2009. szeptember 30., szerda

Komoly történettudomány a XXI. században

„Az 5-6. században élt hadurak világa azonban nagyon kegyetlen volt, így egy ilyen vezetőnek még a többinél is véresebbnek és durvábbnak kellett lennie, hogy személyét megőrizze a történeti emlékezet. A valóságban nem létezett sem a kőbe szúrt kard, sem a tó hölgye, sem pedig a különleges páncélzat, vagy épp a Szent Grál — mindezek csak a középkori szépírók fantáziája miatt kerültek a történetbe.”

E sorok kapcsán felmerült bennem a szörnyű kétely, hogy talán a new york-i szabadságszobor is csak egy képzeletbeli nőt ábrázol, valamint hogy talán Fanyűvőnek és Kőmorzsolónak is a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé kellene állnia.

Továbbolvasva a cikket, rádöbbentem, hogy a szerző (vagy a recenzor?) túl sokat használhatta a Doom nevű számítógépes játékot:

„A vers egy olyan csatateret vizionál, ahol az angolok nem tudnak majd tájékozódni, míg a kelták hegyi medvékhez hasonlóan gyilkolnak halomra mindenkit.”




Könyvégetés a Horizont könyvesbolt előtt (1956. október 27.)
Fábri György fotója.


2009. szeptember 29., kedd

Köszönjük, Feri!


Hadd hívjam fel a figyelmüket a világ erkölcsi abszurditására. Sok szempontból az, de most csak az egyik abszurd eleméről szólok. A szándék és következmény szétválásáról.

A Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ami csak úgy lehetséges, hogy a világ — aminek középpontját még most is keresi Loxonunk — nem egy jó rend(szer).

Úgy 500 éve vitatják egy Machiavelli nevű olaszhoz kapcsolva, hogy vajon a cél szentesíti-e az eszközt. [Ááásííít]

Szofisztikáltabbak azt, hogy a rossz cselekedet eredményezhet-e jó következményt. Szt. Ágoston szerint mindenképpen: az uralomvággyal megvert uralkodó képes csak a civitas terrena szintén lázadás bűnével, uralomvággyal megvert népe közt valami rendet fenntartani. Nem mintha jobb lenne náluk vagy jóra törekedne: rosszat akar, hatalmat mind felett, és erre azért képes, mert a többieknél romlottabb és nagyobb az uralomvágya. A saját uralma érdekében pedig valami rendet rak, az erre maguktól képtelen, lázongó emberek közt. Bár nem jóra törekszik, működésének következménye viszonylag jó.

Most vegyünk egy közeli, jól ismert példát. Feri hatalmat és népszerűséget akart, vagyont és hírnevet, lezúzni a jobboldalt — uralomvággyal megvert, igazi bűnös. Azonban cselekedetinek következménye, hogy elérte azt, amire sem Csurka, sem senki eddig nem volt képes: a szadesz szétesett, már az 1%-ért küzd, a legnépszerűtlenebb politikus a pártocska frakcióvezetője.

De ez nem minden. A szocikat is tartósan levitte, időnként 8% körül mérik őket, pedig a felmérések rendezői példányait nem ismerheti a nagyérdemű. És jó eséllyel, egy elsöprő többségű jobbos parlamentet hozott létre. Rettegnek is a bűnösök.

Csupa-csupa gonoszságból igazán jó dolgokat hozott létre. A világ erkölcsileg abszurd.

2009. szeptember 28., hétfő

Van a világegyetemnek középpontja?

A kérdés lényegében azonos ezzel:
Van-e (lehet-e) a térnek középpontja?

Egy térbeli tárgynak vagy valaminek, ami térbelileg behatárolt, lehet „középpontot” találni (többet is, például mértani középpontot vagy tömegközéppontot stb.), de ez még tárgyak vagy élőlények esetében sem mindig egyértelmű lehetőség. Ismerni kell a tárgy vagy élőlény felépítését.

Egy korongállatkának például bajosan találnánk meg a voltaképpeni középpontját, viszont az „állatot” felépítő sejteknek — ha úgy tetszik — van középpontjuk: a sejtmag.

Egy objektumban több középpontot is tételezhetünk funkció szerint is, tehát elképzelhető unicentralitáson kívül bicentralitás, tricentralitás vagy akárhány centrum feltételezése is, s különféle hierarchiák felállítása vagy feltérképezése ezek között.

A funkcionális centrumok ráadásul nem biztos, hogy térbeli értelemben középen vannak. A Fehér Ház például Washingtonban van, de funkcionálisan ez az Egyesült Államok (egyik) „középpontja” — továbbiak lehetnek akár magánlakásokban is. Ez utóbbi példával az is világossá válhat, hogy vannak olyan szerveződési középpontok, centralitások, amelyek csak érintőlegesen, másodlagosan használják fel a térbeliséget, és tulajdonképpen nem kizárt, hogy az USA központja Nashville vagy akár Anchorage is lehetne (bár utóbbit választani nem lenne túl okos stratégiai döntés).

Sőt, egy középpont lehet akár mozgó is (például egy személy). Ezt azok, akik célba veszik, legalábbis így hiszik.


Egyébként állítólag a hátunknak is van közepe, ahová például a szilvásgombócot kívánjuk.

A helyzet azonban teljesen más a tér esetében. A tér ugyanis nem térbeli objektum, hanem lehetőség. A tér alapfeltétele az objektumok elhelyezkedésének, nem pedig „elhelyezkedik valahogy”. Ezért a térnek nincs, nem lehet abszolút középpontja a térbeliségben. Mindaz, amit a térbeli középpontokról mondhatunk, a geometriából ered. A latin centrum szó a görög kentron-ból érkezik, ami a körző hegyét jelenti. A körző hegye jelöli ki a kör középpontját. Ez tehát egy ideális középpont.

A térnek ezért a térben csupán relatív középpontjai lehetnek, ezek érvényessége pedig nézőpontról nézőpontra változik. Ezt a modern fizika is magáénak vallja, sőt ezzel kapcsolatban a — relativitás elmélete révén — törvényszerűségeket állít fel. De már ezt megelőzően is, a newton-i mechanika például közös (és akár mozgó) tömegközéppontot jelöl ki objektumok esetében, ami ismét más nézőpont, mint egy fűben ülő megfigyelőé egy nyári éjszakán.

*

Más inerciarendszert jelent továbbá a térbeliségben objektumokhoz kötött középpontiság, és megint mást a tapasztalóhoz „köthető” középpontiság. Mivel minden esetben ideális középpontról van szó (tehát olyasmiről, ami a tudatban jön létre), felvethető, hogy a tér középpontja leginkább maga a tér tapasztalója — amennyiben térbeliséghez kötött tapasztaló, annyiban relatív középpontként, amennyiben a térbeliség felett álló tapasztaló, annyiban abszolút középpontként.

Vegyük az embert mint tapasztalót, aki a térbeliséget leginkább a hallás, a tapintás és a látás, esetleg az ízlelés révén tapasztalja. Természetesen ekkor minden érzékelés „középpontja” az ember, vagy az ember elméje (az igazat megvallva az indoeurópai nyelvekben a két szó [man, mind] azonos gyökerű). Ekkor mondhatjuk azt, hogy a tapasztalás középpontja az elme, funkcionálisan tehát a tér „középpontja” is. Amennyiben „külső” korporális feltételek felől nézzük, tegyük fel, hogy egy űrhajóban ülünk valahol a Föld és a Hold között: a tér e pontból nézve is pontosan olyan határtalannak fog tetszeni, és mintegy gömb-szerűnek (szférikusnak), mint a Földről vagy a Hold nevű „égitestről” nézve.

*

Bizonyára vannak, akik azt képzelik, hogy a tér (világegyetem) materiális középpontja „ott” van, „ahonnan” egy (feltételezett) „ősrobbanás” kiindult. Ezek a fogalmak tökéletesen tévesek, mivel ha elfogadjuk egy ilyen (a tojásból való teremtéssel egyébként érdekes, de többnyire modern analógiákat mutató) „magból” való ősrobbanás elméletét, akkor a térbeliség teljességét is a „robbanó” magba kell helyeznünk: azon „kívül” nem lehet fizikailag tér. Egy „táguló” világegyetemnek tehát éppen úgy nem lehetnének térbeli határai, mint ahogy a Földet sem tudják sokan lapos korongnak elképzelni, amelynek a szélére érve egyszercsak lelógathatjuk a lábunkat.

*

Mindebből következik, hogy a térbeli középpontiság kérdése nem lezárható. Térbeliség szempontjából a kérdés lezárása irreleváns, potenciális térfelettiség szempontjából többféle „lezárás” is lehetséges, ezek pedig térbeliségen, sőt téren túli valoritásokon múlnak.

Semmi sem indokolja tehát, hogy a geocentrikus világkép ne lehetne helyes. Mind térbelileg, mind térbeliségi szempontokon túlról is igazolható a heliocentrikus vagy a galaktocentrikus vagy — akár — egy szaturnocentrikus világkép is, a lényeg a nézőpont.

Kevesen vetik például fel, de annak sem volna semmi komoly akadálya, hogy a világegyetem középpontjának mondjuk a Matterhorn-t vagy a Csomolungmát vagy akár a Stonehenge-et tekintsük, esetleg a Delphoi omphaloszt. Vagy akár egy bérházat valahol a Váci utca lepusztultabb részén.

2009. szeptember 27., vasárnap

Quis à nouveau

Bár sem Tevvton, sem Loxon quis-eire [1], [2] nem érkezett megoldás, itt egy újabb:

„Bekopogott Gouillaume-hoz.

— Igen — mondta valaki tompán. Gouillaume az ágyán feküdt.

Úgy, mint hónapok előtt. Feje alatt a két keze, és egy fix pontot nézett. Az akaraterő napi svédtornáját űzte. Sárga és sovány volt. Két szeme természetellenes csontfoglalat közepén dülledt, a belépő felé irányulva.

— Csak tessék, tessék. Hát mi van... jelentés??

— Igenis... A legénység körében tapasztaltam...

— Tapasztalat! — vágott közbe megvetően. — Empirizmus és gondolattartalom, a priori, a posteriori stb. Ezt én mind tudom. Ezen túl vagyok... — és türelmetlen legyintéssel folytatta. — Ezek mind közel jártak. Még a jó, öreg Bergson is... a múlttal, ami hozzánk nőtt, mint a hajunk... Ezek csak súrolták a megoldást...

— A legénység körében olyan tünetek...

— Csak figyeljen, barátom. Mert ez olyan meglepetés lesz egy nap... Most már kiforrott bennem, mint a csírázó mag, szép lassan és egészségesen: a vérségdetermináció. Hatalmas! Nem érti?... Mi? — És mosolygott. Vastag ajkai széttorzultak valami félelmetes vidámságban. — Nézzen szét! Én itt jól kezdtem... Filozófiával...

A 63-as csak most látta, hogy egy halom könyv áll a sarokban. Legalább ötven kötet. Spencer, Bergson, Planck, Darwin, Hegel, Bacon, összevissza mindenfelé.

— Igen, barátom! — rikácsolta a halálfej. — Ez a Kant közel járt... Mert a világ nem valóság... Nem! A mindenség egy idea! Ha én látom, akkor van!!... És ha én meghalok, azzal kihunyt a világ a tudatomban, mint egy lámpa, ha eloltják! És nincsenek kategóriák. Meg őstények!... tessék tudomásul venni!... És segítsenek rajtam, mert elmúlik minden, ha én nem érzékelem... Az idea elhal a megszűnő tudattartalommal!... Ez az... Ez az... — zihálta.

— A legénység körében olyan az izgalom...

— Ostobaság! — jelzi fanyar türelmetlenséggel. — Izgalom, pszichózis, tömeg és egyén... Ezen én túl vagyok... Nekem jöhet Gustave Le Bon és Herbert Spencer... Szintézis. Nevetséges. Ez mind közel jár. De én megfejtettem!! Szamárság a világot organizmushoz hasonlítani... Ez olyan, mintha a lóról képzelnénk el az összes állatot... Miért éppen a lóról?... Mert ő is állat? Nevetséges! Ezt maga nem érti. De majd hanyatt esik egy napon. Ha egyszer előállok... Mert én rájöttem: az egyik testvér lerója a másikért a vérátöröklés atavizmusát... Ez olyan, mint a váltókezesség: valakinek fizetni kell! Mert a mi apánk kártyás volt és mulatozós... És ezt öröklik... És én vállaltam... Jerome helyett is... Csak így lehetett ő százados. Fizettem Evelynnel... Az egy berobbanás volt, ahogy jött az életembe... És így Jerome felszabadult... Nem lett... kár...tyás... És én idekerültem helyette is... mint mondjuk, egy túsz...

Kifulladt. Fécamp vizet adott. Gouillaume a kezébe vette. De nem ivott belőle, csak fogta lihegve.

— Most... Jerome... aki ezt tudja... ha ezredes lesz, eljön értem... Mert én vállaltam... a kártyás, mulatós ősök... véradósságát! Érti? És itt nem számít elmélet... itt azután eltörpül Spencer és... az öreg... Platón meg az ő Szókratésze is... mind... Ez a komoly valóság: elmélet a gyakorlatból... kérem... Ez az, és...

Érzéketlen ujjai közül kiesett a pohár, és eltört. Fécamp a szünetet arra használta fel, hogy gyorsan kimenjen. Úgyis hiába várna.

A folyosó végéről hallotta, hogy a hadnagy még mindég beszél.

Alkonyult, és kongott az ürességtől az iroda, a lépcsőház, a napos szobája.


2009. szeptember 26., szombat

Hasonlat a dióról

Amikor Salamon király alászállt a dió-völgybe — erről azt mondja az Írás: „Lementem a diófás kertbe” (Én. én. 6,11)* —, akkor kezébe vett egy diót, s megszemlélte a héjait. S íme, megértette, hogy azok a gyönyörök, melyek rossz szellemektől származnak, a dió héjához hasonlatosak: e gyönyörök csak arra valók, hogy az emberhez tapadjanak, s tisztátalanná tegyék. Erről mondja az Írás: „Ami a férfiakat gyönyörködteti: a szép nőket” (Préd. 2,8).** S mégis: a Szentnek, áldott legyen, neki kell megteremtenie mindent a világban, és ezáltal a világot tökéletessé tenni. S minden dolognak van egy legbelső magja, melyet számos héj vesz körül. Így van az egész világ, fönt és alant, a fejtől, a fenti pont titkától minden lépcsőfokok végéig; mindre igaz, hogy az egyik a másikának ruhája, egyik a másikának magja, egyik a másikának héja.
(Részlet. Zóhár, a Ragyogás könyve. Holnap Kiadó, Bp., 1990. )


Markó Gábor: „Mágikus Zóhár-fej”


* Az én Bibliámban (Károli) Énekek éneke 6:8.
** vagy Prédiktátor 2:9


Fogas kérdés

Ha Kr. u. 3.500.000-ben megtalálnák valamely rétegben egy bulldog, valamint egy tacskó csontvázát, — esetleg töredékekben, mint pl. koponyarészlet, fogak, hátsó lábszárcsont —, vajon egy vagy több faj példányainak tekintenék-e azokat, esetleg leszármazást feltételeznének-e közöttük?

(További kutyafajok a csivavától a pincsin át a bernáthegyiig és egyéb óriás kutyafajtákig szintén szemlézhetők.)

Bulldog


Corgi 

(tacskóról helyesbítette névtelen hozzászóló 2011. jan. 14-én)

2009. szeptember 24., csütörtök

A kommunizmus története szőrben



Kattintsanak a képre a nagyításhoz.
A szerző innen is köszönetét fejezi a kitűnő hors d'oeuvre-ért.


Az intelligens tervezettség jelei a kaméleonban I.


Az európai kaméleon vagy közönséges kaméleon (Chamaeleo chamaeleon) mérgében egészen sötétre színeződik.

Véletlenül

Evolúció-hívők számára a véletlen a Deus ex machina, amivel Deus-tól megszabadulni remélnek és a teremtőerő, ami az újítás problémáját megoldaná számukra.

Itt már idéztem Darwin sorait ezzel kapcsolatban:

I HAVE hitherto sometimes spoken as if the variations so common and multiform in organic beings under domestication, and in a lesser degree in those in a state of nature had been due to chance. This, of course, is a wholly incorrect expression, but it serves to acknowledge plainly our ignorance of the cause of each particular variation.

Akik a véletlenre hivatkoznak, azokról azt írta egy Hume nevezetű szkeptikus, hogy tudatlanok:

Though there be no such thing as Chance in the world; our ignorance of the real cause of any event has the same influence on the understanding, and begets a like species of belief or opinion.

Na most, az evolúció magyarázat védhető-e „véletlen” fogalma nélkül, amire, úgy tűnik, erősen rá van utalva?



Nyitójelenet egy teakrata klasszkusból
(Rosencrantz & Guildenstern Are Dead)

2009. szeptember 23., szerda

La guerra di Piero

Piero háborúja az egyik kedvenc dalom Fabrizio de André-tól, ettől a több mint tíz éve elhúnyt itáliai dalnoktól, aki stílusát tekintve talán valahol Villon (vagy pszeudo-Villon) és Cseh Tamás/Bereményi Géza között helyezhető el a II. Világháború utáni olaszországi „korkrónikás” zenében és irodalomban.

Bár Fabrizio tőlem politikailag és más tekintetben is meglehetősen távol állt, még leghumanistább műveivel is (La buona novella, Storia di un impiegato stb.) mindig inspirált arra, hogy magyarul is „halljam”. Most végre vettem a fáradságot és lefordítottam mutatóba ezt a dalt, több-kevesebb sikerrel. (Az esetlenségekért elnézést.)

Zeneileg jó minőségben itt hallgatható. Tevvton igazán csinálhatna hozzá egy jobb videót; ha volna kedve... bár a vörös pipacsok majd biztos elriasztják.



Dormi sepolto in un campo di grano
non è la rosa non è il tulipano
che ti fan veglia dall'ombra dei fossi
ma sono mille papaveri rossi.


Egy búzaföldbe temetve alszol
nem rózsa és nem is tulipán virraszt
az árkok árnyától oltalmába
vesz vörös mákvirágok miriádja.

Lungo le sponde del mio torrente,
voglio che scendano i lucci argentati
non più i cadaveri dei soldati
portati in braccio dalla corrente.


Áradó patakom gátjai mentén
ezüstös süllők ússzanak erre
ne katonák holttestei többé
az örvénylő áramok karjára vetve.

Così dicevi ed era inverno
e come gli altri verso l’inferno
te ne vai triste come chi deve
il vento ti sputa in faccia la neve.


Így mondtad, s tél volt, és mint a többi,
te is a pokol felé menetelve
mész szomorúan, mint akinek kell
a szél havat köp a szádba s szemedbe.

Fermati Piero, fermati adesso
lascia che il vento ti passi un po’ addosso
dei morti in battaglia ti porti la voce
chi diede la vita ebbe in cambio una croce;


Állj csak meg, Péter, állj csak meg mostan
hagyd, hogy a szél kicsit rádfutamodjon
beérjen a harcban meghaltak hangja
keresztet kap, ki az életét adta;

ma tu non lo udisti e il tempo passava
con le stagioni a passo di giava
ed arrivasti a varcar la frontiera
in un bel giorno di primavera.


de te nem hallottad s az idő múlott
évszakok a Giava ritmusára
s megérkeztél, hogy átkelj a határon
egy tavaszi, szép nap virradatára.

E mentre marciavi con l’anima in spalle
vedesti un uomo in fondo alla valle
che aveva il tuo stesso identico umore
ma la divisa di un altro colore.


S miközben mentél lelked hátrahagyva
láttál egy embert a völgynek mélyén
akinek ugyanúgy görbült a szája
de más színű volt az egyenruhája.

Sparagli Piero, sparagli ora
e dopo un colpo sparagli ancora
fino a che tu non lo vedrai esangue
cadere in terra a coprire il suo sangue


Lődd le őt, Péter, lődd le legottan
s egy szünet múlva lőjj rá még újra
amíg nem látod, hogy elhanyatlik
élettelenül, vérébe borulva

e se gli sparo in fronte o nel cuore
soltanto il tempo avrà per morire
ma il tempo a me resterà per vedere
vedere gli occhi di un uomo che muore.


és ha fejére vagy szívére célzok
csak arra lesz ideje, hogy meghaljon
de nekem marad időm, hogy láthassam
egy ember arcát, ki lerogy halottan.

E mentre gli usi questa premura
quello si volta, ti vede e ha paura
ed imbracciata l’artiglieria
non ti ricambia la cortesia.


S amíg így figyelve gondoskodsz erről
amaz megfordul, meglát és megrémül
és össztüzét fegyveréből sorozva
a szívességedet nem viszonozza.

Cadesti in terra senza un lamento
e ti accorgesti in un solo momento
che il tempo non ti sarebbe bastato
a chieder perdono per ogni peccato.


Panasz-szó nélkül hullottál földre
és akkor ismerted fel valahára
hogy nem lett volna elég időd se
bűneidnek bocsánatára.

Cadesti in terra senza un lamento
e ti accorgesti in un solo momento
che la tua vita finiva quel giorno
e non ci sarebbe stato un ritorno.


Panasz-szó nélkül hullottál földre
és akkor ismerted fel valahára
hogy az életed végetért aznap
s nem lesz visszatérés több a világra.

Ninetta mia crepare di maggio
ci vuole tanto troppo coraggio
Ninetta bella dritto all’inferno
avrei preferito andarci in inverno.


Ninettám, kedves, májusban halni
nagy-nagy bátorságot kell ahhoz venni
Szép Ninetta, a pokolba egyenes úton
jobb szerettem volna télidőn menni.

E mentre il grano ti stava a sentire
dentro alle mani stringevi un fucile
dentro alla bocca stringevi parole
troppo gelate per sciogliersi al sole.


És míg hallgatóságod a búza maradt
kezedben egy géppuskát szorongattál
ajkaid közt szavakat szorongattál
túl fagyosakat, hogy felolvadjanak.

Dormi sepolto in un campo di grano
non è la rosa non è il tulipano
che ti fan veglia dall’ombra dei fossi
ma sono mille papaveri rossi.


Egy búzaföldbe temetve alszol
nem rózsa és nem is tulipán virraszt
az árkok árnyától oltalmába
vesz vörös mákvirágok miriádja.



Fabrizio de André (1940—1999.)



2009. szeptember 22., kedd

Jézus Krisztus isteni származásáról

Mostanában több blogbejegyzésben vagy blogbejegyzések alatt is felmerült Jézus származásának kérdése. (Például itt.)

Valóban, fölösleges Jézust magyarnak hazudni (vagy dánnak, vagy eszkimónak). Ez abszurditás volna.

Másrészt ami Jézus állítólagos fizikai zsidóságát illeti (hogy a szellemi vagy lelki értelemben vett zsidóságáról ne is beszéljünk), számos ok van, ami miatt ezzel gondban lehetünk — és egyáltalán nem „náci” eszmék vagy párthus elméletek miatt. Jézust maga a zsidóság szent könyve (a farizeus zsidóságé vagy annak rabbinikus örököseié), a Talmud elátkozza, kitagadja a zsidó népből. Más zsidók természetesen elfogadták és elfogadják Jézus messiási (felkent) voltát, köztük maguk az apostolok, akik nyilvánvalóan zsidók voltak, amennyiben a zsidó szót a fizikai származás értelmében vesszük.

A zsidóság szó vallási értelmét véve problémák merülnek fel: aki keresztény, vagyis Krisztus tanításainak követője, befogadója, az vallási értelemben kiiratkozott a zsidóságból (vagy eleve nem volt abban), amely vallási elegy így maradt judaizmus, tehát ebben az értelemben valóban csak zavaros keretek között lehet judeokereszténységről beszélni. Ha ugyanakkor Jézus tanítását valóban a mózesi törvény, a próféták stb. tanításainak betetőzéseként vesszük, akkor fennáll egy kontinuitás, amely legalábbis azt sugallja, hogy a kereszténység a „judaizmus” betetőzése, és annak „univerzális” szintre való kiterjesztése. Nyilvánvaló, hogy teljes kontinuitásról mégsem lehet beszélni, hiszen Jézus maga szól „új tömlőkről”, amelybe „új bort” töltenek, ezzel mintegy elvágva magát a testi előzményektől. (Ezzel és más kijelentésekkel ugyan Jézus nem azt mondja, hogy magyar vagy más nemzetiségű volna, de azt mindenképp mondja, hogy nem tekinthető zsidónak, hanem ethnikum-felettinek. Vö. Máté evangéliuma 12:46—50, Lukács 4:16—30, János evangéliuma 8:12—59)

Nem teljesen világos, hogy Jézus származása, identitása egyáltalán tekinthető-e ethnikainak, ugyanis fogantatása szeplőtelen, azaz „atyai ágon” nem zsidó vagy másmilyen népből származó. Mária öle ugyan egy zsidó lány öle, ám kérdés, hogy szerepe van-e a fogantatásban, hiszen Krisztus fogantatása szeplőtelen, azaz tökéletes, következésképpen felvethető, hogy Mária (aki emberi értelemben szűz maradt) vajon egy „zsidót”, esetleg „félszsidót” hordott-e méhében, avagy egy tisztán isteni eredetű lényt. Hozzávehető még, hogy Jézus igazi, Krisztuskénti megszületése valójában megkeresztelkedéséhez köthető. Innentől a vita hasonló hitelméleti irányt vehet, mint a kereszténység első századaiban. Újra elővehetünk olyan fogalmakat, amelyeket azóta egyesek eretnekekké nyilvánítottak vagy másokat.

Mindehhez még hozzátehető, hogy ha Mária révén Jézust zsidónak is nevezzük, Mária (és egyébként József is) „Dávid házából” származott, azaz királyi házból, ami tulajdonképpen elszigeteli őt a zsidó mivolttól, még ha a mai korból visszamenőleg nehéz is lehet ezt az „etikettet” megérteni. (Vö. Jeremiás 33:17, Máté evangéliuma 2:2—6, János evangéliuma 19:15 és 21)

A zsidó egyébként bizonyos értelemben eleve nem „népnév”, mint ahogy népnév lenne a héber (1Móz 10:21), és nem is nemzet(ség)név, mint ahogy Izrael (Jákób révén) az (1Móz 33:20). Egy részben heterogén elemekből összeállt, vallási civilizáció által kialakított-kialakult kvázi-ethnikumról van szó, amelynek egyébként esetleg kevés köze lehet például a feltehetően (vagy legalábbis részben) kazár eredetű kelet-európai zsidósághoz. Még ethnikai értelemben is (mint ahogy vallási értelemben) a mai zsidóságon belül ráadásul megkülönböztethetők különféle „rasszok” (csak három fő csoportot említve: askenázi, szefárd és mizrahi zsidók), ha a 12 törzsről, tudomást sem veszünk (pedig azok külön „ethnikumokként” értelmezhetők, és különösen a léviták, azon belül a koheniták szintén elkülönülnek [az anyai és apai ági leszármazás zsidóságon belüli problematikáját pedig még szintén figyelmen kívül hagytuk]).

Mindezeket szem előtt tartva én nem vagyok benne biztos, hogy Jézus több joggal nevezhető zsidónak, mint mondjuk (A Turultól származó) Álmos fejedelem magyarnak.

A mai fogalmaink csökevényesek és elégtelenek az ilyesféle kérdések megválaszolásához, félretéve azt, hogy akár zsidónak, akár másnak tartjuk Őt (illetve emberi megjelenését), tanítása nem korlátozódik egy népre sem, és különösen ellenáll mindenféle „faji” vagy „nemzeti” vagy egyéb kisajátításnak.

Mindaz, amit mondhatunk, hogy Jézus Krisztus a zsidóság közegében fejtette ki tevékenységét, és történelmi alakjának „koordinátái” ezzel az ethnikai és történelmi szituációval összefüggésben értelmezhetők elsősorban (részben történelemfeletti szempontból is.)

Hogy aztán ebből bármilyen pozitív vagy negatív tanulságot vonhatnánk le bizonyos népekkel kapcsolatban, az alapjában véve nem igazán értelmezhető kérdés, legfeljebb egyes levont következtetések tekintetében (és amennyiben ezek érdekesek).


Jézus mint római katona (királyi voltára a bíbor és az arany utal)

Kr. sz. u. V. század körül.

2009. szeptember 21., hétfő

Defensor fidei




Igen-igen, a Mester

2009. szeptember 19., szombat

A magyar Mereskovszkij?



„Ahogy Domoszlay eltávozott, Gudenus pár percig ülve maradt és azon elmélkedett, hogy a legderekabb emberek elbotlanak egy parányi kavicson, amely száguldó paripájuk patkója alá került. De belátta, hogy ezen nem lehet segíteni. Ilyen kis botláson már birodalmak is elsüllyedtek. Domoszlayt azonban szánta és aggódott a sorsán.

— Ez az ember rohamosan pusztul, — összegezte magában szomorúan. — Kár érte nagyon.
Néhány percig a tűzbe bámult és szórakozottan hallgatta Matild panaszos előadását a részeg rokkant katonáról.
— Szép magyar fajta pedig — szólt önkéntelenül hangosabban.
— Kicsoda? — kérdezte naiv színleléssel a gazdasszony.
— Mi közöd hozzá? — vágott vissza gorombán a tanár, mert megijedt, hogy Matild figyelmét rátereli érdekes és hódító barátjára.
E pillanatban durva kezek zörgették meg az előszoba ajtaját. Matild morogva nyitotta a kilincset. Két részeg katona lódult be a küszöbön. Az egyiket mindjárt megismerte Matild. A kéregető mankós.
— Gyilkosok, tolvaj fosztogatók! — sikoltott fel ösztönösen a gazdasszony, Gudenusra gondolt és egész hatalmas testével elébük állt a tolakodóknak.
— Hallgass, vén boszorka — dörmögte a rokkant és rohamkésével mellbeszúrta az asszonyt.
Aztán berontottak Gudenus szobájába. Egy pillanatra meghökkentek a hórihorgas, sovány, borotválatlan, pápaszemes, hálókámzsás férfi láttára. Egymásra néztek és elsápadtak.
— Mit akarnak, vitézek? — kérdezte közönyösen a tudós. — Hol van a gazdasszony?
A két katona egymást taszigálta előre. Közben feldöntötték a teafőzőt és belegabalyodtak a villamos vezeték zsinórjába.
— Mit csinálnak, szerencsétlenek? — kiáltott rájuk Gudenus. — Összetörik a műszereimet.
— Eh, — szisszent fel a mankós katona barátja, egy húszesztendős, forradásos arcú, vörösképű suhanc. — Az ördög vigyen el a szerszámaiddal együtt!
Odaugrott a tudós elé, felemelte kését és beleszúrta Gudenus hosszú, fehér, kékeres, csupasz nyakába. A vér magas ívben szökkent fel a megnyitott ütőérből. Gudenus tágrameresztette a szemét, hörgött egyet, felállt, levegő után kapkodott, kimondhatatlan csodálkozással széttekintett, kinyitotta a száját, valamit mondani akart, de hirtelen egész hosszában elvágódott, orrára esett, lerántotta az asztal terítőjét, a lombikokat, a vonalzókat, a teásdobozt, a poharakat, az üvegcsöveket és kezét szétterjesztve, homlokából, orrából, szájából, nyakából ömlő vérébe fulladva, elterült a földön.
— Matild, Matild! — hörögte végső erőfeszítéssel és meghalt.
A katonák rémülten nézték egymás fakó ábrázatát.
— Ez meghalt — nyögte a mankós sápadozva.
— Az asszony is — felelt a másik, — azt pedig te szúrtad le, komám.
— Eh, piszkos gazemberek voltak mind a ketten — reszketett a mankós kékfehér ajka és érezte, hogy hirtelen kijózanodik a halál közelségében.
Aztán mindketten egyet gondolva, keresgélni kezdtek a szekrényekben.
— Ha már így esett, lássuk, mi van itten zsákmány?
Összeszedték a likőröket, a platina és aranyrudacskákat, a forrasztó tégelyeket, a körzőket és vonalzókat, amiket ezüstnek néztek hirtelenében.
— Ahá, pénze is volt a vén uzsorásnak — szólt nevetve a rokkant és mankója kísértetiesen kopogott a megmerevedett holttest körül.
Végül nekibátorodtak, lehúzták a halották újjáról a gyűrűt, elvették Gudenus óráját, láncát és aranykeretű szemüvegét. Matild füléből kitépték a függőket.
— Siessünk, mert meglephetnek, — suttogta a fiatalabbik.
— Hát aztán? — hencegett a mankós. — Mi a nép ítéletét hajtottuk végre e gazembereken.
A másik elszégyellte magát. Ő is bátor és hetyke akart lenni mindenáron. Egy üveg sartrőz nyakát leütötte és félig kihörpintve az édes, erős italt, komoly arccal, fontoskodva, gyászbeszédet mondott a halottak fölött:
— Úgy kell nekik! Így vesszen el minden ellensége a népköztársaságnak! Ez legyen a sorsa minden ellenforradalmár nyárspolgárnak.
Hónuk alá csapták zsákmányukat és büszkén hagyták ott a két emberi testet, vérben fagyva, mozdulatlanul, a halál békés boldogságában.

A rokkant katona mankója túlvilági borzalmassággal kopogott a sötét hátsó feljárat gránitlépcsőfokain...
...Másnap a lapokban misem volt olvasható a gyilkosságról, mert ámbár egyéb szabadságok között korlátlan volt a sajtószabadság is, de a szerkesztőségek nem merték megbántani a népköztársaság katonáit, mert féltek, hogy lerombolják a nyomdájukat.”



Fenti sorok szerzője egy kevéssé ismert magyar író, Surányi Miklós, akit irodalomtörténészek szeretnek Mereskovszkijhoz hasonlítani. Ebben lehet némi igazság, hiszen Surányi tanulmányt is írt orosz kollégájáról, s nyilván hatással volt rá a munkássága. Surányi azonban sokkal inkább naturalista, korfestő és hangulatkeltő képessége neki is volt ugyan, ám a Mereskovszkijra olyannyira jellemző mély szimbolizmust eleddig nem sikerült felfedeznem írásaiban. Kétségtelen, hogy mindketten megtapasztalták és gyakran kárhoztatták az első világháborút követő proletárforradalmakat, teljes joggal — már csak emiatt is megéri olvasni őket. Nemrégiben vettem meg antikváriumban A szent hegy címet viselő könyvét, mivel érdekesnek találtam a címet. Ebből a szempontból kissé csalódtam ugyan, de egy értékelhető történelmi regénnyel mindenképpen gazdagabb lett a könyvtáram. Ezt követően még beszereztem néhányat művei közül, például a fentebb idézett Domoszlay-t, illetve a Széchenyi Istvánról szóló, befejezetlenül maradt Egyedül vagyunk-ot is. (Ennek kapcsán fény derült egy sokfelé olvasható, Széchenyinek tulajdonított idézet eredetére is, erről bővebben az Urbanlegends blogon olvashatunk.) Konzervativizmusa, arisztokratikus szemléletmódja miatt javaslom Surányi felvételét Kánonunkba, kifejezetten élvezetes esti olvasmány lehet jobbközép konziknak is, Burke vagy de Maistre mellé.

2009. szeptember 18., péntek

Madarat tolláról...

...a filozófust meg marxista diktátor-barátjáról. No és persze szintén tolláról, amellyel Szocializmus a XXI. században című munkáját megírta. Egyáltalán nem látnak rosszul: XXI. és nem XX. századról van szó.

Mészáros István (avagy István Mészáros) ugyanis Hugo Cháveztől vehette át a kitüntetést, és az ezzel járó 150.000 dolláros (!) pénzdíjat. A 102 pályamunka közül nyilván nem volt nehéz a győztes mű kiválasztása, hiszen a (2006-ban!) az MTA-tól (!) Lukács-díjban részesült „filozófus” régóta a dél-amerikai kommunista majomember barátja, íme hozzá írt ódája: Bolívar és Chávez: a radikális elhatározás szelleme.

Ízig-vérig marxista munkáit újabban a L'Harmattan adja ki.

István Mészáros, egy „magyar filozófus”
(József Attila-díj, Kossuth-díj, Lukács-díj)
— Könyvei GoogleBooks-on

István Mészáros Archive (marxists.org) —

Biológia vagy festészet? II.


Köszönet 789-nek

2009. szeptember 16., szerda

(emberjogi interpelláció)

1) Tisztában van-e vele
Orbán Viktor,
mint Az Ellenzék Vezére,
hogy
MA,
húsz évvel a rendszerváltás után,
a demokratikus Magyarországon
a törvényesen szabályzott,
azonosneműek közti kapcsolatot,
leendő szavazópolgárok
„seggbekuki” (sic!)
néven emlegetik,
különösen az óvódákban
és az általános iskola alsó osztályaiban?

2) Hogyan kívánja
kezelni
e problémát
esetleges
hatalomra kerülése után
Orbán Viktor
és a Fidesz?

3) Felmerült-e
Orbán Viktorban és párttársaiban,
hogy megvizsgálják
FELELŐSSÉGÜKET
a kialakult helyzet
miatt?

Köszönöm a figyelmüket

2009. szeptember 14., hétfő

Negyvenharmadik levél *

Az Istent elérő ember egyik ismertetőjegyéről, nevezetesen arról, hogy az ilyen ember mindent kézben tart; továbbá az ilyen ember és a világ közötti rokonlelkűségről.

*

Van egy olyan jel, amelyről félreérthetetlenül felismerhető, hogy ki érte el Istent: az ilyen embernek ugyanis minden engedelmeskedik, legyen az kicsi vagy nagy, s így ő mindenek felett uralkodik, hiszen ő ugyanaz a mindenség számára, mint ami a szív a test számára (de Isten jobban tudja). Amikor a szív megmozdul, a tagok is megmozdulnak, amikor nyugalomban van, azok is nyugalomban vannak; ha feláll, ők is felállnak, ha leül, ők is leülnek; ha összehúzódik, ők is összehúzódnak, ha pedig kitágul, akkor ők is kitágulnak **; ha legyengül, azok is legyengülnek, ha pedig megerősödik, azok is megerősödnek; ha alázatos, azok is alázatossá válnak, ha pedig nagyra van magával, azok is nagyra lesznek magukkal, és így tovább. S ugyanígy: aki megtért Istenéhez, aki Isten végtelenségének kontemplációjában meghalt önmaga számára, és aki megszabadította magát attól az illúziótól, hogy Istenen kívül bármiféle valóság is lenne, az úgy fogja tapasztalni, hogy a létezés követi őt és engedelmeskedik neki, és bármerre is fordul, az is arra fordul. Isten áll jót azért, amit mondunk.

* Al-'Arabí Ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje, 'Abd ar-Rahman at-Tarjumana 43. (Fordította Buji Ferenc és Medve István), p. 224.
** Az összehúzódás a szorongatottság állapota, amelyben az ember a külső és/vagy belső támadások hatására mintegy védekezésképpen összehúzódik. A kitágulás ennek az ellentéte.



Ide illő filmajánló: Bab'Aziz története.

2009. szeptember 13., vasárnap

Ha igaz a hír...

... akkor Thatcher semmilyen értelemben nem lehetett konzervatív politikus.


Mert 72 év kommunizmus után a kiherélt Németországtól rettegni, és ismét a SZU-hoz fordulni annak ellenében nem hogy nem konzervatív, de egyenesen kommunista dolog. Ahhoz a Gorbacsovhoz, aki 1991-ben még egy kicsit bevonult a Baltikumba fenyíteni, és csak akkor vonult ki Magyarországról, mikor már megvolt a rendszernek az ő váltása. (Ezek az alfejezetek is meglehetősen kétértelműek, és megmutatják, mennyire kétes alapokon áll az úgynevezett „egzakt” történelemtudomány — ez egy „szkeptikusblog”-nak szánt félre volt.)

Azt, hogy az 1943-ig Pétain-hű (vagy már addig is csak kém/ügynök) François Miterrand nem volt konzervatív politikus, mindenki tudja. De Thatcher-től, a „vaslady”-től azért — legalább névlegesen — több lett volna elvárható.

Persze, csak ha igaz a hír. Hiszen ahogy fogalmaz a cikk:

„néhány éve egy fiatal író, Pavel Sztrojilov komoly kutatómunkába ... kezdett. Sztrojilov több mint ezer oldal dokumentumot vitt Moszkvából Londonba, ahol folytatta kutatásait.

Thatcher egyébként nem tudta, hogy nyoma marad annak, amit mond. A leirat szerint arról beszélt, hogy úgy látja, a Szovjetuniónak két lehetősége van: hagyni a keleti országokat fejlődni a maguk útján vagy fenntartani a Varsói Szerződést. Ezután azt kérte, hogy a következő mondatait ne rögzítse semmilyen jegyzőkönyv. A beszélgetés leirata mégis folytatódik, egy apró megjegyzéssel: »a következő részt emlékezetből reprodukáltuk«.

A Kreml-dokumentumokból az is kiderül, hogy Gorbacsov nem ingott meg, egyáltalán nem akart beleavatkozni a német átalakulásba. Sőt, 1989. november 3-án, hat nappal a fal megnyitása előtt egy megbeszélésen Gorbacsov, Sevadrnadze [helyesen Sevardnadze] külügyminiszter és a KGB akkori főnöke, Krjucskov megtanácskozták annak lehetőségét, hogy a Szovjetunió is segítsen a fal ledöntésében.”

Nos tehát, ha dezinformációról van szó, akkor az orosz világpolitikai nyomulás egy újabb állomásának lehetünk tanúi — amely talán nem független Oroszország és Nagy-Britannia konfliktuózus(nak tűnő) viszonyától —, és a szovjet-éra hazugságai (amelyeknek Nürnbergben természetesen éppen annyi alapja volt, mint előtte, s aztán később): ma is folytatódnak. Akárhogy is, a Nyugat titkos diplomáciája a Szovjetunióval kapcsolatban (kezdettől fogva) minden bizonnyal több titkot rejt, mintsem gondolhatnánk. Viszont Gorbacsovot, Sevardnadzét és a KGB-t (Horn Gyulával együtt) hősként beállítani, hogy is mondjam finoman: érdekes?

Valójában már a jaltai egyezmény is Európa elleni árulás volt, de a berlini fal lerombolásával és a Szovjetunió hirtelen, csendes megszűnésével kapcsolatban az ember csak csodálkozni és gyanakodni tud, hogy a történelmi jóhiszeműség, miszerint 1985-től fokozatos normalizáció történt, valahol sántít. Nem csak azért, mert a kommunistából szocialistává szerkezetváltott állampárt így kezet fogott a sokat fetisizált nyugattal, hanem mert ha igaz az, hogy a SZU és a KGB jobban akarta a berlini fal lerombolását, mint a nyugat és talán maguk a németek, akkor ezzel a nagy egyesüléssel és kebelbaráti öleléssorozattal valami ab ovo nincs rendben.

Csupán remélhetjük, hogy Margaret Thatcher (aki Ronald Reagan-éhoz kísértetiesen hasonló, sőt azzal azonos betegségben szenved) nem volt annyira aljas, mint ahogy ezen ifjú kutató beszámolója sugallja.

Sztroj(i)lov azonban egyelőre nem úgy tűnik, hogy Oroszország vagy valamiféle „nácik”, „iszlamisták” és egyebek szekerét tolná. Nézzük csak ezt az interjút, ahol egy fotón megszemlélhetjük különleges fizimiskáját is. Állítólag a — szintén állítólag — polóniummal ízesített teával kínált Litvinyenko barátja volt (és könyvének fordítója). (Az ám, csakhogy Litvinyenko pedig — „ellenzéki” vagy sem —, KGB-ügynök volt. — hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, nehéz megítélni.)

Nézzék, ha a hír igaz, akkor nem tudom, ki a nagyobb gazember, a „kelet” nevű skylla vagy a „nyugat” nevű charybdis, viszont ha ez egy húzás Moszkva részéről, akkor itt a NATO-Varsói Szerződés romjain NATO-BRIC formában újrakeletkezett (vagy folytatódott) weird háború egy epizódjáról lehet szó. Az utóbbi napok fura történései (az Arctic Sea-vel kapcsolatos huzavona, az izraeli PM moszkai látogatása, Chávez egymásnak ellentmondó deklarációi stb.) ezt megerősítenék, Sztrojilov tevékenysége viszont látszólag cáfolja. Kérdés, mennyire tisztességes szándékú kutatóval és mennyire megbízható dokumentumokkal állunk szemben.

Horn Gyula és Eduard Sevardnadze aláírják a 45 éven át Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt (1990).

2009. szeptember 11., péntek

A Ruwanwelisaya dagoba építése




„De mindegyik [anuradhapurai dagoba (sztúpa)] hol marad a hófehér, harang alakú Ruvanveliseyától, amely száz esztendővel később [Kr. e. 150 körül] emelkedett Anuradhapura fölé, hatvan méter magasságban, tetején színarany csúccsal? A kupola átmérőjéről — 85 méter! — is következtethetünk óriási méreteire. Az ősi szingaléz építészek minden tudására szükség volt a Ruvanveliseya felépítéséhez. Alapját kövekből, hegyi kristálykőből, ezüst- és rézlemezekből, vashuzalokból, durva cementből készítették. Az építkezésnél kókusztejet, sőt vajat is használtak kötőanyagként. Dutugemunu királynak még arra is volt gondja, hogy a dagoba építőit ne csak étellel-itallal, édes illatú virággal és cukorral lássa el, hanem ötféle illatosítóval tette kellemessé a levegőt a munkások számára.”

Micsoda osztályelnyomás, a munkásosztály micsoda kizsákmányolása,

és micsoda ókori, vallásos sötétség!


Forrás: Sebes Tibor: Buddha lábnyomában. Táncsics, 1969. (A könyv egyébként tipikusan szocialista-vallásellenes megrendelésre és stílusban íródott, de a téma miatt érdekes részek is kénytelen-kelletlen vannak benne.)




2009. szeptember 6., vasárnap

Konzervatív nézőpontból a melegfelvonulás...

...egyáltalán nem érdekes.

Valamint a bojkottálása sem érdekes.

Korlelet

*

Kiegészítés via Shenpen :>
(a Hideg Méltóság Napjához)




2009. szeptember 5., szombat

Tudományos hírelemzés

Realblood nevű kommentálónk adott egy linket, amelyen egy rövid beszámoló található a kurrens rudabányai régészeti kutatásokkal kapcsolatban. Precíz kételkedők lévén különféle kiemelések kombinációjával láttuk el a szöveget, érzékeltetve, mik azok a pontok, amelyeken az egyszeri olvasó tekintete általában úgy siklik át, mintha nem is volnának.

A szövegben többször fordul elő az a szerkezet, mely körülbelül így néz ki:
  • 1. kevés jel (szegényes leletek)
  • 2. elnagyolt elméleti következtetés (így kellett lennie, mert csak)
  • 3. „tények”. (Így volt, úgy volt)
Valójában a 2. pont, vagyis az „elméleti” rész a nulladik, azaz a prekoncepció, amely meglehetősen elnagyolt és homályos (az alapokkal együtt, amelyeken „áll”), ám a 3. pontban már részletekig fantáziadús formában tárgyiasul. Mindeközben az 1. pont sikkad el, vagyis a tényleges leletek prekoncepció nélküli vizsgálata, amely egy másik 2. pont, azaz másik prekoncepció vagy tapasztalat alapján esetleg teljesen más 3. pontokhoz, „tényekhez” (fantáziákhoz) vezethet(ne).

A szövegben különösen érdekes a következő „érvelés”: [az állatnak / embernek] „farka viszont valószínűleg nem volt, mert emberszabású majomnak tartjuk, s azoknak nincs farkuk.” E ponton teljesen nyilvánvaló, hogy a „következtetést” egy tetszőleges prekoncepcióhoz szabják.

A szegényes leletek alapján való fantazmagória-konstruálás bizonytalansági fokát pedig jól érzékelteti az alábbi részlet: „Felmerült, hogy az Anapithecusnak kutyaszerűen hosszú orra lehetett. 2008-ban felfedeztek egy felső állkapcsot, s most valószínűleg ugyanannak az egyednek az alsó állkapcsát is megtalálták. Az új lelet fényében valószínűsíthető, hogy ez egy megrövidült arcú majom volt.”

Alább a teljes közlemény, pontosabban a belőle írt cikk (néhány helyesírási korrekcióval). Aki bővebb forrást is tud, szóljon, állunk elébe, hiszen alapvetően kiváncsiak vagyunk mindenre, a kvantummechanikától kezdve a mixamőbákig.

*

Forrás
(2009. aug. 10.)

Újabb 25 emberszabású majomlelet került elő a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) és a Torontói Egyetem 2009. évi egyhónapos őslénytani ásatásán a 10 millió évvel ezelőtt élt állatok maradványait megőrző rudabányai Rudapithecus lelőhelyről — tudatta hétfőn közleményében a MÁFI.

A kutatások, amelyeket Kordos László, a MÁFI igazgatója, és David Begun, a University of Toronto antropológusprofesszora irányított, július 15-én kezdődtek, s kedden érnek véget.

„Az emberré válás szempontjából lényeges új lelet a Rudapithecus kézcsontjainak előkerülése, amely megerősíti azt az elgondolást, hogy az Afrikában kialakult ember, valamint a csimpánz és a gorilla közös őse Európában élt. A kutatók megtalálták az Anapithecus majom tavaly felfedezett felső állcsontjához tartozó alsó állkapcsot, valamint egy koponyatöredéket is. Ily módon a korábbi koponya- és fogleletek segítségével rekonstruálni lehet az Anapithecus fejét. A 38 éve tartó rudabányai ásatások során az újabb leletekkel együtt már több mint 250 emberszabású maradványával, köztük öt koponyával gyarapította az emberré válásról szóló ismereteinket Európa leggazdagabb lelőhelye, Rudabánya” — emeli ki a közlemény.

Mint Kordos László elmondta, a többi hasonló európai lelőhely — spanyol, francia, német, görög — sokkal szegényesebb.

„Egykor ez egy zárt völgy volt, ahova az állatok tetemei esőzéskor besodródtak és ott megmaradtak. Egymás után találjuk meg mindazokat az állatokat, amelyek a környező erdőkben éltek. 1971-tól gyakorlatilag folyamatosan végzünk ásatásokat, rengeteg információnk van. Az egész világon, beleértve Afrikát és Eurázsiát, összesen 12 koponyalelet került elő, ebből 5 Rudabányán. Ha a világon valahol előkerül egyetlen fog az adott korból, nemzetközi szenzációt vált ki, annyira ritkák az ilyen leletek. Mi olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk sok van” — magyarázta.

Az idei leletekkel kapcsolatban Kordos László elmondta, hogy a kézfejünkben az úgynevezett kéztőt a csuklónál hét csontocska alkotja, ezek közül kettő össze van forrva.

Ez az embernél is így van, ahogy a csimpánznál és a gorillánál is, szemben az ázsiai orangutánnal és más majmokkal, amelyeknél nincs. Ezt az összeforrt csontot találták meg Rudabányán. Az az elméletünk, hogy az emberszabásúak több mint 10 millió évvel ezelőtt hagyták el Afrikát, aztán itt továbbfejlődtek, majd visszavándoroltak Afrikába. Ott zajlott le ténylegesen az emberré válás folyamata, s ott alakult ki a csimpánz és a gorilla felé vezető fejlődési vonal” — fogalmazott a tudós.

Mint rámutatott, ez a lelet evolúciós jelentősége, s most újabb bizonyíték került elő az elmélet alátámasztására.

Kordos László elmondta, hogy még 1987-ben előkerült Rudabányán az Anapithecus koponyatöredéke, s azóta nagyon sok egyéb lelet is, de zömmel különálló fogak, így nem tudták, hogy milyen lehetett az arca. Felmerült, hogy az Anapithecusnak kutyaszerűen hosszú orra lehetett. 2008-ban felfedeztek egy felső állkapcsot, s most valószínűleg ugyanannak az egyednek az alsó állkapcsát is megtalálták. Az új lelet fényében valószínűsíthető, hogy ez egy megrövidült arcú majom volt.

„A szemei nagyok voltak, a szemürege ugyanis meglehetősen nagy a koponyájához képest. Az ilyen nagy szemű élőlények általában éjszakai életmódot folytatnak. Valószínűleg az Anapithecus is egy éjszaka mozgó, táplálkozó lény lehetett. A fogai alapján gyümölcsevők voltak, puha növényi táplálékot fogyasztottak, tehát nem voltak ragadozók, sem lombevők, vagy magevők” — mondta.

A környéken mocsárciprusok nőttek, ennek termése bőséggel előfordul a lelőhelyen, lehet, hogy ezekkel táplálkozott az Anapithecus.

„Négy lábon mozgó majmok voltak. Körülbelül 21-25 kilogramm volt a testtömege, farka viszont valószínűleg nem volt, mert emberszabású majomnak tartjuk, s azoknak nincs farkuk. 50 centiméter hosszúságú lehetett az állat, a végtagjai meglehetősen hosszúak voltak, amelyek segítségével egyik fáról a másikra lendültek” — hangsúlyozta a tudós.

Mint mondta, ahhoz, hogy megismerjék az emberré válás folyamatát, igen lényeges tudni, hogy milyen volt a 10 millió évvel ezelőtti közeg, amelyben ez zajlott.

„Tízmillió évvel ezelőtt itt trópusi erdők voltak, legalább 100 féle gerinces állat csontmaradványai kerültek elő. Vannak egészen nagy termetűek, például gumósfogú őselefánt, s orrszarvú, a közepes termetűek közül — háromujjú őslovak, különböző disznófélék maradványai kerültek elő. Tehát tudjuk, hogy milyen körülmények között történt az emberré válás, milyen körülmények között éltek azok az emberré válás szempontjából fontos élőlények, amelyeket itt megtaláltunk, vagyis a Rudapithecus és az Anapithecus” — hangsúlyozta Kordos László.



2009. szeptember 4., péntek

An den kleinen Radioapparat

Korunkra nem jellemző a két világháború közötti kultúrtörténeti érdeklődés. Úgy általában, a kultúrtörténeti, sőt, közönséges történeti érdeklődés nem jellemező. Sem a (szélső)jobb-, sem a (szélső)baloldali kultúrtörténeti érdeklődés, sem a katolikus, sem a „neopogány”, sem a marxista, sem a konzervatív, sem a liberális, sem az akármilyen. (A liberális talán még leginkább, ami jellemző). Amennyiben mégis, annyiban főleg valamiféle népi-urbánus vitaféleségre vagy hasonló provinciális dolgokra bukkanunk. Nagy kár.

De szerencsére Loxont még érdekli egy s más. Nemrég fedezte fel a Dienes László alapította, kolozsvári Korunk című folyóiratot. Nagyon tanulságos olvasni. Egy baloldali folyóirat volt, a Wikipédia szócikke róla teljesen jogosan idézi, hogy konzervatív kritikusai kultúrbolsevistának nevezték. Az volt, ne szépítsünk. Mégis, hol vannak a ma baloldali, sőt, állítólagosan konzervatív folyóiratai is ehhez képest? Artikuláció vagy témák tekintetében feleennyi érdekes írás sincs, az „elemzések” meg többnyire már készen kapott, előre megrágott dogmákkal dolgoznak.

Na most akkoriban még a baloldali művészetnek is olyan formái léteztek, amelyeket ma megirigyelhetnénk. Politikailag ezek azonban militánsan bolsevik dolgok voltak. Bolsevikot írunk kommunista helyett, hogy érzékeltessük e művészet és szellemiség militánsságát, azt, hogy ez az állítólagosan „szociális” művészet mennyi erőszakossággal párosult. Ezt a kettősséget (művészeti minőség és politikai károsság együttese) tudomásul kell sajnos venni, és így „befogadni”.

Itt van például egy írás, szerzője Babos Antal, címe a materializmus művészete Németországban (a cikk 1933. januárjában jelent meg). Idézzünk belőle:

„A vers a polgári világnak az a terméke, amely a költőt két szék között kedvese étheri ujjainak megfogására kényszeriti. Az ujjak helyett szerepelhet a holdvilág is, kutyaugatás a pusztában magányosan a kémények mellett, az év négy változata, a kilátásos és a kilátástalan élet, egy gesztenye története, legjobb esetben egy szózat a himnuszhoz. Szabad mindenről beszélni, csak ami minket a legjobban érdekel: az ember viszonyáról a társadalomhoz és a társadalomban feltalálható rétegeződésről és annak okairól — nem. Az idők változásai folyamán a vers ideológiai tartalma is változott. A háború közepén és után, a kapitalizmus hanyatlásának és belső ellentmondásainak kitörése pillanatában pl. a vers dekadens formákat vett fel. A különböző izmusok (aktivizmus, dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus) a vers belső öszszeomlását mutatják. A polgári ideológia mind jobban az ég felé mutat.

Németországban — a materialista fronton — ma a vers a politika fegyvere. Van egy költője: Erich Weinert, aki nem tesz mást, mint rimekbe szedi és kigunyolja a polgári uralom intézkedéseit az egyik oldalon és harci riadókat költ a másikon. Hallatlanul népszerű. Minden gyűlésen ott van. Minden megmozdulásban részt vesz. Riadói mellett menetelnek, szórakoznak, sirnak az emberek. Valóságos lantosa az osztályharcnak. A nevével mindenütt lehet találkozni. Az osztályharcos versek legnagyobb része azonban úgy születik, hogy nem is tudják ki az írója, hanem egyszerre csak kézközön forog. Ezt meg viszont úgy csinálják, hogy csaknem minden alakulatnak meg van a maga műkedvelő truppja, az ugynevezett Agittruppok. Ezek hetenként egyszer gyűlést tartanak. A gyűlésen a legaktuálisabb politikai mozdulatokhoz szükséges irodalmi anyagot az arra hajlamos tagok összeállítják. Sokszor a hajlamosság nem is fontos. Erre és erre van szükség! Ennek meg kell lennie! A környékén levő gyár például bérharcban áll. Beszerzik maguknak a bérharc előzményeit képező anyagot. Az egyik tag ebből az anyagból kimarkolja a vers-, a másik a színdarab-thémát, a harmadik a politikai beszédet. Azonkívül: — Németország politikai élete a lokálokban folyik le. Millió és millió ilyen lokál van. Mindegyiknek van egy kicsi színpada és legalább egy zongorája. Itt folynak az előkészítő értekezletek s a kisebb előadások is. A lokál a német munkás második otthona. A munka után vagy haza megy a munkás asszonyáért vagy egyenesen a lokáljába, ahol az asszonya már várja. Valamely harci mozdulat, pl. egy sztrájk a sztrájk-környéki lokálok összes munkásait mozgósitja. Ilyen esetben a különböző környéki Agittruppok kiküldöttei a hét valamelyik napján összejönnek. A már megirt anyagot kiteszik az asztalra. Felolvassák és bírálatokat kérnek egymástól. Minden jelenlevő tag köteles bírálatot mondani. Tanuja voltam egy vers keletkezésének. A szerző — egy munkás — csinált egy öt szakaszos gúnyos, harci dalt. A jelenlevők a meghallgatott verset izeire szedték, úgy, hogy a kerete is alig maradt meg. De aki bírálatot mond, annak a helytelenített mondatot és szót is helyettesítenie keli, vagy ha ő nem tud jobbat mondani helyette, akkor addig nem mennek tovább, míg a kifogásolt rész helyett valakinek jobb nem jut az eszébe. A szempont mindig az, vajjon a tartalom helyesen fedi-e az esemény politikai vonalát; nincs-e a kifejezés mögött politikai kisiklás. Azon az ülésen ahol én jártam, öt csoport kiküldöttei vettek részt. Végül meg volt a szöveg. A szöveget átvette egy munkás, akiről kiderült, hogy zeneszerző. (A munkás acélöntő műhelyben dolgozott, mint kazánkezelő.) Leült a zongorához és a már általa is megrágott szöveget kezdte megzenésíteni. Itt ugyanazok a jelenetek ismétlődtek meg mint az előbb, azzal a különbséggel, hogy a zenéhez már kevesebben értettek. De akik értettek, azok lázasan kalimpáltak a zongorán egy-egy hang után. Végre éjjel 1 órára meg volt a megzenésített vers. Másnap ez az 5 csoport megtanítja Berlin ezer és ezer többi csoportját és viszont. Ezért nem lehet tudni a legtöbb versről, hogy ki irta s a legtöbb zenéről, hogy ki szerezte: tény az, hogy van. Zeneelméletet az emberek alig tudnak. A magukkal hozott német muzikálitás segít a dolgon. Van persze ennek a mozgalomnak szakembere is. Hanns Eisler. Elsőrangu és nagy kulturáju zenész. A verseket nagyrészt nem éneklik végig, hanem szinkopizált zenével, kihagyásos természetes hanggal teszik változatossá. Ennek a stílusát teremtette meg Eisler. A zenélni igen gyakran tudó munkások zeneelmélet nélkül is a legnagyobb könnyedséggel költenek az Eisler-stilusban, de nem kevesebb ötletességgel és eredetiséggel is.

Egy másik helyen a témakört Berlin házbért fizetni nem tudó lakosságának harci frontja adta meg. Itt születtek elsősorban a közösen megszövegezett szavalókórusok, amelyek a környező uccák lakóit hivják fel segítségül és versben jelzik, hogy ebben és ebben a házban, ilyen és ilyen emeleten kiakarják lakoltatni sorstársukat a házbér nemfizetése miatt. Minden lakó vállaljon szolidaritást az illetővel, jőjjön a megnevezett ház elé és akadályozza meg a kilakoltatást! Ezek a szavaló kórusok másnap vagy harmadnap házról-házra járnak, a lakók ennek hatása alatt lerohannak a megjelölt helyre, az ucca pillanatok alatt megtelik. A kilakoltató bizottság tehetetlen, a kirendelt szekerek munkásai rendesen szolidárisak, a rendőrségnek egyszerre sok a gondja, a kilakoltatást kénytelenek elhalasztani. Egy másik truppnak az a feladata, hogy kiszáll egy földalatti- vagy egy magas-vasut állomáson, ahol az egyik tag egy állitólagos bérkifizetési listát talál. Erre kifejti az összegyült közönség előtt, hogy mit dolgozik a munkás és milyen a bérrészesedése, mi a kizsákmányoltsága mértéke, családtagjainak száma és az elkövetkező kilátásai. Mindez tényleges adatok alapján, hivatkozva az üzemre, amelyikről szó van. A trupp többi tagjai mint vitatkozó fél vesznek részt a diskurzusban s a közönség is bele vonódik. Mire egy szemfüles ellenpárti a rendőröket értesíti. De ők már teljesitették kötelességüket s a harmadik állomáson vannak. A rendőrség u. i. ezeket a veszélyes megnyilvánulási formákat már évek óta betiltotta Ők azonban tovább dolgoznak ezer és egy módon.”







Ez a dal pedig bizonyára sokaknak ismerősen cseng...


Fasizmus és rasszelmélet ókonzervatív szemszögből *

Julius Evola

A fasiszta „rasszizmus” és az „új ember”


Azok körében is, akik ma Olaszországban kritizálják a demokratikus rendszert és nem tagadják a fasizmus bi­zonyos aspektusainak értékét, a rasszizmust általában úgy ítélik meg, mint a fasizmus egyik sötét oldalát, amelyről jó hallgatni, minden esetben pedig úgy, mint ami egyfajta „idegen testként” került be a rendszerbe. A fasizmus eszerint a hitlerizmus kísértete és utánzója lett volna az olasz-német szövetség, a Róma-Berlin tengely utolsó szakaszában.

E gondolkodásmódban gyakran jelentős szerepe van annak a tévedésnek, amely a „rasszizmust” az anti­szemitizmus és a brutális zsidóüldözés egyszerű szinonimájává teszi. Így történhetett, hogy egy deklaráltan „új­fasiszta” folyóirat zsidó szerzők által összegyűjtött adatokat hangsúlyozott, próbálkozva az állítólagos folt eltávolításával és annak bizonygatásával, hogy Mussolini valójában nem volt „rasszista”, mert a fasizmus a háború alatt, az Olaszország feletti német ellenőrzés legkritikusabb szakaszában úgymond nemhogy nem üldözte a zsidókat, hanem gyakran védelmezte őket: ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvalóan összekevernek egy elvi kérdést azzal, ami az emberiesség érzésének és a németek által használt bizonyos elítélendő módszerek iránti ellenérzésnek volt betudható.

Így helyénvaló lesz itt egy rövid helyesbítés a témáról. Három tényezőről beszélhetünk, amelyek 1938-ban arra indították Mussolinit, hogy érintse a faji kérdést.** 1938. augusztus 5-én egy hivatalos jegyzék kinyilvánította, hogy „a légkör immáron érett az olasz rasszizmus számára”, melynek irányelveit a Nagytanács vázolta fel ugyanazon év októberében, az első törvényhozási intézkedéseket az „olasz faj védelméért” a következő hónapban kihirdetve. A három tényező közül az volt a legesetlegesebb, amely a zsidóproblémát érinti. Mussolini első írásaiban nincsenek utalások erre a problémára. Csupán egy régi cikket lehet idézni, amely egy ismert témát említ meg, tudniillik azt, hogy az elnyomott és a közvetlen harc normális eszközeitől megfosztott zsidó a modern világban a pénz, a nagytőke és a (profán értelemben vett) intelligencia által alkotott közvetett eszközökhöz folyamodott, hogy uralkodjon és megnyilvánuljon. Továbbá egy 1919-es cikkében Mussolini arról töpreng, hogy vajon a bolsevizmus, amelyet kezdeteiben londoni és new york-i zsidó bankárok támogattak, és amelynek vezetői között (akkoriban) számos zsidó volt, nem „Izrael bosszúja-e az árja faj ellenében”.

Másrészt nem szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a nácizmussal jött a világra, hogy a zsidó az egész történelemben, a római kortól kezdve, ellenszenv és üldözés tárgya volt, a keresztény érában gyakran uralkodók, pápák, zsinatok által szentesítve. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Olaszországban a zsidóprobléma sohasem érződött különösebben, és Mussolini 1938-as állásfoglalása ezzel kapcsolatban inkább politikai, mintsem ideológiai jellegű volt. Valóban megszaporodtak az olasz diplomaták és ügynökök jelentései arról a növekvő militáns antifasiszta ellenségeskedésről, amelyet zsidó elemek külföldön, főleg Amerikában tanúsítottak: többé-kevésbé azzal kapcsolatban, hogy Olaszország Németországgal szövetkezett, így Mussolini végül arra kényszerült, hogy reagáljon, és az olaszországi zsidóknak, akik néhány kivételtől eltekintve nem adták különösebb tanújelét antifasiszta érzelmeiknek (sőt rohamosztagosok is voltak közöttük), el kellett szenvedniük nem olasz hitsorsosaik magatartásának a következményeit ezen intézkedések miatt, amelyek azonban semmiképpen sem voltak a német intézkedésekhez hasonlíthatók és nagyon gyakran papíron maradtak. Minthogy itt a doktrínáról értekezünk, a fasiszta „rasszizmusnak” ezen aspektusával nem kell tehát foglalkoznunk: a zsidóprobléma vizsgálata a maga összetettségében más keretbe tartozik.

Ami a „fajt” illeti, erről Mussolini gyakran beszélt. Egy olyan időszakban, amelyben semmiképpen sem lehet hitleri befolyást feltételezni, vagyis 1921. áprilisában, egy bologna-i beszédében a fasizmus megszületését kapcsolatba hozza a „mi árja és mediterrán törzsünk mély, örök igényével, amely egy adott pillanatban fenyegetve érezte magát létezésének lényegi gyökereiben”. Ugyanebből az évből való az az állítás, hogy „a történelmet a fajjal csinálják”, és 1927-ből a következő mondat: „Komolyan kell vigyáznunk a faj sorsára; gondozni kell a fajt”. Sok más efféle hivatkozást lehetne megadni. 1938-ban a fasiszta párt általános kongresszusán Mussolini pontosan ezekre az előzményekre emlékeztetett, visszautasítva azt a vádat, hogy egyszerűen a németeket majmolja, és azt is hozzátéve, hogy ahányszor csak törzsről beszélt, ezzel a „fajra” állt szándékában utalni. De ha az első idézetben az „árja” kifejezésnek lehet is egy kimondottan rasszista jelentése, az összes többi esetben a fajról általános értelemben beszél, sőt, nyilvánvaló ezekben a faj és a nemzet fogalmának a konfúziója. Ez a fogalomzavar folytatódott magában az úgynevezett „Faji Kiáltvány”-ban (ebben az igencsak hevenyészett és felületes dokumentumban), ahol „olasz faj”­-ról beszélt, és, e kifejezést használva, magában az 1938-as fasiszta „rasszista” törvénykezésben. Ez természetesen abszurdum. Egyetlen történelmi nemzet sem egy „faj”. Eltekintve néhány eugenetikai követeléstől, ezekben a nyilatkozatokban „fajvédelemről” beszélve tehát csak a nacionalista álláspontnak adtak egy homályos, biologizáló és etnikai színezetet: legfeljebb egy „történelmi etnikumot” lehetett tekintetbe venni, nem egy igazi fajt. Mindez azonban nem elég. Ki kell emelni, hogy a fajnak a nemzettel való azonosításával és annak magasztalásával, aminek a Volksgemeinschaft (vagyis a faj-nép, a faji-nemzeti közösség vagy egység) kollektivizáló, nemzetiszocialista fogalmában kellett sajátos kifejeződést találnia, alapjaiban demokratizálva azt, éppen a faj fogalmát sértették meg és üresítették ki. Ahogyan K. A. Rohan helyesen állapította meg, egyetlen dolog volt még, amit a demokráciának nem sikerült meghódítania, és az éppen az arisztokratikus értelemben vett faj: mert csak egy elit „fajtiszta” és csak neki van „faja”, miközben a nép pedig nép, tömeg. Zagyván azonosítva a fajt a nemzettel, olyannyira, hogy „olasz fajról”, „német fajról” stb. beszéltek, ez a bástya is leomlott, mert lerombolták. Ezért az ilyen „rasszizmus” ellen állást foglalhattunk és foglalhatunk, éppen egy arisztokratikus és hierarchikus szempontot felvállalva.


Mindenesetre a második tényező, amely a fasizmus rasszista fordulatához vezetett, elsősorban a nemzet egy­fajta „faji öntudatának” a fogalmára hagyatkozott. Ez ugyancsak egy esetleges körülményhez kapcsolódott, Etiópia meg­hódításához és az afrikai birodalom megteremtéséhez. E tekintetben a fasiszta „rasszizmusnak” ugyanolyan gya­korlati és nem ideológiai jellege volt, mint sok európai gyarmatosító nemzet, elsősorban Anglia magatartásá­nak, amelyek megfelelő eszközökkel, a „faji” érzést táp­lálva szándékoztak megóvni a fehérek presztízsét a szí­nes népekkel szemben és megakadályozni korcs és mesztic keveredéseket. Nem volt ettől különböző a fasiszta kor­mány által már 1937-ben kihirdetett dekrétum értelme sem.

Mussolini tehát csak arra szorítkozott, hogy kövesse azt, ami hagyományos volt, mielőtt a demokratikus ideológia a „népek (úgynevezett) önrendelkezésének” az elvével, amelyet a fehérek hirdettek meg, nem fordult ellenük, kiprovokálva a színes népek felemelkedését, követeléseit és felkelését, míg magukat az európaiakat is hatalmába nem kerítette az antikolonializmus pszichózisa.

Mussolini viszont elismerte az emberek „orvosolhatatlan, termékeny és jótékony egyenlőtlenségét”, vonal­vezetése tehát e tekintetben koherens és szempontunk­ból helyeselhető volt. A távolságokat meg kellett tarta­ni. További lépésnek tekinthető az, amit egy 1938. szep­tember 18-i beszédben mondott, amikor annak a szükségességéről beszélt, hogy az olasz emberben fel kell éb­reszteni „egy világos, szigorú faji tudatot, amely nem­ csak különbségeket hoz létre, hanem nagyon tiszta felsőbbrendűségeket is”. Helyénvaló azonban emlékeztetni arra is, hogy egy korábbi, ázsiai egyetemistáknak tartott beszédében Mussolini állást foglalt a silány és anyagias gyarmatosítás ellen, elítélve azt a magatartást, amely a gyarmati birtokokat egyszerűen csak „nyers­anyagforrásoknak és az ipari termékek piacának” tekin­tette, így közelítjük meg az kiindulópontot. Túl minden előítéleten, amely egyszerűen a bőr színével kapcsolatos, egy hierarchikus elvet kellett volna kialakítani és szem­besülni kellett volna egy nép és kultúrája fölötti uralom­hoz való jog legitimációjának a problémájával. Nem rejthetjük el magunk elől e probléma teljes súlyát. Való­jában, ha az igazi kolonializmus időszakát tekintjük, el kell ismerni, hogy ez a legitimáció nagymértékben hi­ányzott, amikor nemcsak vadakról, négerekről és más alsóbbrendű fajokról volt szó, hanem olyan népekről is, amelyek már rendelkeztek saját, ősrégi civilizációval és hagyományokkal, mint például a hinduk esetében. Velük összevetve a „fehérek” semmi mást nem helyezhet­tek előtérbe, mint technikai civilizációjukat, anyagi és szervezési fölényüket, ráadásul a kereszténységet azzal a különös igényével, hogy az egyetlen igazi vallás vagy legalábbis a legmagasabb vallás. Innen erednek a hierar­chikus elv és az idézett „faji tudat” (faji nemzettudat) sú­lyos ellentmondásai, minthogy magában kellett volna foglalnia nemcsak a különbségek érzését, hanem a való­di felsőbbrendűség érzését is. Nyilvánvaló, hogy itt semmiképpen sem jöhettek szóba az „élettér nélküli népek­nek” esetlegesen a „demográfiai kampány” által súlyos­bított problémái, és ahogy már említettük ez utóbbiról beszélve: a számok pressziója nem öltheti fel egy bármilyen magasabb, etikai vagy szellemi értelemben vett jog je­lentőségét, és Mussolini hírhedt kirohanása az etiópiai had­járat idején: „Fasiszta és proletár Olaszország, talpra!”, bizonyára egyike a legkárhoztatandóbbaknak azok kö­zül, amelyeket személyiségének „populista” összetevője valaha is sugalmazott. Legfeljebb a dolgozók Olasz­országáról lehetett volna beszélni, a marxista zsargon át­vétele és az „osztályharc” végzetes mítoszának mintegy nemzetközi síkra való áthelyezése nélkül (amit egyéb­ként már Corradini is megpróbált, nacionalista szem­pontból).

Másrészt mondani sem kell, hogy abban az állapot­ban, amelybe manapság a nyugati népek vannak kény­szerítve, az efféle imént említett problémák teljesen ér­telmetlenné váltak. Egyrészt ma kizárólag a gazdasági gyarmatosítás álcázott formái léteznek, vagyis az „alul­fejlett” és végül függetlenné vált színes népeknek a kül­földi tőke és ipar általi befolyásolása (az úgynevezett „második gyarmatosítás”, amelyben Amerika és Orosz­ország a fő riválisok): másrészt az új, nem európai „nem­zetek” egyre inkább lemondanak minden valódi függetlenségről, mert egy furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: elvonatkoztatva a primitív és valóban alsóbbrendű etni­kumoktól, a nem európai népek egész sora csak azért rázta le a „gyarmati” igát, hogy egy rosszabb formában szenvedje el azt, mint az idegen igazgatás alatti egysze­rű gazdasági kizsákmányolás: egyre inkább lemondva gyakran több évszázados hagyományaikról, ezek a né­pek elnyugatiasodtak, átvették a fehér népek civilizáció­ját, ideológiáit, politikai és életformáit, tehát egyre in­kább kapitulálva ezek álcivilizációjával szemben, nem lé­vén már más ambíciójuk, mint hogy „fejlődjenek” és a fehér népek államainak nevetséges másodpéldányaiként nyilvánuljanak meg, és csak ilyen lidércként állva nekik ellen. Így minden egy általános kiegyenlítődés felé kon­vergál, és kizárólag a legdurvább hatalmi és érdekszféra­viszonyok lehetnek meghatározóak, sokkal inkább, mint tegnap.1

Visszatérve a fő témánkhoz, tanulmányozni kell a fa­sizmus „rasszista” fordulatának harmadik és legfonto­sabb tényezőjét. Itt a Mussoli­ni által mindig is vallott eszmék vonatkozásában minden további nélkül folyama­tosságról és következetességről lehet beszélni. A probléma, amely Mussolinit érdekelte, és amelyről hitte, hogy mint valódi, pozitív értelemben vett rassziz­mus (vagyis az, amelyik különbözik mind az antiszemi­tizmustól, mind a népfaj — az „olasz faj” — presztízsének a védelmétől a színes népekkel szemben) jelentős hozzá­járulást adhatott volna, egy új olasz típus kialakításának a problémája volt, ami megkülönböztetendő népünk jellemileg eléggé ingatag és anarchikus lényétől (amely épp azért is mutat ilyen jellemzőket, mert távol van at­tól, hogy megfeleljen bármiféle homogén „fajnak”). Mussolini úgy gondolta, és nem is tévedett, hogy a fasiz­mus és a nemzet jövője nem annyira eszmék és intézmé­nyek átruházásától függ, mint inkább egy olyan alakító akciótól, amely egy kiválasztott típust hoz létre. „Új életmódot” és „új típusú olaszt” teremteni olyan követel­mény volt, amit Mussolini a rezsim kezdete óta érzett — és láttuk, hogy már egy olyan időszakban, amikor még semmiképpen sem lehetett náci befolyásról beszélni, mert Hitler még nem ragadta meg a hatalmat, tehát 1929-ben, ő a Vatikánnal való megegyezésről szóló parlamen­ti beszámolóban beszélt egy olyan állami akcióról, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet „fizikai jel­legéig” is: mely eszme egyébként szoros kapcsolatban volt az állam és nemzet mint „forma” és „anyag” közötti viszonyról általunk már kiemelt általános doktrínával. Nos, éppen ez volt a politikai rasszizmus követelményének pozitív és kreatív aspektusa is. Elvileg egyáltalán nem valami agyrémről volt szó. Fajok tárgyában, nem mint adott, eredeti csoportok, hanem olyan csoportok, amelyek egy adott civilizációval és tradícióval kapcsolat­ban eléggé stabil jellemvonásokkal alakulnak ki, minde­nekelőtt egy létezésmód, egy „belső rassz” által határoz­va meg önmagukat, a történelem nem kevés példát mu­tat számunkra. Kiindulhatunk éppen Izrael népéből, amely eredetileg távol volt attól, hogy megfeleljen egyetlen tiszta és homogén fajnak, inkább egy vallásos hagyomány által egyesített és alakított vegyület volt, az Egyesült Államokig, ahol a legvalószínűtlenebb keve­rékből rövidesen egy könnyen felismerhető típus született egy adott civilizáció, sőt álcivilizáció hatására (ami sokkal szélesebb lehetőségeket villant fel, ha ellenben egy tradicionális jellegű, valódi civilizációról van szó).


Ráadásul meg lehetett célozni az emberi teljesség ide­álját. Miközben a rasszra és a vérre való hivatkozás kö­vetelményként érvényesülhetett minden ellen, ami indi­vidualizmus, intellektualizmus és külsőséges viselkedés, nemcsak az emberi lényre, hanem egy állatra is alkal­mazható már szokásos szólásmódokból, mint amilyen a „fajtiszta”, „jó fajtájú”, être-race-ig, a „faj” sajátságos és elfogadhatatlan értel­me következett: a saját fajta „típusához” való igazi és maximális megfelelésről volt szó, ami az esetek többsé­gében nem, csak a kisebb részükben érvényesül. Az ér­telmiségiek vagy a „szellemi emberek” minden tiltako­zása sem tehet semmit azon meggondolás ellen, hogy amikor igazi értékeket olyan emberek védenének, akik fizikai rasszként (soma) és jellemként (lelki faj) is egy fel­sőbbrendű típust reprodukálnának a test és szellem kö­zötti lesújtó törés megmutatkozása helyett, az csak jó lenne, egy többlet lenne. E tekintetben félretehetünk minden modern „rasszizmust”, és egy klasszikus, ha akarjuk, hellén ideál­ra hivatkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy bizonyos majdnem hisztérikus reakciók, amelyekre egyes értelmi­ségiek és kultúremberek vetemednek, alighogy fajról hallanak beszélni, annak a veszélyét rejtik számukra, hogy már e ténnyel is jelzik: a „fajjal” kevéssé vannak tisztában.

Említettük, hogy a Faji Kiáltvány, amelyet 1938-ban a rasszista fordulat előjátékaként eléggé heterogén irá­nyultságú elemek innen-onnan összeszedett csoportja állított össze, hevenyészett és összefüggéstelen valami volt, már csak azért is, mert Olaszországban teljességé­ben hiányoztak a megfelelő előzetes tanulmányok. Töb­bek között a Kiáltványban azt állították, hogy a fajfogalom „tisztán biológiai”, és az „olasz faj” abszurd fogal­mának a használatán túl ragaszkodtak ahhoz, hogy a „jelenlegi Olaszország lakossága árja vérű és civilizációja árja”, elmulasztva megjelölni azt, amit voltaképpen ár­ján kell értenünk. Valójában ez az árjaság valami nega­tívra és problematikusra korlátozódott, abból állt, hogy nem zsidó vagy színesfajú, bármiféle pozitív ellentétele­zés, egy felsőbbrendű kritérium bármiféle meghatározá­sa nélkül, hogy megállapítsuk annak a magatartását, stí­lusát, életszemléletét, jellembeli és szellemi fogékonysá­gait, aki valóban árjának mondhatja magát. Az idegen befolyás itt aztán nyilvánvaló lett, amikor pontosították, hogy a fasiszta rasszizmusnak „északi-árja irányultságú­nak” kell lennie.

Egy komoly fejlődés folyamán mindezt meg kellett volna vitatni és helyesbíteni kellett volna. Márpedig ez az eset áll fenn, minthogy személyesen tanúsíthatjuk, hogy Mussolini minden további nélkül hajlott egy efféle fejlő­désre. Még a fasizmus rasszista fordulata előtt alkal­munk volt arra, hogy állást foglaljunk egyrészt a bioló­giai és szcientista jellegű, másrészt a kollektivizáló és fanatikus rasszizmus ellen, amely Németországban ural­kodott, egy olyan rasszizmust állítva ezekkel szembe, amely figyelembe véve az emberi teljesség említett ide­álját, elsősorban annak adott hangsúlyt, amit „belső faj­nak” neveztünk, e tekintetben az emberi lény tradicio­nális, antimaterialista koncepcióját érvényesítve. Egyéb­ként a „belső faj” lehetett volna a kiindulópontja és tá­masza annak a formáló akciónak, amelyről beszéltünk. És ha javasolni kellett egy „típust” mint ideált és mint kikristályosodási központot, Olaszország esetében ez nem az északi-árja típusra való hivatkozás volt, a néme­teket követve. Az eredettudomány bebizonyította, hogy egy közös, eredeti („indoeurópai”, „árja”) törzstől Euró­pában egyrészt a hellén (elsősorban dór — Spárta), más­részt az alapvető római, végül a germán elem különült el, a jellem, az etika, a szokások, az életszemlélet és a ci­vilizáció e három ágon közös jellegzetes vonásai igazol­ván ezt a távoli, azonos eredetet. Ezért kikristályosodási központnak az „árja-római” típust lehetett választani adott tulajdonságaival, és ez konkrét síkon a fasizmus merész „római” elhivatottságának megfelelő beépítését jelenthette, teljesen függetlennek maradva a német rasszizmustól. Ezeket az eszméket, sok mással együtt, A fajelmélet szintézise című könyvünkben fejtettük ki. Mus­solini elolvasta a könyvet, és jellemző, hogy magához hívatva bennün­ket téziseit feltétel nélkül támogatta, azzal is egyetértve, hogy ezekből kiindulva néhány fontos kezdeményezést tegyünk, amelyek megvalósulását azonban, bizonyos belső ellenállásokon túl, az esemé­nyek alakulása akadályozta meg.


Konkrétan annak a megállapításáról volt szó, hogy egy nemzet nem egy „faj”, és egy történelmi nemzet minden tagjában különböző komponensek vagy együt­tes lehetőségek vannak jelen. Egy megfelelően magas feszültségű légkör hatása az lehet, hogy e lehetőségek közül né­melyek felülkerekednek és olyan differenciálódást visznek végbe, amely fokozatosan még magát a soma szintet is elérheti. Páratlan módon felhívták a figyelmet arra, hogy különleges feladatokkal megbízott speciális testületek tagjaiból még fizikailag is közös típus különül el (manapság például az ejtőernyősök és hasonlók). Ilyen eszmerendszernek nyilvánvalóan semmi köze sincs egy alantas rasszizmushoz, sem egy közönséges antiszemitizmushoz,2 és úgy véljük, hogy ez is belefér a hierarchi­kus és tradicionális jellegű állam tevékenységével nem összeegyeztethetetlen értékek keretébe.

Ha felismerjük az említett három tényezőt és a kap­csolódó követelményeket, különösen pedig arra emlé­kezve, hogy mennyire önkényes a rasszizmust kizárólag az antiszemita fanatizmussal azonosítani, a fasizmus rasszista aspektusát (ha ragaszkodunk e kifejezés haszná­latához) sem kell puszta eltévelyedésnek, majmolásnak vagy „idegen testnek” tekintenünk.

Ebben az összefüggésben az egész fasiszta kísérlet te­kintetében egy általános retrospektív megállapítást te­hetnénk. Egy eszme és egy rendszer belső értékét önma­gában kell megítélni, elvonatkoztatva mindattól, ami az esetlegesség világába tartozik. Gyakorlatilag és történel­mileg azonban azoknak az embereknek a minősége a döntő, akik ezt az eszmét és ezt a rendszert támogatják és védelmezik. Ha ez a minőség gyenge, az kevéssé fogja károsítani az elvek belső értékét — és fordítva: megtör­ténhet, hogy egy hibás és elméletileg nem kifogástalan rendszer kielégítő módon működhet, legalábbis egy bi­zonyos ideig, ha egy kvalifikált csoport és kvalifikált ve­zetők viszik. Ezért olyan fontosak azok az általános, szel­lemi és jellembeli, nem pusztán biológiai értelemben vett „faji értékek”, amelyekről az előbb beszéltünk.

Nos, ezt feltéve, meg kell kérdeznünk, hogy a fasiz­mus negatívumai, vagy azok, amelyek a fasizmus ideoló­giai homlokzata mögött meghúzódtak, s később a próbatétel pillanatában mutatkoztak meg, mennyire tulajdo­níthatók lényegileg ennek a tényezőnek: az emberi tényezőnek. Nem félünk attól, hogy megfordítsuk az úgynevezett antifasizmus tézisét, amikor kijelentjük, hogy nem a fasizmus hatott negatívan az olasz népre, az „olasz fajra”, hanem fordítva: ez a nép, ez a „faj” hatott nega­tívan a fasizmusra, vagyis a fasiszta próbálkozásra, amennyiben megmutatta, hogy nem tudott elegendő számban olyan embereket nyújtani, akik bizonyos köve­telményeknek és bizonyos szimbólumoknak megfelelő magas szintet elér­tek volna, olyan egészséges alkotórészeket, akik képesek let­tek volna előmozdítani azoknak a pozitív lehetőségeknek a kialakulását, amelyek benne lehettek a rendszer­ben. Ez a hiányosság ugyanígy felmerül azoknak a valóban szabad embereknek a tekintetében, akik nem a fasiz­muson kívül és a fasizmus ellen működhettek, hanem a fasizmuson belül: hiányoztak azok az emberek, akik félelem nélkül képesek lettek volna világosan megmonda­ni Mussolininek azt, amit meg kellett mondani, akik tá­jékoztatták volna arról, amiről jó lett volna, ha tud, ahe­lyett hogy vágyainak megfelelő illúziókba ringatták vol­na (különösen gondolva arra az esetre, hogy mit hitettek el Mussolinival a háborúba való belépéshez Olaszország tényleges ipari és katonai lehetőségeivel kapcsolatban). Persze a Ventennio alatt voltak ilyen emberek, de elégtelen számban. Érvényesíteni kel­lett volna a régi római maximát, mely szerint egy igazi vezető nem arra törekszik, hogy szolgák gazdája legyen, hanem arra, hogy szabad emberek legyenek a közelében, akik követik: hogy kiigazítsák azt a lelki beállítódást, amely az emberi gyengeség miatt majdnem végzetszerű­en felülkerekedik abban, aki a hatalom birtokosa, és amely bátorítja a szolgalelkűséget. Általában mit gondoljunk azokról az alapokról, amelyekre a fasizmus részben támaszkodott, arról az anyagról, amely rendel­kezésre állt, amikor az őrjöngő néptömegek a széljárás megváltozásakor szemmel láthatólag úgy olvadtak el, mint hó a napon, és amikor végigtekintünk az egykori fasiszták számán, akik e változás következtében manapság nem haboznak kijelenteni, hogy az előző korszakban rosszhiszeműség áldozatai voltak, puszta konformiz­musból vagy opportunizmusból cselekedtek vagy az el­méjük volt elhomályosulva? Véleményünk szerint tehát a pernek nagyrészt az „olasz faj” ellen kellene folynia, és arra a kevéssé vigasztaló következtetésre kellene jutnia, hogy ez a „faj” ellenszegül mindannak, ami elválik a „hagyomá­nyától”, amely „hagyomány” a fasizmust sötét zárójelben, a „demokráciához” való visszatérést pedig (kizárólag az ellenség győzelmének betudhatóan) teljesen másképp, egy „második Risorgimento-ként” tünteti fel, teljesen szakítva mindazzal, ami egy igazi jobboldal politikai és állameszmé­nyeinek a körébe tartozhat.

Amint láttuk, megkülönböztető kritikánkhoz elmé­leti téren lényegileg a Ventennio fasizmusára hivatkoz­tunk. Úgy hisszük, hogy a második fasizmusból, a salò-i köztársaság fasizmusából e téren igen keveset meríthe­tünk, mivel túlságosan sok esetleges tényező hatott ar­ra, amit ez egy állami és politikai-társadalmi doktrína vázlataként nyújtott, és mivel teljesen hiányzott számá­ra a nyugodt érés időszaka. Az értéke a harcos és légionárius aspektusában van. Ahogyan valaki helyesen fi­gyelte meg, ez abban a tényben áll, hogy talán az egész olasz történelem folyamán először, e második fasizmussal az olaszok jelentős tömege tudatosan választotta a vesztes helyzetében való harc, az áldozat és a népszerűtlenség útját, hogy engedelmeskedjen a vezetőhöz való hűség és a katonai becsület elvének. Ebben az értelemben ez azokból emelkedett ki, akik megállták a tűzpróbát, és bármilyen ideológiát és elfogultságot mellőzve — ezt nagyon alá akarjuk húzni —, tisztán morális és egzisztenciális szem­pontból kimondható, hogy ilyen körülmények között ezzel adott magáról pozitív tanúbizonyságot az „olasz faj”, mindahhoz az egyébhez társulva, amit az egyszerű olasz katona a reguláris egységekben vagy a feketeingesek zászlóalja­iban a csatatereken adni tudott.3



Jegyzetek:

1. Tegnapig érdekes kivétel volt látható Japánban: egy tradicioná­lis civilizáció és egy külső modernizáció együttléte. A második vi­lágháború után azonban ez az egyensúly egyre jobban eltolódott a második kifejezés javára, és az utolsó fénysugarak egyenként ki­húnynak.

2. Fentebb emlékeztettünk rá, hogy antiszemitizmus minden idő­ben létezett. A keresztény korszakban ennek vallásos jellege volt, de nehéz lenne megmagyarázni ugyanabban a népben a zsidók iránt táplált állandó ellenszenvet kizárólag a vallásos faktorral anélkül, hogy ne léptetnénk be a jellembeli faktort is. A modern antiszemitizmusnak ellenben szociális alapja volt: ama tény által kiváltott reakcióhoz kötődhet, hogy az egymással szorosan szolidáris zsidóknak egyes országokban sikerült döntő pozíciókra szert tenniük az intel­lektuális, a gazdasági és a szakmai életben, mégpedig olyan mérték­ben, amely semmiféle kapcsolatban sem volt a zsidó közösségnek az érintett nemzetek „árja” lakosságához viszonyított számbeli arányával (lásd: II. rész IV. fejezet). De ha pártatlanok akarunk lenni, nem lehet egyedül csak a szociális követeléseket kidomborítani, miál­tal a „fajra” való hivatkozás az „állj fel, hogy én ülhessek oda” ürügyére korlátozódhatna. Ellenben szükséges lenne elsősorban is meg­határozni a zsidó létezésmódot (a zsidóságot mint belső vagy szelle­mi fajt), és elvonatkoztatva a kulcspozíciókban elfoglalt számarány­októl, kimutatni, hogy az egyedi esetekben ez a létezésmód sajátos, nem kívánatos irányt ad a hozzákapcsolódó tevékenységnek, esetle­gesen anélkül, hogy a kérdéses személy tudatában lenne ennek. Természetesen ennek a „fajnak” — a „zsidóságnak” — semmi köze sincs a valláshoz: a kereszténységre való áttérés éppen annyira változtat­ja meg azt, mint ahogy egy ugyanilyen áttérés megváltoztathatja egy néger alkatát, öröklött és veleszületett hajlamait. Ebből ered a belső faj fogalmának a fontossága, hogy elejét vegyük minden egyoldalúságnak. Erre hivatkozva azonban már volt alkalmunk kijelen­teni, hogy manapság minden zsidóellenes polémiának kevés az ér­telme, mivel azok a tulajdonságok, amelyeket esetlegesen kárhoz­tathatunk a zsidókban, a jelenlegi úgynevezett „árjákban” ugyan­úgy megvannak, anélkül, hogy birtokolnák az örökletes precedensek enyhítő körülményét. Az amerikai kapitalizmusról beszélve, és a zsidóknak a kufárkodáshoz, a pénzhez, a haszonhoz való hagyomá­nyos kapcsolatait vizsgálva Werner Sombart hasonlóképpen mondhatta azt, hogy a zsidó annyiban emancipálódott és lépett be a mo­dern korszakba, amennyiben átadta a saját mentalitását a nem zsidónak.

3. 1943. szeptember 28-i dátummal jelent meg a Politica Nuova folyóiratban egy írás, „Considerazioni sui fatti d'Italia” címmel, amelyet azután Mussolini rendelkezésére — aki tehát osztotta a benne megfogalmazott gondolatokat — újra kiadtak egy széleskörű terjesztésre szánt brosúra formájában. Egyfajta önkritikáról van szó: a fasizmus bizonyos aspektusairól és a benne megvalósuló elhajlásokról. Egyes vádak méltóak arra, hogy itt felhozzuk őket. Azzal vádolták a rezsim politikai osztályát, hogy „egyre sűrűbb hártyát képzett Mussolini és a fasiszta tömeg között azért, hogy a Duce ne fedezhessen fel benne más lehetséges munkatársakat: ezért aztán minden valamennyire is értékes fasisztát egyenesen veszélyesnek tekintettek, ha kapcsolatot tartott a Duce-val, és szó szerint addig üldöz­ték, amíg meg nem győzték, hogy térjen vissza a homályba, vagy ha makacskodott, akkor addig, amíg politikailag meg nem semmisítették.” A má­sodik vádpont szerint (ez a politikai osztály) „a rezsim vezető réte­geiben a rotációs őrségváltás módszerét a közös anyagi érdekek és a politikai cinkosságok szoros és hermetikusan zárt rendszerében al­kalmazta: visszaélt Mussolini bizalmával egészen odáig, hogy eltit­kolta vagy meghamisította előtte a rezsim helyzetét és az ország hangulatát a legkritikusabb órákban is, hogy azután a Duce vállára helyezze olyan intézkedések és utasítások felelősségét vagy egyenesen a kezdeményezését is, amelyek nem az övéi voltak”. Mindennek tudatában kellene lenni, amikor azt állítják, hogy „az olasz fasizmus leckéje megmutatja nekünk a saját hatalma által el­szigetelt ember veszélyeit és korlátait”, a „tiszta cezarizmus hiányos­ságát és veszélyét, amire végül a fasizmus korlátozódott” (Maurice Bardèche). Nem elhanyagolandó, hogy ebben jórészt az általunk megjelölt olasz emberi szubsztancia játszik szerepet, nagyon külön­böző magatartásokkal attól, amit egy Rend szigorú ideája — ama el­szigetelődés egyetlen helyrehozójaként — megkövetelt volna. Ugyanebben az írásban, a háború vonatkozásában, egyeseket azzal vádoltak, hogy „előbb veszélyeztették a háború vezénylését egy középszerű retorikai patriotizmus bőséges megnyilvánulásai ellené­re is, majd előidézték a katonai katasztrófát, természetes ellenszenvvel viseltetvén minden olyan magasabbrendű megpróbáltatással (prova suprema) szemben, amely nem is annyira a nemzet sorsát veszélyeztet­hette, mint inkább saját, addig kedvező és nyugodt létezésüket za­varta meg”. Mindezt elismerni, még ha túl későn is, említésre méltó.

Gazdag István fordítása
(Loxon néhány korrekciójával és kiemelésével)

* Forrás: Julius Evola: Fasizmus és Harmadik Birodalom. Bp., Europa Authentica, 2002. (Fascismo e Terzo Reich, 1964.)

** Loxon megjegyzése: Az itteni szövegben a fordító, úgy tűnik, keverten használta a magyar „faj” és a magyarított „rassz” kifejezéseket. Nem állván pillanatnyilag rendelkezésemre épp az eredeti írás, feltételezem, hogy J. Evola végig a „rassz” [razza] szót használja. Ez magyarázatot adhatna néhány — magyarul — problematikusan hangzó mondatra. Meg lehet továbbá jegyezni, hogy itt a rassz, amit Evola maga részéről „belső rassz”-ként ért, nem feleltethető meg a modern biológia és antropológia négy (vagy öt) emberi nagyrasszának, sem az ethnikum fogalmát nem fedi, sem pedig valamiféle állati szubsztanciára nem utal. Evola sokkal inkább egy ethoszt, egy szellemi típust és egy ehhez kapcsolódó „karaktert” vagy „stílust” ért rassz szó alatt, mint látható, a római elődök példájára alapozva. Mindezek a szöveg figyelmes olvasása által is kiderülnek, de nem árt külön leírni, különösen mivel a fejezetet egyedülálló szövegként közlöm egy hosszabb műből.

Az egyik bekezdésben szó esik az állam és a nemzet „forma és anyag” viszonyát leképező koncepciójáról, egy „állami akcióval” kapcsolatban, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet annak „fizikai jellegéig” is. Itt — Evolát ismerők számára közhely — természetesen nem eugenikai vagy más tudományos-fantasztikus programról van szó, amelyeket mint szcientista babonákat elvetett, hanem a szellemet jelentő antik forma és a szellemet befogadó, annak hatására átalakulni vagy transzmutálódni is képes materia fogalmak viszonyáról (amelyet Evola analogikusan az igazi államnak [status] és nemzetnek [gens] feleltet meg).

A szöveget azért hoztam itt le, mert Evolával kapcsolatban elhangzott egy kommentárban, hogy fasiszta volt (ez a téves vélemény igen sokszor elhangzik). Ha Evola fasiszta lett volna, akkor minden további nélkül egyetértett volna Mussolini és a fasiszta vezetés nyilatkozataival, akcióival és általában véve politikájával, illetve nyilván „párttag” is lett volna, deklarálva azt, hogy követi az irányt, amit megszabnak neki. Csupán a fentiek alapján is határozottan kijelenthetjük, hogy erről szó sem volt, sem a háború előtt, sem utána (amikor is megtehette volna, hogy valamely úgynevezett neofasiszta szervezet exponense lesz vagy épp, hogy „revideálja magát” — ahogy oly sokan tették, jobb meggyőződés híján vagy egyszerű alávalóságból). Evolának megvolt a saját koncepciója a hierarchikus államról, egyház és állam viszonyáról, rasszkérdésről, a korabeli politikai irányzatokról és azok defektusairól (beleértve a német nemzetiszocializmust és annak durva antiszemitizmusát), a szövetségi viszonyokról, és minden egyébről. Megpróbálta alakítani a körülményeket. Hogy kevéssé hallgattak rá, nagy mértékben mellőzték, az SS pedig — mint jelentésekből kiderül — egyenesen akadályozta működését, ez nem az ő hibája volt, hanem azok felelőssége, akik önfejűségükben képtelenek voltak a józan szóra hallgatni.

Evola bizonyára azért nem foglalt sarkosan állást a fasizmussal mint egésszel szemben, mert a fasizmus mint olyan nem volt befejezett valami, nem volt teljesen körvonalazott ideológia (ellentétben a marxizmussal vagy a liberáldemokratizmus különféle formáival), és — bizonyos előzmények okán — germinális lehetőségeket látott benne, amelyek idővel kifejlődve talán elvezethettek volna egy valóban nemzeti, (nem mereven születési) arisztokratikus, feudális és potensen (nem kirakatszerűen) monarchikus vagy azzal ekvivalens átalakulásig (ha a II. Világháború eseményei nem sodorják el ennek lehetőségét, vagy ha a fasizmus „alapanyaga” képes egy korábbi és jobb reagálásra, ez talán részben meg is valósulhatott volna valamely látványosabb módon). Evola továbbá igen sokra becsülte a katonai-harcosi kitartást, az adott (súlyos) szóhoz való hűséget, amelyet a hagyományos és konzervatív ethosszal hozott összefüggésbe — nem függetlenül a közönséges (illetve kevésbé közönséges) emberek számára a győzedelmes halálban (mors triumphalis) megnyilatkozó lehetőségekkel, amelyek a heroikus devotio-ból (tiszta és szent célnak való halálig szóló ön-odaadás) származnak, s amelynek ethosza természetszerűleg kevéssé tud megnyilatkozni egy materialista vagy egy liberális közegben.



Illusztrációk: a Foro Mussolini mozaikjai