Une Jeune Fillette

Ezt a dalocskát, amely névtelen szerzőtől származik, egy csodálatos film megnézésekor hallottam először. (Érdekesség, hogy a filmrészleten a főszereplő mellett az előadó, Jordi Savall is látható néhány pillanatra.) A történet, amelyet Pascal Quignard írt, két viola da gamba játékos és zeneszerző, mester (Monsieur de Sainte Colombe) és tanítványa (Marin Marais) elmélyülő kapcsolatát beszéli el, a találkozástól a tanítás átadásáig. (A dallamot, mint kommentátoraink helyesnek bizonyult kételyei nyomán kiderült — miszerint szerzőjük nem Marais, mint korábban hittük — többen földolgozták, például William Byrd is The Queen's Alman címmel.)

A filmben más szerzemények is elhangzanak még, többek között Jean-Baptiste Lully híres indulója (Marche pour la cérémonie des Turcs), amelyet Molière-rel közös darabjuk, az Úrhatnám polgár egyik jelenetéhez írt. A darab XIV. Lajos, a „Napkirály” kérésére született udvari komédia volt.

A rendező, Alain Corneau, beépítette a filmbe a korabeli festő, Lubin Baugin enigmatikus — és minden bizonnyal mélyértelmű — csendéleteit.

(A filmrészlet itt is látható.) Az album pedig (Tous les Matins du Monde) meghallgatható.

Marin Marais (1656-1728)

Hermafrodita

Az alábbi történet egy kedves barátnőmtől származik. Annyira jót nevettem olvasása közben, hogy úgy gondoltam, nem tiltakoznak, ha a Tea-Körben is felolvassuk.

*

Érdekes dolog, ha az embernek kétnemű a neve, példának okáért az enyém is az, s hímnemű családnév után ráadásul két nőnemű név következik. Úgy mint László Klára Viola (e név csak fantáziaszülemény). Történtek már furcsa esetek velem ez oknál fogva, egy bizonyos hivatalos cég tévedésből két emberként jegyzett be, egyik ügyfelük volt László Klára, a másik pedig Klára Viola. Elég ügyesek voltak ahhoz is, hogy az adatokat mindig megduplázzák...

De az összes eddigi esetem eltörpül amellett, mely most történt velem. Egy orvossal (egyszerűség kedvéért nevezzük Dr. Dobermann-nak) kellett hospitálási időpontot egyeztetnem, a kapcsolatot első körben nem személyesen vettem fel vele, hanem egy közbenjáró, mondjuk úgy, titkárnő által, akit régről ismerek. Dr. Dobermann értesült róla, hogy csütörtökön K. városba du. 5 órakor érkezem, és Ő körbevezet a Kórházban stbstb... viszont ez a találkozás elmaradt. Nos, az újabb egyeztetés érdekében már személyesen igyekeztem vele felvenni a kapcsolatot, e-levelet írtam neki. Idézem:

„Tisztelt/Kedves Dr. Dobermann!

Megkaptam G.-n keresztül az üzenetét, hogy a mai napi hospitálás nem lehetséges, sajnos a holnap nekem már nem jó. Remélem valamikor a jövő héten meg tudunk beszélni egy időpontot, amikor mehetnék. Ha van valami új hír, megoldás ezen az e-mail címen el tud érni, vagy kereshet telefonon is.

Üdvözlettel: László Klára Viola”

Nos, ez igazán egyértelmű levél, gondoljuk mi, egyszerű halandók, dehát nem ilyen egyszerű az eset, merthogy a levelezőrendszer, melyet használok, angol nyelvű és (most jön a csavar!) felcseréli a nevek sorrendjét, tehát feladóként Viola Klára László szerepel.

Dr. Dobermanntól kapott válasz ennek fényében talán érthető, ha fel nem is fogható:

„Kedves László,

köszönöm az érdeklődést; ahogy vannak új időpontok, jelezni fogom emailben. Sajnos amíg nincs elég emberünk K.-n, eleinte még lesz egy »rizikófaktor«... amivel számolnunk kell. De ez átmeneti állapot, hamarosan több hallgató is segít majd nekünk.

Dr. Dobermann”

Rögtön látszik az angol stilisztikának megfelelő levélforma és címzés, valamint az is, hogy elcserélte a nememet, holott az én levelem magyar és az aláírásom egyértelmű...

Nos, erre felhívtam a titkárnő figyelmét, aki megpróbálta megértetni Dr. Dobermannal a tévedést levélben. E levél tartalmát nem ismerem, de a választ annál inkább! A lényeget idézem:

„...tudjuk majd meg, hogy mikor van a következő alkalom, nem fogunk így időt veszíteni, azonnal értesítjük Lászlót. ”

Tehát Dr. Dobermann masszívan kitart a hímnem mellett, nem enged a Lászlózásból. A titkárnő ismét támadásba lendül, tovább taglalja a Klára név fontosságát. És íme Dr. Dobermann megdöbbentő válasza:

„Nem haragszik, ha megkérdezem, hogy egy fiút miért Klárának hívnak, ill. kell hívnom?”

Bummbele. Ez már sok, lassan én sem tudom, ki-mi vagyok, sértődötten azt fontolgatom, hogy a melegek valamely szervezetéhez fordulok, mert nem elég liberális Dr. Dobermann és nem akar Klárának hívni! Mert hát mivel bizonyítsam nőneműségem? Ha a hangom hallja a telefonban, talán azt hiszi, direkt magasítom, ha meglát, ki tudja, még transzvesztitának tart. Semmi reményem. Maradok tisztelettel: László, akit Klárának hívtak — hogy Viola ki, azt már én sem tudom...

The Great Songbook of the Teacrats / Quis!

Engedelmükkel Társuk a Teában lemezjátszót csempészett a Szalonba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy útjára indítsa a Teák Nagy Daloskönyve sorozatot. Gyűjteményünk első darabjával magam szolgálok, amelyet egyben — ha van kedvük hozzá —, s ezzel csatlakozva Tewtonhoz, quis-nek is szánok (amelyhez további segítséget itt találnak). Megfejtésként természetesen a zeneszerző nevét várom. Arra vigyázzanak, hogy a YouTube a videó végén ajánlást tesz továbbiak megtekintésére, esetlegesen a megoldással felcímkézve, ezzel a fejtörőt, s így szórakozásukat elronthatja.

*

(Az illusztrációért köszönet a kiváló Alfred Brehm-nek)

Óda a Teázóhoz

Olvasóink észrevehették, hogy a Tea-kör számunkra egy mindennapi menedék. Úgy, mint a felvilágosult értelmiségieknek a kartázás meg kartalozás, ahová menekülni tudnak a hétköznapok mucsai fasizmusa elől.

A teázó egy meghitt, nyugalmas hely, ahol egy kellemes, forró tea mellett vitathatjuk meg az aktuális viharoktól mentesen nagy problémáinkat. Loxon többfrontos harcot vív Nietzsche-és Heidegger-ügyben (utóbbit elsősorban Tevvtonnal szemben), Tölgy pedig cselesen ugyan, és tagadható módon, de be-beszól Platónnak. Loxonunk metafizikai nézőpontból elhajlással és pragmatizmussal vádolja a jelenlevőket.

Látni kell ugyanakkor, hogy mindez a kedélyes társalgás jegyében zajlik, mentesen mindenféle indulattól. Itt nem játszanak közre alantas vágyak és ösztönök, hiszen a teázóba mégiscsak az elitet engedjük be.

Teázónk kényelmes foteljai és a forró Earl Grey pedig csak hozzájárul az élményhez.
Ezért szeretünk ide betérni.

A legközelebbi „óda” előreláthatólag a horgasfejű galandféreghez lesz címezve.

Blogszemle — As the World Turns: Írország

Mint a kelták, az óceán, Észak és a zöld szín, valamint a vörös téglás házak rajongói, ajánljuk e gyönyörű posztsorozatot a Zöld Szigetről:

Moher sziklái
Dublin
A kelta kereszt
Valentia szigete
The Burren
Óriások ösvényén
Lia Fail

Sceilig Mhichil v. Skellig Michael (Mihály-szikla).
A XII. századig tizenkét szerzetes és egy apát élt e szigeten.

Lapszemle: a félelmetes auktoritás és a jófej ráció

Az intelligens ember tudja, hogy a tekintélytől (auctoritas) nem félni kell: az írott tekintélyt értelmezik, és ezért „viaszból van az orra” — a tekintély ugyanazt tudja mondani, mint mi, illetve mi is tudjuk ugyanazt mondani, mint a tekintély. Aztán vannak olyanok is, akik félnek a tekintélytől, és azt hiszik, hogy a tekintély és a ráció ellentétesek, és a tekintély zsarnok, míg az ész demokratikus, igazságos és szabad. Persze az intelligens ember azt is tudja, hogy a racionalitás is meggyőzésen alapul, javarészt retorika, ahol általában a minket a racionalitás mibenlétéről győzködő szónok a tekintély, akinek hinnünk kell.

Egy nagyon tanulságos szöveget találtam, amelyik „racionális” érvekkel győz meg minket arról, hogy tulajdonképpen miért is jó ez az erős belpolitikai megosztottság, ami van, továbbá miért ne akarjunk csak annyira rendet, és különösen ne tekintélyt. Röviden: mert abból — hahaha — nacionalista teokrácia lesz. A szövegnek már a címe is igéző a reakciós lélek számára: „A megfellebezhetetlen tekintélyről”.

A szerző Szilágyi Ákos.

Szilágyi Ákos. Akiben összeér a költészet, az esztétika és a filozófia, nomeg az irodalom. Aki a 80-90-es években az elhallgattatott kortárs szovjet szerzőkről írt. Akinek az óráin a jövendő esztéták szívnak magukba valamit az ortodox keleti teológiából, a tábla sarkára jelentőségteljesen felerősített Rubljov-ikon alatt. „A kortárs irodalom sokoldalú egyénisége.” Hangversek. „Hatalmas művelődéstörténeti anyagot mozgat meg.”

És „irodalmi munkássága” is van. A szó csurkai értelmében, igen. Például a kordonbontás korában (2007. február) ilyen élesen látta a korrumpálódó baloldal veszélyét is: „Lengyelországban mindenekelőtt azért kerülhettek a nemzeti populizmus és a radikális szélsőjobb erői hatalomra, mert az ottani baloldal szétesett és korrumpálódott. Nálunk szerencsére valamivel jobb állapotban van a balliberális oldal. Az ő felkészültségükön, politikai tehetségükön, meggyőző erejükön, korrumpálhatatlanságukon is múlik az ország demokratikus jövője.” Valóban így van: rajtuk múlik, de facto, sajnos. Felkészültségük és politikai tehetségük (pláne korrumpálhatóság)? Forduljon színesfém-kereskedőjéhez, pénzügyminiszteréhez.

Szóval egy ilyen éleselméjű férfiú nyilvánul meg most a közállapotokról. Előre kell bocsátani, megoldást nem ajánl rájuk, a cikk kimerül annak szofisztikus és racionalista fejtegetésében, hogy mit nem szabad semmiképpen se tenni (bizonyos meg nem nevezett oldal semmiképp se kerülhet hatalomra), és langyosan sejtet egy szokásos papírmasé-apokalipszist, ha mégis. Kihagyja a barna esőt, és bölcsész-szlenggel vázolja a klerikalizálódó jövőt. Az érdekesebb pontok azok, ahol a racionalitással megindokolja mindazt, ami meglehetősen irracionális (mindezt a tekintélyről esszézve), és egyetlen lehetséges megoldásképpen a status quo és a „káosz” fenntartását mutatja fel.

A szerző a siralmas közállapotok emlegetésével nyit: szerinte a jelenlegi állapotnak az oka, hogy nincs vitathatatlan tekintély: „Minden bajunk — a magyar társadalmat kettészakító politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály ... abból származik, hogy nem rendelkezünk vitathatatlan tekintélyekkel. ... Minden bajunk ... abból származik tehát, hogy szabadságban élünk, ahol minden alapelv megkérdőjelezhető, minden tekintély kikezdhető, minden szabály vitatható, lévén az ésszerűségnek alávetve.”

Mily különös, egyedülálló ok, micsoda monokauzális magyarázat, mondhatni false dilemma: hasonló állapotok okainak kétszáz évvel korábban inkább a morál hanyatlását adták meg, lásd például akár Berzsenyit. Dehát hagyjuk a morált, hiszen olyan nincs is, meg ebben a romlás-sémában kollektív a bűnösség: tu quoque, mindenki hazudik, és mindenki bűnös abban, hogy ide jutott az ország. Legyen a bűnös inkább a tekintély. Aztán meg miféle tekintélyre is ácsingóznánk? Hát vitathatatlanra. Ugye.

„Ámde mikor vitathatatlan egy tekintély? Akkor, ha senkinek nem lehet vele szemben igaza. És vajon miféle tekintély az, amellyel szemben senkinek nem lehet igaza? Isteni tekintély, mellyel bárkit ruháznak is föl, azzal az értelem és a szabadság törvénye fölé emelik. Így lép a minden tekintélyt deszakralizáló szabadság helyére a szakralizált önkény tekintélye.”

Szóval a közösség által elfogadott tekintély szakralizált önkény. Ugyan nem értem, hogy hogyan is keveredik ide Isten, meg a szakralitás en bloc, hacsak nem a szerző másirányú irodalmi munkásságából, de ezen lépjünk túl. Jó, mindegy, de miféle lehet a tekintély?

Hát csakis kétféle lehet: teológiai-hülyevallásos meg tétékás-spektrumtévés geek:

„Egyfelől a transzcendens Isten Egéből szállhat alá, másfelől a politika világához képest szintén transzcendens Tudomány Egéből. Az egyik tekintély letéteményese a Tudós, a Szakember, aki számokkal operál, a másiké a Karizmatikus Hős, a Szent, a Küldetéses Ember, aki csodákkal nyűgözi le a szabadságtól megzavarodottakat.”

De a tudomány nem annyira jó mégse: mert cáfolható, meg hát ugye okosnak is kell lenni hozzá: már-már egy Descartes-ba oltott TWÁ-t idézve, „a tudomány csodáiba vetett gyermekded hit mellett az értelemtől is követel némi erőfeszítést.”

És ezután jön egy aktuálpolitikai váltás: a szakértői kományzás (előbb ellenzéki, majd Szdsz-es ötlet, ugye) csakis átmenet lehet egy
...



... nem fogjátok kitalálni ...



... egy TEOKRÁCIÁHOZ!



... ami egyben népi demokrácia is:

„Mi következik mindebből azon kívül, hogy a vitathatatlan szakértői tekintélyre alapozott kormányzás nyilvánvalóan csak az átmenetet jelentheti a még vitathatatlanabb isteni tekintélyre alapozott kormányzáshoz, a szakértői ész zsarnoksága átmenet lehet csupán a nem demokratikus elfejlődés (vagy visszafejlődés) útján a népi teokráciához: Vox Populi — Vox Dei.”

Huh! ugye értik, kolleginák, kedves kollegák: következik! miként a konklúzió a premisszákból, mint tél a nyárra. Nincs mit tenni, gyökerestül kell kitépni az ellenség méregfogát, azaz: mondj nemet a szakértői kormányzásra!

De megy tovább a gondolat: ebben a hamis, tekintélyt kereső felfogásban a politikus kompetenciáját egyrészt az határozza meg, hogy tetszik az embereknek, másrészt meg a vallásos — mondjuk magunknak így — integrációja:

„Egy politikusnak a hatalom gyakorlására való alkalmasságát, kormányzásra való rátermettségét és egész politikai teljesítményét vagy a cáfolhatatlan vallási, vagy az éppannyira cáfolhatatlan esztétikai igazság alapozhatja csak meg. Így a politikus és a politikai teljesítmény egyfelől műalkotássá, az állampolgári közösség esztétikai ízlésközösséggé válik, amelyben a tetszés/nemtetszés kritériuma mentén fogadnak el vagy utasítanak el valakit vagy valamit.”

Mindez igen pikáns akkor, ha a Prime Minister népszerűsége véletlenül alacsony és a kompetenciát se lehet ráfogni, és vallási kompetenciája (noha bérmálkozott is egy ideig, meg azt is tudja, hogy a zsidók a Megváltóhoz imádkoztak) nem meggyőző. A hamisan gondolkodók, Szilágyi beállítása szerint, azt gondolják: nem népszerű, és ezért nem kompetens. Ez persze megint fallácia (mert non causam ut causam, meg okból csinál okozatot és viszont). Eredményei és viselkedése azt mutatja, hogy nem kompetens a miniszterelnök, és ezért nem is népszerű. Másrészt figyelembe véve a kormány-PR-ra költött pénzt, tulajdonképpen vicces is, hogy egy efféle értelmiségi így látja a hamis tudatú népséget. Tetszettek volna okosabb PR-osokat fogadni, vagy szakértőbb kormányzatot.

De mi a helyzet a politikus vallási felével? Hiszen idáig a Népszerű Ámde Nem Kompetens Politikus démona volt a barlang falára vetítve, értsen belőle mindenki. Most a Csuhás Fospumpa árnyéka vetül elő az elméletinek tűnő szövegből: a politikai hatalom vallási megalapozása valósul meg...

„Az állam egyházzá változtatásában, a modern deszakralizált politikai hatalom reszakralizálásában és a nemzetvallás politikai liturgiájának élmény- és látványosságformáiban.”

Értik, ez már csak így megy a modern mai világban. Ez olyan, mint egy természettörvény, így működik a Hold alatt, a két sarkkör között, a pápuáktól a pápaságig. Hogy véletlenül Magyarországon a bal-lib térfél nemigen tudja a nemzeti mivoltát artikulálni? Well. De ennek mi köze a cikkhez? De az biztos, hogy ők nem is akarnák az államot egyházzá változtatni. Én nem tudok biciklizni, de a biciklizés amúgyis olyan buzis, görögös dolog. Red Herring.

És akkor most jöhet a crescendós zárás.

Foglaljunk össze előtte azért, hogy a „logikus” és racionális érvelésekkel hova vezet minket a szónok.

Háttérinformáció a marslakóknak: az aktuális kormányfő nem népszerű, nem általánosan elfogadott tekintély, a „szakértői kormányzás” a mostani kormány felszámolásával szinonim, és a társadalomban él az igény a stabilitásra.

Tehát van ugye ez a valóban sehova se vezető és káros zűrzavar: ebben mindenki egyetért. Amit az általánosan elfogadott politikai tekintély számolhatna fel (mi mondhatnánk úgy is reakciósan, hogy valami demokratikus-konszenzuális megoldás). A szakértői kormányzás a nacionalista-vallási rezsim előszobája (nyihihi). De az azt követő tekintélynek népszerűnek kellene lennie, vagy picit vallásinak (itt elszorul a szív picit, mert a mostani vezetés valahogy nem ilyen. Mi lesz itt, drága Albán úr?).

Hogyan is fordítsuk le a mindennapokra a szerző „elméleti jellegű” fejtegetését? Valahogy úgy, hogy Szilágyi „szigorúan racionális” álláspontja szerint meg kell tartani a népszerűtlen és nem-nacionalista és szekuláris vezetőt (konkrétan a szemmelláthatólag pusztán ötletelő, kevéssé kompetens miniszterelnököt). Semmi esetre se racionális dolog olyan vezetőt akarni, akinek a személyében esetleg konszenzus lehetne, semmi esetre se racionális dolog szakértői kormányt akarni, vagy egy esetleg népszerű politikust vezetőnek, vagy esetleg olyat, aki a nemzettel vagy a vallással is tud kezdeni valamit.

Lángbetűkkel az égen a név.
És a rettenetes perspektíva: vagy különben lesz itt magyarkodás meg vallásoskodás.

És máris elpukkannak a tüzijáték-finálé első rakettái:
a zűrzavar tulajdonképpen a szabadságból jön!
A zűrzavar (értsd: a mindenki által únt „polgárháborús megosztottság”) felszámolása valójában a Szabadság felszámolása az Önkény által!

„A lényeg az, hogy a szabadság minden tekintélyi rendet aláásó, minden vitathatatlan tekintélyt szertefoszlató hatalma — a zűrzavar — mielőbb érjen véget, az élmény* és az önkény vitathatatlan tekintélye pedig erősödjön meg, és foglalja el őt megillető helyét az államban.”

Nemelit csürhe, hát nem érzed, hogy ez a „politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály” igazából a szabadság? Hát jól van, bugrisok, ti akartátok. Valami elfogadott tekintély kellene? Akkor pedig ez lesz a sorsotok — írnák Tirpákiában.

— és itt jön a sziporkázó zárás, a metaforikus ötletzuhatag és elméncség-csimborasszó, a bal-liberális nemzethalál-vízió, paternalista szemszögből elmesélve:

„Kezdődjék a hipnózis, a varázslat, az álom. A nyulak már alig várják, hogy elindulhassanak a csörgőkígyó kitátott szája felé.”


Robotpópák, vérfarkasok, fospumpa!

A Vatikán letöri a dollárárfolyamot!

Apokalipszis a garzonablakból!


* az élmény ... ó igen, igen, igen! piros kockák, piros kockák, gyere hozzám, Magyarország! — Hoppá, ez nem élmény volt, hanem szakértői ráhangoltság. Illetve valami felelős izé, haladó gondolat, vagy mi a csuda. De demokratikus és jövő-orientált.

A „tudomány” vesszőfutása Ámerikában és „in Juróp”

Egyszer már foglalkoztunk egy nevezetes elmebajos „tudományos” kísérlettel és hasonlóan észt nélkülöző kiértékelésével. Az imént azonban ennek tovább-parodizált változatát olvashattuk az Index hírportálon.

Úgy tűnik, kezdenek megszaporodni — főleg Ámerikában, de aligha sokára „Európában” is — az efféle böktudományos barbi-hírek.

Akkor egy kommentárban így vallottunk: „az, hogy nyolc kamasz megállapítja, hogy az általuk tesztelt Piroska Smith agya, aki idén a republikánusokra szavazott, az M vagy W betűkre 20%-kal jobban reagál, mint John Lewy agya, aki meg a demokratákra, semmilyen komolyan vehető következtetés levonására nem alkalmas, azon kívül, hogy a kutatást Obamáék vagy Hillaryék fizették-e.”

Ámerika-béli tudós portréja tegnap.
Ma már ez a típus is a múlt „konzervatív” példányának számíthat,
a fejlemények immár őt is alulhaladták.

Hoztunk nemsokára egy „ellenkező előjelű” (?) példát is másik írásunkban, amely a konzervativizmus hozzávetőleges kritériumairól szólt. Az itt fellelt érvelés ugyanolyan csökött értelemre vall, item: „A konzervatívok boldogabbak”.

Mint konzervatív, teát szerető ember, mondhatom, hogy a kortes-értékű ingyencirkuszon kívül, amelyeket ezek a kutatások szolgáltatnak (persze finanszírozásuk nem ingyenes), mással nem szolgálnak számomra. Cirkusznak azonban — valljuk be — ez kevés, hiszen csak egy kisvárosi ámerikait tudna elszórakoztatni. Javaslom, hogy Magyarországon, ha egyszer a teakrácia átveszi a hatalmat, e kutatókat cirkusz helyett bábszínházban mutogassák.

Erről jut eszembe, nem is értem, hogy. Láttak már laterna magica-t?

Punch, the “Lord of Misrule”, with his dog.
The dog maybe is the “Science” of our Age.

Update: „Imádkozni olyan, mintha egy baráttal beszélnénk” — A materializmusnak, úgy tűnik, nincs alsó határa.

Spiró igazságbeszéde?

Kortárs írónk, Spiró György nem híve a pc beszédnek. Legalábbis ha a magyarokról vagy a keresztényekről van szó. Őszinteség barátaim, őszinteség! Végre kimondta valaki ismét.

Az alapost ünnepelt szerző újabb könyve, a Fogság még nem kapott Nobel-díjat. De ne aggódjunk, szerzője alaposan ki van tömve díjakkal. Azonban az ünneplő közönség valahogy elmaradt. Mondjuk úgy, inkább mindenki félrenéz, úgy tűnik.

Amennyire felületes turkálásomból látom, egyedül egy zsidó blog, a Pilpul, és a Vigilia emeli ki, hogy Jézus Spiró szerint egy kis köpcös és szánalmas, ápolatlan és tudatlan alak, aki felborogatta az asztalokat a Templom előtt. (p. 191.)

Hogy Jézus Megváltó volt-e vagy sem, régi vita. És nem vagyok igazán térítő típus. De a Jézus Krisztus voltában hívőket egyszerűen csalóknak, tudatlanoknak, eszelősöknek, gyengéknek nevezni... nem túl udvarias és nem is barátságos.

„Ez a feltámadott Felkent, ez nem jó ötlet. Ebben csak eszelősök hihetnek, a gyöngék, az éretlenek, az eleve vesztésre születtek, azok pedig nem erősek.” (p. 714) (Vélhetően ez utóbbi gondolatot 2002-3 táján, a Nagy Önbizalom idején vetette papírra a szerző.)

„Azok a tébolyultak egyszer ki fogják találni, hogy a Felkent, akiben hisznek, voltaképpen a Teremtő fia.” (p. 735.)

Majd mindennek az összefoglalása egy Rövid Kurzus formájában:

„Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást fogadja el... Nem kell hozzá tudni semmit, sem írni, sem olvasni, sem előírásokat betartani és mindenkiből pap lesz, mindenki szent, aki hisz a Feltámadottban, és örök életet nyer ezáltal!... Még szertartások sincsenek! Esznek, őt dicsérik, együtt vannak, és ezzel meg van oldva a magány, meg van oldva a halhatatlanság... Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen... Ha Spartacusnak ilyen vallása lett volna!... Csak azzal lesz gondjuk, hogy nem jön, nem akar jönni, és ők türelmetlenkednek, ez fogja szétzilálni őket...
— Meg fogják oldani — vélte Uri. Mindent meg fognak oldani, csak a hit maradjon. Ezentúl mindenről már csak hazudni fognak.
— Eddig is hazudtak.
— De nem ilyen erősen...” (p. 763.)

Összegezzük, mit tudtunk meg a Jézust Krisztusnak hívőktől: eszelősök, tébolyultak, gyöngék, lúzerek, együgyűek, hazugok. Természetesen ezeket már hallottuk másoktól, mondjuk kretén-chrétien utalások formájában.

Valaki mondhatja, hogy ez a művészi szabadság része, H. Nitsch, meg minden, bla-bla-bla. Nos, Spiró szerint nincs művészi szabadság, ő maga kér történeti pontosságot számon Mel Gibsontól.

Biztosan a köpcös, kopaszodó Jézusra vannak jó bizonyítékai.

De ha van is ilyen szabadság, muszáj a kurucinfót megszégyenítő módon élni vele?

Spiróban nem kevés az indulat a keresztényekkel szemben, de kissé elmaradt, mert a legnagyobb zsidó közösség, az amerikai, már rég más hangot használ a keresztényekkel kapcsolatban. De itt Magyarországon vagyunk.

Azt sejtettük, hogy Spiró ilyesmiket gondol a keresztényekről, de minek ez? Provokálni? Vagy erre élvez?

Ilyesmiért nem párbajozni szoktak, mivel Spiró párbajképtelen. Ahhoz elébb úriembernek kéne lennie, nem szánalomra méltó nyominak.


Tewton összefoglalása:
1) a nők buták és hülyevallásosak,
2) a hívők rajongók és buták és léthazugságban élnek,
3) aki viszont annyira okos, hogy mindezt átlátja, az meg egy cinikus hitetlen, aki falból azért betartja a rítust, de nemigen hisz benne... Szóval ő is „hazugságban” él, ha akarom... Rettenetes ez a világ.

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek

A Reakción megjelent egyik cikk szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább a „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra- felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.

A magyar királyi jogar díszítése