Retro pol. agit. prop.

Az úgy volt, hogy egy beleütköztem egy nol-blogger posztjában Lendvai Ildikó egy 2002-es mondatába, miszerint „Auschwitzra sem azért került sor, mert rosszak voltak a gáztörvények”. (Amúgy csodálkozom is, hogy egy ilyen blogger mit keres a „nollerek” közt -- én emiatt keveredtem oda most). Aztán rákerestem a mondatra, és tényleg. Aztán találtam egy elhagyott oldalt, korabeli nemballib oldalt, némi kritikus éllel, álplakátokkal stb.

Olyan volt, mint egy sci-fi-ben, amikor az űrhajósok egy elhagyott űrhajót találnak. Vagy egy elhagyott űrállomásra mennek be. Chilling. Mindenesetre, szerencsénkre, az oldalon ott maradtak a SzDSz letöltött prop. képanyagai, amelyeknek a 7 éves regnálásuk mára bizonyos komikus patinát ad. Nézzék a képeket, emlékezzenek a Népszabadság MagyarBálint-interjújára (többször is hallható volt a Kossuthon is...) ... és gondoljunk arra: a Politikában is az Evolúció és a Verseny érvényesül, a gyenge kiszelektálódik. Külön felhívom a figyelmet a feliratra: „Tiszta szándék, tiszta eszközök.” Muhaha

GabelstaplerFÜHRER

Minden bizonnyal számtalan konzervatív teakedvelővel előfordult már, hogy nagyobb méretű raktárhelyiségekbe látogatott. (Velem ugyan még soha, de hánnyal igen!) Valószínűleg nem is sejtették, miféle veszélyeknek vannak kitéve egy ilyen környezetben. Nekik ajánlom a következő, rövid oktatófilmet, amelynek megtekintése után már bátran merészkedhetnek a dolgozó nép közé, az esetleges következményektől való félelem nélkül.

Következő posztom — természetesen a kiváló Tevvton-nak ajánlva — egy remekbeszabott írás lesz a Heildagger-worship jótékony hatásáról egészségünk megőrzése terén, illetve kedélyünk javítása érdekében.

Búcsúvétel

Hurajrától végy búcsút, ha a tábor útnak indul,
ámde képes vagy-e búcsúszóra, ó emberfia?
Kényesen jár, mint sebestalpú lépked az iszapban,
hosszúhajú szép leány, fénylő zománc a foga.
Úgy sétál át lassudan szomszédnője sátorából,
ahogy a felhő vonul: nem siet, s nem tétováz.
Díszeinek zizegő neszét hallod, ringva lépdel,
mint mikor a szél kacér estikék között cicáz.
Orcáját szomszédjai mindig örvendezve várják,
mert sosem leskődik ő, s nem fürkészi titkukat.
Hogyha nem restellené, lomha lustaság lepné meg;
ágyából ha felkel ő, kelyhéből a pézsmaszag,
ujjaiból jázminok s rózsák fuvallata árad...
Hazn füves kertjeinek szomjazó lombjaira
termékenyítő eső hullott végre kiadósan;
pirkadó csillag nevet kelő napra, rajt buja
növények koszorúja, sövegként fejére vetve.
De nem jobb az illatuk, mint az ő dús illata.
S nem szól hozzánk, elhagyott mindent szépséges Hurajra!
Csak kérdezgetjük, miért s vajon kihez pártola?
Hol lát sóvár férfiut, akit megkisért bizonnyal
a halál hívása meg a hazug, ostoba sors?!
Hogy hozzá lopakodám, íme így szólott Hurajra:
„Jaj nekem most, s jaj neked! Sátramnál mért kóborolsz?
Most megláttál meztiláb, megláttál sarutlanul, te!”
— De nem mindig volt ez így, csizmánk is volt hajdanán,
és vidám ifjukorunk szép emléke újratámad:
hű társam volt az öröm s az enyelgés oldalán.
Reggelre betértem a kocsmába, s letelepedtem.
A gyorslábú, gyorskezű szakácsra emlékszel-e,
s ifjak gyűrűje körül, mint a kardok a hüvelyben?
Ám mezitlábasra és csizmásra Halál lese.
Hátradőltem és virágszálakat nyújték feléjük,
kínálgattam kotyogó kancsóból savanyu bort;
ki se józanodtak ők, és italuk sem fogyott el,
megújrázva folytatók, sűrűn hajrázván, a tort.
A csapláros is alig győzte, s a fülbevalója
csörgött igyekeztiben, ingujját feltűrte jól,
hívásra készségesen, cintányér-hangon felelvén,
mely rablányok énekét kísérvén remegve szól.
Hát a hosszú köntösű, táncos-lábú szépleányok,
ruhájukkal csábítók, énekükkel kábítók?
Mindezekből hajdanán jócskán kivevém a részem,
csaptam én biz nem is egy szép tivornyát, dáridót.
De csak kérdezd meg Aszad fiait, hisz jól tudják ők,
mert a hírünk egy napon, meglásd hozzád is elér,
kérdezd Kuszort, avagy Abdalláht, és kérdezz akárkit,
kérdezd Rabicát, mi az, amit tettünk, és mit ér?
Rájuk rontunk, s jaj nekik, ízeikre vágjuk őket,
kerüljenek csak elénk, nyíltan avagy titkosan.
Arra esküszöm, kihez tevém patái suhognak,
s kinek áldozzák a nyáj tulkait ájtatosan:
ha Amidot, akinek párja nincsen, megölnétek,
hozzá méltót köztetek mi ölünk meg csúfosan!

Acsa Kaisz verse (megh. VI. sz.)
(Jékely Zoltán fordítása)

Nyári időtöltések: mozizás! 1

Itt van a nyár. 32 fok. Mit tegyen ilyenkor az igazi teakrata, ha nagyon ráér?

Semmiképpen ne olyat, amiért pénzt kap. Semmiképpen se olyat, ami hasznos.

Tegyen valami öncélú dolgot. Hozzon dadaista döntést, akár sörrel a kézben.

Például nézegessen indiai filmeket.

Annyit mindenki hallott már, hogy Bollywood, meg talán azt is, hogy ezek az érdekesen-más-indiaiak nem engedik, hogy szex legyen a filmekben (ezt a kulturális másságot ugyebár európai kontextusban képmutató prüdériának nevezik).

Az indiai filmművészetről beszélni trendy dolog. Igazi beavatottaknak (pl. MaNCs- és Filmvilág-olvasók, filmszakos bölcsészek) való csemege — mindaddig, amíg nincs internet-csatlakozásunk. Majdnem annyira, mint képben lenni a koreai és a japán filmekkel.

Csakhogy az indiaiak kommerszebbek, és sokkal többet forgatnak, meg mindenkinek hosszú és hülye neve van, rendezőtől színészekig. Ki merne megnézni egy filmet, aminek olyan címe van, mint Makante Achan, Pakal Nahshathrangal,Thavalam, ha nem a legelitebb elit?

És ezek a filmek ... képzeljük el a romantikus szerelem, az egzaltált krisnás-jehovista színvilág, a viktoriánus morál meg a kabos-féle komédia keverékét. Mindezt teljesen érthetetlen nyelveken. Olykor feliratozva. Jobb esetben angolul, rosszabb esetben egy hasonlóan érthetetlen helyibb nyelven. Mindenesetre olyan filmek, amiket a család együtt tud nézni (oh, Bud és Terence!), nem kell attól tartani, hogy egy láncfűrészes gyilkos megerőszakolja a legformásabb tinilányt, a kevésbé csinos barátnőjét meg egyből feldarabolja.

Egy ilyen filmnek szeretnék most reklámot csinálni.

(az egyik indiai nyelvet egy másik indiai nyelven feliratozták)

Inspector Garud. 2007-es malajalam film. Akció-komédia. Egy afféle átlagos film: egy kritika szerint a rendező Johny Antony korábbi filmjeihez — mint a CID Moosa és a Kochiraajaavu and Thuruppugulaan — képest csalódás.

A történetről annyit érdemes tudni, hogy a főhős egy korrupt rendőr, aki megvesztegetéssel került a hivatalába, aztán jófej lesz, részint a szerelem miatt. A filmben mindenféle egzotikum előfordul: bajszos indiai rendőrök, csinos nők, szerelem és (hetero) házasság, megjavuló rosszfej főhős. Feszültség és zene. Alkoholmentes mulatás. Pöttyös fejű emberek. Tánc és ének. Indiai rendőr. Elképesztő malajalam nyelv. Két és negyed órán át. Az IMDB meglehetősen lepontozza (10/3,8). Annyira sincsenek képben, hogy egy szinopszist tudnának adni róla (indiai oldalakon tudnak).

Talán mert ők se találtak feliratot hozzá. Én se. A net hallgat. És ez a hallgatás beszédes hallgatás. Arra szólít, hogy merjük megérteni. Tudják, ahogy a Nyelvben lakozik a Lét. Vagy fordítva. Mindenesetre a Daseinről és a nyelvről sokkal többet elmond az, ahogyan egy működő, de teljesen érthetetlen (adott esetben: malajalam) filmhez viszonyulunk, mint az, hogy egy maréknyi antik töredéket hogyan próbálunk összecsirizelni a német, a német, meg a görög nyelvtan alapján.

A film megtalálható pl. itt (dvd rip, 1.4G — máshol is van, és ott rövidebb). Figyeljék meg, hogy 22:50-kor teát („csája”) hoznak.

Hátránya: nem lehet hozzá feliratot találni, nem tudom követni a filmet.

Előnye: nem lehet hozzá feliratot találni; de nekem ne akarják megmondani, miről szól a film, kitalálom magamtól.

Javasolt hasznosítás: közösségi mozizás, háttérmozi csoportos italozáshoz, meghökkentés.

Lásd továbbá: friss, kommersz malajalam, hindi és tamil filmek

indiai rendőrörs: irattár, az őrizetes éppen elhagyja a celláját

Tormay Cécile apropóján

Egy tea-társunk felolvasott nekünk Tormay Cécile-ről, én pedig úgy döntöttem, ha már előszedte valaki poros könyveit és a Napkelet számait e régi házból, néhány „korszerű” adalékot adok hozzá a korábbi forrásokat felhasználó portréhoz, amely nem nélkülözi a háború előtti hungarista újságírás néhány — ma már vitriolos — megfogalmazását sem.

Sok tekintetben Tormay, csakúgy, mint Prohászka Ottokár egyenesen „liberálisnak”, sőt „zsidónak” tűnnének egy mai magyar nacionalista számára. A kortárs magyar úgynevezett szélső-„jobb” egyes ágai ugyanis olyan elméleteket tesznek magukévá, amelyek például a magyarságot a „mag népének” tekintik, míg a németeket, olaszokat és másokat a „héj”-hoz sorolják, amely „összeesküdött a mag ellen”. Ilyeneket és még más elmebuggyant gondolatokat, (melyek közül már bemutattunk egy díszpéldányt) képesek emberek komolyan leírni, olvasóik, hallgatóik pedig „komolyan” mérlegelni és elfogadni azokat.

Tormay Cécile-től mindez a soviniszta irracionalizmus idegen volt, itáliai, német, francia és más barátai, elismerései voltak, európai rátekintése volt a dolgokra, hasonlóképpen ahhoz a Zichy Rafaelnéhoz, akinek „kultúregyletében” olyan nagyságok fordultak meg, mint Julius Evola báró. Ha már felhoztam, mint afféle párhuzamot, egy Prohászka és egy Dienes Valéria közötti szellemi kapcsolódás például egyenesen megérthetetlen volna egy mai, törzsi szinten álló vulgárantiszemita számára, de még egy viszonylag tájékozott „neokonzervatív” vagy „libertárius” számára is bizonyára meglepő lehet. Szerb Antal így ír Tormayról.

A kor rendkívül széles spektrumot felmutatni és befogadni tudó magyar szellemi térképétől és hangulatától nem volt idegen az úgynevezett nemzeti pátosz, az irredentizmus, a liberális, sőt anarchista színezetű művészek, gondolkodók, a kereszténység, a teozófia és más szellemi-lelki áramlatok iránti együttes érdeklődés, szemben a II. Világháború utáni világgal, amelyben az értékeket éppen a háború előtti világ megmaradt és alig újrateremtett öröksége volt képes felmutatni. Tormay Cécile-re sem annyira és feltételnül „nagy íróként”, hanem inkább így kell tekintenünk (bár azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy rossz író volt, s ezt nem csak nemzetközi elismerései mutatják — amelyek közül csak egy volt a Nobel-díj). Egy korhangulatot, egy miliőt, és nem utolsósorban egy sajátosan magyar középarisztokrata-nagypolgári orientációt tükröz, amely egyszerre volt fogékony mindarra, ami formájában „forradalmian új”, és arra, ami tartalmában leírhatatlanul régi. Ha itt túloztam, csak azért tettem, mert a propos-ról van szó.

Tormay Cécile könyvei közül ma több is kapható, sőt, írásai interneten is elérhetők. Könyvismertetők is olvashatók újrakiadott műveiről. Bujdosó könyvét — amelyet én szépirodalom-olvasóként nem tartok olyan nagyra, bár kordokumentumként érdekes — legalábbis mellé lehetne tenni sok más irodalminak tekintett műnek, amely megítélésem szerint nem üti meg az irodalom mércét, viszont legalább annyira szubjektív és érzelmes, mint az írónő 1919-ről szóló beszámolója. Egyéb „szomorúlektűrjei” mellett viszont a Napkelet folyóirattal letett valamit az asztalra.

Tormay Cécile
(1876 — 1937)

Szól a rádió

Időnként hallgatom a Kossuth Rádiót (mostanában „MR1”).

Közszolgálati adó, ugyebár. Valaha tényleg az volt.

Itt a mindenkori állam (ami ugye minél-kissebb-annál-jobb) tanít-nevel-szórakoztat minket.
Mostanában a nevelést érezni leginkább. Például azzal is, hogy ugyanazok az adások folyton ismétlődnek. Most szerintem jó 35%-ban ismétlés, a hangtárból. És megfelelő hangok kapnak szót, nyilván. Akiknek a szájából ugyanazok a szavak elfogadhatóak. Ezek a szavak persze másoktól rasszista-kirekesztő-stb. szavak volnának.

Két incuripincurit felhibiri-háborító példácska.

1) Riportműsor. Cigány vállalkozásokat fejlesztő programról beszélgetnek. Reporter és faji alapon válogatott riportalanyok. Alighanem a roma érdekképviseleti-kulturális (a.k.a. cigányfajvédő-nacionalista) műsor lehetett, a kikerülhetetlen Jelenlét (éjjelente duplán), július 15 körül. A riporter a cigány vállalkozók majdani sikere ellen ható faktorokat sorolja. Pl. cigány uzsorásokat. És a falusiak rosszallása. A használt kifejezés pontosabban: „a falu fehér lakossága”.

Ezt így. Nem a riportalanyok mondják (akik iparkodnak picit kapaszkodni felfelé a semmiből). Nem. Az állami rádió riporterhölgye. Állami pénzből fizetve. Egy műsorban, aminek a cigány nacionalizmus amolyan kalkulált mellékterméke.

Nem vacakol, nem pécéskedik azzal, hogy „nem roma lakosság”. De nem ám. Fehér lakosság, oszt' jónapot. Ugye nem kell elmondani, kik különböztetnek meg bőrszín alapján, kik beszélnek fehérekről, netán white powerről? Az istapista hungarista fasiszta nacionalista jobbikos gárdahordák, természetesen, akik titokban vérontásról, patakvérről és dunábalövésről fantáziálnak, mint azt a Népszabadság, a 168 és a többi hasonló is megírja. Fehérezni általában nemeurópai.

2) Népzenei műsor. (Népzene határok nélkül. 2009. 07. 19, vasárnap koradélutáni sáv). Krakkói zsidó nyári fesztivál, beszél róla: Marton László Távolodó. Nekem nem ízlésem, ahogyan és amit mond (giccsbe forduló magasztalás). Ugye a téma egyrészt pikáns, merthogy a lengyel fiatalok felfedezik a zsidó kultúrát, ami ott volt, meg eleven is, másrészt a szervezők milyen jó fejek, hogy a zsinagógában bent zenélhet egy (zsidó) punkzenekar, és ezen senki nem agonizál, és még a Teremtő is benéz az ablakon (nem vicc, 00:34 körül elhangzik). Ezzel még semmi gond (OK, a giccs meg a light keresztényellenes tónus még tolerálható), virágozzon száz virág, tréfli létemre én is hallgatok Krokét, minden rendben.

Node. Az ilyen kulturális összeborulások nagy-nagy, mondhatni kalkulálhatóan konfekciós tanulsága, hogy ebből-talán-már-nem-lesz-genocidium (ez az utolsó szót lehet mindenféle nyelveken mondogatni ilyenkor, héberül, örményül, cigányul, görögül, szerbül, szudétanémetül, ukránul, nacionalistáknak magyarul). Persze, hogy ez a tanulság, szekuláris humanistaként mi mást is lehetne levonni belőle. Csakhogy ezt is sokféleképp lehet kimondani. Nevezett úr például így (35:00-nál).

„és azt gondolom, hogy Lengyelország és a lengyel fiatalok és a lengyel társadalom valamit megtanultak, valamire ráéreztek, és én már nem aggódom azon, hogy a lengyel fiatalság az elkövetheti-e ugyanazt a figyelmetlenséget, amit valaha a felmenőik elkövettek Lengyelországban.”

Ha csak ezt hallom az egészből, akkor egy egész bekezdést lehetne rittyenteni a témából, HellerÁgnes modorában. Hogy a „figyelmetlenség” mint banalizálás, a gonosz banalitása, hogy miféle nem-emberi attitűd az udvariatlanság alá sorolni egy x-milliós etno-geno-cidiumot, és hogy ez a kirekesztés hogyan függ össze a magyarok általános karakterével, továbbá a törzsi és felvilágosodás előtti, urambocsá' kleriko-feudális gondolkodással, amely MINDIG (ismétlem MINDIG) kiújul, amikor válság van, és egy nem-toleráns, nem-baloldali párt van hatalmon, AKKOR IS, ha ellenzékben van, mert ezek a MOCSKOK olyanok, hogy meg tudják vuduzni a választókat, hogy azok saját érdekük ELLENÉRE is az intoleranciára és mucsára szavazzanak, amikről TUDJUK, hogy hova vezet. Hát miféle ember lehet, aki figyelmetlenségnek tudja nevezni a 20. század metafizikai bűnét, blabla.*

Aztán törölhetném az egészet, a-ha, hiszen nem egy vonagábor mondja vagy sötétséges vezérlőfejedelem, hanem egy magyarnarancsos jófej. A-ha.


Fehér lakosság és figyelmetlenség. Kossuth Rádió, Magyarország. Az etnikai megkülönböztetés és a gyűlölet ellen. Önökkel, Önökért.

* (és különben is, az összes náci nyilasgárdistát gázkamrába kéne küldeni, a jobbikosokkal meg a nagypofájú narancsosokkal együtt, igen!)

Elfeledve: Tormay Cécile

Előre elnézést kérek mindenkitől, ha az alábbi poszt érzékenységében bántja. Biztosíthatom a Tea-kör szerzőit és olvasóit, hogy nem áll szándékomban megsérteni senkit.

A napokban olvastam egy posztot, amely egy olyan magyar hölgyről szól, aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amit ugyan halála miatt nem vehetett át, mégis, egy Nobel-díjasról van szó, akinek létezését kitörölték a köztudatból. Talán én vagyok csak tájékozatlan, műveletlen, de korábban erről, a nemzetközi szinten is elsimert magyar hölgyről én soha életemben nem hallottam. Tartok tőle, hozzám hasonlóan úgy 9,99 millió másik magyar sem. A posztból kiderül az is, miért nem szerepel az ismert és elismert Nobel-díjasaink között. Az alább közzétett írást egy az egyben vettem át. [Úgy tűnik, Csontos Péter írása — L.] Tudni szeretném, csak én vagyok megdöbbenve, vagy más is hasonlóan fogadja a törénetet.

Tormay Cecile, a magyar irredenta Nagyasszonya, 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta.

*

„Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.”

„Mi nem az idegen fajjal szemben követeljük a numerus clausust, hanem a saját fajunkkal szemben követeljük a numerus apertust, mert tébolyodott és öngyilkos nemzet az, amely az értelmiséget nem elsősorban a saját fajtájából akarja rekrutálni.”

„Egy népnek, amelytől elvették határait, hogy ne védhesse magát, amelytől elvették fegyvereit, hogy ne támadhasson, nem marad egyebe, mint az irodalma...” (A szerkesztő, Tormay Cécile szavai a Klebelsberg által létrehozott Napkelet folyóirat megalakításakor)

Tormay Cecile (1876-1937) neve nem mond sokat a második világháború után született nemzedékek könyvszerető olvasóinak. Még a magyar irodalommal behatóbban foglalkozók körében is szinte ismeretlen. Szépirodalmi alkotásaival még csak-csak találkozunk az antikváriumok porosodó polcain. Jelentősebb művei, mint A régi ház, vagy Az ősi küldött, időnként fel-fel bukkannak és hozzáférhetők.

Viszont leghíresebb műve, a Bujdosó könyv, alig fellelhető. Még könyvaukciókon sem nagyon találkozunk vele. A Bujdosó könyv a mai napig — 1928. óta — nem jelent meg önálló kötetként Magyarországon. A Genius díszkiadást és az 1939-es Singer és Wolfner emlékkiadást nem számítva az 1990-es fordulat évét követően két kalózkiadása jelent meg, amelyekről tudunk. Ezek feltehetőleg kis példányszámúak és szerény kivitelezésűek voltak. Azonban megjelenésük idején természetesen ezeket is azonnal felvásárolták. A Bujdosó könyv-nek a „Horthy-fasiszta”-éra, a keresztény kurzus idején, 1928. után nem volt önálló kiadása, gondolom, a már akkor is meglévő zsidó érzékenység miatt. Ez bizony édeskevés egy ilyen alapvető fontosságú, sorskérdéseinket tárgyaló mű esetén. Pedig a Bujdosó könyv számtalan külföldi fordításban, német, angol, francia stb. nyelven jelent meg, ennek köszönhetően igen nagy visszhangot, világsikert aratott.

A Gede Testvérek Bt. jelen kiadása 1928 óta az első, csonkítatlan önálló kiadása a Bujdosó könyvnek. Tormay Cecile Bujdosó könyvét az 1945-ös TANCSERÉT, rendszerváltást követően istentelen kezek eltüntették, szerzőjét indexre tették. Az első világháborút követő 1918-as őszirózsás és 1919-es proletárforradalmat élethű, a kortárs szemével, a szemtanú hitelességével bemutató mű a magyar tragédia okának feltárását, Trianon okozóinak leleplezését, a megidézett és tetemre hívott idegen faj számára kényes és kényelmetlen szembesülést jelenti napjainkban is. A nemzetközi szabadkőművesek és a kommunista internacionalisták ugyanis nagymértékben közrejátszottak Magyarország megcsonkításában.

Közreműködésükkel céljukat elérték: hazánkat valósággal körülmetélték! Ez az oka annak, hogy egyik legjelentősebb írónőnket és szinte teljes életművét a hallgatás fala övezi, amit a honi idegenségek vakolókanalaikkal áttörhetetlen betonnal cementeztek be. Az általuk emelt betonszarkofágban ott nyugszik Tormay Cecile és Bujdosó könyve immár nyolcvan éve...

Tormay Cecile a mai Magyarországon nem tananyag egyetlen oktatási intézményben sem, az 1990-es módszerváltást követően sem, nehogy a magyar ifjúság öntudatra ébredjen. A szabadkőműves forgatókönyvekben — amelyek hazánk elveszejtésére íródtak — továbbra is át - és kihúzott a neve! Pedig irodalmi alkotásain kívül is jelentős, meghatározó szerepet töltött be a két háború közti Magyarország társadalmi és kulturális életében. Személye, műve történelmünk szerves, elidegeníthetetlen része. Eddig összes íróink közül ő járt legközelebb az Irodalmi Nobel-díj kiérdemléséhez (1936-1937-ben), aminek beteljesülését talán csak korai, váratlan halála hiúsította meg. Azóta sincs magyar irodalmi Nobel-díjasunk!... Tormay Cecile szerkesztette — alapításától elhunytáig— a Napkelet című szépirodalmi és társadalmi folyóiratot, amit a dekadens Nyugat ellensúlyozására hívtak életre, és az ő gondozásában látott napvilágot 1923-1937 között a Magyar Irodalmi Társaság kiadásában. Tormay Cecile hozta létre a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét (MANSZ) is — 1918-1919 évfordulóján — a világháborúban kivérzett, szándékosan, tudatosan kivéreztetett magyarság újraélesztésére. A női tábor, a keresztény és magyar asszonyok szövetsége erőt, bátorságot öntött a csüggedt, elfásult, szétvert, frontharcos férfitársadalomba. Női mozgalma a területi revízió, a hazaszeretet fő kovásza lett.

Fajtánk iránti rajongását, odaadását, tántoríthatatlan bátorságát, megvesztegethetetlen magyarságát vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr a Corvin-lánc adományozásával ismerte el. Tormay Cecile hatgyermekes középnemesi család harmadik ágának sarja. Ereiben magyar, német, francia vér kering. Édesapja, Tormay Béla (1838-1906) mezőgazdasággal foglalkozó jelentős szaktekintély. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, államtitkár, a Rottenbiller utcai állatklinika pavilonrendszerének kialakítója. Az állattenyésztés kiváló tudója, ezzel kapcsolatos tudományos értekezések írója. Munkássága nagyban hozzájárult a magyar tarkamarha, a mangalica, a fehér magyar hússertés, a magyar ló, és magyar tyúk kitenyésztéséhez.

Édesanyja, Barkassy Hermin a családjáért élő-haló, magát érte áldozó magyar úriasszony mintaképe. Az ízig-vérig hazaszerető nádudvari Tormay Béla és Munkácsi-Barkaszói Barkassy Hermin házasságának harmadik érett gyümölcse lett Tormay Cecile, aki 1875. október 8-án született Pesten, a Magyarok Nagyasszonya, Szűz Mária ünnepén.

Édesanyja családjában jelentős szerepet játszottak és töltöttek be a Tüköryek. Tüköry Lajos, magyar és olasz szabadságharcos, az 1848-49. évi forradalom után később Garibaldi seregében küzdött tovább és halt hősi halált. Palermo városában ma is ismert és nevezetes a Corso Tüköry, amit emlékezetére neveztek el. A másik nevezetes Tüköry József, Gróf Széchenyi István közeli munkatársa. Széchenyi mellett segédkezett a Lánchíd, és a Magyar Tudományos Akadémia megalkotásánál.

Tormay Cecile a szülők, nagyszülők hatására, akik komoly könyvtárral és széleskörű irodalmi műveltséggel, irodalmi ismeretségekkel rendelkeztek, hamar megbarátkozik a könyvekkel. Már négyéves korában elsajátítja a betűvetést és rákap az olvasásra. Jókai Mór, Verne Gyula után jöhettek a „komolyabb”, fajsúlyosabb művek. Iskolai tanulmányait otthon, magántanulóként végezte. Előfordult, hogy több évfolyam anyagát egy év leforgása alatt tanulta meg. Tizennégy éves korában kitűnő eredménnyel tette le az állami képesítő vizsgát az Angolkisasszonyoknál. A német, olasz, francia, angol, latin nyelv megtanulásával eredetiben tanulmányozta a világirodalmat. A klasszikus római és görög műveltség megismerése tovább gazdagította gondolat- és érzésvilágát. Az orosz és skandináv irodalom is nagy hatással volt rá.

Kislány korában — a nyári vakációk, téli üdülések idején — sokat tartózkodik vidéki rokonainál, nagyszüleinél. Sokszor megfordul az Arad melletti kis faluban, Algyason és a délvidéki Daruváron, ahol szintén nagy könyvtárakkal büszkélkedtek. Trianonban elveszett Algyas, elveszett Daruvár, elvesztek a gyerekkori álmok... Cecile színes képzeletét már zsenge virágjában megragadták az elért olvasmányok, ennek köszönhetően hamarosan ő is megpróbálkozik az írással.

Házi kiadású újságot ír, szerkeszt, ezeket illusztrálja. Írásai már ekkor ígéretesek, rajzai tehetséget árulnak el. Közben Tormay Béla családja a lebontásra ítélt Fürdő utca 4-ből 1905-ben átköltözik a VIII. kerületi Kőfaragó u. 3. számú házba. Itt élete alkonyáig élt és alkotott egyik legnagyobb magyar írónőnk. Az épület ma is áll. Az első emelet utcára néző ablakai voltak az övéi. Az írónő életének főbb színterei, a családi birtok Nádudvar mellett, a mátraházi alkotóháza saját tulajdonú: „Meseház” és a Bujdosó könyvből jól ismert, legendás, hűvösvölgyi (II. kerület) Szalonka út 6/A. szám alatti villa.

A nádudvari Tormay-villát, kúriát azóta lebontották, de a hűvösvölgyi Szalonka utca 6/A. szám alatti ház ma is megvan. Ezt a villát Zrumetzky Dezső építész tervezte 1913 körül, aki Kós Károllyal együtt alkotta meg a Budapesti Állatkert épületeit. A villa Tormayék után Horthy sógoráé, Purglyé lett. 1945 táján államosították, napjainkban négylakásos családi ház. Tormay Cecile a VIII. kerületi Kőfaragó utca 3. számú házból, lakásából gyakran járt át imádkozni a közeli Rókus Kápolnába. A kis templom nemcsak a rövid távolság miatt volt kedves. Egyik felmenője, Álgyay Tamás építész és földbirtokos építette a XVIII. században.

Tormay Cecile külföldi utazásai, tartózkodásai látókörét jelentősen kiszélesítette, számára a nemzetközi elfogadást, ismeretséget elősegítette.

A nemes származású hölgy 1900-1914 között bejárja Olaszország, Németország tájait, kalandozása során eljut Franciaországba, felfedezi magának Párizst is. Írói beérkezését, diadalmas irodalmi pályafutását, szárnyalását az első világháború kitörése és időszaka megakasztja. Ebben az időben idegen nyelvű könyveinek kiadása szünetel.

Ekkor már az olasz Gabriele D' Annunzio és a francia Anatole France írófejedelmek barátságát, igaz őszinte nagyrabecsülését élvezi. D' Annunzio, a magyarság nagy barátja több Tormay-írást ültet át olasz nyelvre. Az írónő első önálló könyve az Apródszerelem című novelláskötet, amelyet az Athenaeum adott ki 1899-ben. Ezt követi az Apró bűnök elbeszéléskötet a Franklin gondozásában 1905-ben. Útiélményeinek terméke, összegzése Itália szerelmesének újabb két alkotása.

A virágok városa Firenzét, a Szirének hazája Szicíliát mutatja be. Az útirajzok a Genius 1935-ös kiadásában Jaschik Á. rajzaival jelentek meg. E két munkája közreadásuk előtt több vetített képes előadás tárgya az Uránia ismeretterjesztő és tudományos közművelődési összejövetelek sorában. Tormay Cecile első jelentősebb sikerét az Emberek a kövek között címmel megjelent regénye hozta meg, a Franklin kiadásában 1911-ben. Megjelenik angol, német, olasz, holland finn, észt nyelven is. A régi ház (Singer és Wolfner, 1914) című regénye a zajos közönségsiker mellett meghozza az irodalmi babért is az írónő számára. Könyve a történelmi regény kategóriában elnyerte az MTA Péczely-díját 1913-14-ben. E regénye számos nyelven, így angolul, németül, franciául, sőt az USA-ban is megjelent. Tormay Cecile épp hogy befejezte A régi házat, amikor kitört az első világháború. Háborúban, amint tudjuk, hallgatnak a múzsák. Tormay Cecile-é is hallgatott. Csak azért, hogy aztán ihlető erejével megírja örökérvényű, korszakalkotó művét, a Bujdosó könyvét. Az első világháború kitörésekor Tormay Cecile önként jelentkezik vöröskeresztes szolgálatra, amit mindvégig hősiesen teljesít. Mindaddig, amíg az ország feletti uralmat a Kun Béla-féle vörös terroristák át nem veszik és a további áldozatos, irgalmas munkától el nem tiltják. Addig 1914-től 1918-1919. fordulójáig részt vállal a sebesült katonák ápolásában, testi és lelki kínjainak enyhítésében. Főként a Keleti Pályaudvaron létesített ún. „felüdítő állomáson” teljesít karitatív szolgálatot. Már hajnalok hajnalán kell, és sokszor gyalogszerrel indul el, hogy önként és önzetlenül vállalt kötelezettségének eleget tegyen. Tormay Cecile-t, mint mindig, az olthatatlan hazaszeretet vezérli. Nem tud tétlenül otthon ülni, miközben a harctereken magyar és szövetséges katonák véreznek, halnak a hazáért, szeretteikért. A gigászi küzdelemben közeli hozzátartozói, fiú testvérei is derekasan harcolnak.

Egész életében büszkén vallotta: „Az áldozat, nemes energia soha nem veszhet el.” A Bujdosó könyv megírását az első világháborús katasztrófa, az 1918-1919-es forradalmak, a rettenetes országcsonkítás, az apokaliptikus magyar sorstragédia átélésének negatív élménye váltotta ki. Mint írta: „Én mások jajszava vagyok.” És ez minden író ars poetica-ja és kötelessége. A magyar irredenta Nagyasszonya, Tormay Cecile szinte öntudatlanul kerül bele a forrongó események közepébe. A mindent elsöprő történelmi áradat őt is a hazáért való küzdelembe ragadja. Az egyéni és a magyarságot ért mérhetetlen sérelem, megalázás cselekvésre készteti, akárcsak Katona József Bánk bánját. Azokban az időkben nem is tehetett mást, mert nő volt. Így az írást változtatta át cselekvéssé. Az írása igévé, tetté vált. A világháborús idők végén — a forradalmak kitörésének idején — az írónő újra felragadta fényes, tiszta fegyverét, a tollát, hogy a szó leírt erejével, az igazságba vetett hitével felvegye a harcot a hazát széttépő, szétmarcangoló belső és külső ellenséggel szemben. Mint író nem tehetett mást, ha volt hozzá esze, bátorsága. Tormay Cecile-nek volt!

Állta a harcot, bús haraggal, valahogy úgy, mint Ady Endre „Muszáj Herkules”-e... „Az emberek nem keresik a harcot maguk körül, hanem belekeverednek.” Ő is így járt, akárcsak napjaink hű magyarja. Az írói tudás tökéletes birtokában, az érett nő élettapasztalatával a háta mögött alkotja meg a Bujdosó könyvet, amely amíg csak magyar ember él, fennmarad, és ott kell lennie minden magyar otthonában. Sőt nemcsak, hogy ott kell lennie, de mindenkor olvasnia kell. Erejéből, igazságából az idő múlásával semmit sem vesztett, mi több, a sajnálatos magyar sorsból következően, sajnos, ma is átéljük fizikai valóságunkban minden szavát. A Bujdosó könyv a mi mai sorsunk! A ránk nehezedő szörnyű átok és fátum naponként beteljesedik rajtunk. Immár vagy száz éve semmi új nincs a magyar nap alatt. Az 1919-ben baljós szellemek felidézte végzet ma is ránk leselkedik. Manapság nem a Orwell-i „Nagy Testvér”, hanem „a nagy keleties szem figyel...” A Bujdosó könyv figurái kísértetiesen emlékeztetnek a mai nemzetvesztő „politikusokra”. Az összehasonlítással csak azért nem foglalkozom, mert meghaladja terjedelmünket, de kérem az olvasót, ezt feltétlen tegye meg. Persze az olvasó nem is tehet egyebet a könyv tanulmányozása közben, mert önkéntelenül felmerül benne a korabeli lárvaalakok mai alteregója. A démonok reinkarnációja. És ez nem is csoda, hiszen a zsidókérdés a második világháború lezárulásával nem oldódott meg — csak a zsidóság győzelmével lekerült a napirendről...

Kun Béláék után jöttek Rákosi Mátyásék, Kádár Jánosék kínzócölöpei és akasztófái. Az idegen faj bosszúja újra meg újra beteljesült rajtunk. Magyarország mai tragédiája is az — akárcsak az elmúlt századokban —, hogy nem magyarok, hanem idegen fajúak vezetik. Az idegeneknek viszont soha nem fáj a magyarok pusztulása, ellenkezőleg, hiszen ezen dolgoznak!

Két kötetes Bujdosó könyve két részre tagolódik. Az első kötet a történéseket időrendi sorrendben adja az őszirózsás forradalom kitörésétől, gróf Tisza István meggyilkolásától a proletárdiktatúra kikiáltásának napjáig. (A cselekmény elbeszélése 1918. október 18-tól indul.) Az első kötet először 1920-ban jelent meg a Rózsavölgyi Kiadó gondozásában. A második kötet „A proletárdiktatúra” alcímet viseli. Ez az igazi Bujdosó könyv, mert a Kun Béla-Szamuely Tibor garázdálkodása, az elfajzott zsidóság féktelen és gátlástalan tobzódásának bemutatása mellett ez szól a belső bujdosásba kényszerített magyar írónő megpróbáltatásairól, kálváriás magyar útjáról. Ez az 1919. március 21-től 1919. augusztus 8-ig terjedő időszakot tárgyalja. (Főleg Balassagyarmaton, Huszár Aladáréknál bujdosott.) Tehát nemcsak a szerző, a könyve is bujdosott! A naponként megírt jegyzetlapok könyvespolcok mögött, könyvek lapjai között, kéménykürtőben megbújva, kert alatt elásva várták a túlélést. A második kötetet a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta közre 1921-ben első ízben. Műfajából eredően napló, de az eseményeket átélt írónő látásmódja ezt a szubjektivizmust objektivizmussá változtatja, miként József Attila írja híres költeményében: „az igazat mondd, ne csak a valódit”.

Ezt szolgálják a korabeli újság- és röplap-, falragasz-idézetek, amit később illesztett szövegébe az események elmúlta után. Ezek igazságtartalmát tovább fokozzák. Kendőzetlen igazsága, az idegen faj leleplezése, a patkányforradalmak hű bemutatása, az abban ténykedők cselekedetének ábrázolása nem maradt megtorlatlanul az érintettek részéről.

A zsidóság gyűlölete forrt Tormay Cecile ellen. A könyv minden ellenakcióval szemben, hosszú éveken át megőrizte és frissen sugározta magából az ellenforradalom lelkét. Már régen a bethleni aranyközépút és a neoliberalizmus uralkodott, már régen lealkudták a szegedi forradalom minden szándékát és vívmányát, a Bujdosó könyv s az ebben a szellemben épült asszonyszervezet (MANSZ) csökönyösen a „régi alapon” dolgozott. Amikor a könyv új kiadása, hosszú évek süllyesztése és könyvkereskedői blokádja, bojkottja után mégis követelőn időszerű lett és a „szakmában híre ment”, ismeretlen eredetű megbízásból fiatal író jelent meg Tormay Cecile lakásán. „...a Károlyi-korszak szellemi örököseinek ultimátumát hozta...” — Tormay Cecile vonuljon vissza minden közéleti tevékenységtől. — Azonnal álljon félre a Napkelet szerkesztésétől. — Szüntesse meg írói működését. — A Bujdosó könyvet azonnal vonja ki a forgalomból. Ha ellenáll, eltiporják. Tormay csöndesen elbocsátotta a fiatalembert és most már sürgette a kiadónál a Bujdosó könyv kiadását. A könyv egy hónap múlva megjelent.

Nem telt bele két hét, itt-ott hírrakéták röppentek fel, ismeretlen helyekről különös híreket kezdtek terjeszteni. Rövid időn belül megindult a nyílt támadás. Az akkor még teli virágzásban lévő liberális sajtó oldalas cikkekben foglalkozott Zichy Rafael gróf válási terveivel. Még ekkor nem került a hasábokra az írónő neve. Hatalmas technikával, pontos időzítéssel dolgoztak: amikor már eléggé reflektorfényben állt az addig jóformán ismeretlen személyiség, a gróf, akkor állították át az ügyet a tulajdonképpeni útra, az egyetlen cél felé: támadásba Tormay Cecile ellen. Az alvilági sajtóhadjárat még csak erősödött egyes gyanúsítással (Tormay „elszerette a gróf feleségét?!...”), amikor Tormay Cecile önvédelemből, természetesen, megindította a becsületrablók ellen a pört. A bírói ítélet, hosszú hónapok kegyetlen és idegkimerítő tárgyalási napjai után, elégtételt adott ugyan Tormay Cecilének, de a lefizetett hamis tanúk újabb és újabb „vallomásai”, addig, míg a bíróság nem szakította szét a burkot, súlyos lelki válságba kergették az írónőt.

Az infernális per izgalmai teljesen aláásták egészségét, szívburokgyulladást kapott, ebbe halt bele. A kommunistáknak nem sikerült Tormay Cecile-t eltipornia. (...) A grófot és megfizetett „tanúit” a bíróság elítélte. (...) A temető hallgat már, a tanulságot levonta-e azonban a magyar szellemi élet, amelynek egyes csapatai még mindig erőszakolják a kommunistákal való együttmenetelést? Akik folyóiratokat teremtenek és tartanak fenn, hogy egy gyékényre rakhassák az idegenszívű és magyar szellemi termést. A Nyugat és gárdája Tormay Cecile-ről kénytelen-kelletlen mindig megállapította, hogy tehetséges, de mindig hozzátették: „Kár, hogy a politika mezejére lépett.” (Bizony kár, a kommunisták vesztére! A magyarságra nézve felbecsülhetetlen haszon!) A tehetséges írót azzal verték agyon, hogy nacionalista szellemben mert írni. Tormay Cecile ennek az áldozatnak szimbóluma. Azt a Tormay Cecile-t, akinek szalonjában Apponyi Alberttől Gömbös Gyuláig egymás kezébe adták a '20-as évek elején a kilincset a konstruktív politikusok, mert bensőségesen gondolkodó, a magyar sors problémáit ismerő lélek volt, a per mocskos hullámainak hatása alatt mindenki magára hagyta. Egyedül maradt. A „keresztény konszolidáció” ideje alatt történt ez. Elvérzett egy zsidó maffiával szemben.”

(Kabay Zoltán: Szervezett bosszúhadjárat vitte sírba Tormay Cecile-t. in: Egyedül vagyunk, 1942. augusztus 16. V. évfolyam 17. szám)

Barátnőivel, asszonytársaival karöltve 1918. és 1919. fordulóján alakítja meg a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét (MANSZ-ot). Ekkor kezdődik kálváriája. Életét mentve menekülnie kell, bujdosásra kényszerül magyarsága miatt ezeréves hazájában. Pogány (Schwarz) detektívjei, kopói, vagy ahogy ők szeretik mondani, kápói égen-földön halálra keresik. Földváry Erzsébet néven bujdosik. Balassagyarmaton és környékén talál menedéket. Főként Huszár Aladárnál, a MANSZ-os Huszár Aladárné családjánál húzza meg magát a kommün bukásáig. Nekik köszönhető, hogy túlélte ezeket a szörnyű, embert próbáló időket. A belső száműzetésben több héten keresztül ízületi gyulladásban szenved, ágybanfekvő beteg lesz. Nyilvánvalóan az átélt események, megpróbáltatások erősen megviselték gyenge szervezetét, érzékeny, finom művész-lelkét. 1919. november 16-án, a felszabadult fővárosba bevonuló Nemzeti Hadseregnek és fővezérének, vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak az Országház lépcsőjén adta át a magyar asszonyok zászlóját. A kormány, a főpapság és a hadsereg színe előtt, a megszólaló harangok zúgásában mondotta el ezt a beszédet, amelynek elhangzása után az egyházfők az átadott zászlót megszentelték és megáldották. Tormay Cecile záró mondatai:

„Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén és hű zálogul felétek nyújtják zászlójukat. Az elmúlt rémuralom hiába ítélte halálra a nemzet büszke színeit, mint egykor Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyűlölet, újra feltámadtak és szárnyra keltek egy új ezerév felé. Vegyétek ezt a zászlót és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, míg vissza nem emeltétek a három halmok fölé. Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.” (Tormay: Küzdelmek — Emlékezések 19-20.)

Ő azonban nem hallgat Múzsájának hangjára, irodalmi munkásságát feláldozza hőn szeretett fajának, hazájának. Beveti magát a magyar közéletbe, belebocsátkozik a társadalmi és politikai küzdelmekbe. Ám néha így is szakít időt, hogy a magyar szépirodalomnak hódoljon. Ebben a korszakában a MANSZ szervezése nagyon leköti idejét. Az országot járva mindenütt beszédeket tart. A szövetség elindítása, fenntartása rengeteg aprómunkával jár. Tevékenységéről legalább ezer saját kézzel írott levél tanúskodik. Még a kommün bukása idején Magyarország érdekében több ízben felhívással fordul a világ asszonyaihoz. Évenként nagyobb lélegzetű beszédet mond a MANSZ hagyományos összejövetelein. Asszony- és nőküldöttséget vezet Horvát- és Olaszországba. Megpróbálja Magyarországot kivonni a kisantant fojtogató gyűrűjéből. Itáliában személyesen tárgyal olasz nyelven Benito Mussolini-vel, a magyar nép nemeslelkű nagy pártfogójával és barátjával a Nőküldöttség képviseletében. (A Duce-nak halas-i csipkét ajándékoznak.) Mindezen tengersok elfoglaltsága mellett felkéri Klebelsberg Kunó irodalmi és társadalmi folyóirat alapítására.

Hosszas tépelődés után vállalja az újabb feladatot Magyarországért. Megkezdi a Napkelet szerkesztését, amit a dekadens Nyugat ellensúlyozására, a magyar szellem kibontakozására és fiatal, új tehetségek felkarolására hoztak létre. 1923-tól haláláig szerkeszti. Igaz, közben segítséget kap ehhez Horváth Jánostól, Pauler Ákostól, Hartmann Jánostól, Németh Antaltól, végül Kállay Miklóstól. A folyóirat kiadja a Napkelet Kislexikont, amely közel 1500 oldalas és 600 kép egészíti ki. Megindul a „Napkelet Könyvtára” is, jelentős magyar és külföldi szerzők műveivel. A Napkelet folyóiratnak olyan munkatársai vannak, mint Áprily Lajos, Bibó Lajos, Dallos Sándor, Erdélyi József, Herczeg Ferenc, Hóman Bálint, Kodály Zoltán, Komáromi János, Makkai Sándor, Mályusz Elemér, Mécs László, Németh László, Oláh György, P. Gulácsy Irén, Reményik Sándor, Sík Sándor, Surányi Miklós, Szentmihályiné Szabó Mária, Szekfű Gyula, Tamási Áron, Vajthó László, Zilahy Lajos. Ez a töredékes névsor is igazán lenyűgöző. Az írónőnek szemére vetik, főleg a magyar nép ellenségei, hogy rengeteg teendője mellett elhanyagolja a szépírást. Pedig a MANSZ és a Napkelet mellett, a Bujdosó könyv megírása után 1922-1937. között, amennyire ideje engedi, szépíróként is aktív. A Viaszfigurák című elbeszéléskötetét 1918-ban a Singer és Wolfner adja ki, míg a Megállt az óra novelláskötetét 1923-ban a „Napkelet Könyvtára”. Ugyancsak a Napkelet jelenteti meg 1926-ban fordítását, az Assisi Szent Ferenc kis virágai-t (a Fioretti-t).

Klebersberg felkérésére latinból lefordítja magyarra középkori legendáinkat — többek között Szent Gellért, Szent István életét és intelmeit — Magyar Legendárium címmel, amely Molnár C. Pál festményeivel 1932-ben jelenik meg a Könyvbarátok Szövetsége által. A két utóbbi munkája valójában több, mint egyszerű fordítás: stílusa miatt szinte új alkotás. A Fioretti és a Legendárium jó előkészület az általa fő művének tartott Az ősi küldött című regénytrilógia megírásához. A mű a középkori Magyarországon a tatárjárás korában játszódik. A IV. Béla idején élt Ung magyar vitéz életében kicsit benne van az írónő saját viharvert magyar útja is. Ung szerelmének, Melindának tragikus elvesztése után megkísérli a magyar ősvallás nyomait fellelni, és ahhoz a magyar népet visszatvezetni. Kísérlete elvetélt, meghiúsul: a legutolsó magyar pap, a táltos néma. Nem tudja szavakban sem továbbadni a régi magyari hitet. Ung végül belátja tévedését, szerzetes lesz. A kereszténység jegyében szolgálja ezentúl népét és hazáját. Az írónő legutolsó alkotásai főleg Nádudvaron és Mátraházán, a „Meseházban” készülnek. Az ősi küldött kötetei: I. „Csallóközi hattyú”. (Bp. 1933. Genius) II. „A túlsó parton” (Bp. 1934. Genius), III. „A fehér barát” (Bp. 1939. Singer és Wolfner).

Az ősi küldött III. kötetét, „A fehér barát”-ot az írónő halála miatt a könyv felétől Kállay Miklós író fejezte be. Tormay gondosan készült jegyzetei ehhez rendelkezésre álltak. Az ősi küldött fő mondanivalói: „Felelősség és biztatás.” A magyarság Trianon után ébredjen nemzeti öntudatra. Az ősi küldött, Ung küldetése egyben madách-i: minden elmúlásban ott van az örök újrakezdés és felemelkedés. „Mondottam: ember küzdj és bízva bízzál!”

Közben a Napkelet folyóiratban folytatásokban közreadja Mályusz Elemér: A vörös emigráció című, a kommunista bécsi emigránsokról szóló nagy hatású munkáját, valamint a francia író-testvérpár (Jean és Jerome Tharaud) kiváló művét (Ha Izrael a király), amely a zsidóság Tanácsköztársaság alatti hatalmi tobzódását ábrázolja, megmutatva, hogy ők itt Magyarországon és Közép-Európában tér- és fajidegenek. Tormay is leszámolt a „magyar zsidók”—„zsidó magyarok” szemfényvesztő illúziójával. A „nemzeti, magyar zsidó” fából vaskarika. Két urat ugyanis nem lehet egyszerre szolgálni! Idézem Mt 6,24-et, ami a zsidóságra is vonatkozik: „Senki nem szolgálhat két úrnak.” (a Kettős hűség kérdése)

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr a magyarság iránti hűségéért — nem utolsó sorban irodalmi munkásságáért — háborús érdemrenddel tünteti ki, különös tekintettel a bolsevik forradalom és a nemzetárulók elleni harcáért.

A nagy Signum Laudis-t adományozta a háború és a forradalmak idején tanúsított bátor, mindenre elszánt hazafias helytállása miatt. Kulturális tevékenysége tekintélyes elismerése a Korvin-koszorú neki ítélése 1930-ban. Férfiakat megszégyenítő bátorságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy anarchikus, háborús időkben írja meg és adja ki a Bujdosó könyv-et, valamint ugyanekkor létrehozza a MANSZ-t. Csupán az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy az írónőnek nem esett bántódása! A magát Bujdosó könyvében (is) vállaló írónő könnyen agresszió, merénylet áldozata lehetett volna, mint Tisza István.

Mme Curie halála után 1935-ben az a megtiszteltetés érte hazánkat és Tormay Cecile-t, hogy megüresedett székébe a Népszövetség meghívta legmagasabb tanácsába: a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába. Ide egyhangúlag választották be. Ekkor már főleg szíve miatt igen sokat betegeskedett. Egészségét a haza javára továbbra sem kímélte, vállalta az újabb feladatokat. Az örökös készenlét a megerőltető szellemi munka mellett, a gyakori utazások fizikailag is megterhelték. Tormay Cecile először 1935. július 16-án jelent meg a Népszövetségben. Síkraszállt Trianon ellen, folytatta szakadatlan küzdelmét a revízióért Genfben is.

Két debreceni professzor felterjesztésére jelölték 1936-ban az Irodalmi Nobel-díjra. Bekerült a legjobb öt pályázó közé. Ekkor nem sikerült díjat kapnia, de úgy hírlett, hogy 1937-ben a Nobel-díjat magyar és skandináv írónő között osszák meg. Váratlan, szívelégtelenség miatt bekövetkezett halála azonban meghiúsított minden emberi és földi számítást.

Kálváriás útja hamarosan lezárult. 1937 április 2-án reggel hét óratájt visszaadta lelkét Teremtőjének. Szent Pál apostollal ő is mondhatta: „Futásom elvégeztem, a hitet megtartottam!” Mátraházán, kedves tartózkodási és pihenőhelyén érte utól a halál, a „Meseházban”. Sajnos már nem élhette meg álmai valóra válását, Trianon ledöntését, az első (1938.) és második (1940.) Bécsi Döntést, valamint a Délvidék (1941.) visszatértét, amelyben rendíthetetlenül hitt, és amelyet megjövendölt: „Ti még nem látjátok, de ha két karotokban felemelítek kicsiny gyermekeiteket a fejetek fölé, túl messze ők már meglátják azokat az eltépett tájaknak a közeledését, amelyekért jobb jövendőnk hitével ti mindig csak dolgoztatok” — mondta egy nőgyűlésen.

Halála megrendítette a nemzeti társadalmat. Idézet a Nemzeti Újság vezércikkéből: „Tormay Cecile meghalt. Talál-e majd nemzete méltó kifejezést hálájának aziránt, aki egész nagyszerű életét (szíve) utolsó dobbanásáig az ő oltárán áldozta fel?” Akár végrendeletnek is tekinthetjük e sorát: „A földön csak az az eszme maradandó értékű, amelyekért van, aki meghalni tud.”

Tormay Cecile utolsó földi útjára 1937. április 5-én az Iparművészeti Múzeum kupolacsarnokából indul el. Porhüvelyét ott ravatalozták fel méltó pompával. A búcsúztatásán megjelent többek között vitéz Horthy Miklós kormányzó úr és a Főméltóságú Asszony, Darányi Kálmán miniszterelnök, gróf Teleki Pál, Kállay Miklós v. miniszterelnök, József Ferenc királyi herceg. A MANSZ nevében Ágoston Gézáné mondott Istenhozzádot Tormay Cecile-hez. A gyászszertartást Krizs Árpád, a Szent Rókus plébánia plébánosa végezte. Az ünnepélyes ceremónia után a gyászoló gyülekezet megindult a magyar emberek sokaságával övezett utcák között a Kerepesi temetőbe, de lélekben az egész nemzet kísérte utolsó útjára a magyarság Nagyasszonyát. A Kerepesi temető művész parcellájában kapott nyughelyet. A 42-es díszparcellájában az első sor 67. számú sír lett az övé. Akkor még azt hitték, mindörökre. A bölcső immár koporsóvá lett... Sírhalmát, amit frissiben emeltek fölibe, elborították a hála, a hűség, a hazaszeretet soha el nem hervadó virágai. A hervadhatatlan érdem örökzöld sugárkoszorúja azóta is, időtlen-időkig ott fényesedik felette. Glóriás tündöklése beragyogja mindörökre a magyar horizontot és azt a földdarabkát ott, ahol most van.

Rokonai kívánságára, dr. Ritoók Zsigmond óhajára 1969. novemberében Tormay Cecile sírját megbontották, maradványait exhumálták. A Kerepesi Temető (ma Nemzeti Sírkert) rovására terjeszkedő Taurus Gumigyártól tartottak. A család attól félt, hogy nyughelyét is felszámolják. Rokonai időközben mind elhaltak, vagy ha még élnek közülük, valahol külföldön tartózkodnak. Ezáltal Ritoók Zsigmondra hárult a döntés. (Ne feledjük, akkor még tombolt az idegenszívű kommunizmus!) Maradványait összehamvasztották szüleiével, Tormay Béláéval és Tormay Bélánééval, valamint nagybátyjáéval, Barkassy Gézáéval. Azóta közös sírban, a Farkasréti temető urnafülkéjében nyugszanak. Az 50/362 jelű urnafülke lejáratának ideje: 2009. Csak Tormay Béla nevét tünteti fel... Bár a Kerepesi temetőben levő sírhelye csak egyszerű, polgári kivitelű volt, mert úgy hitték, tudták, hogy elhantolása itt csak ideiglenes lesz. A család elképzelése szerint Nádudvaron a családi kriptában helyezték volna idővel végső pihenőre. A sors, amint a fentiekből kitűnik, másként intézkedett, másként vélekedett...

A ma is létező, VIII. kerületi Kőfaragó utca 3-ban lévő hajdani házát annak falán emléktábla jelölte 1945-ig. A Kőfaragó utcát halála után hamarosan átkeresztelték Tormay Cecile utcává. A hálás magyar nemzeti utókor később egész alakos szobrot emelt Neki a Károlyi kertben. Itt állt Prohászka Ottokár, a magyarság apostol-püspökének a mellszobra is, amíg „véletlenül” Leimdörfer György le nem döntötte. Hogy ki az? Faludy György, az alanyi költő... Szobrát már 1944-ben megtalálta, utolérte az idegen faj bosszúja. A nyár folyamán fejét vették, szobrát lefejezték. Ez nem is csoda, hiszen éppen fejével, eszével gyűlt meg a bajuk. A feltehetőleg kommunista partizánok aztán (f)elszabadulásuk után befejezték a félbehagyott „munkát”, megmaradt torzóját elbontották. A (f)elszabadult zsidóság magyarellenes vérengzése, bosszúja közben megfosztotta az országot és a fővárost magyar jellegétől. Utcák, terek elnevezése változott az új Messiások ízlése szerint. Régi nagyjaink nem kerültek szoborparkba, kellett a vas az acél országának...

Írásait, szellemét elfeledtették. Balgán azt hitték, ez így marad mindörökre... A Dunaparton szobrot emeltek a hazaáruló, nemzetgyilkos Károlyi Mihálynak. Ma is összeszűkült, gúnyos, sunyi tekintettel nézi a magyar vértől soha meg nem tisztuló szürkészöld habokat.

Az 1945-től napjainkig tartó mocsokáradat azóta beszennyezte nemzetünk régi hírnevét. Rajtunk múlik, mikor jön el a Feltámadás, és mikor jön számára a valódi kegyelet és végtisztesség ideje, piedesztálra emelése, az írónő halhatatlan magyarságának elimerése. A magyarságát még vállaló utókor tartozik annyival magának, hogy részére visszavegye a Kőfaragó utcát.

A VIII. kerületi Tormay Cecile utca 3-as számú falának emléktáblája is ott legyen ezentúl az idők végzetéig! És a hűvösvölgyi Szalonka út 6/A számú villájáról se feledkezzünk meg, már csak a Bujdosó könyv és az épület tervezője miatt se. A műemlék jellegű épületet és egykori lakóját, Tormay Cecile-t is megilleti a kötelező tisztesség. A Szalonka út közelében, a Kondor utcánál áll egy természeti tünemény, ami hazánkban, ezen az éghajlaton szinte páratlan. Ha nem is magyar cserfa, de ott egy magányos cédrus áll. Javaslom, hogy a Magányos Cédrust nevezzük ezentúl emlékezetére Tormay Cédrusának.

A Magányos Cédrus is hirdesse, hogy, aki Magyarországért élt, holtában is halhatatlan, mert arra, akinek szíve és szelleme magyar, minden magyarnak emlékeznie kell. Tormay Cecile 1937-ben elhunyt. Az emberek, nemzedékek elhalnak, de az eszme, a nemzeti gondolat, a magyar irredenta örök — mindig újjászületik másokban, akik világra jönnek e hazában és él tovább...

[Csontos Péter írása]

Ó-Rossz és Fő-Rossz, avagy egy „csodálatos” elme gagyogása

Loxon találóskérdése, hogy ki írta az alábbi, teljesen komolynak és „tudományosnak” szánt, ám sajnálatos módon bomlott elmére valló szavakat? A szerzőt azért lenne érdemes minden tea-kedvelőnek aggodalommal tanulmányozni, mert az illető a magyar démosz egy jelentékeny része amúgy is erősen zavart elméjének további megzavarására alkalmas, és aki jelenleg egy olyan politikai háttérközegben fejti ki tevékenységét, amely hamarosan meghatározó szerepet játszhat Magyarországon.

*

A két „tót” nép, a szlovák és a szlovén, az ősi, osztatlan bölcsesség örökletes „tu­dó”-jaként egyfajta Thot-Hermész-i státust képvisel a népek-nyelvek hierarchiájában, míg ellenben a szerbek „rác” neve, amely az országuk megnevezés ében még árul­kodóbb formát ölt (Rascia = Szerbia) a Russia-Rosszija (Oroszország) hangalaki vál­tozataként nyilvánvalóan a Rossz képviseletére utal.

[...]

De ne feledjük: a Fő-Rossz (Prusszia, Borussia, azaz Poroszország) egyesítette a modem Németországot is, ő határozta meg annak napjainkig érvényes vezető ide­ológiáját — folyamatos, mindenáron való „élettér”-tágítás! —, Ő vezette bele az em­beriséget (benne a mi eurázsiai „érzékeny rendszerünket”) két világháborúba, és ­ami kevésbé köztudott — Lenin személyében ő injektálta a kommunizmus legag­resszívebb, legpusztítóbb változatát is Oroszországba. A bestiális kegyetlenség te­kintetében mindjárt Rosszija után következő Rascia meghatározó személyisége pe­dig teljes kifejlődése idején az a Tito lett, akinek az eredeti családneve, a Broz ­megintcsak a Fő-Rossz alakváltozata.

Boldog baller langyik budapesti bulija

A közvéleményről

A társadalomban semmi sem történhetik a közvélemény beleegyezése nélkül. A hatalom gyökere is a közvéleményben van, mondja Hume. De nemcsak a hatalomé. Minden kiemelkedésé. Siker, elismerés, hír, eredmény, művészetben, politikában, gazdaságban, tőle függ. A közvélemény a Virágvasárnap és a Nagycsütörtök; leteríteni a palástot a bevonuló király előtt, virágot szórni eléje és hozsannát énekelni, — négy nap múlva pedig, amikor felteszik a kérdést, hogy kinek kegyelmezzenek meg, a királynak vagy a rablógyilkosnak, egyhangúan azt mondja, hogy a rablógyilkosnak. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Ha egy hét múlva kérdezték volna meg, ismét más véleményen lenne és esetleg széttépné azt, aki beszédet tartana és azt mondaná: ti voltatok azok, akik halálát követeltétek.


A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.

Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.


Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.

* * *

Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”


(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)

Kortünetek

A jelenlegi korszakban nincsenek olyan államok, amelyek természetük következtében az igazi, elidegeníthetetlen tekintély bármiféle princípiumát igényelhetnék. De nemcsak erről van szó: a sajátos, tradicionális értelemben vett államról ma már nem beszélhetünk. Ma egyedül a „képviseleti” és „közigazgatási” rendszerek léteznek, amelyekben az elsőleges elem immár nem egy önmagában vett létezőként, magasabb ideaként és hatalomként értelmezett állam, hanem a többé-kevésbé „demokráciaként” felfogott „társadalom”: ez a háttér még a totalitárius kommunista rendszerben is megmarad, amennyiben a „népi demokrácia” minőségét igényli. Ezért már egy ideje nem léteznek szuverének, isteni jogú monarchák, akik képesek uralni a kardot és a jogart és egy magasabb emberi eszmény szimbólumait is.

Több mint egy évszázaddal ezelőtt Donoso Cortés megállapította, hogy nincsenek olyan királyok, akik magukat ne a „nemzet akaratából” nyilvánítanák királynak, és hozzáfűzte, hogy még ha léteznének is, nem ismernék el őket. A még létező kevés monarchia köztudomásúan hiábavaló és kiüresedett csökevény, miközben a hagyományos nemesség elvesztette lényegi jellegét, miszerint politikai osztály, és ezzel együtt minden presztízsét és egzisztenciális rangját: kortársaink részéről csak akkor lehet még bizonyos érdeklődés tárgya, amikor utolsó képviselői valamilyen érzelmi vagy botrányos magánéleti esemény révén a sztárok és színészek, a sportbajnokok és az operettfejedelmek szintjén jelennek meg, hogy újságcikkek szereplői legyenek.


De manapság a hagyományos kereteken kívül sem léteznek igazi vezetők. „Hátat fordítottál a kormányzóknak, amikor láttad, hogy mit neveztek kormányzásnak: a köznéppel való üzletelést és lepaktálást... Minden képmutatás közül számomra ez tűnt a legrosszabbnak: hogy azok is, akik parancsoltak, a szolgák erényét utánozták” — ezek a nietzschei szavak napjaink egész úgynevezett „uralkodó osztályára” kivétel nélkül érvényesek.

Ahogyan az igazi állam: a hierarchikus és organikus állam megszűnt létezni, úgy ma nem létezik olyan párt vagy mozgalom sem, amelyhez feltétel nélkül csatlakozhatnánk, és amelyért abszolút elkötelezettséggel harcolhatnánk, mert valamilyen magasabb eszme hirdetőjeként jelenik meg. A pártok jelenlegi világa, a címkék változatosságán túl, a politikusok — gyakran a pénzügyi, ipari vagy szakszervezeti érdekeket szolgáló strómanok — uralma. Egyébként is az általános helyzet immár olyan, hogy még ha léteznének is más típusú pártok vagy mozgalmak, a gyökerét vesztett tömegben ezeknek nem lennének követői, mivel ez a tömeg csak arra reagál pozitívan, aki anyagi előnyöket és „szociális vívmányokat” ígér. Amikor nem ez az egyetlen húr, amely megrezdül, ma is — sőt, ma inkább, mint valaha — az egyetlen pont, ahol a tömeg megragadható, a szenvedélyes és szubintellektuális erők pontja: a stabilitást természetük szerint nélkülöző erőké. Ezek azok az erők, amelyekre a demagógok, a népvezérek, a mítoszfaragók, a „közvélemény” manipulálói számítanak. E tekintetben elég tanulságos az, ami nemrégiben a Németországban és Olaszországban a demokráciával és a marxizmussal szembehelyezkedésre törekvő rendszerekkel történt: a lelkesedésnek és a hitnek az a feszültsége, amely akkor nagy tömegeket olykor fanatikus formákig sodort, a válság pillanatában maradéktalanul eltűnt — hacsak nem csatlakoztak új, ellentétes mítoszokhoz, amelyek csak a dolgok ereje folytán léptek az előzők helyébe. Általánosságban ezt várhatjuk minden olyan kollektív áramlattól, amelynek hiányzik a mélységi dimenziója, és az említett erőkön alapulnak, amelyek a puszta demosnak és annak szuverenitásának felelnek meg: a „demokrácia” szó szerint ezt jelenti.


Ez az irracionális és szubintellektuális sík, vagy pedig a pusztán anyagi és „társadalmi” hasznosság által meghatározott másik sík az egyetlen, amely a régi rendszerek eltűnése után bármiféle hatékony politikai akció számára megmaradt. Ezért még ha ma megjelennének is erre a névre méltó vezetők — tehát olyan emberek, akik más típusú erőkre és érdekekre hivatkoznának; akik nem ígérnének anyagi előnyöket, hanem mindenkitől szigorú fegyelmet követelnének, és ezt mindenkire rá is kényszerítenék; akik nem egyeznének bele abba, hogy prostituálódjanak és lefokozzák magukat csak azért, hogy maguknak egy múlékony, visszavonható és alaktalan személyes hatalmat biztosítsanak —, ezeknek a vezetőknek nem lenne semmi befolyásuk a jelenlegi társadalomra. 1789 „halhatatlan princípiumai” és a nivelláló jogok, amelyeket az abszolút demokrácia az atomi individuumnak, tehát minőségétől és rangjától függetlenül mindenkinek megad, a tömegnek a politikai szövedékbe való betörése, ami a „barbárok alulról történő vertikális beözönlését” (W. Rathenau) jelenti, vezettek ide. És következményként igaz marad az, amit egy esszéista, Ortega y Gasset mondott: „A pillanat jellegzetes ténye, hogy a vulgáris lélek, miután felismerte közönségességét, veszi magának a bátorságot, hogy hirdesse a vulgaritás jogát, és azt mindenütt ki is kényszerítse.”

Jamie Olivér és a magyar csípős gulyás esete

Jamie Oliver hazatért. A női szívek kis kedvence korábban laza, városi fiatal connoisseurt játszott, majd öregedve és hízva, hazaért. És ráült a lassan 300 éves faluromantikára. Piaci Rés, és jó régi. Megbízható kereslettel.

A falusi életről kb. annyi fogalma lehet, mint a magyar gulyásról. Figyeljenek a hús kezelésére, a hagyma és az oregano (!) hozzáadására, majd a végén a reszelt citromhéjra.

A holdraszállás igaz története

Az Apollo-11 holdraszállása a „konspirációs teóriák” (röviden konteo) blogon. Érdemes végigolvasni a kommentárokat. Egyrészt remekül szórakozhatnak, másrészt rengeteg valószínűtlen vagy érthető kérdésre, kételyre érdekes és racionális magyarázatot találhatnak.

Sokan nem értik, Loxon miért lelkesedhet az összeesküvéselméletekért általában. (Bár nem mindegyikért, és nem egyforma súllyal.) Igaz, összeesküvéselméletekből nagyon sokféle lehetséges, köztük olyanok, amelyeknek semmi komoly jelentőségük nincs, vagy amelyek „megoldása” csupán egyfajta detektív-hajlamot elégít ki. Vannak másfélék, egészen metafizikai szintekig menők. Ezek ráadásul átfolyhatnak egymásba. Ezúttal (a holdraszállás esetében) csak egy nyomozói kvalitásokat feltételező összeesküvéselméletről van szó, amelyet a racionalitás síkján viszonylag könnyen fel lehet göngyölíteni. De már itt is megmutatkozhat néhány nem pusztán racionális elem, mind a tárgyi vonatkozások, mind a felfejtés tekintetében.

Akármilyen elméletről is legyen azonban szó, akkor nyerhet az ember sokkal teljesebb képet valamely tárgyról, ha annak minden elemét és azok minden cáfolatát megismeri. Ezért is szeretem az összeesküvéselméleteket. Néha indirekt módon még bizonyító erejűbbek, mint a puszta elhívésen alapuló magyarázatok, néha pedig kiderül, hogy igazak is lehetnek, vagy lehet bennük igazság. És nem utolsósorban közben megismerjük a tárgyat, a személyeket stb. amiről beszélünk, valamint szembekerülünk saját tudatfunkcióink szubjektív és objektív operativitásával.

Ha csupán a dolgok bizonyításával kapcsolatos „racionális” részt nézzük, nem hiába volt ott a szenttéavatási eljárásokon az advocatus diaboli, az ördög ügyvédje, aki a szentté avatandó ellen beszélt. Legtöbbször ez csak formális volt, de megvolt a szerepe. Jogosult szerep. Vagy Angliában ismert volt a “His [Her] Majesty's Most Loyal Opposition”, Őfelsége leglojálisabb ellenzéke. A pro-k és contra-k kontrollált dinamizmusában bontakozik ki egy tárgy megismerésének izgalmassága.

Vannak paranoid vagy határozott célt manipulációval elérni akaró emberek, akiknek a konspiratőrködés a természetük. Azonban aki elfogulatlanul és az alaposság igényével vizsgálva szereti az összeesküvéselméleteket (legyenek azok első ránézésre a legképtelenebbek), az egyszerűen csak kiváncsi és szeret gondolkodni. (Nem utolsósorban azért is, hogy a manipulátor-természetet leleplezze.)

Az összeesküvés természetrajza

Dávid Ibolya for...

Szalonunkba sűrűn csönget a postás. Ezúttal egy olyan csomagot hozott, amelyet eddig nem akartunk felbontani, mivel ugyanettől a feladótól már kaptunk kettőt korábban, az egyikben egy bajusz volt szemüveggel és nadrágszíjjal, a másikban meg egy komplett torna- és tisztasági felszerelés. Attól tartunk, hogy ezúttal búgatóport kaptunk. Pharmacist-ot, mint a porok szakértőjét megkérem, laboratóriumunkban vizsgálja ki a csomag tartalmát, mivel az a közrend megzavarására lehet alkalmas szalonunkban és a környező utcákon. Természetesen óvatosan kell felbontani.

Addig is, amíg Tudósunk dolgozik, egy régi adósságot törlesztünk. Levetítjük egy korábbi kísérlet eredményét. Úgy hiszem, ez megmagyarázza félelmeinket.

A „szociális” mítosza

Amióta a szocializmus és vele együtt a demokrácia megjelent, azóta a szólamokkal manipulált „kisember” a szél a politika papírforgójához.

„Baloldali értékek”: így nevezik azokat a prométheuszi, úgynevezett értékeket — pontosabban retorikai szólamokat —, amelyekkel a „kisemberekre”, az „egyszerűemberekre”, a so-called „népre” manipulatíve hatni lehet. Nos, ha egyszer már kiszabadult a szellem a lámpásból,* ha már a szabadkőművesség és az illuminátusság frigye, a forradalom, s a marxi tanok életre keltették a nép mint elnyomott mártír absztrakt mítoszát, a névtelen kisemberre mindenkinek úgy kell tekintenie, mint valami óriási hatalmi tényezőre, amely egy nagy, vörös zászló alatt áll, arra készen, hogy igazságot szolgáltasson. Ökle mindig összeszorulni és magasba lendülni kész, s zászlaja az ártatlanul kiontott vért szimbolizálja. Milyen ócska látomás — gondolhatnánk jogosan —, mégis, ezzel kell számolni. A tömegembernek, a tömeg erejének, a mennyiség uralmának a mítosza. Hamis mítosz, mert a tömegember gólem, amelynek nyelve alatti cetlin különböző feliratok állnak. A tömegember „ereje” valójában egy szánalmas mesei elem. Mitől lesz erőssé? A kabbala által.

Új, bár újdonságához képest már régi „mítosz” ez. Ezért is szimbolikus, hogy azon Prága egyik zsinagógájának padlásán őrzik az agyagtömbbé vált teremtmény maradványait, amely város az alkímia, a mágia „fővárosa” volt, s amely zsinagóga az Altneu nevet viseli.

*

A „szociális” kérdés olyasvalami, amit minden demokratának be kell vetnie a siker érdekében, sőt, még az antidemokratáknak is. Miután ugyanis ez az absztrakt, kollektív, khtonikus és démoni lény életre kelt, mindenki láncon rángatná. Lehetne-e szociális kérdés baloldaliság nélkül? Semmi akadálya nem volna. Lehetne-e jólét, biztonság, jog demokrácia nélkül? Semmi akadálya nem volna, mint ahogy régente sem volt, amikor ez a lény éppen nem tevékenykedett felső politikai körökben, legfeljebb az embereket ijesztgette itt-ott, utcákon és máshol.

Magyarországon is úgy van, hogy a „szociáldemokráciának” kerekedett egy „jobboldali” mítosza. Az ab ovo alulról építkezés, a kisemberek igazsága, a harmadik út, a munka és kenyér, a tizenharmadik havi nyugdíj csak ennek a mítosznak a különféle epifániái, mind a szólamok, mind a tettek mezején. A rétorok és a politikusok pedig csupán az „óriás” fejét képezik. Ki tudja, kinek áll hatalmában, hogy ezt az anyagtalan teremtményt megfossza az élet lehelletétől?




* A dzsinn, mint gondolhatják, bizonyos értelemben a gólem „jótékonyabb” párja lehetne.

Tea-kedvelőknek ajánlom:
Hubert de Mirleau: Fatalitás-e a demokrácia?
Gustav Meyrink: A gólem

Wunderkraftstoff!

Szenzációs hír! Lengyel tudósok nemrégiben nyilvánosság elé tárták több évtizednyi kutatásuk eredményét: A német Afrikakorps nem kizárólag Erwin Rommel s beosztottjai kiváló képességeinek köszönhette eredményességét, hanem elsősorban egy új típusú üzemanyagnak! Meglepő módon a háború egyéb hadszínterein sehol máshol nem alkalmazták ezt az igen sötét színű anyagot, sem korábban, sem a későbbiekben...

A média hatalmáról

A horizontok bebarangolása után vágyakozók mulatsága

Loxon által nem ismert festő műve 1704.-ből

A poszt címét egy geográfiai beszámoló viseli, amely a XII. században készült. Egy részletet közlünk belőle alább. Természetesen kérdés, ki a szerzője, miért is mondanánk meg. Teakratáknál ez már rég nem szokás.

„A Földközi-tenger — ahogy mesélik — hajdan körülzárt tó volt, olyan, mint manapság a Kaszpi-tenger, sehol nem érintkezett az Atlanti-óceánnal. A Maghreb-ban lakó ősi népek rá-rátámadtak Andalúzia népére, és sok csapást mértek rá. Az andalúziaiak szenvedtek tőlük, és felvették ellenük a harcot, erejüket nem kímélve. Eképpen volt ez Nagy Sándor idejéig. Midőn ő eljutott Andalúziába, hírül adták neki a Maghrebbal való viszálykodást. Nagy Sándor munkásokat és mérnököket hozatott, kiszemelvén a földszorost, ahol a talaj igen kemény volt. Megparancsolta a mérnököknek, hogy mérjék fel a földe, és mérjék meg a két tenger vízszintjét. Ezt elvégezvén úgy találták, hogy az óceán szintje fölülmúlja a Földközi-tengerét. Felszámolták a Földközi-tenger partján levő településeket, és Nagy Sándor átköltöztette őket magasabban fekvő területekre. Azután megparancsolta, hogy ássák ki a földet Tandzsa [Tanger] és Andalúzia között. Ástak egészen addig, amíg el nem érték a föld legalacsonyabb részén levő hegyeket; építtetett rájuk egy gátat kőből és mészből. Az építmény hossza tizenhárom mérföld volt, ekkora távolság választotta el a két tengert. Építtetett vele szemközt egy másik gátat Tandzsa közelében, a két gát mindössze hat mérföldre volt egymástól. Mikor mindkét gát elkészült, a nagy tenger felől utat ástak a víznek, s az folyásánál és erejénél fogva a két gát közé nyomult, és átömlött a Földközi-tengerbe. Annak úgy megduzzadt a vize, hogy sok város elpusztult mindkét partján, lakói vízbe fúltak. A víz a gátakon is túlnőtt mintegy tizenegy embernagysággal.”

A szikla
Peter Monamy festménye, 1728.

Gibraltar Image Sources

Töprengések...

Engedtessék meg nekem kéremtisztelettel, két perc erejéig. Napirend előtt.

220 évvel ezelőtt Franciaországban dübörgött a gall puma, nagy volt a haladás. Néhány borgőzös értelmiségitől koppintva néhány borgőzös forradalmár elhatározta, hogy átformálja Franciaországot és az egész világot is — saját terve szerint. Nézetük szerint a múlt embere irracionális, konfliktusos érdekektől és nézetektől elhalmozott nímand, aki olyan irracionális szervek tekintélyének veti alá magát mint a család vagy az egyház. Ezzel szemben a „terv” egy velejéig racionális, konzisztens embert kíván csinálni, és ezzel egy abszolút kiszámítható világot kreálni. A terv szerint nem lesznek többé konfliktusok, sem inkonzisztens nézetek — és a racionális belátás miatt nem lesz többé kényszer sem. Az Örök Béke fog honolni a Földön.

A forradalmárok aztán mindent elkövettek, hogy a terv/projekt sikerüljön: átszervezték az egész országot, korábbi megyéket vertek szét és vontak össze, a hülyekeresztény naptárral szemben új naptárat vezettek be, és kiirtottak mindenkit, aki nem kívánt racionális lenni. Jogos. Aki nem racionális, az pusztuljon.

A forradalom teljesen új világot akart teremteni, a Gondviselés jóindulatára nem kívánt hagyatkozni, így maga akart annak helyébe lépni: a tervező és előrelátó emberi értelem lépett Isten és a Gondviselés helyébe. Ennek örömére saját vallásos múltjukkal is le kívántak számolni, és Rousseau demokrácia-költeménye nyomán a keresztény helyett „civil vallást” akartak. Ami egyértelmű, hiszen az emberfia nem lehet egyszerre keresztény és republikánus polgár (keresztény és racionális meg pláne nem). A racionális, tervező, előrelátó ember egyszerre uralkodó és engedelmeskedő: demokrata. Mivel a demokrata az úr, önmagát nem nyomhatja el.

A forradalom végeredménye jól ismert: nézelődni tessék a La Mans-síremlék környékén. A forradalmárok több százezer embert mészároltak le, férfiakat, nőket, és gyerekeket, a „haladás” nevében. Mint azt azóta tudjuk (mert muszáj volt), a „haladás” nevében elkövetett kínzás, gyilkosság, elnyomás igazolt, mert jó ügy érdekében történik. Racionális legalábbis. A racionalitás mindenhatóságára ácsingózó tervező intellektus önmagát verte láncra, azaz a demokrata saját magát taszította szolgaságba (szkeptikus katolikusok figyelmeztettek erre, de azok annyira irracionálisak voltak, hogy senki sem figyelt rájuk).

Az utópizmus és a vérszomjas romantika szép kis tradíciót indított el, a valamilyen fantasztikus eszme nevében lemészárolt milliók emlékét őrizzük többek között a kommunista és nemzetiszocialista rezsimek tömeggyilkosságainak történeteiben. Meglepő lehet ugyan, de brutalitásában meg sem közelítették drága elődjüket, a francia forradalmat. A XX. századi tömegmészárlásoknak legalább egy része titokban zajlott, illetve a polgárok elől rejtve maradt — sokan nem is hittek eleinte a „regéknek”. A francia forradalmárok fényes nappal, ezrek-milliók szeme láttára követték el kegyetlenségeiket. Ez nem zavarja a progresszív liberálisokat és baloldaliakat, hogy évről évre megünnepeljék e nagyszerű eseményt. Az, hogy a vendée-i népirtás volt a modern történelem első genocídiuma, kicsit sem zavarja őket. Az sem, hogy a forradalmároknak sokszor explicit tervük volt arra nézve, hogy teljes etnikai-nyelvi „enklávékat” deportáljanak vagy kiirtsanak. A francia forradalom nélkül nincs Auschwitz, sem a GULAG.

A racionális utópia sajátos módon kapta meg a Gondviselés által kiszabott büntetést: teljes hideg racionalitással, vagy lázongó forradalmi szellemiséggel az ember képes volt arra, hogy Istent, vallást, hazát megtagadva szolgasorba taszítsa és kivégezze saját magát. Azaz, a szó legszorosabb értelmében nem volt szükség „Isten büntetésére” — szabad akaratból elvégezte azt helyette az ember.

A 220 éve kezdődött forradalom a brutalitás, az emberi lélek szabadsága tagadásának, az emberi méltóság tagadásának, az isteni törvények semmibevételének, és az emberi gőg örökségének megteremtésére vállalkozott — s ez sikerült is neki.