Egy szál izévirág (avagy miért nem vennék autót Szabó Lőrinctől)

A fordító ugyebár az az ember, aki nekünk, egynyelvű bennszülötteknek, elhozza a külföldinyelvű szerzők üzenetét. Az ember, amíg egynyelvű bennszülött, önkéntelenül is megbízik a fordítóban. Mert a fordító okos. Mert a fordító ért külföldiül, mi meg nem. Mert a fordító nevét nyomtatásban látjuk a vers végén, a sajátunkat meg kézzel írva a füzetek meg a tankönyvek vignettáin. Mert a fordító művész, netán költő.

Ráadásul a fordítás bizalmi dolog. Az olvasó nem ismeri az eredeti nyelvet, és ki van szolgáltatva a fordítónak, akit hiteles tolmácsnak gondol. A költészet képeit és metaforáit le lehet fordítani, a vers készen van, az eredeti költő már megcsinálta: a fordítónak a feladata másodlagos, hiszen neki csak tolmácsolnia kell. Kellene. Nem átírnia, átfazoníroznia, hanem visszaadni az eredetit.

Van egy eléggé ismert verse William Wordsworth-nek. A lírai én sétál, valamikor az 1790-es évek végén, és egy tó partján, a fák árnyékában meglát egy ragyogó virágmezőt. Annyira szépek a virágok, hogy olykor fel-felidéződik az emlékezetében. A magyar olvasók Szabó Lőrinc fordításában ismerik (középiskolás szöveggyűjteményekből, például). És ezért nemigen tűnik fel nekik a hamisítás. Nekem is csak jóval később tűnt fel. Az első két versszak így szól:

I wandered lonely as a cloud

That floats on high o'er vales and hills,

When all at once I saw a crowd,

A host, of golden daffodils;

Beside the lake, beneath the trees,

Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine

And twinkle on the milky way,

They stretched in never-ending line

Along the margin of a bay:

Ten thousand saw I at a glance,

Tossing their heads in sprightly dance.

Ha angolul értünk, elég egyértelmű a költői kép. A szöveg (nevezzük „eredetinek”) sárga, “daffodil” nevű virágokról beszél. Ezt a virágot magyarul és németül nárcisznak nevezzük: szép tavaszi virág, mindenki ismeri, mérget tartalmaz és talán egy lábnyira nő meg.


A vers szerint sokezer ilyen aranyló virág táncol a szélben. Ami egy nagyon szép és erős kép (már amennyiben az olvasónak van érzéke a természeti és költői képekhez): a nárcisz feje ugyanis általában lefele csüng a szárról, a sárga virág pedig kontrasztot ad az árnyékban. Egy mező daffodil valahogy így néz ki (wikipaedia-kép, Angliából):


Szabó Lőrincnek nem mindenhez volt érzéke. Jelen esetben például a költői képhez és a biológiához se. Az eredeti nagy, sárga virágmezőjét nehéz félreérteni, a “daffodil” jelentését pedig ki lehet szótárazni. A fordítónak nem ment. Mi lesz a versből? Ez:

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, —
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

Vagyis egyrészt egy lesz egy zavaros kép, ahol sárga virágok helyett kapunk valami zavaros színű virágokat. A rossz fordító megpróbálja az angolul nem olvasó olvasót meggyőzni arról, hogy a virágok tűzszinűek, tüzesek, lángolnak, de azért aranyszínüek is.

Tegye fel a kezét az, aki szerint a tűz sárga. Mármint sárga-sárga. Nem narancssárga. Igen, tudjuk, fémsókkal meg alkálisókkal lehet sárga lángot csinálni, meg lángfestést, de a tűz köztudottan piros.

Másrészt: a virág is meghamisítódik. Magyar nyelven létezik olyan virág, hogy tűzliliom. Egy narancssárgás-pirosas virág, két-három láb magas (nálam három), és angolul “fire lily” a neve (lilium bulbiferum, Feuer-Lilie, innen a kép). Sajnos nem “daffodil”. A tűzliliom egy stramm, merev szárú virág, a feje nem konyul le (csak ha elfonnyad). Ezt a virágot megmozgatni jóval erősebb szél kell, mint a nárciszokhoz.

Nem nehéz belátni, hogy itt két, különböző fajtájú és színű virágról van szó. Ha ragaszkodunk az „eredeti” pre-posztmodern fogalmához, akkor azt is mondhatjuk, hogy az eredeti a sárga nárcisz, a másik meg valami félreértés, csúsztatás, kamu, rizsa, púder. A két virág két egészen más költői képet épít fel. Amelyeknek semmi közük egymáshoz.

De akkor mit csinált Szabó Lőrinc? Egyszerűen meghamisította az eredetit? Vagy fabrikált egy verset, amit Wordsworth ihletett, és ezért hommage-ból Wordsworth nevét írta a vers fölé, magát meg fordítóként prezentálta? Nem ismerte a virágokat és a színeket, és jóhiszeműen tévedett? A döntést és a további találgatást az olvasókra bízom. „Aki kevésen hű” — de aki még ezen a kevesen se?

Korunk hőse

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Budapest hősi védőinek emlékére

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. —”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, — ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán — no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, — rövid az eset —;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit — ezért öli bú —
Vele halni meg, ócska ruhába'!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Gusz, a színházi macska

Gusz a színház kapujába' vár.
Neve, mondhattam volna már,
Aszparágusz. S ez komplikált,
Nevéből hát a Gusz kivált.
Gereblye-sovány, bundája se dús,
Tappancsa remeg, paralitikus.
Elegáns cica volt annak idején,
Már nem fél tőle patkány, sem egér.
Egykor virult s elhervadott,
Pedig nagy hírre jutott.
Barátai közt klubban pihen
(A szomszéd kocsma mélyiben).
Ő szórakoztat, más fizet.
Mond hajdan esett történeteket:
Sztár volt, első-vonal-beli,
Fellépteté őt Irving s Tree,
S amikor döntő sikerét kifogta,
A karzat hétszer kinyávogta,
De mégis legnagyobb szerepe
A Tűzfagyhegedű Ördöge.

Mesél: „Minden jót eljátszottam,
Száz tirádát betéve tudtam,
Improvizáltam, bűvészkedtem,
És zsákból macskát eregettem,
Játszott fark-csóvám, gerinc-ívem,
Egy óra próba, s rendbe minden.
Nyávogásommal szívhez szóltam,
Ha főszerep, ha jellem voltam.
Ültem kis Nellnél ágy-szegélyen,
Himbálóztam harangkötélen,
Pantomimban se maradtam hoppon,
Voltam macskád, ó, Dick Whittington!
De életem legfőbb szerepe
A Tűzfagyhegedű Ördöge.”

S ha részesül egy pofa gin-ben,
Elmondja, mint volt az East Lynne-ben.
Egyszer Shakespeare volt műsoron,
Épp egy cica kellett, bizony!
S tigrist játszott — győzné ma is —,
Volt kergetés, csatorna is.
De torka ma is könnyen kiad
Dermesztő szellem-hangokat.
Egyszer sürgönydróton tipegett,
Égő házból mentett gyereket.
S szólal: „Hanyatlik a mai cica,
Más volt, amíg Viktória
Uralkodott: fegyelem ám!
S ma? — büszkén ugrálnak karikán.”

És mancsával mosakodva szólt:
„A színház nem az már, ami volt.
Modern előadás? no de
Kérem! akármi felérhet-e
A titokzatos villanással,
Mikor történelmet csináltam,
Mint Tűzfagyhegedű Ördöge.”

Thomas Sterns Eliot: Gus, the Theatre Cat (1939),
Weöres Sándor fordítása

A „heteroszexualitás” és a „homoszexualitás” kapcsán

Manapság a femininizmus, a régebbi vágású feminizmus és a günekokratizmus társadalmilag teljesen megszokott és támogtatott magatartás, nézőpont, attitűd. A házasság és ezzel a kapcsolatok „liberalizációja” ún. állami és ún. egyházi szinteken egészen extrém irányokat vett a nyugati világban. Ezek közé tartozik két férfi vagy két nő „házassága”, különféle transzszexuális megnyilvánulások, egészen olyan extrémitásokig elmenően, hogy két „nő” két „férfivá” operáltatja-hormonkezelteti magát, hogy aztán mint „férfi” homoszexuálisok „házasodhassanak” össze. (Gyengébb idegzetűek ne tekintsék meg.)

Mindez az Egyenlőség nagy mítoszába tartozik. A valóság azonban nem egyenlősít. Egyenlőségre születni kellene, azonban liberálisék szerint a nagybetűs Természet vak, konzervatívok szerint viszont ebben a „vakságban” valami mégiscsak megnyilvánul. A nemi kérdés lényeges, hovatovább az egyik leglényegesebb az ember egzisztenciája szempontjából, mert az egész emberi egzisztencia erre épül, nem csak testi, hanem lelki és szellemi szinteken is.

Az alapvető vonzás a férfi-nő vonzás. Minden más csak ennek variációja, tükörképe. Ahogy Buji Ferenc zseniálisan megjegyezte, „homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs is. Mert határozottan ki kell jelentenünk, hogy homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs! Kizárólag heteroszexuális kapcsolat van. Hogy heteroszexuális kapcsolat minden nemi viszony prototípusa, azt éppen a homoszexuális kapcsolat mutatja: itt ugyanis — legalábbis az igazi homoszexuális kapcsolatban [...] — az egyik fél mindig kénytelen felvenni a női szerepet, míg a másik a férfi szerepet, s egyúttal a nemi dominanciák is megjelennek: a férfi avagy a férfit játszó nő a domináns, míg a nő avagy a nőt játszó férfi a passzív. Ilyen módon a homoszexuálisok mindig kénytelenek úgy csinálni, mintha heteroszexuálisok lennének — ugyanis minden nemi kapcsolat és vonzás alapja a nemi sarkítottság, ami viszont szükségképpen a férfias és nőies jelleg feszültségében fejeződik ki.” (Buji Ferenc: A homoszexuális propaganda.)

Korunk femininizmusa, feminizmusa és a günekokratizmusa pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy erre a sarkításra képtelen, s már csak az uniszex avagy „női” (feminin) nézőpontot veszi fel (minden más valamiképp a „deviáns” kategóriába szorul). Ki lehet jelenteni, hogy aki homoszexuális, az tulajdonképpen nő. (Kapcsolódó — a cikk címének sugalmazásával egyébként nem értek egyet: a többség toleráns a férfi homoszexuálisokkal szemben, a leszbikusokkal szemben pedig leginkább érdektelen.)

Érdemes tehát megfigyelni a házasságkötés liberalizálásának irányát: két férfi vagy két nő már összeházasodhat, de egy férfi és több nő már nem. Pedig a házasságban nem a „párocska-érzés” ratifikálása volna a lényeg, hanem a férfi-női polaritás egyesítése.

Buji következtetése ismét zseniális: „Nem minden jelentőség nélküli, hogy a szexuális forradalom kérlelhetetlen propagandistái, akiknek figyelme egészen a homoszexuálisok gyermek-örökbefogadásáig kiterjed, miért feledkeznek meg az egyik legmasszívabb szexuális taburól: a többnejűségről (poligínia). Ugyanis komoly jelentősége van annak, hogy miért éppen a többnejűség, ez a valóban hagyományos tabu az, amelynek ledöntése érdekében egyetlen szót sem lehet hallani. A többnejűség tiltása ugyanis mind vallási, mind pedig jogi alapon teljesen indokolatlan, sőt tarthatatlan. És mégis, propagandistáinknak eszébe sem jut, hogy szavukat felemeljék a szabadság e korlátozása ellen. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ennek oka a többnejűség erősen patriarchális jellegében keresendő, és a patriarchális szemlélet erősödését a modern kultúrában éppen propagandistáink kívánják a legkevésbé. A többférjűségért (poliandria) alighanem szívesen felemelnék a szavukat, viszont jól tudják, hogy a többférjűségért való harc nem volna elválasztható a többnejűségért való harctól — s ugyanakkor azt is tudják, hogy a többférjűségnek semmiféle perspektívája és vonzereje nem lenne a modern világban, ellenben a többnejűség lehetőségét sokan kihasználnák. A liberális elvekből kiindulva tehát nagyon is indokolt lenne a poligámia érdekében harcot indítani, hiszen ennek — a homoszexuális házassággal ellentétben — még vannak hagyományos gyökerei is (a többférjűségnek is!). Hogy ezt mégsem teszik, az éles fényt vet a közvélemény mélységesen manipulált voltára.”

(Abban egyébként nem vagyok biztos, hogy a többférjűségnek ne lennének perspektívái a modern világban, mivel a modern férfiakban a femininitás olyannyira túlteng, hogy sokan közülük tulajdonképpen még erre is kaphatók volnának — ami azt jelenti, hogy a többférjűség valamiképpen úgy nézne ki, mint a többnejűség: a nő lenne a férj, a „férfiak” pedig a feleségek.)

Teapot and Coffin

Stickyrice fotója valahol Vietnamban készült.

Kossuth Lajos azt üzente...

„A szabadkőművesek Cincinnati 133. sz. páholya érdemes főmesterének, felügyelőinek és testvéreinek.

Alulírottak alázatos kérelme azt bizonyítja, hogy miután hosszú idő óta kedvező véleménye volt az Önök ősi intézményéről, vágyódik arra, hogy mint tag felvétessék, ha erre érdemesnek találtatik.

Mivel száműzött, a szabadság ügye miatt nincs állandó lakóhelye; most Cincinnatiban tartózkodik; kora 49 1/2 év; foglalkozása visszaszerezni hazájának, Magyarországnak nemzeti függetlenségét és más nemzetekkel együttműködve megteremteni a polgári és vallásszabadságot Európában.”

(Forrás)

Fenti dokumentum alapján néhányan (akik egyáltalán hallottak Kossuth Lajos, a liberális ikon szabadkőműves voltáról) azt hiszik, hogy Kossuth Amerikában lett az „ősi” szervezet tagja. Valójában ez tévedés, Kossuth a bomlasztást már jóval korábban megkezdte, 1827-ben kelt ügyvédi oklevelén például már nem szerepel a címerpajzs felett a korona. Ez csupán egy jelzés, sokkal érdekesebb, amit Thoma Mihály Ágostonnal kapcsolatban olvashatunk:

„Az 1840-es években, a Tisza szabályozása kapcsán német területre utazik, Fürthben belép a szabadkőművesek közé. 1848-ban, a szabadkőművesség hosszas hatósági tilalma után, a forradalom és szabadságharc alatt alapította meg a „Kossuth Lajos, a dicső fény hajnalához” páholyt, melybe Kossuth Lajos is kérte felvételét. A páholynak ő lett volna a mestere, de az osztrákok [pontosabban a császári-királyi seregek — L.] pesti bevonulása miatt elhalt a kezdeményezés. 1848 őszén a Kossuth Lajos vezette Honvédelmi Bizottmány megbízza, hogy fegyvereket csempésszen Belgiumból Magyarországra. Az ügyletet a Wodianer és fia cég finanszírozta. A fegyvereket viszont az osztrákoknak szállította le, ezért Pest magyar visszafoglalása után 1849-ben mint honárulót, távollétében vagyonelkobzásra ítélték. 1869-ben ismét feltűnik neve az ekkor már törvényesen megalakuló Magyarország Nagy Oriense Corvin páholyának tagjai közt.”

Javaslatok az MDF új logójára

Szörényi Levente már két új MDF-logót is tervezett, miközben felszólította Dávid Ibolyáék invader operettpártját a korábbi embléma elhagyására [—>1] [—>2]. Valamiért sajnos nem hallgattak rá, talán mert a korábbi szimbólum grafikusa, akivel a tulipános jelet közösen alkották meg (Szörényi — egybehangzó állításaik szerint — mint ötletadó szerepelt), még mindig hisz a Pártban.

Loxon már rég nem hisz az MDF-ben, és nem csak azért, mert alapvetően nem demokrata eszméket vall. Legutoljára 1992-ben érezte jól magát — politikai értelemben — Magyarországon, no nem az adott állapotok miatt, hanem mert a politikai vonalvezetés akkor még alapvetően jónak tűnt, legalábbis jobbnak, mint később bármikor. 1992-vel ez az alig kibontakozott és gyengének bizonyult folyamat is végetért, és onnantól lehetett tudni, hogy a „rendszerváltásnak” ezzel végleg befellegzett, jönnek vissza a vörösök. (Azt már egészen korán, a taxisblokád idején is látni lehetett, hogy az MSZP-n kívül is vannak erők — úgynevezett „radikális rendszerváltó” erők, akik súlyos eszközökkel szabotálják a rendszerváltást, de ez akkor még nem tűnt teljesen visszafordíthatatlannak. Itt jegyzem meg, sokan már a rendszerváltás előtt tudták, hogy az SZDSZ [finoman szólva] álradikális „polgári” erőket tömörít.)

No de pólyásoknak és óvodásoknak szóló bevezetésünk után, akik valószínűleg már csak a Fidesz épp nem harmatgyenge gazdasági és viszonylagnemzetibb négy évére emlékeznek, és nem élték át fiatalon 1989-1990 egyszerre emelkedett és megnyugtató légkörét — akár részben vagy teljesen irányított és/vagy kontrollált volt ellenséges erők által, akár sem —, inkább nézzük az új, Szörényi-féle logókat.






A folklór egyébként már korábban kitermelte a maga egyszerű nyelvén megfogalmazott, lesújtó véleményét Dávid Ibolya pártjáról, aki az MDF korábbi ellenségeivel feküdt össze:



Az kétségtelen, hogy az IDF (Ifjúsági Demokrata Fórum) sem lehet immár másnak a rövidítése, mint az “Ibolya Dávid Fantasies”-nek.

Nem elégedve meg azonban a fenti, kétségtelenül lényeglátó és szellemes tervekkel, Loxon is talált néhányat az interneten, amelyet javasol a jelen MDF-es pártvezetés számára alkalmazásba venni:

(My Dad's Friends)

És végül az eredmény:

(Micro-Enterprise Development Fund)