A liturgiáról

Megígértem Refuse-Resist barátunknak egyszer, hogy megmondom, mi a baj a II. Vatikáni Zsinattal. Sokat írtak róla mindenfélét, amiket át nem tudok tekinteni, és össze sem tudnék foglalni. De az jól látható, hogy a kritika egyik — ha nem a legfőbb — fókuszpontja: a liturgikus változtatások.

A vallási tiltakozások hagyományos tere a dogmatikai és szervezeti kérdések mellett a liturgia. Azt csak a szekuláris emberek hiszik, hogy a liturgia valami jelentéktelen izé. Nem az.

A liturgikus változtatások összekapcsolódtak a Zsinat irányával, ami a modernitás és a modern ember elfogadására irányult. Azonban a Zsinat után 10 évvel a kereszténységben — leszámítva a nyugat-európait, amely megszűnőben van — a modernitással szemben kritikus irányzatok erősödtek fel. Így a katolikusok közt is. Az ilyen katolikusok nem szerették, hogy a relevanciára törekvés nevében az Egyház mindent elfogadni látszik, minden határt elmosna; gyakorlatilag elfogadva a 60-as évek újbalos, ma poszthippi világnézetét.

De miért fontos a liturgia? Az egyházzene, a nyelv, az oltár helye stb.?

Azok, akik azt gondolják, hogy a liturgia nem fontos, elfeledkeznek a liturgia esztétikumáról. Nem értjük a zenét vagy a szöveget? És ez miért baj? Pontosan az a lényeg!

Az anyanyelvi mise előadássá tette a misét. Az értelemre akar hatni, teljesen felszámolva az esztétikai hatásokat. A mai karizmatikusok az egykori racionalizmussal ellentétesen, nem az észre akarnak hatni, de szintén kizárják az esztétikai hatást, és az egyéni, rendezetlen élményekre helyezik a hangsúlyt (erre példa alább a Bébi prédikátor és a Toronto áldás).

Tehát a liturgia esztétikai élmény, sok száz év alatt kicsiszolt élmény, aminek erkölcsi következményei vannak. Minden esztétikai élménynek vannak ilyen következményei. A hip-hopnak is, az Internacionálénak és a lakótelepeknek is. Olyan is a modern ember. Nem véletlenül írt oly hosszan Platón az Államban az őrök zenei neveléséről.

Nem pusztán egy élvezetről van szó. A liturgiában az esztétikai élmény vallási élmény (transzcendál) és egyben erkölcsi is. Ennek megértetéséhez be kell vezetnem egy fogalmat, amely talán jól leírja a jelenséget. A morális képzelet (moral imagination) fogalmát amennyire tudom, Burke vezette be, és az egyik legtöbbet idézett képéhez kapcsolódik. (R. Kirk esszéjét valaki lefordíthatná!)

A morális képzelet intuitív morális tudás, amelynek révén a helyzeteket értelmezzük, a Jót-Rosszat felismerjük, de egyben esztétikai és intellektuális is. Összefügg a gyakorlattal, de a kultúrából ered: eltanuljuk, és a kultúránkban élve gyakoroljuk. A fogalom lényege az, hogy az esztétikum is sugalmaz erkölcsi cselekvéseket. Vagyis, az esztétikum és a morál összekapcsolódnak, még ha nem is feltétlenül okságilag.

Ezért nem mindegy, milyen esztétikai élmények érik az embert. És a látszólag esztétikailag semleges terek is befolyásolják az erkölcsi képzeletet, a keresztény gyakorlatot. A régi mise adott valamilyen esztétikai élményt, a mai biztosan nem nyújtja azt az esztétikai élményt. A gitáros misék liturgiája más esztétikum és más morális képzelet. A latin mise a kultúra volt, amelynek részei a kipróbált morális cselekvések sora is. A Zsinat kritikusai ezt az esztétikai élményt akarják visszakapni, vele őseik kipróbált kultúráját és erkölcsi sugalmazásait.

A fenti, sok nemzedék által kicsiszolt, sokáig tanult, sok ember összehangolt tevékenységét követelő liturgiával vessünk össze egy mai divatot, a „Szentlélek közvetlen kiáradását”, a bébi prédikátorokat...

...vagy a Torontó áldást, amikor a „Szentlélek kiáradása” hatására a hívek nevetnek, rázkódnak, ugatnak, rohangálnak.

Szabad tölgyes

A szabadság két módjáról beszélek most, amelyek eléggé eltérő habitussal járnak. És semmiféle tanulságra nem jutottam velük kapcsolatban. A szabadságról mint élvezetről és a szabadságról mint hatalomról. Az első történeti, időhöz és helyhez kötődik, nem terjeszthető ki, személyes: a miénkben élvezzük. A mi városunkban, falunkban, a mi házunkban, kertünkben, a mi barátaink közt… Nem kapcsolódik a cselekvéshez: az ember ücsörög a cseresznyefa alatt, és nem tesz semmit, de élvezi és értékeli. Ezt a fajta szabadságot minden változás veszélyezteti. Ehhez a szabadsághoz kapcsolódik a kötelesség és a tisztelet parancsának követése. Ha valami fennkölt nevet akarnék adni, akkor otiumnak nevezném.

A hatalomként felfogott szabadság nem történeti, hanem időtől és tértől független, így csomagolható, szállítható, kiterjeszthető, elmagyarázható. Ez a képességként felfogott szabadság: mit tehet meg az ember, és ebből a szempontból Berlin pozitív és negatív szabadság fogalma egyaránt ebbe tartozik. Mennél kevesebb a korlát, annál nagyobb lehet az így felfogott szabadság. Ez a szabadság kalandozó, merész, a létezővel, a jelennel elégedetlen. Ma jellemzően a jogok nyelvét használja, de ez nem szükségszerű. Ez a szabadság uralni, birtokolni törekszik, erőt használ, vágyak kielégítésére törekszik. Ezért nem a jelenre, hanem a jövőre irányul. Nevezzük potentianak?

A szabadságot mint élvezetet nem lehet megfogalmazni tételekben, ellenáll a racionalizálásnak. Mivel sokféle élvezet van, ezért egy elméletben, egy jelszóban ez a szabadság nem foglalható össze. Inkább képekben, történetekben ragadható meg. A szabadság mint élvezet megalapozhatatlan, képtelenség mellette érvelni.

A szabadság mint hatalom inkább kapcsolható tételekhez, tanokhoz. Nem a gyakorlatban létezik, amit esetleg csak az elmúlta után ismerünk fel, hanem a tudatban, amit aztán megvalósítani próbálunk. Ereje semmivel sem kevesebb a másiknál. Sőt!

A szabadságra mint élvezetre gondolók a szabadságuk védelmében lépnek fel, valamilyen megfosztás ellen. Tudják, mit veszítenek vagy veszítettek el. A jövőt Istenre bízzák, és kötelességüknek tartják a létező jó megőrzését. A hatalomként értelmezett szabadság hívei valamilyen elképzelt jó igényével állnak elő. Nem védekeznek, hanem támadnak, kalandoznak, kutatnak és kísérleteznek. A világuk az, ami lehetséges, és nem az, ami van.

Nem mondom, hogy az egyik szabadságfogalom jobb volna a másiknál, vagy akármelyik is önmagában elégséges lenne. Csak mások. Most, hogy lehullanak a levelek és hűl az idő, hol fogunk ücsörögni? Mégiscsak el kéne indulni?

A Loxon-rejtély lehetséges megoldása

Többen emlékezhetnek, hogy tavasszal parázs vita alakult ki, többen még a teájukat is majd' kilöttyintették, Loxon feje körül. A megoldás várat magára, és félek sosem lesz biztos, megnyugtató és kielégítő válaszunk. De a „Nem Látható, Ámde Talán Mégis Létező” problémájára egy lehetséges megoldást nyújt a haladó amerikai gyorséttermek világa:

Javaslatok a gazdasági világválság megoldására I.

Úgy hallottuk, hogy Izlandot a gazdasági összeomlás sötét árnyképe fenyegeti. Noha ejtettünk néhány könnycseppet azért a két-három izlandi üzletemberért, aki most esetleg elveszti valamilyen külföldi érdekeltségének töredékrészét (ámbár azt majd, példának okáért, a brit állam — nehézségei ellenére — állja), alapvetően meg vagyunk győződve arról, hogy az izlandiak kreatív emberek, akik szigetükön találnak sokféle létezőt, amely nem mérhető árfolyamokban, és amely létezők tökéletesen ellátják majd ezt a titokzatos szigetet ún. „energiával”, amelyek „erőforrások” lehetnek számukra, és amelyek eleget jelenthetnek a boldoguláshoz. Már érkeztek is felvételek izlandi barátainktól, Nonni-tól és Manni-tól, amint a csúf válságtüneteket (aka amerikai bankházak manipulációi et al.) feledve pónira szálltak. És, Óđinn-ra!, nem tört le a két kezük.

A gyalogos hagyomány: a drótos német

A teakratákat elrabolták a halaszthatatlan őszi teendőik, szanaszét szaladtak, mint a csigák a réten. Ki szüretel és borászkodik, ki falevelet gereblyéz vagy makkot gyűjt a malackáinak. Ismét mások pedig csak a kandalló tüzét bámulják, ami legalább annyira fontos teakrata tevékenység és ismertetőjegy, mint a tenger csodálata.

Kihasználva a figyelem hiányát, és nem feledve, hogy macskások is vannak köztünk (!), a gyalogos hagyományról szólok. Mert mindig a vallás, a hit, a tudomány, a politika és az erkölcs nagy kérdéseit firtatjuk — noha e hagyományok léte meglehetőst kétes. De ott vannak a könyvtáraink. Azonban Hamvas mesterműve nem pótolja Tewton pincéjét és borait. Szükség van a gyakorlat hagyományára, és nem panaszkodhatunk, a hazai borászat magára talált. Már divat lett, honi celebek is borászkodnak már.

A gyakorlati hagyomány terméke a bor mellett a kutya. Ez is számtalan ember hosszas próba-szerencse tanulásának, együttműködésének terméke. A nagy múltú kultúráknak sok kutyafajtája van, főleg a briteknek, németeknek, franciáknak, de a magyarok sem panaszkodhatnak.

Azonban a magyar ebtenyésztés nagyjából oly állapotban volt a rendszerváltáskor, mint a borászat. De itt még hiányoznak a látványos sikerek. A celebek még nem neveztek el magukról egy puli vagy pumi kenelt sem.

Az ebek közt a prémium márka a drótszőrű német vizsla. Ez van. A márkahűség nagyobb mint a Lexus gazdák közt. Erős, okos, bátor, fegyelmezett, bölcs és akit megkedvel, az nagyon meg van kedvelve. Az állati tulajdonságok mellett kitűnik egy olyan erénnyel, amivel sok ember fölé is emelkedik:

„A vadászkutya elsődleges feladata, hogy adottságait, érzékeit teljes egészében a vadász szolgálatába állítsa. Gondoljuk csak végig, hogy mi minden játszódhat le egy kutyában a vadászat során. A kutya gazdájával egy mezőre érkezik. A levegő tele izgalmas illatokkal, állatok szagával. A gazda parancsot ad, mire a kutya szenvedélyes vadászösztönétől hajtva keresni kezdi a növényzetben megbúvó vadat. Egyszer csak szagot fog, és egész testében izgalmas borzongás fut végig: megvan hát! A kutya pontosan érzékeli, hogy hol lapul a fácán, és minden idegszálával koncentrálva, izmait pattanásig feszítve mozdulatlanságba dermed. Eddig a pontig tökéletes ragadozóként viselkedik. A természetben ez az a »kimerevített« pillanat, ami élet vagy halál kérdését határozza meg: ki hogyan és milyen gyorsan reagál?

A kutyának le kell tudnia küzdeni génjeiben kódolt vágyát, hogy üldözőbe vegye a prédát, hiszen ezzel éppen megakadályozná gazdáját annak elejtésében. Ehelyett megvárja, míg az idegek harcát végül a fácán adja föl, és felröppen a levegőbe. A vadász ekkor céloz és lő. A kutya nem zavarodhat össze a fülsüketítő dörrenéstől, figyelmét csakis a zsákmány kötheti le. Szerencsés esetben a lövés pontos, és a madár ernyedten hull a földre. Ekkor — gazdája parancsára — a kutya a zsákmány keresésére indul. Megint fellángol benne a ragadozó. Ágas-bogas, tüskés bozót, pengeéles nádszálak vagy jeges víz nem állhatja útját: mindenáron meg akarja találni a zsákmányt. Mikor rálel (rendszerint a gazdától biztos távolságban), ismét le kell tudni küzdenie ősi kísértését, hogy biztonságos helyre cipelje és teljes egészében birtokolja. Ehelyett szájába veszi, és bár érzi a vad illatát és ízét, mégis engedelmesen gazdájához viszi, majd addig tartja, amíg az el nem veszi tőle. Tulajdonképpen az ősi, kifinomult ragadozóösztönök magas szintű megélése, ugyanakkor ezek fegyelmezett megzabolázása teszi a vadászatot az egyik legnehezebb és legösszetettebb feladattá a kutya számára.”

Bámulatra méltók azon tulajdonságok, melyekkel ezen állatot a természet oly bőkezüleg felruházta. Ha az összes többi ebfajták kihalnának s kényszerítve lenne az ember a vizslát oly irányba kiképezni, melyben eddig azt a szükség nem kívánta, meggyőződnénk arról, hogy az összes fajtákat, nem véve ki a juhász- és mészárosebeket sem, képes volna helyettesíteni. Mennyire korlátolt ezen utóbbiak tevékenysége, szemben a vizsla okosságával, ügyességével, melyet a reá bízott teendők végzésében kifejt, szemben azzal a bámulatos, feltétlen engedelmességgel, melyet nála a legnehezebb körülmények között, a legnagyobb önmegtagadás árán is észlelhetünk... Mily magassan áll összes fajrokonai fölött a vizsla; mily bámulatra méltó fokban képes a legingerlőbb csábításnak ellenállni, minden vágyát elnyomni, egy szóval a legnehezebb művészetet, az önmegtagadást megtanulni! És ebben hányszor megszégyeníti magát az embert is...

Az engedelmességnek és önmegtartóztatásnak a legszebb bizonyítékát adta egyszer hű és jó Treff vizslám, mely már sajnos régen átváltott egy jobb vadászterületre. Öt darab, közepes macskanagyságú, fiatal rókát ástam ki s ezeket egy istállórekeszbe helyeztem el; hogy két fiatal, egy éves tacskómat bátorságra szoktassam, két öregebb tacskó társaságában rájuk eresztettem. Treff ugyan velem volt az istállóban, de parancsomra mellettem ülve maradt. A vadhajsza s a rókák élet-halál küzdelme kezdetét vette; minél eszeveszettebb lett a harc, Treff annál izgatottabb lett, úgy, hogy végre az izgatottságtól, a vadász- és harczkedvtől egész testében remegett. Sóvárgásában gyengén nyüszölve folyton rám nézett, de helyéről nem mozdult; még figyelmeztetni sem kellett, hogy csendesen maradjon, pedig különben a kártékonynyal szemben különösen kuruczul szokott viselkedni. Kötelességérzete — más kifejezést ezen esetben alig lehetne használni — győzött a nagy kisértés fölött s a derék állat helyén maradt, míg az utolsó rablóivadék is a görbelábú bajnokoknak áldozatul esett.

(Diezel-Mika: Vadászebek)

PS. Csajozni is tökéletes társ. Nagy, barna szemeivel minden nőt levesz a lábáról.

Helyesbítek: hajlandó elvinni magával csajozni is.

Hamvas Béla: 1956*

„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.

Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást — ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”

(Hamvas Béla: Patmosz I.)

* Az utóbbi években többen leközölték már a Patmosz e részletét. Most mi is megtesszük.

Crisis? What crisis?

Peter Berger egyik könyvét a következő képpel kezdi: a varázsló fázósan összehúzta a bundáját a tűz körül, majd megszólalt. „Válság van. A dolgok nem mehetnek így tovább!” És azzal elkezdődött.

Bizonyos értelemben a krízis nem rendkívüli helyzet, hanem a dolgok normális állapota, a conditio humana lényege: rendszeresen döntési helyzetekbe kerül az ember. A fordulópontot jelentő döntési helyzet sem tragédia feltétlenül, hiszen lehet a fordulat a megtérés, megvilágosodás és hasonlók, hibáink és bűneink belátása. Ami Sámsonnal történt rabsága idején Milton leírása szerint. A modern ember fél a döntéstől, a fordulópontoktól pedig még inkább, mert abba a lehetetlen önhitt hitbe ringatták és ringatta magát, miszerint a létező világok legjobbikában él, és életmódja a lehetséges legjobb, minden értelemben. Bármiféle változtatás a lehetséges legjobbhoz képest csak hanyatlás lehet.

Azonban a krízis önmagában nem valami kerülendő rossz.

De Magyarországon egy ideje beszélnek a válságról, meg az ő prófétáiról. Ezalatt azonban elsősorban a gazdasági válságot értik: hogyan alakul a GDP és egyebek. Mivel a gazdaság és minden, ami mérhető lett a hazai politikai nyelv egy meghatározó aspektusa, ezért Feri és csapata trükkök százaival előállította a kívánatos számokat. „Ha ez kell nektek, megkapjátok!” Kádár korában sokkal egyszerűbb volt a kívánatos számok legyártása, ami rendszere felsőbbrendűségének ékes bizonyítéka.

Azonban a búzablogon „is” egy fontos megjegyzést tett: „8 millió ember keresi, hogyan ne fogadjon szót”. A gazdaság mellett, sőt, meglátásom szerint, az előtt politikai válság van Magyarországon. Igen, az emberek zöme nem akar engedelmeskedni a törvényeknek, a kormányzati hatalom romokban, és mellesleg az emberek közti kapcsolatok is meglehetősen romosak.

Már korábban írtam, hogy a politika nem alapulhat pusztán erőszak tevésen vagy a korrupción. Bizony Machiavelli, Lenin és Gramsci, meg mai híveik tévednek. A hatalom intézményei, a „trón” így megszerezhető, elég egy napra rávenni az embereket némi száraz tésztával, hogy a megfelelő módon szavazzanak. Azonban a mai Magyarország e formalizmus cáfolata: a formális, jogi-intézményes hatalom nem sokat ér, legfeljebb annyit, hogy más sem gyakorolja — nem használhatja így senki sem fel ellenünk. Ez hasonló taktika, mint a fociban a labdatartás: addig sem lehet gólt lőni nekünk, bár gólt mi sem tudunk lőni.

A magyarok bizony engedetlenek.

Hevenyészve három magyarázatot látok:

— az ember eredendően engedetlen, lázongó lény Éva, a liba óta. Ez van. Kevésbé az engedetlenség, inkább az engedelmesség a megmagyarázandó. Az eredendő bűn keresztény tanítása mellett egy empirikus megfigyelés: „Ezenkívül bizonyos, hogy az állam mindenkor inkább polgárai, mint ellenségei miatt forog veszedelemben, mert ritkák a jó polgárok. Ennek következtében az állam egész jogának birtokosa mindig jobban fél majd a polgároktól, mint az ellenségtől, s ezért azon lesz, hogy vigyázzon magára, ne annyira gondoskodjék az alattvalókról, mint inkább résen legyen velük szemben, főleg azokkal szemben, akik a bölcsesség hírében állnak, vagy gazdagságuknál fogva hatalmasabbak.”

— a baloldal általában, jó 200 éve érzéketlen az engedelmesség habitusát kialakító intézmények fontossága iránt. Pontosabban, rombolja a családot, az iskolát, az Egyházat, és bármit, ami tekintélyen és elfogadáson alapul. Baloldalt mondok, és ebbe nem csak a munkásmozgalmat értem bele, hanem mondjuk olyan alakokat is, mint Karl Popper. A mai delegitimitással küszködő hazai baloldali hatalom egyik alakja pár éve még a engedetlenség és ellenállás prófétája volt, míg hatalomtechnikussá nem lett.

— ez eddig azonban két általános magyarázat, nem magyar sajátosságok. A magyar sajátosság az, hogy a poszt-kommunisták elfogadták és folytatták az említett marxista materializmust: csak az erő és a pénz számít. Valakit vagy lenyomunk, vagy megveszünk. Azonban ez nincs így. A politikai közösség morális: tartalmaz közös morális előfeltevéseket a jóról-rosszról, helyesről-helytelenről. Ezt a morális közösséget egy ügyes politikus alakíthatja, de mindig korlátot jelent a számára. Feri, a pojáca részben képtelen elfogadni bármilyen korlátot. Szociopata, segítségre szorul. Másrészt alakítani is képtelen volt ezt a morális közösséget: csak lefizetni illetve megfélemlíteni akart. A 2006-ban szétszórt milliárdok elegendőek voltak a formális hatalom megszerzésére, úgy gondolták, az ellenzők végigverése elég lesz a béke megteremtéséhez. És valóban, realista hatalomtechnikusok elégedetten csettintenek, béke van és a hatalom is megvan még. Csak egyre kevesebben engedelmeskednek, önként senki sem kooperál ezzel a kormányzattal. Ez háború esetén válhatna világossá, amitől a modern világ most megkímél minket.

Két részből áll az ország: az egyik várja a politikai közösség helyreállítását, a másik csalódottan látja, hogy semmit sem ér a hatalom önmagában, és rettegve várja az előbb említettek esetleges hatalomgyakorlását.

Olvasmányajánló — Nagy Imre: mégsem akkora hős?

Ezúttal ajánlom „A Hannibál Lektűr-attitűd” posztját, amely viszont Félix Péter Magyar Narancs-ban megjelenő cikksorozatát ajánlja olvasásra. A cikksorozat azzal a Nagy Imrével foglalkozik, akiből a posztkommunista történetírás megpróbált hőst faragni. 1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.

Bizonyos, hogy az a kép is hamis, amely pusztán „pesti srácokról” vagy nagyon szimpatikusan bár, de csupán „ragazzi di Buda”-ról beszél. Meg kellene vizsgálni, pontosan kik is 1956 valódi hősei, azok, akiket nem csak becsülni vagy gyászolni, de követni is lehet. Nagy Imre bizonyosan nem ezek közé tartozik.

Kiegészítés:

Oli bácsi e poszthoz írott kommentárjában azt olvashatjuk, hogy Félix etikátlanul és forráskezelés szempontjából vitathatóan jár el, valamint szerzőink óva intenek a Magyar Narancs bármiféle használatától. Nem tudom, az előbbi véleménynek Nagy Imre — érthető, ám általam tarthatatlannak tartott — tisztelete-e az oka vagy Félix egyébként borzasztó írásai. Mint a poszt szerzője, amondó vagyok, jegyezzük itt meg azt, hogy e megjegyzések indokoltak a maguk illetékességi körén belül, de Félix írását akkor is el kell olvasni: Nagy Imrével kapcsolatosan számos tényre és komolyanvehető kérdésre mutat rá, amelyeket Félix P. (akna)munkássága nélkül is fel kell tenni. Ezért hangsúlyoztam az első bekezdésben: „1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.”

The Book of Love

Michael Nyman két „barokk” szerzeménye is elhangzik A vihar adaptációjának fent látható részletében. Az első Ariel dala, a Full Fathom Five kezdetű, amelyet a Gyógyszerész úr által Körünkben már ismertetett Ralph Vaughan Williams is megzenésített (kórusmű formájában). Különösen azonban a másodikat ajánlom, amely a Prospero's Books filmzenéjének [grafikus lejegyzését itt, CD-t innen is elérhetik] egyik legkiválóbb darabja. (A Peter Greenaway rendezte grandiózus film kezdetén felcsendülő Propero's Magic című zeneszám — a Tous les Matins Lully-darabjával együtt — blogunk jobb alsó részén található szerkentyűvel is lejátszható.)

A William Shakespeare írta dráma kiválasztott jelenete Fábri Péter fordításában, majd korabeli angol eredetiben:

Ariel énekel.

Apád öt öl mélyben pihen;
lett a csontjából korall,
két szeméből gyöngyszemek:
nem is él, de meg se hal,
lesz a tenger közepén
holmi színes, furcsa lény.
Szól vízi lélekharang:
(Refrén:) ding-dong!
Csönd! Nimfák húzzák, — száll a hang.

Ferdinánd:
A dal vízbe fúlt apámat idézi.
Ez nem halandó dolga, sem nem földi
hang ez a hang: — most itt hallom, fölöttem.

Prospero:
Szemed rojtos függönyét nyisd meg és
mondd el, mit látsz ott.

Miranda:
Mi az ott? Egy szellem?
Atyám, hogy néz körül! Bizony, uram,
szép alakja van: — de mégis csak szellem.

Prospero:
Nem, lányom; eszik, alszik, érzékei,
akár a mieink; ez az úrfi, akit látsz,
a hajón jött; és bár foltként a bánat
— szépség fekélye — ül arcán, de mégis,
jóképű fickó: a társait kutatja,
azért kóvályog.

Miranda:
Mondhatom, bizony
isteni lény; a természetben én
ilyen nemest nem láttam.

Prospero:
(Félre.) Ez épp úgy megy,
ahogy kívántam. — Édes szellem! Két nap
és szabad vagy.

Ferdinánd:
Ez nyilván az istennő,
akihez a dal szólt! — Szabad-e tudnom,
hogy itt laksz-e ezen a szigeten;
és adsz-e nekem némi jótanácsot,
mit kell itt tennem: mindenekelőtt,
mindezek után, kérdezem — csoda! —
hogy lány vagy-e vagy sem?

Miranda:
Nem csoda, nem;
hanem valódi lány.

Ferdinánd:
A nyelvemen szól! —
Az e nyelven szólók közt első volnék,
volnék csak ott, ahol beszélik.

Prospero:
Első?
És ha Nápoly királya hallaná ezt?

Ferdinánd:
Akkor egyszerű lény, aki csodálja,
mint én most, hogy Nápolyról szólsz. Hall engem,
és ezért sírok. Magam vagyok Nápoly,
azóta is síró szememmel láttam,
királyapám hogy süllyed el.

Miranda:
Ó, jaj!

Ferdinánd:
És országnagyjai s velük Milánó
hercege és remek fia.

Prospero:
(Félre.) Milánó hercege
és remek lánya megfékezne, ha
ideje volna. — Első villanásra
tekintetet váltottak: — Ariel,
szabaddá teszlek! (Ferdinánd-hoz.) Csak egy szót, uram;
attól tartok, árt magának; csak egy szót.

Miranda:
(Félre.) Miért beszél így vele az apám?
Ő a harmadik ember, akit látok;
első, kiért sóhajtok: irgalom,
hajlítsd felém apámat!

Ferdinánd:
(Félre.) Ó! Ha szűz vagy,
és szíved még szabad, Nápoly úrnője
leszel mellettem.

Prospero:
Nyugalom, uram.
(Félre.) Egymás hatalmát érzik: túl hamar van.
Megnehezítem, hogy gyors győzelem
ne tegye díját könnyűvé. — (Ferdinánd-hoz.) Uram,
figyelj rám jól. Visszaéltél egy névvel,
amely nem a tiéd; és kémkedni jöttél
a szigetemre, hogy megszerezd tőlem,
uralkodójától.

Ferdinánd:
Nem, esküszöm.

Miranda:
Ilyen templomban rossz nem is lakozhat:
ha a gonosznak ilyen szép a háza,
a jó a rosszal vágyna lakni.

Prospero:
(Ferdinánd-hoz.) Kövess. —
(Mirandá-hoz.) Ne szólj hozzá. Ez egy csaló. —
(Ferdinánd-hoz.) Gyerünk;
összebilincselem lábad nyakaddal:
tengervizet kapsz inni; ételed
kagyló lesz, száraz gyökerek és maghéj,
a tölgy bölcsője. Na gyerünk.

Ferdinánd:
Nem én;
ellenállok a tréfának, amíg
ellenségem hatalma nem nagyobb.
(Kardot ránt, de mozdulatlanná bűvölődik.)

Miranda:
Ó, drága apám!
Ne ítéld el őt túl hamar, hiszen
nemes és nem félelmetes.

Prospero:
Mi van?!
Bütyköm tanít? — Csaló, dugd el a pengéd;
látványnak jó, de szúrni nem tudsz, bűnöd
nyomasztja lelked: mit állsz ott meredten?
Ezzel a pálcával lefegyverezlek,
hát dobd el azt a kardot.

Miranda:
Apám, kérlek!

Prospero:
El innen! Ne lógj rajtam.

Miranda:
Kegyelem:
jótállok érte.

Prospero:
Csönd! Csak még egy szó
és megszidlak, te, vagy meg is gyűlöllek.
Ügyvédkedsz egy gonosztevőnek? Psszt!
Azt hiszed, nincs is még egy ilyen férfi,
mert őt láttad és Calibant: bolond tyúk!
Másokhoz képest ez egy Caliban
és azok angyalok.

Miranda:
Érzéseim
igen szerények; nem is akarok
szebb férfit látni.

Prospero:
(Ferdinánd-hoz.) Na gyerünk, gyerünk:
inadba szállt a bátorságod és az
inadban nincs erő.

Ferdinánd:
Nem, nincs, valóban:
elmémet mintha egy álom nyűgözné,
apám halála, ez a gyöngeség,
barátaim veszte, és ez az ember,
aki rabbá tett, mind nem volna semmi,
ha börtönömből csak naponta egyszer
láthatnám ezt a lányt: töltse meg a szabadság
a föld összes zugát; nekem elég tér
nyílna egy ilyen börtönben.

Prospero:
(Félre.) Jól megy. —
(Ferdinánd-hoz.) Gyerünk. —
Ezt jól csináltad, Ariel! — (Ferdinánd-hoz.) Kövess. —
(Ariel-hez.) Hallgasd meg, mit kell tenned még.

Miranda:
Ne félj;
apámnak jobb szíve van, mint ahogy
a beszédéből hinnéd; ritka nála,
amit most látsz.

Prospero:
Olyan szabad leszel,
mint a szél a hegyen; de most hajtsd végre
pontosan a parancsom.

Ariel:
Szó szerint.

Prospero:
(Ferdinánd-hoz.) Gyerünk, kövess. — Te ne szólj hozzá.
(Kimennek)

A Vihar első kiadása, 1623-ból

Ariell Song. Full fadom fiue thy Father lies,

540

Of his bones are Corrall made:
Those are pearles that were his eies,
Nothing of him that doth fade,
But doth suffer a Sea-change
Into something rich, & strange:

545

Sea-Nimphs hourly ring his knell.
Burthen: ding dong.
Harke now I heare them, ding-dong bell.

Fer. The Ditty do's remember my drown'd father,
This is no mortall busines, nor no sound

550

That the earth owes: I heare it now aboue me.

Pro. The fringed Curtaines of thine eye aduance,
And say what thou see'st yond.

Mira. What is't a Spirit?
Lord, how it lookes about: Beleeue me sir,

555

It carries a braue forme. But 'tis a spirit.

Pro. No wench, it eats, and sleeps, & hath such senses
As we haue: such. This Gallant which thou seest
Was in the wracke: and but hee's something stain'd
With greefe (that's beauties canker) y might'st call him

560

A goodly person: he hath lost his fellowes,
And strayes about to finde 'em.

Mir. I might call him
A thing diuine, for nothing naturall
I euer saw so Noble.

565

Pro. It goes on I see
As my soule prompts it: Spirit, fine spirit, Ile free thee
Within two dayes for this.

Fer. Most sure the Goddesse
On whom these ayres attend: Vouchsafe my pray'r

570

May know if you remaine vpon this Island,
And that you will some good instruction giue
How I may beare me heere: my prime request
(Which I do last pronounce) is (O you wonder)
If you be Mayd, or no?

575

Mir. No wonder Sir,
But certainly a Mayd.

Fer. My Language? Heauens:
I am the best of them that speake this speech,
Were I but where 'tis spoken.

580

Pro. How? the best?
What wer't thou if the King of Naples heard thee?

Fer. A single thing, as I am now, that wonders
To heare thee speake of Naples: he do's heare me,
And that he do's, I weepe: my selfe am Naples,

585

Who, with mine eyes (neuer since at ebbe) beheld
The King my Father wrack't.

Mir. Alacke, for mercy.

Fer. Yes faith, & all his Lords, the Duke of Millaine
And his braue sonne, being twaine.

590

Pro. The Duke of Millaine
And his more brauer daughter, could controll thee
If now 'twere fit to do't: At the first sight
They haue chang'd eyes: Delicate Ariel,
Ile set thee free for this. A word good Sir,

595

I feare you haue done your selfe some wrong: A word.

Mir. Why speakes my father so vngently? This
Is the third man that ere I saw: the first
That ere I sigh'd for: pitty moue my father
To be enclin'd my way.

600

Fer. O, if a Virgin,
And your affection not gone forth, Ile make you
The Queene of Naples.

Pro. Soft sir, one word more.
They are both in eythers pow'rs: But this swift busines

605

I must vneasie make, least too light winning
Make the prize light. One word more: I charge thee
That thou attend me: Thou do'st heere vsurpe
The name thou ow'st not, and hast put thy selfe
Vpon this Island, as a spy, to win it

610

From me, the Lord on't.

Fer. No, as I am a man.

Mir. Ther's nothing ill, can dwell in such a Temple,
If the ill-spirit haue so fayre a house,
Good things will striue to dwell with't.

615

Pro. Follow me.

6

Pros. Speake not you for him: hee's a Traitor: come,
Ile manacle thy necke and feete together:
Sea water shalt thou drinke: thy food shall be
The fresh-brooke Mussels, wither'd roots, and huskes

620

Wherein the Acorne cradled. Follow.

Fer. No,
I will resist such entertainment, till
Mine enemy ha's more pow'r.

He drawes, and is charmed from mouing.

625

Mira. O deere Father,
Make not too rash a triall of him, for
Hee's gentle, and not fearfull.

Pros. What I say,
My foote my Tutor? Put thy sword vp Traitor,

630

Who mak'st a shew, but dar'st not strike: thy conscience
Is so possest with guilt: Come, from thy ward,
For I can heere disarme thee with this sticke,
And make thy weapon drop.

Mira. Beseech you Father.

635

Pros. Hence: hang not on my garments.

Mira. Sir haue pity,
Ile be his surety.

Pros. Silence: One word more
Shall make me chide thee, if not hate thee: What,

640

An aduocate for an Impostor? Hush:
Thou think'st there is no more such shapes as he,
(Hauing seene but him and Caliban:) Foolish wench,
To th' most of men, this is a Caliban,
And they to him are Angels.

645

Mira. My affections
Are then most humble: I haue no ambition
To see a goodlier man.

Pros. Come on, obey:
Thy Nerues are in their infancy againe.

650

And haue no vigour in them.

Fer. So they are:
My spirits, as in a dreame, are all bound vp:
My Fathers losse, the weaknesse which I feele,
The wracke of all my friends, nor this mans threats,

655

To whom I am subdude, are but light to me,
Might I but through my prison once a day
Behold this Mayd: all corners else o'th' Earth
Let liberty make vse of: space enough
Haue I in such a prison.

660

Pros. It workes: Come on.
Thou hast done well, fine Ariell: follow me,
Harke what thou else shalt do mee.

Mira. Be of comfort,
My Fathers of a better nature (Sir)

665

Then he appeares by speech: this is vnwonted
Which now came from him.

Pros. Thou shalt be as free
As mountaine windes; but then exactly do
All points of my command.

670

Ariell. To th' syllable.

Pros. Come follow: speake not for him. Exeunt.

William Shakespeare (1564-1616) portréja