Tea és fokhagyma

Chai (Élő). A héber Cheth betű a Binah és a Geburah szefirákat összekötő
„ösvény” a Kabbalában (Kabbala jelentése: Hagyomány).

„A tea és a fokhagyma egyenlőképpen isteni, ám míg a tea Isten Binah (Értelem) szefirájából teremtetett, addig a fokhagyma a Din-Geburah szefirából (Igazságosság és Erő). A tea a jólelkűek, szelídek és látnokok itala kellene hogy legyen, de ugyanígy isszák a gonoszak, haragosak és őrültek is — Isten erkölcsi semlegességét tükrözve. A fokhagyma egyetemes gyógyír, de nem kevesen irtóznak orvosságától — ezek azok, akik visszautasítják a megváltást. A tea nem különböztet meg, a fokhagyma igen. Fokhagymával ízesített étel után jó kellemes teát inni; ám bort választani hozzá baljóslatú tévedés. A bor rossz társaság: gyilkossá teszi a fokhagymát, kocsmafüstté. Kerüljük el azt az embert, aki a bort és a fokhagymát együtt fogyasztja, mert rendbontást és korrupciót hoz.”

(Idézet Guido Cerunetti A test csendje c. írásából)

Vasárnapi bejegyzés a ballonból

Jó teakratáink láthatólag újabban főként azzal vannak elfoglalva, hogy a szalon régi bútordarabjai közül kimozdulva sétákat tegyenek a közeli utcákban, leálljanak beszélgetni különféle terecskéken. A demokratikus csevej posványa azonban – jelentsük ki sietve: – förtelem. Márpedig Jacques Bonhomme-mal vitázni annyi mint demokratává süllyedni. Főként, ha az illető inkább Jacques Malhomme-ként aposztrofálható. Akkor már a szóba elegyedés is sok, s egyáltalán nem a leereszkedés nehézségei miatt.

Addig rendben van, hogy kalamárisba mártjuk a lúdtollat, s a szűz papírra vetünk néhány jól meggondolt mondatot olyasmikről, mint például az arany zsebóra szerkezete, vagy a liberális kontraszelekció. Ám belemenni parttalan vitákba idiótákkal, akik sem véleményünket, sem személyünket nem tisztelik: rangon aluli. S még valami: ha Mohamed mégsem megy a hegyhez, a hegy fog menni Mohamedhez. Ha meg mégsem teszi, az ő baja. Ezt egy igazi, chatista hegymögi üzeni Önöknek.

Mi ezt a napot a Tuileriákból való felszálláshoz tartottuk roppant alkalmasnak.

Mivel ünnepnap van, nézzük át, mit alkotott két vándorolni, de otthon lenni is szerető szerzőnk ott, ahol a hétköznapokon kopogtatták sétapálcáikat, kedves és megtisztelő meghívásoknak eleget téve. Nincs is jobb dolgunk, lévén a Montgolfier-ballon fedélzetén, ahol épp tartózkodunk, nem lehet örökké a panorámát, vagy a köteleket figyelni, így a nyugodt perceket kihasználva feljegyeztem emlékeimet, s most lehajítom a szélbe:

Míg Tevvton az Öt Torony Városában folytat expedíciót, a Reakcióra kihelyezett tea-kör pedig pörög tovább, aszimptotikusan a végtelenhez közelítve kommentárjai számát (ismeretlen okokból pont e poszt alá), Tölgyünk, kinek nagy árnyékában időnként kacagva megpihenünk, a Reakció repertoire-ját bővítette egy megszokott-tól eltérő arcképpel a méltatlanul lovaggá ütött John Lennon-ról. Mint fáradhatatlan és alapos világjáró, tájékoztatott még bennünket bizonyos dél-óceániai hagyományokról is. Végezetül felidézte F. egyik emlékezetes tanházi feleletét.

Loxon, aki annyit papolt ma Önöknek a hűség és a lakonikusság fontosságáról, tájékoztatta a nagyérdeműt ab ovo avítt Körünk megalakulásának körülményeiről, valamint bizonyos – Tölgy által helytelenített – ideológiai tisztánlátásra hívta fel a figyelmet. Ezt követően szólt a közhöz 1956 és a (kimondani is fájdalmas:) kommunista átörökítés igazságtalan és arcátlan voltáról. Lepecsételt archívumokban kutatva talált egy jól rejtegetett filmet V. eljövendő, rémséges regnálásáról, a súlyosan elhallgatott '68-as békepolitikáról, valamint a Liberális Párt végtelenül sikeres kortesdalának eredetéről.

Előbb azonban megvédte a tradicionalizmus szent ügyét.

Végezetül, ha vasárnap lévén nincs jobb dolguk, mint a nagy befolyású világszőttest tanulmányozni, üssék fel a Rém és Becsület című folytatásos politikai nagyregényt, amely a Magyarországon éppen folyó könyvhét szenzációja, és amelyből többek között az is világossá válik – figyelem, leleplezés egy eddig féltőn rejtegetett titokról! –, hogy míg fenti két szerzőnk az összes lehetséges fórumon összerúgja a port Gizikével, valójában a háttérben pimasz módon összejátszanak.

Madách ellenforradalma

Sokan tudják, hogy Madáchot nem szerette Lukács György, sőt tett is érte, hogy ne játsszák műveit a magyar színpadokon. (Lukács György: Madách Tragédiája. Szabad Nép, 1955 márc. 27, ápr. 2.) Mivel jó szerivel ma is a Lukács-óvoda uralja a hazai szellemi életet, ezért nem csoda, hogy a Civilizátort sem nem ismerik, sem nem játsszák túl gyakran. Lukács és tanítványai tudják, miért nem szeretik Madáchot: azért, amiért a teakraták igen.

Az Állatfarmot megelőző történet arról, hogy békében él István, a magyar gazda a cselédeivel, tóttal, szerbbel, svábbal és a többiekkel, amíg egyszer meg nem jelenik a civilizátor (Stroom), hogy megszerezze István házát.

STROOM: Én Stroom vagyok, a nagy civilizátor, A végzet az, mely engem útamon visz.

ISTVÁN: Ebnek hívjuk mi azt a végzetet; Tiéd lehet, de a miénk nem az.

STROOM: Tietek is lesz, íme, elhozám. Keletre hordom áldását nyugotnak.

ISTVÁN: Ez a papíros áldás ez talán.

STROOM: Igen, ez a nagy misztérium, Mely megvált mindenféle régi lomtól.

ISTVÁN: Szokatlanabb terhével új lomoknak? Hiába lom nélkül nincs régi ház, Iparlovagnak új csak mindene.

STROOM: Több tisztelet árumnak, hogyha tetszik, Ez az egyetlen egy panácea, Mely gyökeres gyógyítást eszközöl.

ISTVÁN: De hát ki itt közöttünk a beteg, Magam s cselédim jó színben vagyunk.

STROOM: Annál veszélyesb a baj, ha nem érzzük.

ISTVÁN: Ha orvost hívunk, a betegség eljő. De mondjad hát el, e szolgálatért Minő dijat vársz?

STROOM: Óh, nem várok én.

ISTVÁN: Ugyé? Erővel véssz hát. Biztosabb.

A civilizátor mozgósítási módszere a gazda ellen egyszerű: jó életet és egyenlőséget ígér, a tulajdon végét.

STROOM: S e sok derék nemzet megtűri-e, Hogy a magyar parancsol mindnyájoknak?

ISTVÁN: Nem a magyar, de a gazda parancsol.

STROOM: Ha én intézném e ház dolgait, Majd másképp lenne mindez, minden nemzet Egyenlően van jogosítva élni.

CSELÉDEK: Ez nem bolond — mondott ám valamit.

ISTVÁN: Hisz tőlem élhet, hogyha otthon él, De házamban csak én parancsolok.

STROOM: Mindenkinek az háza, ahol él.

CSELÉDEK: Szépen beszélsz, az Isten tartson érte.

STROOM: S mért van csizmában az, bocskorban ez? Ha én intézném e ház dolgait, Egyenjogúság lenne mindenütt, Ha meztélláb is kéne járnia.

CSELÉDEK: Miért is tűrjük? Prófétánk, ne hagyj el!

ISTVÁN (gyürekedve): Hálátlanok, — ki tudtok-e lakomból? Nem voltam-é mindég igaz apátok! De hogyha úgy van, jőjön, aki mer, Ökölre hát, házamból mind kihánylak. Prófétátokkal. — Nos, elő, legények.

STROOM (közbelépve): Megálljatok — nem jöttem én ide, Hogy nyílt erőszakkal kivánjak élni.

ISTVÁN: Csak mézes méreg —, gyáva cselszövénnyel.

STROOM: Eszmét hoztam, civilizációt Rendezni jöttem. Paradicsomot Állítani, melyben nyer mindenik, És senki nem veszt.

ISTVÁN: Különös dolog. De mondhatom paradicsomodról Nem nagy fogalmam. Hátha abban is Oly paradicsom-almák termenek, Melyektől a fog elvásul s csodáljuk, Ádám apánk mért adta értök üdvét. De elmegyek, hogy mérgemet kifújjam. (El.)

UROS: Most szólhatunk, hogy elment az öreg. Mondd, mit nyerünk mi; hogyha hozzád állunk?

JANÓ: De jól igérj, másképp nem alkuszunk, Nem rossz dolgunk volt, azt elhiheted, A te kegyedre épen nem szorultunk.

STROOM: Hagyjátok a ház gondjait reám, S várjátok békén a nagy dolgokat. Ím, mindeniknek hoztam egy ereklyét. Ez amulett az üdvnek záloga, Nyakon hordjátok, és megjő gyümölcse.
(Az amuletteket szétosztja.)

CSELÉDEK: Az alku áll.

STROOM: Fogjunk tehát dologhoz. Jerünk a házba, nézzük a leltárat.

(Mind a házba mennek. István visszatér.)

ISTVÁN: Folytassuk most az értekezletet. — Itt senki sincs, jerünk tehát utánok. Mi az, bezárva? Hej! Eresszetek be!

STROOM (az ablakon): Ki háborít házunkban?

ISTVÁN: Hát a gazda. Alkudni jöttem.

CSELÉDEK: Későn, megvagyon már.

ISTVÁN: Hirem nélkül. — Felgyújtom ezt a házat Ördög, pokol — ki itt az úr kivűlem?

CSELÉDEK: Add meg magad. Hisz minden jókat ígér. Magadnak téssz kárt, s minket is megölsz, Várj türelemmel.

STROOM: És bízzál szavamban Te léssz az úr ezentúl is, barátom, Csak azt ne bánd, hogy én parancsolok.

ISTVÁN: Ha úgy van, lássuk hát, mit tudsz mutatni. Sokat igérsz civílizációddal, Meglátjuk, jóllakunk-e mind belőle Avagy csak úgy, miként a kócevő. — Légy hát intézőnk, Istenem segítsen, Ha jól megy, én csak gondomról tevék le.

(Svábbogarak jőnek hosszú menetben úti málhával, porontyokkal, s ablakon, ajtón a házba mennek.)

KAR (a svábbogarak):

Strófa
Dicsérünk, mester, aki nékünk
Ma ismét új házat szereztél!
Hiven járunk el ügyeidben,
Befurakodva minden zugba,
Mi, a civilizációnak
Ellentállhatlan hordozói.

Miután kiűzték István gazdát a házából a kutyaólba, új, ismeretlen adókat kért a civilizátor:

ISTVÁN: Honnan győzzük ezt? Szegénységünktől ennyi nem telik. Inkább kérnénk kevesb kormányzatot, Hogy nékünk is maradjon valami. —

STROOM: Nincs ám, mivel henyék vagytok nagyon, Csak úgy dolgoztok, hogy megéljetek; De én mindenre jó adót vetek, Mentől nagyobbat, s hogy megéljetek Még orrotokkal is kell túrnotok A földet. Így virul fel az ipar.

ISTVÁN: S mi hasznunk, hogyha többünk nem marad, A munka nem nagyon kedves mulatság.

STROOM: Nekem lesz hasznom, s nektek károtok nem, Ön zsírotokban fuldokoltok úgyis,
De én hoztam civilizációt, S egy érvágás egészséges leend.

Azonban István javait nem a lázadóknak, hanem segédeinek, a svábbogaraknak szánja.

JANÓ: S hát az adó kinek zsebébe megy?

UROS: Mondd, mit kapunk belőle?

STROOM: Nyugtatót.

UROS: S a pénzt?

STROOM: Segédeim a kormányzatban.

MITRULE: Leszünk segédeid.

STROOM: És ki dolgozik? Tán én? Nekem hivatásom nagyobb, Te szánts, te vess, vannak nekem segédim.

Ha Madách valamely nyugati nyelven írt volna, bizonyosan ismertebb lenne a világban. A Civilizátor története jó száz évvel előzi meg Orwell Állatfarmját, de azzal szemben optimista a vége. Madách drámájában a gazdaságban lakói emberek (a nemzetiségek) rájönnek, hogy István gazda alatt jobb volt, ezért elűzik Stroomot, a civilizátort, és visszahívják Johnest, azaz István gazdát.

MITRULE: Maradtunk volna bár a réginél, Sajnálni kezdem régi uramat.

A megbukott civilizátor ellen végül a szolgái, a svábbogarak is fellázadnak, és cserbenhagyják:

KAR: Csinálunk mi a te stratégiádra! Ments meg, vagy kamra, pince odavan.

Így a magára maradt és lebukott civilizátor alkudozni kényszerül:

STROOM: Kössünk hát békét. Én önkénytesen Lemondok minden címem- és jogomról,
Csak hagyjatok, hogy kenyerem keressem.

De hogy mit is gondolt a civilizátor szándékainak őszinteségéről Madách, azt mutatja, hogy egészen csak egy újabb hatalomtechnikai fogásnak tekinti.

STROOM: Hagyj csak most békét, aki kettőt boncol,
Az alaposan egynek sem felel meg.
És innen jő a félszeg művelődés.
Aki csizmát varr, az csiríz legyen
Utósó ízeig, mi gondja másra.
Ki a holdat kutatja, e világra
Ne légyen gondja, és aki tanít,
Őrizkedjék akármit is tanulni.
Csak egy van, mit mindennek tudni kell,
Adót fizetni engedelmesen.
Így készül a derék sok szaktudós.

…

STROOM: Legyen buta, csak jó polgár legyen.
Ki mondja azt, hogy a lángész szükséges?
Az államban eszünk nekünk elég van
S gondoskodunk eléggé a tömegről.
Annak nem is kell a fej, csak azért,
Hogy sógorom, a kalapos megéljen.
Aztán ne hidd, hogy úgy lesz csak buta,
Ha a színházban készül. Gondoskodtunk
Már oly rendszerről és oly eszközökről,
Hogy készüljön bár a Sion hegyén,
Butává nemesül. Hidd el nekem. —

A francia forradalom és a felvilágosult abszolutizmus rohamai elég volt Madáchnak, hogy lássa azt, amit a nyugati értelmiség még Lenin és Sztálin után is vonakodott felismerni: a gátlástalan politikai realizmus a civilizátor lényege:

STROOM: Az oltott gazság már politika, Mint oltott vackoralma. Érted-é? Politikát választok, amilyen kell, Van nagyszerű, van síma, kétszinű, De ollyan nincs, mely nem volna szabad.

A történet hasonlatossága bármilyen mai helyzethez, és bármely karakter hasonlatossága valamely mai szereplőhöz csak a véletlen szüleménye? Vagy a civilizátorkodás egy kétszáz éves átok rajtunk?

Könyvhéten voltam

Könyvnap 1936-ban

Az egyetlen plein air rendezvény, amin évek óta részt veszek, a Könyvhét. Könyvhétre járni jó dolog is, meg nem is. Jó dolog, mert szeretek tobzódni és megszédülni a bőség zavarában. Fontoskodva tépelődni a költségvetésen (mit és mennyiért), és közben fel-alá járkálni. Idén kevesebb volt a szertartásosság, mert tudtam, hogy John Lukacsnak megint most jelent meg kötete. Szóval azt vettem meg, és a Brown atya sorozatból kettőt.

Rossz dolog, mert úgy tűnt, idén már nem jelennek meg azok a könyvek a modern magyar baloldalról.

Kérdem a Teákat (szamovárból töltöget a csészékbe): kimennek – nem mennek? vesznek – nem vesznek? mit – hol?

Tea-úton

Körülnéztem on- és off-line a honi tea-világban. Virágzik, főleg a Székesfővárosban. Mondjuk ki, divat a tea, ami kicsit rosszul esik apám fiának. Divatos connoisseur-nek lenni?! Na neeee....!

Mindenesetre mindenféle kütyük kaphatók már, és egész komoly kereskedelmi infrastruktúra épült a teára is.

Úgy látom, kétféle teázó van. Az egyik a keleties kultúrát árulja, és a teát a keleti egzotikus feelinggel adja el. Ezekben a teázókban jellemzően nincs szék, csak párna, kis asztalok, és 30 felett idétlen ott ücsörögni, 40 felett pedig már lehetetlen.

A teázók másik típusa könyvet árul, és a teát a kultúra egzotikus feelingjével adná el. Itt székek és asztalok vannak, a falak mentén jellemzően könyvespolcok, programok jeles értelmiségiekkel kultúrsznoboknak. Itt csak a kényelmetlen székek miatt nem lehet sokáig ücsörögni, bár a teázók mindkét típusa a ráérősség, az otium hangulatát sugallja.

De az uralkodó stíl az előbbi. A teát benyelte a bio-bigyó New Age: a mágia, ezotéria, okkultizmus, tarot, bonsai nem kicsit zavaros és felszínes világa. Az utóbbiban esetleg szakállas liberális megmondókkal, esetleg a nácizmus elől a kultúra Akropoliszába menekülőkkel találkozhatunk. Ezért, fájdalom, maradjunk a magunkéban.

Az elrabolt Trianontól a Belvedere palotáig, majd vissza

Nagy Trianont XIV. Lajos, a „Napkirály” építtette Versailles-ban. Olyan palotának tervezték, ahova a királyi család elvonulhatott versailles-i kastély zaklatott élete elől. Nevét egy Delft-ből származó porcelán ékítményről kapta. Ki gondolta volna, hogy ez a Németalföldről hozatott dísz egykor majd egy kelet-európai ország népe kissé patetikus emlékezésének kölcsönzi nevét?

Marie Antoinette hamlet-je Versailles-ban.

XIV. és XV. Lajost követően jött el azon egzisztenciák ideje, akik tisztességesen kinyírták a királyokat, hogy szépen felépített palotáikba belefészkelhessenek a szabadkőművesek. (Nem, Uraim, ez nem Drábik János írása. Szabadkőművesség volt, sőt van is). A XIX. századot lezáró I. Világháborúban azon hatalmak győztek, amelyeket ez a háttéruralom tartott kezében. A győzelmet követően felszámolták a monarchiákat, területüket pedig felosztották — részben mesterségesen létrehozott, azóta háborúval és háború nélkül felbomlott országoknak ítélve —, egykori határaikat jelentősen megrövidítve. Főként az Osztrák-Magyar Monarchia, e többnemzetiségű, több kultúrájú birodalom felszámolása és egymással szemben álló részállamokra való feldarabolása volt fájdalmas. Még a győztes oldalon hadba lépett Oroszország is Lvov herceg feat. Kerenszkij karmában, majd az októberi forradalom örvényében találta magát, ahogyan Magyarország is előbb Károlyiék kezében, majd — hasonlóan Bajorországhoz — szovjetköztársaságként végezte... volna, ha nincsenek ellenforradalmárok a világon. Az ellenforradalmat Oroszországban sajnos nem sikerült átvinni Vrangel báróéknak. Pedig a világ nem csak a bolsevizmustól szabadulhatott volna meg ezáltal, hanem talán még Katyń-tól, Hirosimától és Nagaszakitól is.

A Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) félhivatalos emblémája

Kár, hogy Magyarországon e szép és ártatlan palota neve a szabadkőművesség békefirkálmányaival kötődött össze — ezek a diktátumok olyan politikai kényszerhelyzetet hoztak létre az immár bolsevizmus által is fenyegetett kontinensen, amely – az idő rövidsége mindenképpen elgondolkodtató — mindössze 19 évre rá egy újabb, minden eddiginél hatalmasabb konfliktus kitöréséhez vezetett. E konfliktusban pedig Magyarország azon országok oldalára állt, amelyek létrehozták az Antikomintern paktumot, s amelyek biztosították Magyarország területi integritásának két részbeni — józan alapokkal bíró — helyreállítását. Ez egy másik palotában történt, a Monarchia szempontjából emlékezetes Belvedere-ben, Bécsben.

Míg a zsidóság helyzete és szerepe e korszakban a lehető legvitatottabb tematikumát képezi a történészi vizsgálódásoknak, addig mi most e szempontot — tudván, hogy a maga komplexitásában nem elhagyható — elhagyjuk.

A Belvedere, az 1938-as I., és az 1940-es II. bécsi döntés helyszíne

Mindössze annyit jegyezzünk meg, hogy egy nemzet nem határozhatná meg magát egy negatív történelmi esemény helyszíne nevének transzparenssé változtatásával, keresztre rajzolásával (ami különben is egészen logikátlan), patetikus ismételgetésével. Nagy-Magyarország elveszítésének, feldarabolásának egyáltalán nem örülünk, és megértjük az ezzel kapcsolatos (főként korabeli) fájdalmat. De amit sokkal inkább előtérbe kellene helyezni, az valami más: elsősorban a Monarchia halálának nem örülünk, amely Monarchia királyi házának még az egyébként Masaryk-hoz hű Čapek is lerótta tiszteletét.

Ma a legtöbb, amit tehetünk, kedves Hölgyeim és Uraim, a józan nosztalgia, a szépségekről való szándékos és rendszeres álmodozás, és az új geopolitikai tervek, valamint politikai elvek, stratégia és kommunikáció okos, türelmes és széles látókörű kialakítása.

*

Tea Trianonban

Szent Eutrapelia

Túl a tapasztalaton és az észen

Humoros népek vagyunk, de legalábbis törekszünk rá.

A vicc egy tapasztalat-sziget, egy sajátos tapasztalási mód, amiről tudjuk, hogy nem a hétköznapi valóság, nem kell komolyan venni. Ezt lehet előre is jelezni, de lehet a legkomolyabb arccal is viccet mondani, ahol a hallgatónak kell rájönnie, hogy ez nem komoly, hanem tréfa. Ahogyan a vallási tapasztalás elmagyarázhatatlan, hiszen a nyelvünk a köznapi valóságunkhoz köt, úgy a vicc is. A humor nem logikus, a megértése sem az, és tudjuk mit ér, ha el kell magyarázni (azt, amit nem lehet).

Ma a humor inkább reakciós. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen a baloldaliaknak vagy liberálisoknak humora, de ha néha van is, csak a saját filozófiai előfeltevéseiket félretéve tudják megmagyarázni. A humor ugyanis nem racionális, és nem is tapasztalati. A humort Arisztotelész, Platón, Quintilianus, Hobbes felsőbbséggel magyarázta: a felsőbbségérzet miatt nevetünk, a kiválóságtudat érzékelése a humorérzet. Spencer, Freud a megkönnyebbüléssel magyarázta a humorérzetet. Azonban a ma legelterjedtebb magyarázat Hutchesoné (Reflection upon Laughter), aki szerint a humor az inkongruencia észlelése.

A humor nem onanizálás, nem hatástalan és értelmetlen cselekvés. A tréfálkozás sajátos tevékenység: a tréfálkozó és a közönsége közt hallgatólagos egyetértést (sensus communis) előfeltételez – ennyiben a viccelődés közösségépítés, mindig csak az insidereknek szól. Ugyanakkor hasonlóan a fantáziához és a költészethez a humor felszabadít, és ezzel képes megváltoztatni a helyzetet. A tréfa azzal szabadít fel, hogy valamilyen ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Kilép az immanens, a testi érzékelés világából. A humor megmutatja a valóságunk és magunk korlátolt voltát – a humor transzcendálja az egyént.

Ezért ellentétes a humor a racionalistákkal, akik szerint az emberi világ tökéletessé tehető, minden racionálisan megérthető és megmagyarázható. A humor antitotalitárius. Tudatosítja a világunk tökéletlenségét és egyben fel is készít a tökéletlenségekkel való együttélésre: annak elfogadására, hogy az alapvető dilemmáinknak nincsenek megoldásai. A jó élet félmegoldásokból áll, kompromisszumokból a racionális igazságok és szép eszmények félretételéből, a kisebbik rossz választásából, és az emberi ostobasággal, korlátoltsággal való együttélésből. A humor a teljes és gyökeres lázadás hiábavalóságáról is szól. A humorérzék a transzcendenciához kapcsol minket, a humorosakat, aminek leglátványosabb testi jele a kacagás.

A humor hasonlatos a vallásihoz, mindkettő egy enklávé, és mindkettőben a transzcendenciát tapasztaljuk meg. A vallási tapasztalás esetén a transzcendencia valamilyen, a köznapi életben nem megragadható értelmet mutat, míg a humor transzcendenciája a köznapi élet értelmetlen voltára utal. Mindkét esetben az ember képes kilépni az aktuális helyzetéből és jelentéseiből, előfeltevéseiből.

A transzcendencia kreatív, és nem mindenki az, mint ahogyan nem minden ember egyformán képes vallási tapasztalásra vagy a humor tapasztalására. Ezek adományok. A transzcendencia megtapasztalásának lehet és gyakorta van is noétikus, megismerő, értelemadó jellege – még akkor is, ha nem tudjuk szavakban megfogalmazni: egy példázat vagy egy anekdota, vicc jobban feltárja az köznapi élet értelmét vagy értelmetlenségét, mint tucatnyi roppant komoly és alapos értekezés.

A transzcendencia megtapasztalására szerencsésebbek képesek izgató szerek nélkül is, van hitük és humorérzékük – bár diktatúrák azt jobban büntették, mint a hagyományos tudatmódosítókat. Ugyanis a transzcendencia – így a vallás és a humor is –, leértékeli az érzékszervekkel megtapasztalható világot.

A transzcendencia mai, nem-teológiai megközelítése szerint: az immanens világban pontosan az emberi tapasztalatokban találhatóak a transzcendencia jelei. (Kálvin – sensus divinitatis) Peter Berger szerint a rend észlelése, a játék, a remény és a kárhozat megtapasztalása mellett a humor – a helyzetek ellentmondásainak felismerése, az emberi élet ellentmondásos voltának felismerése – ilyen, transzcendenciára utaló jel.

Megelőzendő a felesleges köröket: vannak humortalan hívők, de a humor hiánya inkább a konformizmussal jár együtt, ami ma a szekularizmus valamilyen fajtájának elfogadását jelenti. De viccelt-e Jézus? Némelyek a szent iratokhoz is a humorban vélik megtalálni a kulcsot. Az egyik gyakorta idézett történetben a farizeusok megkérdezték tőle, hogy fizessenek-e adót. (Máté 22. 15-22) Mire Jézus megkérdezte őket, van-e náluk pénz. És adtak egyet, pedig nem lehetett volna – a császár képmása miatt. Majd a sokat idézett mondat: Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek. Arról nem tudunk, hogy visszaadta-e. El is rakhatta.

A vallás felszabadítja a lelket, mint a humor. A fenséges és humoros egyaránt meghökkentő, lényege a szabadság, spontaneités, meglepetés. Ez az írás egyik sem.

Van aki azért él békében a világgal és önmagával, mert nem ismeri fel az ellentmondásait, mint Hans Hansen, és van aki azért, mert a vallás és a humor révén az élet ellentmondásaiba tekint be. A humorérzék is adomány. Az ellentmondások elfogadása a világban és magunkban adomány.

(Folytatjuk)

Állást foglalok

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar