Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.
Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.
Mahābalipuram, 2004. március 14.
A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.
A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.
A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.
A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.
A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.
A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.
A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.
A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.
Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.
Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.
*
Mahābalipuram, 2004. március 14.
A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.
A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.
A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.
A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.
A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.
*
A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.
*
A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.
A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.
Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.
Bejegyzések
Nyolcvan évvel ezelőtt gazdasági világválságról szóltak a hírek, ma az emberek a globalizáció válságáról beszélnek. Még nem tudni, lesz-e ezeknek az éveknek olyan szellemi hozadéka, mint amilyen a húszas-harmincas évek legértékesebb gondolati áramlatait meghatározó „válságirodalom” volt. Mert a Nyugat alkonya, vagyis a modern világ válsága egyszerre volt kiindulópont és inspirációs forrás az egzisztencialista Heideggernek, a tradicionalista Guénonnak, a történetfilozófus Spenglernek vagy olyan, a személyesség értékét hangsúlyozó gondolkodóknak, mint Ortega és Hamvas.
VálaszTörlésA gazdasági válság persze csak tünet, amely a megoldatlan etikai, lélektani és szellemi krízisek jele. A mai válságkutatónak érdemes a gazdasági-szociológiai szempontoknál egyetemesebb paradigmát választania. Távolabb kell lépni, és magasabb nézőpontból kell visszatekinteni. Vagyis útra kelni. Képesek vagyunk-e manapság utazni? Egy nemrég megjelent különös könyv kapcsán komolyan elgondolkodhatunk ezen. Horváth Róbert Indiai feljegyzések könyvéről van szó. Ne bédekkerre számítson az olvasó. E feljegyzések túlmutatnak a térbeli utazás érdekességein.
A könyv erénye, hogy nem a nyugati ember szemével láttatja Indiát, hanem a hindu bölcselet szemszögéből.
A kortárs globalizált világ egyik legjellemzőbb jelensége a világturizmus. Bárhová órák alatt elrepülhet a fogyasztói életforma jómódú polgára, hogy egy komfortos szállodában „rekreálódjon”. A turizmusipar arra a paradoxonra épül, hogy az utazáshoz eredendően hozzátartozó kockázatokat igyekszik maximálisan kiküszöbölni, és csak az utazás kellemes részét nyújtani.
Horváth szerint az utazás lényege „a támasztékok elveszítése, a fizikai magára maradottság, a létezői bizonytalanság drámai megélése és főként az egyéniségre mint olyanra vonatkozó, mindezen élményekből levont lesújtó következtetések — a betegségekhez és a nagy tévedésekhez hasonlóan — közvetett módon a test-én meghaladására, az azon túli felé késztethetik az embert”. Amikor az utazás még veszélyes volt, gyakran szellemi célok élő szimbólumaként tekintettek rá. Az út ekként megélve zarándoklat. Még kétszáz évvel ezelőtt is Európában minden mesterséget tanuló, aki inasból segéddé lett, az országokon át gyalog, egyik mestertől a másikig vándorolt, hogy alaposan elsajátíthasson minden szakmai titkot. A nagyobb utakról szóló tudósítások társadalmi szenzációnak számítottak. A nagy utazókat, felfedezőket hősökként ünnepelték. Nincs könnyű helyzete ma annak, aki a Kelet nagy vallási rendszereit igyekszik megérteni, tolmácsolni. A nyugati köztudatban elterjedt hamis Kelet-kép mindezt gyökereiben akadályozza meg. A nirvána mint megsemmisülés, a karma mint sors csupa modern félreértés, hogy a női magazinok kedvenceiről, a reinkarnációs hipnózisról, az auralátásról és a többi baromságról ne is beszéljünk.
A new age spirituális giccsáradata nálunk csak az utóbbi két évtizedben pusztít. De szerencsére van olyan hátország, ami a new age „szupermarket-vallásával” szemben valódi értékeket közvetít. A Kelet magyarországi fogadtatása körül olyan kiváló szellemek bábáskodtak, mint Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Baktay Ervin, Hamvas Béla, Kaczvinszky József, Weininger Antal. Horváth Róbert könyve ehhez a tradícióhoz kapcsolódik.
Szellemi kalandtúra, nem lelki hintőpor.
Végh Attila recenziója,
Magyar Hírlap, 2009.05.22.