törvényes uralkodó iránti
feltétlen hűség is határozottan hozzátatozott. Mindazon vád, mely velük kapcsolatban az évtizedekig kötelezővé tett — s rejtetten még napjainkban is erősen jelenlévő és ható — marxista-leninista történelemszemlélet alapján terjedt el a köztudatban, valójában könnyen cáfolható: ehhez elég politikai és személyi működésüket
elmélyülten tanulmányozni. Ekkor ki fog világlani annak igazsága, hogy mély vallásosságuk, bátor helytállásuk, rendíthetetlen, önmegtagadó hűségük, erős hazaszeretetük és törvénytiszteletük, s számtalan véres ütközetben is bizonyított hősies bátorságuk, mely gyakran még magas műveltséggel is párosult,
konzervatív szempontból koruk leginkább tiszteletreméltó alakjaivá teszi őket.
Csak egy példát említve, manapság szokás a labancokat (illetve a „behódoló” nemes urakat), mint állhatatlan jelleműeket beállítani, ami azért nem állja meg a helyét, mert habár gróf Károlyi Sándor „labanccá” lett, s hozzá hasonlóan a
kurucok többsége idővel visszatért a király hűségére (pl. Petneházy Dávid is), ők elsősorban mint kurucok voltak állhatatlanok és nem mint labancok.*) A „labancokat” viszont éppen az jellemezte, hogy sziklaszilárdan kitartottak az uralkodó mellett, hűségüket nem bocsátották áruba, de nem is hagyták magukat az erdélyi fejedelmek hajdúinak esetleges fegyveres megtorlásától megfélemlíteni.
Gróf Szécsen Antalhoz hasonlóan
megalkudni nem tudó, hajthatatlan erős jellemek**) s a határozott álláspontok emberei voltak, akik meggyőződésüknek minden alkalommal kifejezést adtak felfelé és lefelé is egyaránt, s éppen ezért voltak hű jobbágyai a királynak és hazának, és hű fiai a nemzetnek.***)A fent elősorolt
vádak egyike sem tartható, ha valaki objektíven, a szokásos
modern előítéletek előzetes feladásával közelíti meg a tárgyat. Jellemzően senkinek a lelkiismeretét sem bántja ma, hogy számára majdhogynem teljesen ismeretlen személyeket a legnagyobb becstelenségekkel vádol meg. Hogy a kommunistákat ez egyáltalán nem zavarja, azt megértjük, de a magukat jobboldaliaknak vagy konzervatívoknak nevezők és tekintők hogyan nem képesek észrevenni, hogy megközelítésük, ítéletük mennyire végletesen elfogult, felületes és egyoldalú?
*
Fontos megjegyezni még, hogy a XIX. századtól kezdve teljesen helytelen lenne a „labanc” megjelölést használni az uralkodóhű történelmi alakokra, sőt, igazából a régebbiekre is. A XIX. századiakra azért, mivel őket mint
aulikus konzervatívokat szokás emlegetni, amely sokkal helytállóbb, tartalmasabb megjelölés, hiszen világnézeti hovatartozásukat is egyértelműen jelöli. A régieknél pedig azért, mivel — legalábbis tudomásom szerint — magukat soha nem nevezték így, maga a labanc szó pedig a kurucoktól eredt, akik ezt akkoriban nyilván csak gúnyos megjelölésként használhatták. Az ún. labancok elsősorban
császár- és királyhű személyiségek voltak; nem az idegen uralom vagy az osztrák érdekek kiszolgálói, hanem a
törvényes apostoli magyar király hű alattvalói.
És nem utolsó sorban: a „labanc” jelző félreérthetősége miatt is kerülendő. Felesleges — főként a nemzetieket — ezzel provokálni, ma sokkal hasznosabb a higgadt hangvételű felvilágosítás, másrészt pedig példaképeink emlékének őrzése, ápolása, és megóvása a múltat végképp eltörölni — átértékelni és meghamisítani — törekvő „értelmiségi” rabszolgahadtól.
*
Ezen okból — remélhetőleg folyamatosan megjelenő — bejegyzésekben a törökellenes harcok legnagyobb és legismertebb „labancainak” bemutatásával próbáljuk meg bebizonyítani a fentebbi állítások helyességét. Ezzel párhuzamosan a XIX. századi magyar aulikus konzervatívokkal is havi rendszerességgel megjelenő posztokban szeretnénk foglalkozni, a róluk és tőlük elérhető írások digitalizálásával segítve elő életük és elveik könnyebb megismerését, hiszen ugyanazon politikai hagyomány letéteményesei voltak mindannyian.
_________________
*) A „kurucság” többnyire csak időleges volt, kevesen tartottak ki mellette sokáig. Volt, aki őszintén visszatért a király hűségére, volt, aki csak színleg, de meghajolt a királyi hatalom tekintélye előtt. A legnagyobb „labancokon” ezt számon kérni nyilvánvaló képtelenség volna, már csak azért is, mert a rendíthetetlen jellembeli szilárdság és elvhűség mindig kevesek erénye volt.
**) Az amúgy „kuruc” Szilágyi Sándor szavai Szécsen grófról: „megalkudni nem tudó hajthatatlan erős jellem volt, ki mindig minden körülmények közt önmagához akart hű maradni.”
***) Asbóth János szavai, szintén Szécsen Antalról, aki szerinte is „a határozott álláspontok embere volt s annak minden alkalommal kifejezést adott felfelé és lefelé is, de épp azért hű jobbágya volt a hazának és hű fia volt a nemzetnek.” V.ö. Thallóczy Lajos: „Láttam és éreztem, hogy ez a nemes gondolkozású, noha a mi nemzedékünk felfogásától eltérő nézetű ember, úgy fölfelé, mint lefelé mindig nyíltan kimondá meggyőződését.”* * *