A lélek tüze

Szili Asszony karaoke-dala okán, gondolom, mostani zaklatott kedélyállapotunknak jól jön Bingeni Szent Hildegard, filozófus, költő és zeneszerző és nő egy darabja. Nem könnyű énekelni, de ez felemel. Sok minden olvasható már tőle, és ami fontosabb, hallgatható. Itt a zene, hallgassátok:

O ignis Spiritus Paracliti
(Babits Mihály fordítása)

Ó Isten lelkének tüze,
minden teremtmény életének élete,
szent vagy, ki a formákat élteted!
Szent, ki írral kened a törések veszélyét
s gyógyítva dörzsölöd a bűzös sebeket!

Szentséged szellője, szelelője,
szeretet tüzelője!
Ó zamat a mellekben, édes íz!
ki szíveinkbe átitatódsz az erények jóillatával.

Ó tiszta forrás, akiben példálózható, hogy Isten
maga köré gyűjti az idegent
s megkeresi az elveszettet.

Ó élet páncélja!
Ó egység záloga minden tagok között!
Ó tisztesség öve, áldj meg
és tégy boldoggá!

Erős pálya, lelki út,
ki áthatoltál mindenen
a magasságban,
a földi világban,
s minden mélység szurdokában:
mindenkit összekötsz és egybehajtsz.

Általad felleg árad, levegő
röpül, átivódik a kő,
vizek folyókat öntenek
és zöld pompát izzad a barna föld.

S te neveled a doktorok erényét,
akiket életükben a bölcsesség ihlete vidámít.

Dicsőség hát neked,
ki dicsőség hangja
s élet öröme vagy;
remény és erős becsület,
s fényességgel fizetsz!

HILDEGARD ZENÉJE

Hildegard von Bingen 77 egyházi éneket írt, s megkomponálta a történelem első zenei drámáját, melynek Az erények rendje címet adta. Önéletrajzi írásában így ír erről: „Isten és a szentek dicséretére korálisokat komponáltam és énekeltem meg, még ha sosem is tanulmányoztam a zenei jelölést, sem az éneklést.” Korának általános, jámbor zenéjével ellentétben rapszodikus érzelemmel tör ki az ő lírai beszéde; különleges dallamai két és féloktávnyi magasságba szöknek fel, virágzó futamokban szökellnek és kavarognak, melyeket az énekes csak nehezen bírhat szusszal. Himnuszainak költői látomása és tematikus motívumai áthatják alkotásainak széles gyűjteményét.

Hildegard mint középkori ember számára mindent felölelő fogalmat jelentett a zene: szimfóniája volt az Istent dicsőítő angyaloknak, a keringő égi szférák kiegyensúlyozott arányainak, a test és a lélek kifinomult összeszövődésének, a természeti teremtmények rejtett tervének. A saját legmélyebb felismerései felé mozgó, táguló, növekvő élet manifeszt folyamata volt, s a hangok mélységes egységéé, melyek itt e földön zengték Isten dicséretét. Az emberi művészet tökélyének szépsége, hangja, illata és virága volt. Hildegard írásaiban több mint háromszáz alkalommal használja a zenét spirituális igazságok megvilágítására.

Hildegard összes zenéjét egy A mennyei revelációk harmóniájának szimfóniája című ciklusba rendezte. A cím nemcsak zenéjének mennyei ihletettségére utal, hanem arra a helyre is, melyet sémájában a zene mint Isten dicsőítésének legmagasabb formája elfoglalt. Hitt abban, hogy naponta többször is letérünk az ösvényről, elvétjük utunkat, vagy a középponton kívül találjuk magunkat. A zene volt az a szent módszer, mely a legjobban képes behangolni az emberi természetet, újra a menny felé irányítani szívünket és visszaállítani minket Isten üdvös útjaira.

A „szimfónia” kulcsfogalom volt Hildegard gondolkodásában, és nemcsak a hangok és hangszerek összhangjában elnyert örömteli harmóniát jelentette, hanem az egység spirituális terét is, mely után mindannyian vágyakozunk, amikor énekelünk. Miközben éneklünk és zenét játszunk, egyesítjük az elmét, a szívet és a testet, begyógyítjuk a diszharmóniát, és itt a földön ünnepeljük a mennyeit. Hildegard szerint ez válik „opus”-unkká — az Isten szolgálatában végzett jó munka kivonatává.

Hildegard mint zeneszerző

Hildegard már gyerekkorát is kolostorban töltötte; zenei szempontból e korszak legfontosabb eseménye volt, hogy lehetősége nyílt részt venni az istenszolgálatokon. A bencések szabályzatának megfelelően naponta nyolcszor énekelték el a szerzetesek az istenszolgálatot; az éj közepén — két órakor — kezdték, s az este kilenc körüli utolsó órával zárták a kört. Hildegard minden harmadik órában szavak és hangok zenei összjátékát hallgatta. A zenész és tudós Christopher Page találóan fogalmaz, amikor megjegyzi, hogy Hildegard „nap mint nap a liturgia szavait énekelte és a latin Biblia szavait olvasta, mígnem emlékezete a legmélyebb, a legeltávolíthatatlanabb színárnyalattal kiszíneződött velük.” Látjuk tehát: Hildegard már korán belemerült a zenébe.

A nők kerengőjének két ablaka volt: egy a szabadba nyílt, egy pedig a templomba nyíló kis kórusra. Az apácák itt ültek és vettek részt a liturgiában a liturgia-ablakon keresztül. Hildegard ezen az ablakon át hallotta a zene formáját, silabizálta ki a nyolc hangnemet, és szívta magába szöveg és hang kifinomult összhangját. Az énekesek egy nagy, Graduale című kéziratos könyvből is olvashattak, melybe hangjegyek voltak feljegyezve. A nővérek minden nap énekeltek az istenszolgálat során, valamint az eucharisztia celebrálásakor. Ez azt jelenti, hogy az apácák majdnem négy órát énekeltek naponta. Hildegard, a zeneszerző számára ideális helyzetet biztosított a kolostor. Rendelkezésre állt a scriptorium, ahol tapasztalt másolók foglalhatták írásba zenéjét; egy tehetséges és gyakorlott közösség annak megszólaltatására; a liturgia pedig alkalmat nyújtott muzsikájának előadására.

Hildegard zenei formái

Hildegard zenéjének nagy részét az istenszolgálatra komponálta: liturgikus imádságra, mely nyolc kánoni órából állt. A szerzetes a nap folyamán nyolcszor kapott lehetőséget arra, hogy az idő sajátos létmódjában vagy szakában találkozzon Istennel. Az órákat az töltötte ki, hogy felolvastak a Szentírásból, továbbá zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. Négy fajtája volt a liturgiában használt zenei formáknak:

1) ANTIFÓNIA: ez képezi Hildegard műveinek legnagyobb csoportját. Az antifóniák általában egysoros (néha hosszabb) zenedarabok; szabadon komponált szöveg, valamint egy-egy zsoltár előtt és után énekelt dallam jellemzi őket.

2) RESPONZÓRIUMOK: ezek képezik Hildegard egyházi énekeinek második legnagyobb csoportját. Szabadon komponált szövegek, s a zenét egy-egy Szentírással kapcsolatos tanítás után éneklik el. Az ének gyakran váltogatja a szólót és a csoport válaszait.

3) SZEKVENCIÁK: ezt a zenét a hálaadó imádság és az evangélium közti mise során énekelték. Nagy képzelőerővel teli drámai darabok vagy költemények. Hildegard szekvenciái nem követnek verses sémát.

4) HIMNUSZOK: áhítatos darabok ezek, melodikus ismétléssel vagy anélkül.

Sajnos az egyik legszebb darabját nem lehet beilleszteni közvetlenül.


Hildegard von Bingen
O ignis Spiritus Paracliti... kezdetű szekvenciája
Latin nyelvű szövege és angol fordítása itt található

Update: The very best of Leskelődő's selection from H. v. B.

Reakciós dogmatika

Nincs mese. A magyar nép fiatalabb és idősb tagjai egyaránt magukba szívják a modernitásra oly jellemző dogmatizmust: a politikai tudás dogmákból áll, ezeket kijelölve meg lehet pontosan mondani mi a jó cselekvés, kik a szövetségesek és az ellenségek, és alapjában, minden fontos kérdés a dogmás összesimuló rendjében könnyen megválaszolható, ha alaposan megtanuljuk a dogmákat.

Az ujdondász reakciósok „természetes” módon dogmákat keresnek, mert a politikai tudást csak így ismerik; másrészt, mivel ezt várják el tőlük; harmadrészt, mivel a dogmák kéznél vannak. Az értelmiség szállítja házhoz azokat.

Az egyik ilyen kedvenc dogma a szabad piac, globalizmus, amit a jobboldalnak tulajdonítanak, és számon kérnek mindenkitől, aki virtigli/európaiértelembenvett konzervatívnak akar számítani.

Na most, a konzervatívokat nem, vagy alig érdekelte a gazdaság. A gazdaság domináns témává, ideológiai markerré a hetvenes években lett, elsősorban a neokonoknál. Akik globalisták és ideológusok, viszont magukat nem konzervatívnak hanem neokonzervatívnak nevezik.

Természetesen lehet érvelni a piac mellett, bár amikor a világ hatalmas pénzeket önt a piacpártiak zsebébe, akkor kevésbé hiteles ez az érvelés. Miképpen, nem érthető, hogy miért a vámpótlékot bevezető — azaz a szabad piacot korlátozó — Bokros Lajost tekintik a szabad piac hazai prófétájának?

Azonban a piac nem konzervatív dogma. Nem csak az elmúlt 200 év konzervatívjainál hiányzik a szabad piac kultusza, nem pusztán nem tekintették a szabad piacot a konzervatív gondolkodás sine qua non-jának, de jeles példák vannak a piac szabályozásának gondolatára a konzervatívok esetében. Ahogy pl. Burke nem szerette a francia forradalom spekulánsait, Disraeli és Bismarck jóléti szabályozásokat vezetett be, az 1945 utáni konzervatívok elfogadták a jóléti állam valóságát és — a retorikát leszámítva — a gyakorlatban Thatcher is elfogadta azt, a kereszténydemokrata-néppárti politika, általában a katolikus konzervatívok pedig mindig is a „szociális piacgazdaság” hívei voltak.

De Bush maga is egyetértőleg használta a compassionate conservative jelzőt, miképpen a kortárs amerikai és brit konzervatívoknál is jelen van az.

A neokonok kritikus lapja, a paleonak is nevezett, de az európai konzervatív — reakciós — és a déli libertárius hagyományokhoz sokkalta közelebb álló The American Conservative éppen most cikkez a Keynes-követő konzervatívokról.

A honi reakciósok dogmatikusok, számon kérik másokon kedvenc játékszereiket, kigúnyolják azokat mucsaiságukért. Pedig, mintha — mint rendesen — a mucsaizók lennének reménytelenül provinciálisok.

A konzervatívok sokszínűek. Mire jó ez a tájékozatlan magabiztosság? Hagyják meg a ballibnek, azokhoz illő.

Ha majd...

Ha majd nem az ábrák s a számok
kulcsára nyitnák a világot;
ha csókolva-dalolva többet
tudnak a lények, mint a bölcsek;
szabad élete lesz a világnak,
és visszaadják önmagának;
ha fény meg árny újra valódi
világossággá fog fonódni;
s versben, mesében írva látják
a lét örök históriáját: —
fölzeng egy titkos ige, és
az egész fonák lét semmibe vész.

(Rónay György fordítása)

Teakrata politikai gazdaságtan

Megborzong apámfia, hogy ezek a komancsok már megint/még mindig lopnak. Azonban ha túl vagyon az erkölcsi felháborodáson, akkor be kell látnia, hogy egy régi gyakorlat folytatódik csak a mai poszt-szocialista politikai kapitalizmusban.

Trockij et., összeveszve Sztálinnal, fogalmazta meg, hogy a létező szocializmus a kapitalizmus és a proltárdiktatúra/kommunizmus mellett egy harmadik típusú állam a XX. században. A létező szocializmusban ugyanis van tulajdon, de a politikai-irányítási vezetők, az új osztály kollektíve birtokolják a tulajdont. Tulajdonképpen teljesen mindegy, ki a vezérigazgató, ki a miniszter, az új osztály hálózata együttesen dönt és élvezi a tulajdonlás előnyeit. Trockij elvtársat megtalálta a jégcsákány, de ez a gondolata elterjedt: keleten Gyilasz, nyugaton pedig a trockista eredű jobboldal és később a nyugati baloldal kapta fel e gondolatot. A nagyérdemű Orwelltől ismerheti a gondolatot leginkább, de a kollektív tulajdonlást Trockij maga is élvezte élete végéig.

Azonban a szocializmus, a nagyszerű kísérlet sajna bedőlt. A volt uralkodó osztály „már nem tudott a régi módon uralkodni”, a tulajdon és a politikai uralom terén is konkurenciával kellett szembenéznie. A cél az volt, hogy a nomenklatúra, esetleg kooptálva néhány új tagot, megtartsa hegemóniáját. Ezt még liberális szinekben — nyöhehe — Bauer Tamás írta meg valamikor 1990-ben. És sikeres volt a projekt. Sikerült kialakítani az első 10 évben a politikai kapitalizmust, ami gondos kertészek esetén fenntartja magát, és az elmúlt 7 évben csak szüretelni kellett annak gyümölcseit.

Az ellenzék azon pampog, hogy Drasztikus vagy Baja urak és Lampert Mónika és a többiek mindenféle pozícióban feltűnhetnek a minisztertől az Elméleti Fizika Tanszék vezetőjéig, ha éppen annak lesz jelentősége. Az egyén — legyen világos — mindegy, a hálózat kollektívan birtokolja az országot, erőforrásait. Ezért is képes — szemben az ellenzékkel — folyamatosan „megújulni” a nomenklatúra: mindegy, melyik tagját állítja erre vagy arra a posztra, mindegy, ki az első ember. A hálózat/Mozgalom örök, de legalábbis annak hiszi magát.

A legkomolyabb kihívás, amivel szembe kell néznie, a saját működéséből fakadó kontraszelekció, az aggkori elhülyülés mellett a nemzedéki is. Ezért is kellett pl. 1990-ben kiegyeznie a „nem-ellenséges ellenzékkel”. Természetesen idióták mindenhol akadnak, de az ellenzékben a szelekció hiányából fakad az idióták felbukkanása, a nomenklatúrában pedig a megbízhatóság-alapú (kontra)szelekcióból.

A politikus és a „szakértő” szétválasztása talán Weber idejében értelmes volt, ma nem az. Szakemberré a politika (megbízhatóság) tesz, és a gazdasági vezető (a „szakember”) és a politikai vezető manipulációs technikája semmiben sem különbözik. A nagyvállalat és a tömegmédia politikai hátszéllel jöhet létre és működhet nagy haszonnal, ugyanakkor a hálózat igényli a tömegmédia támogatását és nagytőkéjét. „A szocializmus a bürokrácia uralma.”

Azt látjuk Magyarországon vagy a testvéri Oroszországban, (videó) hogy a nomenklatúra elment fodrászhoz és szabóhoz Londonba, fogadott néhány marketingestAmerikából — amint a gyermekei elvégzik a brit vagy amerikai egyetemeket, már ezekre sem lesz szüksége —, de a szofizmusok megtanulása nem takarja el, hogy egy dolog nem változott: az ország erőforrásainak közös birtoklása a hálózat tagjai által. Ebből a szempontból pedig teljesen érdektelen, melyik család kap egy-egy vagyont, amivel a család jóléte nemzedékekre megalapozható, vagy ki milyen címen (szakállamtitkár, tanácsadó, fb tag etc.) kerül fel a fizetési listára (civil list).

Egy kis aktuálpolitika, avagy sündörögjünk a rendőrség körül

Szép vasárnap délután volt, éppen Mr. Pharmacist-tal teáztunk, azután sétára indultam a városban. A Festetics utca és a Fiumei út sarkán azonban rendőrsorfal várt. Mögöttük, a távolban, szép csendben, fáklyákkal vonult a tömeg. Időnként valamilyen táblákat is vittek, de a sorfal által elzárt sarkon felgyülemlett egyre színesebb komplexumú várakozók számára ezek olvashatatlanok maradtak, minthogy háttal voltak. Bátorkodtam megkérdezni az egyik kékruhás személyiségtől, aki velem szemben állt, hogy megvédje az EMBERISÉGet a LEGNAGYOBB SZÉGYENtől: „Elnézést, tessék mondani, milyen felvonulás ez?” Válasza nemes egyszerűséggel így hangzott: „Nem tudom”. Nem is firtattam tovább, hátha még véletlenül értesülök valamiről.

Gyűltek, gyűltek a várakozók, s hamarosan egy másik frissen érkezett, hozzám hasonlóan kemény kötésű fiatalember is feltette a bonyolult kérdést a kis kopasz mellett álló nagy melák kékruhásnak (a száma 70xxx volt): „Megtudhatnám, milyen rendezvény ez?” A kielégítő riposzt nem maradt el: „Nem tudjuk”. A fiú persze türelmetlen, már-már erőszakos, sőt provokatív volt, nem úgy, mint én, aki világéletemben jógyerek voltam. Vissza mert kérdezni: „Nem tudják?” Replika: „Nem. Minket csak idevezényeltek”. Na, hát ezt végre megértettük. Őket odavezényelték, ezért nem tudják, miért állnak ott, mit őriznek és miért.

Hamarosan kiderült, hogy tényleg. đ:~o

A tömegből egy joviálisnak látszó, alacsony, kicsit görnyedt és meglehetősen erőtlen öregúr a rendőrsorfal felé igyekezett (tehát a vonulóktól visszafelé), láthatólag valamilyen vallásos eredetű fejfedővel és szemüveggel ellátva. A kék LEGO-figurák mögé ért, kedveskedve megfogta az egyik vállát, és két idős hölgyre mutatott a várakozók közül. Roppant udvariasan tudakolta, hogy bejöhetnek-e vele a felvonulásra. A LEGO-figura vacillált, majd azt mondta, megkérdezi. Addig is a többiek összezártak, míg ő távozott egy fém járműbe, ahol is feltehetőleg rádiótelefonon utasítást kért a központtól. Miután ezt megkapta, közölte a rabbiszerű kis vitraytamással, hogy nem. Az egy kicsit csodálkozott, és próbálta a hölgyeket mintegy átkarolva invitálni a kék angyalok között. Ám hiába, a rend szigorú őrének birtokában komoly parancs volt, így a hölgyek talán majd jövőre vehetnek részt a sétában.

Meg is fordult jólnevelt fejemben, hogy megkérdezzem, hogy erre a vonulásra lehet-e valahol jegyet kapni, mert szemmel láthatólag a Festetics utcából nem lehet csatlakozni hozzá, habár lelkem a szimpátia tüzében ég. A Credo-cafét meg sem kíséreltem a sarkon, főleg, hogy látszólag valami Karavánszeráj lett belőle. De ekkor egy visibiliter félroma-félmagyar párocska hímtagja azt találta mondani, hogy „Ezeknek semmi se jó, pedig már választottak nekik új miniszterelnököt. Még most is tüntetnek.” E szavak semmilyen hatást nem váltottak ki a néma várakozókból. Gondolom, mélyen elgondolkodtak, hogy „hát igen”, vagy hasonlók.

Ekkor már kifejezetten hiányoltam, hogy a Reakció TV nincs a helyszínen.

Felbátorodva az előző hangoskommentáron, megszólalt egy másik, nyúlszájú, vasalóállú várakozó: „Jehova Tanúi”. Erre egy kis derültség támadt.

Majd nem sokkal rá az előbbi férfiú így szólott: „Még a végén minket kezdenek majd lőni”, és fejhangon göcögésbe oldotta bizonyára valóságos kis aggodalmát. Ezzel a kis félénk monológgal nagyjából egyedül is maradt, pedig valószínűleg ez járt az emberek fejében: velünk szemben a rendőrség, és ezek a fakabátok nem tudják, mit őriznek (vagy tudják, de megtiltották nekik a beszédet). Jó taktika a felettesek részéről. Esetleg előtte kimosták az agyukat is ilyen halálfejesflakonos oldatban? Megigazították a frizut sünfésűvel? Ha mondjuk előveszem a telefonomat, hogy kamerázzak, rámszólnak? Kiemelnek? „Motoznak” egyet a testüregeimben? Zavarom a kilátást?

Mert hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Mögöttük vonul Izráel, száraz lábbal át a vörös tengeren. Mi meg, egyiptomiak, lemaradtunk.

Végülis egyszercsak Izráel átért a pusztába, utánuk hat- nyolcszáz rendőrautó és egyéb kísérők, motorok, mentők stb. Végre a rendőrsorfal elállt onnan.

Akkor visszafelé mentem a Fiumei úton, ott még mindig forgalomelterelés volt. Egy autós befordult, közben megállt, és üvöltözni kezdett a forgalomirányító rendőrrel: „Miért nem veritek már szét ezeket a huligánokat!” Mire a járdáról egy roma férfi kontrázott a vele tartónak: „Ilyen emberek kellenének ebbe az országba, én mondom neked” — célozva az öklét rázó autós pofára.

Tovább. Messziről hallom, hogy egy cigány nő üvölt a F. út elején: „Erre van pénz, mi? Erre tudnak költeni a Gordonék”. A végén már igazán nem tudtam, ki kicsoda és kivel van.

De érdekes volt ott állni, nekem is megfordult a fejemben, hogy majd egyszercsak lőni kezdik az értetlen várakozókat, mint valami provokátor csőcseléket. Végülis egy rendőrosztagtól, akiknek arról sincs fogalmuk, mit csinálnak és miért, minden kitelik. Csak egy ukáz kell.

Nehezemre is esett elővenni a kamerát, és csak az volt a szerencsém, hogy már megtelt a memóriája a szoborparkban fényképezett szovjet hősi emlékművekkel. Így nem tudtam provokálni.

Itt van inkább akkor néhány ilyen kép. Tessék.

Egy svájci monarchista elfelejtett kis könyvéről (Egy meg nem értett PSZH-vezető ifjúkori zsengéje)

René Häusler: A középpont visszatér? [Rückkehr der Mitte?] A királyság intézménye a modernizálódó Közép- és Kelet-Európában.

Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3

Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)

Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.

Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.

Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.



* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.

Két világ: arisztokraták vagy hiénák és sakálok és birkák

Majdnem kerek évforduló. 51 éve jelent meg di Lampedusa könyve, A Párduc. Rögtön megfilmesítették és nagy siker lett, amit én nem nagyon tudok megmagyarázni.

A történet a szerző egyik őséről szól, Salina hercegéről, 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai megszállják Szicíliát és megdöntik a 700 éves Nápolyi Királyságot, amelyhez egykoron nekünk is közünk volt Nagy Lajos révén... Ezt az eseményt, az olasz királyság megteremtését a magyar közönség valami nagyszerű tettnek gondolja. Természetesen a királyság kikiáltása sok más monarchikus állam felszámolásával és egy életforma, egy világ felszámolásával járt.

A történet eléggé hasonlatos a mi Noszty fiúnkéhoz. Egy csóró arisztokrata feleségül veszi a meggazdagodó polgár lányát, az arisztokrácia pedig lassan és kitartóan hanyatlik. E házasság behódolás vagy újrakezdés. Ezért nem kicsit nosztalgikus az írás, ami különösen pikánssá teszi sikerét a hatvanas évek új-balos divatja közepén. Bár az 1984-es magyar kiadáshoz írt magyar utószóban Szörényi László nem győzi hangsúlyozni, hogy nem konzervatív írás, ez az. Olyasmi, mint Fontane Tóparti kastélya (Der Stechlin), amely a porosz arisztokrácia világát írja le nosztalgikus módon. Igen-igen, oakeshottiánus módon.

A könyv sokat idézett alapgondolata: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogyan van, mindennek meg kell változnia.” A kulcsgondolat az „okos alkalmazkodás”, katolikus és latin erény.

Di Lampedusa a születő új világ ironikus leírása mellett, azokkal érez együtt, akik az újhoz nem tudnak alkalmazkodni, mert a felfordulásban eltűnt 1-2 tyúkjuk, és „többre becsülik az ismert rosszat a ki nem próbált újnál”.

A főhős, Salina hercege nem siránkozik vagy sopánkodik, hanem inkább gúnyolódik vagy haragszik, mert ez utóbbi az úrhoz méltó viselkedés: „… sűrű rajokban megkezdték a menetelést a váratlan zsákmány felé… Rendetlenül, de elszántan rohanták meg, eltelve hetyke önbizalommal: hármas-négyes csoportokban cikáztak, s időnként meg-megállva és összedugva a fejüket, bizonyára égig magasztalták a kettes számú hangyaboly évszázados dicsőségét és jövendő jólétét, aztán a többiekhez csatlakozva folytatták a menetelést a ragyogó jövő felé; a parányi kis imperialisták fényes háta reszketett a lelkesedéstől, s egészen bizonyos, hogy soraik fölött hallhatatlanul valami hálaadó ének hangjai röpködtek… Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

A Modernitás kora a szerzés kora: a modern szerezni igyekszik, akár mások kárára is, sőt, a demokrata — az „aggály és távlat nélkül való emberek” — legszívesebben mások kárára szerez földbirtokostól, egyháztól, zsidóktól, sváboktól, kulákoktól, burzsujoktól. Az arisztokrácia vagyona, pozíciója oda, védhetetlenül. Azonban di Lampedusa nem pusztán nosztalgiázik, és egyáltalán nem igyekszik a status quo-t védeni, sem egy társadalmi csoport pozícióját nem védené. A megváltozott világnak egy habitust, egy jellemet tud felajánlani: „hajlamot arra, hogy abban keresse életformáját, ami tőle magától telik, s ne abban, amit másoktól elragadhat… a varázs jórészt a jó modorból ered, és számot vet azzal, hogy egy jól nevelt úriember mennyire kellemes tud lenni, mert alapjában nem más, mint olyan valaki, aki az emberi természet oly sok és mindig kellemetlen megnyilvánulásait eleve kiküszöböli magából…” Amit az eltűnő arisztokrácia fel tud ajánlani, az a társas intelligencia, amely az udvariasságot nem a gyöngeség jelének tekinti.

Egy ellentmondásos kalandor emlékére

Valaki felhívta figyelmünket a hírre, hogy a tegnapi bolíviai, Evo Morales kommunista elnök elleni merénylet kísérlete közben valószínűsíthetően meghalt Eduardo Rózsa Flores alias „Chico”. Informátorunk azt írta: „Lehet, hogy ellentmondásos arc volt, de ez a halál se rossz, igazi neki való végzet, újra a szülőföldjén...”, és Loxon, bár alig-alig hallott erről az emberről, egyetért.

Blogját most végignézve, a más blogokra mutató oldalsávban találtam ezt a képet, link nélkül. Talán a Tea-Kört akarta linkelni Palesztináról szóló barátságos hangvételű írásaim miatt, de vacillálhatott, elvégre mi mégsem vagyunk „konzervatív anarchisták”.

Emlékére mindenesetre álljon itt a kis kép:

A Nácikirály, avagy Székely Bertalan és a klerikálnácik

Lied: Tömeggyilkos volt-e a nagy festő, Székely Bertalan? Az egyházzal szövetkezésben alig észrevehető, de egyértelmű jeleket helyezett el egy kevéssé frekventált kápolna falifreskójára. A kódokat most a teakraták holokauszt-kutató különítménye leplezte le. Már folyik a tömeggyilkos festő életművének átértékelése. Az ominózus freskókat azonnali hatállyal szurokkal kenték be. További intézkezésig. [Teakrata Távirati Iroda]

Kommentátor: Mr. Pharmacist.

Fájdalmas a hír, mégis közölnünk kell a publikummal, hogy a Konzervatív Tea-Kör legújabb kutatásai szerint az Árpád-házi magyar királyok között akadt egy náci (NÁCI!). Így Magyarország tudhatja magáénak a világ szégyenére az első Nácikirályt. Talán mondanunk sem kell, hogy a kor szokásainak megfelelően az uralkodót a Katolikus Egyház három püspöke, köztük bizonyos Mór kente fel királynak, összekacsintva így a Nácikirállyal. A visszataszító és elfogadhatatlan procedúrát talán mindörökre a történelem fátyla fedi el, ha csak ezek az emberszörnyek szövetségesre nem lelnek egy XIX. századi piktor, bizonyos Székely Bertalan személyében, aki a múlt sötét mélységeiben rejtező eseményt szemérmetlen nyíltsággal ábrázolta egy falfestményen. Hogyan lehetséges ez európai értelemben véve? Hát úgy, hogy akkoriban Magyarországot egy idegen király és csahosai tartották nehéz bilincsben, összejátszva az Egyházzal, amely a latifundiumaihoz láncolt elnyomottak vérén és verejtékén vett gazdagságból hivalkodott sötét középkori múltjával. Így került helyzetbe a szervilis Bertalan, aki a pécsi székesegyház falára pingált képén néhány apró hibát is elkövetett, horogkereszteket firkált a király és a püspök alakja közé, ráadásul szivecskékkel toldotta meg a mintát, ami egyértelművé teszi szimpátiáját az elnyomó eszmék iránt. Így a Tea-Kör fáradhatatlan kutatóinak felfedezése nyomán magára vonja a vádló jelen tekintetét (j'accuse!), és ugyan megkésve, de a történelem ítészei előtt felelhet végre megbocsáthatatlan bűnéért. További intézkedések foganatosításáig a mázolmányt azonnali hatállyal szurokkal kentük le.

A bizonyítékot itt tekinthetik meg (összevetésül ismét a poszt, második kép):

Székely Bertalan: Szent Mór megkoronázza I. Endrét — falfestmény, 1891.
Forrás: képeslap. Pécs, székesegyházi plébániahivatal