Quis — egy felszólalás

„Elnök úr, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt Elnökasszony. A lisszaboni szerződés aláírásáról folytatott mindenféle vita felesleges mindaddig, amíg a legalapvetőbb értékeinket nem tisztáztuk egymással. Engedjék meg, hogy pár példát hozzak fel Európa legnagyobb jogfosztott kisebbségével kapcsolatban, a kárpát-medencei, határon túli magyarsággal kapcsolatban. Tudják-e azt például, hogy egy európai uniós tagországban a kétmilliós európai magyarság területi önrendelkezése még a mai napig sincs napirenden, holott mindannyian tudjuk, hogy a területi autonómia egy európai jogi intézmény? Tudják-e, hogy ugyanebben az országban, Romániában, több tízezer csángó magyar a mai napig nem imádkozhat és nem tanulhat az anyanyelvén? És itt van még egy nálam is fiatalabb állam, Szlovákia ügye, a szlovák nyelvtörvény ügye, amelyet méltán nevezhetünk Európa szégyenének. És mindennek a teteje, hogy vannak olyan aljas politikusok, akik tárgyalási alapnak használják az emberellenes Beneš-dekrétumokat. Hát milyen diktatórikus, rasszista Európában élünk, ahol a Beneš-dekrétumokat tárgyalási alapnak lehet tekinteni? Elegünk van abból, hogy mindig a demokrácia álarca mögé bújva erőltetik ránk a diktatúrákat. Mi, jobbikos politikusok, egy Beneš-dekrétumok nélküli, egy szlovák nyelvtörvény nélküli, egy lisszaboni szerződés nélküli Európában szeretnénk élni, ahol egyetlen magyart sem üldöznek. Swoboda úrtól pedig megkérdezném, ha azt mondja, hogy nincsenek hatályban a Beneš-dekrétumok, mikor kárpótolták a károsultakat? Köszönöm szépen.”

Egy magyar szellemtörténészről

Miután végre ismét sikerült kiszöknöm a Loxon által számomra lakóhellyé kialakított — és általában hermetikusan lezárt — lombikból, úgy döntöttem, hogy ellátogatok hőn szeretett teázónkba. Ezúttal nem Gabelstaplerfahrer Klaus munkavédelmi akciója, vagy valami ehhez hasonló móka indított arra, hogy tollat ragadjak undorító kis karmaim közé, hanem némileg komolyabb dolog. E posztom azért született, hogy megkönnyítse, valamint elősegítse a teát kedvelők számára Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent munkája olvasását, továbbá hogy nagyjából elhelyezze a szerzőt a XX. századi európai gondolkodók között.

Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.

A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.

A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.

Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.

Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.

Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.

Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.

Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.

Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.

Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.

Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!

Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)

Tea for Beginners

Foglaljuk össze a Tea-Kör októberi tevékenységét

Franco és az 1956-os magyar szabadságharc

Kétségtelenül nagy a csinnadratta ebben a derék tengerentúli tudósításban, de mi volt Ámerika hivatalos álláspontja?

Úgy tűnik, ez:

Kimenő Távirat Department of State 1956.11.8.
Szigorúan titkos
Az Egyesült Államok madridi követségének

Az Egyesült Államok kormánya osztozik a spanyol kormány ellenszenvében a Magyarország elleni brutális szovjet katonai akció miatt, valamint a magyar nép függetlenségi harca iránti mély együttérzésében.

Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül.

Az ENSZ aktívan foglalkozik a világbékét fenyegető különféle problémákkal, és az Egyesült Államok nézete szerint az szolgálja a legjobban mindannyiunk érdekeit, ha ezeket a kezdeményezéseket a sikeres befejezésig visszük.

Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között.

Továbbá kénytelenek lennénk elhárítani minden felelősséget, amennyiben olyan privát szervezetek, mint az “American Hungarian Association” vagy a “Radio Free Europe” tevékenységet fejtene ki, amely katonai támogatást foglalna magában.

Az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgeti a spanyol kormányt, hogy a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára.

Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül. Saját belátása szerint annyit közölhet a fenti útmutatásból a királyi magyar követtel, amennyi megfelelőnek látszik.

Tegyük fel, hogy a fenti dokumentum hamisítvány (ez azonban egyáltalán nem valószínű, főleg, hogy említést tesz a Spanyolországban tartózkodó királyi követről). Ez keresztülhúzná María Dolores Ferrero Blanco kutatásait, melyeket e könyvben foglalt össze: La Revolución Húngara de 1956. El despertar democrático de Europa de Esta (magyarul: Az 1956-os magyar forradalom. A kelet-európai demokráciák ébredése.) Kiadó: Huelva, 2002. A könyv magyar nyelvű recenziója. (A recenzor érthetetlenül lelkesedik Dolores Ferrero azon „új” és szerencsére csak részben és főleg a forradalom/ellenforradalom (name it as you want to) kitörése körül még többé-kevésbé helyes meglátása iránt, hogy „a forradalom-népfelkelés a demokratikus szocializmus platformján állt, amelyben a többpártrendszer pártjai és a közvetlen demokrácia munkástanácsai jól együttműködtek.”)

A témában ld. még:
Borhi László: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről. História, 1998. 9-10. sz. 60-62. o.

Obama mint Amerika Gorbacsovja?

Hír

Korábbi (a hír szempontjából úgyszólván prófétai) elemzés:

A felvételen Alekszandr Dugin orosz szempontokat szem előtt tartva teszi mérlegre, hogy mennyiben tűnik Barack Obama „Amerika Gorbacsovjának”.

„Olyan, mint egy krimi”

Tényleg hányadék.

*

Hamvas Béla: 1956

„Szabadelvű felfogású vécésnénik”

Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”

A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.

Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.

Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.

Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)

Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.

Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.

Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).

Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.

Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.