2010. április 6., kedd

A statisztika illúziója



A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.




2010. április 5., hétfő

Et resurrexit



A fenti, szerény képeket Loxonjuk 2009. decemberében készítette, „A Szent Kereszt Megtalálása Templom” kertjében, Szakcson. A zene a Scivias ...And You Will Fear Death Not című albumáról származik (címe: Passion). A fényképek alább külön kinagyíthatók.



*


2010. április 1., csütörtök

Cœna mystica


Sassetta: Utolsó vacsora (1423)

ἦν ἀνακείμενος εἷς ἐκ τῶν μαθητῶν αὐτοῦ ἐν τῷ κόλπῳ τοῦ Ἰησοῦ, ὃν ἠγάπα ὁ Ἰησοῦς
• νεύει οὖν τούτῳ Σίμων Πέτρος πυθέσθαι τίς ἂν εἴη περὶ οὗ λέγει. ἀναπεσὼν οὖν ἐκεῖνος οὕτως ἐπὶ τὸ στῆθος τοῦ Ἰησοῦ λέγει αὐτῷ, Κύριε, τίς ἐστιν; ἀποκρίνεται Ἰησοῦς, Ἐκεῖνός ἐστιν ᾧ ἐγὼ βάψω τὸ ψωμίον καὶ δώσω αὐτῷ. βάψας οὖν τὸ ψωμίον [λαμβάνει καὶ] δίδωσιν Ἰούδᾳ Σίμωνος Ἰσκαριώτου.

2010. március 31., szerda

Stációk


Jan van Eyck: Az arnolfini házaspár, 1434. (részlet)

2010. március 28., vasárnap

Dominica Palmarum


Benedictus qvi venit in nomine Domini.

*
Elközelge Húsvét, és felméne Jézus Jéruzsálembe, a Templomba.

És ott találá ökrök, juhok, galambok árusit. És ott terpeszkedtek a pénzváltók.

És kötélből ostort fonván kihajtá őket a Templomból, mind az ökröket, mind a juhokat, mind kihajtá.

Kavarog a barom, szalad a sok juh, szalad a sok ökör, szalad a sok árus.

És a pénzváltók pénzét szerteszórá, asztalaikat feldönté.

És a galambok árusinak mondá:
— Vigyétek el ezeket innét! Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!

Amazoknak mondá:
— Írva vagyon: Az én házam imádságnak háza minden népek közt. Ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!

Hallván ezt a főpapok és írástudók el akarák őt veszteni, mert félnek vala tőle. Mivelhogy az egész nép úgy hallgatá Őt.

*

„Ezt az embert bűnösnek találtuk, mert fölforgatja nemzetünket, és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondta, hogy ő a Messiáskirály.”

„Lázítja a népet tanítva egész zsidóországban, Galileától kezdve egész idáig.”

„El vele! Bocsásd szabadon nekünk Barrabást”

„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg hát tenmagad.”

*

„Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, de sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a magtalanok és az asszonyok, kik nem szültek és nem szoptattak: Majd akkor azt kiáltják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a domboknak: Takarjatok el minket. Ha így tesznek a zöldellő fával, az elszáradtnak mi lesz a sorsa?”

*

„Ez az ember valóban igaz volt.”

*

„Az ismerősei pedig és az asszonyok, akik Galileából kísérték, távolabb állva szemlélték mindezt.”

2010. március 26., péntek

Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”


Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós



XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.


*

2010. március 20., szombat

A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:

„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”

Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):

„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”

A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.

Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.

A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.

Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.


Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)


2010. március 19., péntek

Martius, Martinovics

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”


Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

2010. március 18., csütörtök

Szerkesztői megjegyzés

Őrnagy, biztos, hogy nem akarja megírni azt a posztot a Pumákról?