A kérdőjel mint önkényuralmi jelkép

Pofát súlyba!

Most pont ezen, mit nem lehet érteni? Elég egyszerű.
Vegyünk egy példát.
Mondjuk, hogyan lehet felszabadítani a rabszolgákat? Betiltjuk a rabszolgaságot.
Hogyan lehet felszabadulni a munka alól? Be kell tiltani.
Hogyan lehet megszabadulni a vagyoni egyenlőtlenségektől? Be kell tiltani a pénzt, és általában a tulajdont. Első lépésként mindenkit felszabadíthatunk a gáz– és villanyszámla alól. Betiltjuk. Hogyan lehet megszabadítani a gyerekeket az iskolai izgalmaktól, stressztől, a rossz jegyek keltette frusztrációtól? Meg kell tiltani, hogy a tanárok kérdéseket tegyenek fel.
És hogyan lehet megszabadulni a rossz házasságoktól? Meg kell tiltani az olyan kérdéseket, mint „Hol voltál drágám?”, vagy „Mikor jössz haza édesem?”.

Ki ne akarna megszabadulni a politikai vitáktól és konfliktusoktól? A megoldás, be kell tiltani a kérdéseket. Főképpen, az olyanokat, amelyeket a természetes kormányzó csoportnak és hű szövetségeseinek, vagy róluk, vagy bármi hozzájuk kapcsolható nézetre vonatkozóan tesznek fel.
Innen egyenesen következik, minél több tiltás, annál több szabadság és béke.

Az emberi viszonyok megrontója a kérdőjel, a Középkor velünk élő öröksége. A modern ember nem kérdez, hanem halad.

Van kérdés?
Nincs. Köszönöm.

(Ne is próbáljanak kommentelni. Megtiltottam.)

Bautragne! Bautragne!

Az alábbi, nyitó bekezdést, bizonyos indokoltnak tűnő kritikák miatt (ld. kommentároknál) átírtuk:

Bizonyos konzervatív blog főszerkesztője a minap meglehetősen világossá tette és tudomásunkra hozta (feltehetőleg többek nevében): a holokauszt-téma kritikájáról egy szót se szeretnének többé olvasni. Feltehetőleg ez akkor igaz, ha nem a régi, mítikussá ivódott toposzokat akarjuk megismételni az elképzelhetetlenül kegyetlen nácikról, az ártatlan és mindenkinél nagyobb áldozatnak tekintendő hatmillió zsidóról ésatöbbi. A Reakció, amely néha oly nagyszájú (és ez dicséretes), az enyhén szólva baloldali ügynökgyanús „Jó Tündér” elmélkedéseit linkelte a témában ajánlóként. A helyzet tehát ilyesfélének tűnik: ha „A Holokauszt”-ról van szó, az egyetlen „konzervatív” értelmiség részéről elfogadható magatartás: a „Kuss legyen!” parancsának való, fület és farkat behúzó engedelmeskedés.

Meglehetősen világos, hogy ez elfogadhatatlan, nem szellemi és nem is vitaképes, — kapitalizmus-fetisiszták kedvéért: — „nem versenyképes” magatartás. A vitához ugyanis felkészültség, olvasói empátia, türelem és érvek szükségeltetnek. Azonban értelmes, racionális érvelés és hivatkozások helyett maradt a dogma, az a dogma, amelyet majd Hillerék, Lendvaiék, és hasonló, roppant szavahihető és tekintélyes alakok fognak az ország elé felállítani, mint valami baloldali „szellemi” inkvizítorok. Olyan emberek fogják egy ország számára előírni tehát, miről nem szabad beszélni, akik sem az egyébként teljesen érthető és jogosult magyarországi tüntetéseket és zavargásokat nem képesek mással „kezelni”, mint a karhatalom erőszakos bevetésével és cselekkel (ld. pl. a rendőrpalota esetét), sem a felmerülő problémákat és kérdéseket mással „orvosolni”, mint tiltással, következésképpen megint csak karhatalom és erőszak bevetésével. A helyzet legalább világos. Aki — immár tehát nevezhetjük joggal így? — korunk tabujáról beszélni mer, annak itt bandita és kusti a neve. Nonszensz!

Egyesek mániát emlegettek, holott világos, hogy a sietve készülő törvénytervezetre reagáltunk, és az is világos, hogy nem a mi mániánk állandóan e témáról szónokolni.

Mit mondjak, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Mindez szánalmas és nevetséges és proletár. Ha a Tea-Kör a kuruc.info módján szólt volna, az idegenkedés még érthető lett volna, ám szó sem volt ilyesmiről. A palesztinai népirtással, az I. vagy a II. világháború értékelésével kapcsolatban zsidó tekintélyekre hivatkoztunk, olyan zsidó tekintélyekre, akik egy pillanatig sem voltak zsidóellenesek vagy más okból hiteltelenek, ellenben például (az antikommunista, valamint anticionista) Benjamin H. Freedman olyan befolyásos személyiség volt, aki többek között részt vett az I. Világháborút lezáró és követő Párizs-környéki béketárgyalásokon, amerikai küldöttként, Bernard Baruch-kal együtt. Esetében például korántsem egy „magánemberről” van tehát szó, hanem egy olyan disztingvált és kvalitatíve úriemberi személyiségről (igen, gentleman-ről), aki nagyon jól — és belülről — ismerte azt, amiről beszélt. Szégyen, hogy egy kalap alá vették valamiféle „kurucokkal”. (Nem egyszer és nem kétszer nyilvánítottuk ki, hogy a Tea-Kör közösnek mondható orientációja szerint sokkal inkább Habsburg-Lothringen-szimpatizáns legitimista — tehát „labanc” — mintsem kuruc.)

Mindez nem érdekes, mert a „szent tehén”, a „totem és tabu”, a Spielberg-féle filmélményekből és sokszor bizonyítottan hamis olvasmányokból fokozatosan, az idők folyamán emelkedett szent Totalit: érinthetetlen.

Kommentátoraink — erre büszkék vagyunk — azonban józanak maradtak. Óva intettek bizonyos témák feszegetésétől (Mein Gott, lehetséges ez ma, korunkban, abban a korban, amikor mindent, de MINDENT lehetséges tagadni!?), majd többen megjegyezték, hogy posztjaink beleillettek a Tea-Kör eddigi, türelmes, befogadó, jóindulatú és éles humort nem nélkülöző szellemiségébe. Mi is úgy gondoljuk, nem vétettünk semmi erény ellen. A közéleti károgók megkapták a nekik bőven kijáró „holló” jelzőt, a leírtak pedig vallottan humán és ethoszt követelő disputa keretébe illeszkedtek. Ennek ellenére egyesek (dilettáns módon) „biztosítékok kivágásáról” szóltak. Ugyan, miféle áramkör az, amely ennyitől exitál? Ehhez a — per definitionem — civilizálatlan, ösztönös reagáláshoz alapvető gyanakvás és rosszindulatú attitűd szükségeltetik. A bizalom hiánya még valamelyest érthető egy mesterségesen gerjesztett légkörben, de az érvek: érvek. Tessék velük megküzdeni. (Én például biztosan meghallgatom, elolvasom még Freedman beszédét néhányszor, hogy mérlegre tegyem, kutassam és végiggondoljam az ott elhangzottakat. Ahogyan ezt teszem Novák Attila írásaival [példa] vagy bárkinek fajsúlyos hozzászólásaival is.)

Azt akarjuk-e, hogy mainstream demokraták úgy járjanak, mint Günther Grass is járt Németországban, mert bizonyára őszinte és egyáltalán nem provokatív önéletrajzi regényt mert írni, amelyben nem a Dogma szerint járt el? Nem vezet ez tisztességtelen kondíciókhoz?

Nézzék. Talán egy éve kapcsoltak le valakit, aki nagyon megdöbbentő és „nagyon igaz” történetet írt a táborokról, végül kiderült, hogy ott sem volt, és az egészet kitalálta. A nácizmussal talán mégsem vádolható Index is írt több ilyen könyvről. Mondható-e, hogy ezen esetek nyomán akár kisebbfajta közfelháborodás támadt a konzervatív blogokon és kérdőjelek záporoztak volna? Nem. Pedig a dolog éppen annyira felháborító, mind zsidók üldözésére buzdítani, ami bennünk pedig fel sem merült. S mi az ok, a szánalmatos ok? Kettőspont: a média nem foglakozott túlzottan az üggyel. Ámde a holokausztizmus elképesztő áramlatának ilyetén (közfelháborodást keltő) ballépései erősítik a készülőhöz hasonló törvénytervezetek kontraproduktivitását. A zsidók (így, kollektíve) megítélésének tehát az ilyenek ártanak, és nem a teakraták. Valamit tehát nem tetszettek megérteni.

Tegyünk hozzá még néhány személyes meglátást, lazábban, de azért szigorúan a témához kapcsolódóan.

Érdekes kérdéseket vet fel, hogy az atombomba ledobása után senkit sem állítottak a nürnbergi bíróság elé az antant politikusai közül, pedig Hirosimában, Nagaszakiban tényleg élve elégtek emberek, ott tehát szó szerint holokauszt [„teljesen elégő áldozat”] történt. S aki túlélte ezt a kataklizmát, az is többnyire csúnyán szendvedett. Erről van egy megdöbbentő amerikai tanulmányfilm is (rettenetesen, feszengetően objektív), ha tudom, linkelem. Az ember nem akarja bántani a zsidó tudósokat, akik dolgoztak az atombombán, mert hát megérti őket, hiszen a zsidók valóban üldöztettek Németországban. De mégiscsak a földi poklot hozták létre, és mindezt akkor, amikor Japán már egyértelműen vesztésre állt. Churchill* nagyon cinikusan ír erről visszaemlékezéseiben.

Ugyanakkor érdekes, hogy a japánok még most sem teljesen félnek az árnyékuktól. Itt van például ez a hír:

Megrótta Indy-t a japán külügyminiszter

Mint ahogy Drezda miatt sem állítottak elő senkit háborús bűnössé. És nyilvánvalóan a háború vége felé nem csak a táborokban éheztek, hanem egész Németországban, így csontsovány német gyerekeket is mutogathatunk fényképeken.

Felmentés ez bármire is? Nem hinném. Arra, ami valóban bűn, nincs felmentés. De betiltani mindazt, ami nem egyfajta politikai szájíz szerint való? Felháborítónak tartom. Ha a zsidók (most egy kicsit mellőzzük az „a” névelővel kapcsolatos problematikát, mert tudjuk úgyis, hogy szervezetekről stb. van szó) képesek volnának megbocsátani, és nem csak örökké bocsánatkéréseket követelni, akkor szerintem fele ekkora ellenszenv sem alakult volna ki velük szemben (és valóban ártatlan zsidó apákkal, anyákkal, lányokkal, fiúkkal szemben), mint amekkora dúl egyesekben.

Ha Izrael egyszer azt mondaná a világnak: megbocsátottunk, bár mély fájdalommal gyászoljuk, akikre még emlékezünk, és gyászoljuk a háborúban elesett, megkínzott más nemzetek fiait is, szerintem nem volna ez a kérdés ilyen kiélezett. Miért képtelen Izrael erre a gesztusra, amit csak „ő” tehet meg, és senki más helyette? Nehéz kérdés. Talán azért, mert akkor a Nakba áldozatait is meg kellene gyászolniuk, vagy esetleg másokat is. Nem tudjuk.

Ellenben japán „háborús bűnöseit” a japánok a Jakuszuniban temették el. Ezt a szentélyt ma is látogatják a japán vezetők, nem kis morajt keltve ezzel a szocialista világban. Ők tehát büszkék nemzetükre és hősi halottjaikra. Ugyanakkor nem hiszem, hogy zsidóknak emiatt bármilyen bántódásuk esne Japánban. Sőt.

*

Évekkel ezelőtt olvastam egy — küldetésre már az atombomba ledobása miatt el nem indult — japán kamikaze-pilóta, Jaszuo Kuvahara visszaemlékezéseit, amelyeket egy amerikai (és talán zsidó), Gordon Allred formált regénnyé. Ettől a regénnyé gyúrt memoártól mindenhol fillérekért próbálnak megszabadulni, pedig nem olyan rossz. Nagyon érdekes volt, mert mindazzal együtt, hogy ez is egy „békeregény”-nek készült, azért — bár bevallom, nagyon kemény érzés volt olvasni, és nem egyszer úgy éreztem, hogy amiket kiképzés során kapott a pilóta, azt lehet, hogy nem éltem volna túl — tele van egy olyan hősiesség ízével, amit született pacifisták nehezen értenek meg.

Talán majd más, zsidók által még a háború előtt kiadott szép japán háborús regényekről, mint Ashihei Hino-éról is írok majd egy posztot.

Mert hát, nem egy téma bűvöletében élünk.

Mi nem.


* A francia tengerészek lövetését sem kifogásolja senki.

Quis?! a kirekesztésről

[moralizáló bevezető, afféle tépelődés]

Az antiszemitizmus és ellentéte, a tényleg-nem-is-tudom-mi-izmus (mert ugye az izmusok párban járnak, ha az egyik elvész, felborul a rend, megszűnik az energiaáramlás a csakrák közt) egyebek közt (legalábbis nekem, itt, most) egy izgalmas, percepciós-definíciós-logikai és retorikai játék.

Mert mi az, hogy antiszemita? Mi az ellentétpárja az a.sz.-nak? Hogyan lesz az ember antiszemita (mármint azon az alapeseten túl, hogy rámondják)? Hogyan nem lesz valaki antiszemita, annak ellenére, hogy annak akarják látni? Hogyan van az, hogy ha általában „a zsidókról” esik szó, az (részben tényleg) megengedhetetlen általánosítás (1000 féle racionális ok miatt), de „az antiszemitákról” és „a nácikról” mindenféle különbségtétel nélkül lehet, illik, szabad, sőt: ajánlott beszélni (1000 féle racionális ok miatt)? Miért is van az, hogy egy és ugyanaz a tetszőleges, kiragadott eset lehet ugyanúgy egy marginális, véletlenszerű, tényleg lényegtelen és kiragadott eset, mint a másik oldal démoni gonoszságának esszenciális foglalata, amelyben feltárul A Másik félelmetes és tkp. kiirtani való karaktere?

[és az érdemi quis?! :]

A következő tanulságos történet helye és ideje: Budapest, 1905.
A kérdés: ki írhatta?

--- Segítség: a szerző annyira-nem-konzervatív, hogy olvasása után egy átlagosan mérsékelt konzervatívnak rá kell olvasnia 30 oldal Wass Albertet vagy 20 oldal Szabó Dezsőt a harmonikus világlátáshoz. A szöveg kevéssel a 2. vh. után íródott.


Hazaérkezve Pestre, jelentkeztem az ügyvédi kamaránál, ahol bejegyeztek ügyvédjelöltnek. Mint jelölt rögtön kaptam irodát, dr. Fleischmann József nevű ügyvédhez léptem be ... ketten voltunk alkalmazottak, én mint jelölt és egy Winter nevű írnok. Fleischmann alacsony termetű férfi volt, eléggé csúnya, nagyhangú és indulatos. Nagy keresetre és vagyonra tört, és társadalmi nézetét kimerítette az az egy tétel, hogy: Magyarországon a keresztények a helyzet urai, és a zsidóknak mindig és mindenütt hátránnyal kell megküzdeniök. Ezért még engem is ellenségnek nézett. Egyszer-kétszer meghívott engem és Wintert ebédre, valamelyik vendéglőbe, beszélgetése mindig arra irányult, hogy a közállapotok lehetetlenségét ismertesse, és hogy engem, mint fajellenséget, le akart szerelni, hogy hát én, mint boldog keresztény, lássam be, milyen elnyomatással kell neki és szegény Lánczy Leónak és a többieknek megküzdeni. Én, látván tőlem való idegenkedését, zavart éreztem, és alig tudtam vele beszélni. Egyszer ilyen ebéd alkalmával olyasmit mondott nekem: „Maguk ezt persze nem értik.” Valami zsidó bánatról volt éppen szó. És a „Maguk” azt jelentette, hogy Maguk, keresztények, Maguk, középosztálybeli urak. Beszédéből ki kellett éreznem, hogy engem is antiszemitának tart. Ez a nézete rendkívül sértő volt, annyira, hogy eszem ágában se volt a gyanúját eloszlatni. Dühösen hallgattam. De már sejtettem, hogy nemigen tudunk majd egy irodában megférni. Éreztem, hogy Fleischmann gyűlöl engem, és gyűlöletét sehogy sem tudtam leszerelni.

[disclaimer: a poszt szerzője olykor bevallottan felszínes,
és jelen időpontban kimondottan unja a faji és sérelmi alapú retorikát
(pro és kontra egyaránt), beleértve a bújtatottat is]

„Holokauszt-tagadó” volt-e a nagy befolyású zsidó úriember, Benjamin H. Freedman?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kezd nagyon provokatívvá válni, hogy bizonyos „konzervatívok” — a szocialista és liberális értelmiséggel együtt, amely, leginkább önmaga erkölcsi védelmére készül egy óriási totemet és tabut állítani a honi politikai publicisták elé — szorgos és félig-meddig talán öntudatlan árokásásba kezdtek, melynek célja, hogy elkülönítsenek egy olyan, „vegytiszta” konzervativizmust, amely mentes mindennemű holokausztizmussal kapcsolatban megfogalmazott éles, intellektuális kritikától, s létrehozzanak egy demarkációs vonalat, melynek túloldalán immár a „nácik” helyezkednek el, akik egy kalap alá veendők mindenféle utcai csőcselékkel (melynek, amennyiben valóban csőcselék, egy valódi jobboldali és konzervatív rendben nem volna tere).

Így hát magunk is ironikus, ám jogos, mert konkrét kérdésekben megfogalmazott „provokációba” kezdtünk, utalva mind a primitív „hollókosztozókra”, mind bizonyos károgó közéleti személyiségekre, akik a holokausztizmus hátszelével próbálnak meg maguknak erkölcsi tőkét kovácsolni az ellenük fellépőkkel szemben (e posztokat most [2009. május 1.] töröltük, mivel néhányak szerint „sértők” voltak). Ez néhány, egyébként nyilvánvalóan jószándékú blogszerzőnek és olvasónak láthatólag azonnal szemet szúrt. Ám magunk részéről feltesszük a kérdést, egy ilyen (mesterségesen) kiélezett kérdés körüli helyzetben is: „szalonképtelen”-e az, aki nem szalutál azonnal a balliberális média manipulációjára, hanem előtte tájékozódik és gondolkodik is?

Nos, bár óvakodnék a heves és érzéki vitától, mint nem az európai géniuszra jellemző aktivitástól, disputa indítását javaslom.

Az alább négy részben hallható-olvasható — rögtönzött — beszédet, amely 1961-ben, a Hidegháború közegében hangzott el Washingtonban, némi előzetes magyarázattal teszem közzé Körünkben. Másképp nem is volna ildomos.

Aki előadja: Benjamin H. Freedman, a huszadik század egyik érdekes alakja. Freedman 1890-ben született, sikeres zsidó üzletember volt New York City-ben, egyik igazgató tulajdonosa a Woodbury Szappangyárnak. Zsidóságával 1945-ben, az antant hatalmak győzelmét követően szakított, amikor is katolizált. Freedman személyesen ismerte Bernard Baruch-ot, Samuel Untermyer-t, Woodrow Wilson-t, Franklin D. Roosevelt-et, Joseph Kennedy-t, és John F. Kennedy-t, és a kor sok egyéb kulcsszereplőjét.

Nem ő az egyetlen zsidó származású úriember, aki az I. és — ami különösen figyelemreméltó — a II. Világháborúval kapcsolatban gyakorlatilag revizionista és inkább német-, illetve Tengely-barát álláspontot vett fel (anélkül, hogy egy pillanatig is komolyan eszünkbe juthatna: ad absurdum „náci”-ról van szó — amely mozgalommal és szimbólumaival kapcsolatos „konzervatív” paranoia már a kommunizmusra is kiterjedt). Természetesen abban, ami beszédében elhangzik, semminek a „tagadása” nem jelenik meg... de ha meg is jelenne, talán az sem volna szentségtörés, hiszen a történelem megismerése nem ekvivalens egy egyszerű fizikai kísérlet eredményének igazolásával, és az ember nem lehet benne biztos, hogy nem bukkan-e itt-ott újabb, Katyn-hoz hasonló esetekre.

Viszont — félretéve mind a helyeslő, mind a tagadó prekoncepciókat, valamint erőszakos, primitív és otromba fenyegetéseket — egy olyan okfejtést hallhatunk, amely a német-zsidó polémiában nem csupán az egyik fél felelősségét boncolja, hanem a másik félét is (értelemszerűen tematice ez utóbbit emelve ki). Úgy gondolom, hogy amiket Freedman állít, azok nagy mértékben alátámaszthatók volnának különféle argumentumokkal; ám akár hozunk fel ilyeneket, akár sem, mindenképpen gondolkozásra késztető téziseket és hipotéziseket tartalmaz, különösen olyan, diplomáciai mércével mérve élesen kritikus tartalmú és kifejezetten szemtelen kiszólások fényében, amelyektől az utóbbi évek politikája sem mentes. (Lásd még ezt az írásunkat.)

Ami a „cionista manipuláció” korabeli fel- vagy elismertségét illeti, valaki felvetette, hogy Hitler nyilatkozott-e ezekről úgy, mint referenciákról. Nos, míg a Harcom-ban számos hasonló érvelést használ, konkrétan a Balfour-nyilatkozattal kapcsolatban nem találtam hivatkozást. Jó lenne persze, ha erről valamit tudhatnánk, ám ehhez át kellene böngészni A. H. összes rádióbeszédét például. Ugyanakkor csodálkoznék, ha Freedman légből kapta volna, amit mondott, és azon is, ha Hitler semmit nem mondott volna a Balfour-nyilatkozat és hátterének ügyében.

Mellékelem J. F. Rutherford levelét a Führerhez (az eredeti, német nyelvű levél fénymásolata itt található), aki végképp nem vádolható náci-szimpátiával — sőt, a Watchtower Society eleinte (vallásos meggyőződésből) a cionistákkal tartott —, de ő is elismeri az amerikai háborús propaganda zsidó-bankokrata hátterét. Furcsa lett volna, ha Németországban erről az érvelésről (ti. hogy az USA belépése Központi Hatalmak ellen bizonyos háttérmanipuláció hatására történt) nem tudnak.

Judea Declares War on Germany, 1933.

A beszéd vége felé vázolt kazár-elmélet Arthur Koestler révén vált ismertté (A tizenharmadik törzs).

Lényegében Freedman beszéde, ha el is nagyolja az okokat, semmiképpen sem biztos, hogy hibásabb eszmefuttatás, mint a liberális történetírás elméletei. Azoknál elméletileg lehet akár pontosabb is a felelősség elosztásában és az okok vázolásában is. Magam részéről üdvözlöm mindazokat a liberális kísérleteket, amelyek elfogulatlanul és szentimentális előérveket mellőzve állnak a kérdéshez.

Ami Freedman megjegyzését illeti a kazár birodalom vallási karakterének eredetével kapcsolatban, természetesen az nem igaz, hogy a monoteizmus előtti világ „falloszimádó” lett volna, de ez már más lapra tartozik, és a megfelelő kontextuson belül csak Freedman maradéktalan erkölcsi integritását bizonyítja, amely beszédének egész hangvételéből egyébként is érzékelhető.

Hogy végülis igazat mond-e vagy téved, azt hiányos információk miatt nem tudom eldönteni. Végül marad hát az aktualizált kérdés: tagadta-e bármilyen bűnök elkövetését B. H. Freedman? Előadásából úgy tűnik, nem.

Olvasóinknak pedig szintén marad a kérdés: állást foglal-e Loxon e poszttal holokauszt-kérdésben? Válasz: nem, mert továbbra sem tudja, mit kell „A Holokauszt”, illetve annak tagadása alatt érteni. Viszont az alábbi beszéd komoly kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, vajon hogyan lehetne egy hasonló törvényt kivitelezni. A mondott törvény alkalmas volna-e a beszéd betiltására? S Önök morális érvek alapján betiltanák például Freedman beszéde közlésének jogát?

Szerintem feltétlenül érdemes mindent megvizsgálni, mielőtt az ember ördögöt kiált. S ha még aztán is kiáltani akar, akkor tegye bizonyos határok és érvelési harc keretei közé szorítva.

Die Besten von Ernst Jünger — válogatott gondolatok nem csak teázgató konzervatívoknak

A minap levettem könyvespolcomról egy pár éve beszerzett kötetet, Ernst Jünger gondolatainak és maximáinak válogatott gyűjteményét. A szerző termékeny életművéből magyar nyelven eleddig csak egyetlen regénye, a Márványszirteken látott napvilágot [részlet a regényből], pedig — ahogy Horváth Róbert is írja rövid ismertetőjében — egyéb jelentős műveinek fordítására és kiadására is érdemes lenne nagyobb gondot fordítani. Az író filozofikus hajlamát bizonyítandó most megosztok nyájas Olvasóinkkal néhány frissen lefordított aforizmát a kötetből, véleményem szerint kiváló meditációs objektum lehet bármelyik.


Nem törünk ki korlátainkból, még a legbelsőbbekből sem. Ezért nem is változunk. Bizonyára alakítjuk magunkat, de csak korlátainkon belül, egy meghatározott körben.

*

Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit felszednek.

*

Oly mértékben emelkedünk, amilyen mértékben ballasztjainkat ledobjuk.

*

A széplelkek az intellektuális nő természetes prédái.

*

Az igazi konzervatívok azok, akik a romantikát, sőt, még az elragadtatást sem engedik meg maguknak, és nem is szorulnak rá. „Res, non verba” — ez az ő törvényük.

*

A remény emberi-földi dolog, a tökéletlenség egyik jele. De már az is egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenség felismerszik. Amit ma haladásnak nevezünk, az a szekularizált remény; a cél földi és jól körülírhatóan az időben van.

*

A megbánás pozitív formája az elmulasztott alkalmakra irányul.

*

A hallgatás gyakran erősebb hatást kelt az ellenállásnál, különösen olyan személy esetében, akinek sok mondanivalója van.

*

Némelyek többet képesek elmondani hallgatásukkal, mint mások ékesszólásukkal.

*

A hallgatás mélyebbre elér, mint a szó.

*

Egyesek konzervatívnak nevezik magukat, anélkül, hogy ezt az elnevezést megérdemelnék, mivel az örökség megőrzésének puszta igénye nem elegendő.

*

Aki önmagát kommentálja, saját színvonala alá esik.

*

Aki a szabadságot ingyen óhajtja, elárulja magáról, hogy nem is érdemli meg.

*

A részvét pozitív párja az oltalom.

*

Egy olyan szellem, amely nem csodál meg semmit, nem érdemli meg a csodálatot.

*

Különbséget kell tenni a győzelem és a siker között.

*

Ha megnyitjuk magunkat, megnyílik a világ is.

*

A helyzeteket teremteni kell, nem pedig elfogadni.

*

A remény minden körülmények között tovább vezet, mint a félelem.

*

Akinek sikerül az életet játékként űzni, az a csalánban és a bürökben is mézre bukkan; még a kellemetlenségek és a veszélyek is élvezetére válnak.

*

Nem maradt észrevétlen előttem, hogy minden állapotban nagy nehézségi erő rejlik, amelyből magunkat kimozdítani a puszta gondolatok nem elegendőek.

*

— és a változás vajon nem az a maszk, amely mögé az élet és a halál titka rejtőzik?

*

Nincsenek félreismert zsenik. Mindenki a neki megfelelő helyet találja meg az életben.



Ha elég hosszan élünk, megélünk mindent és mindennek az ellenkezőjét is.

*

A humanitás korszaka az a kor, amelyben az emberek megritkultak.

*

A tények adatokat szolgáltatnak, nem igazságokat.

*

„Nincs időm az olvasásra” — ebben az esetben valószínűleg egy elfoglalt emberről van szó, nem pedig egy olvasóról. Az igazi olvasó ismertetőjegyei közé éppen az tartozik, hogy van ideje az olvasásra, és még ha úgy kellene időt lopnia is, miként a szeretőnek a szerelmesére, minden egyebet el kellene hanyagolnia.

*

Egy könyvtől, amely ezt az elnevezést megérdemli, azt várnánk, hogy olvasóját megváltoztatja. Az olvasmány után már nem önmaga többé.

*

A jó olvasók önálló gondolkodók is. Esetükben a szerző takarékoskodhat a gondolatjelekkel. Másoknál viszont fennáll a veszély, hogy az ironikusnak szánt mondatokat komolyan veszik. Ez könnyen kellemetlenségekhez vezethet.

*

Az egyszerű dolgokat nehezebb leírni, mint a bonyolultakat, mivel a megnevezhetetlenhez közelebb állnak és a leírónak a nyelv alapjaihoz kell visszanyúlnia.

*

Régi, jó szavakon politikai erőszakot tettek és lealacsonyították őket; ezeknek, miként a betegeknek, időt kell hagynunk a lábadozáshoz.

*

A szerző az imaginációja révén alkot. Eszményképeket teremt, amelyek visszhangként vagy tükröződésként a valóságra visszahatnak.

*

A művészet tulajdonképpeni feladata nem az, hogy az embereknek élvezetet okozzon, hanem hogy őket felülemelje véges mivoltukon: feltámadás az időben.

*

A művészet mindkét feladata azonos: az istenség megközelítése és a halálfélelem száműzése.

*

A mindennapos tapasztalat arra tanít: az eszközök minden egyes újabb fejlődésével növekszik az örömtelenség. Egyúttal, mintha az ember sós vizet inna, az olthatatlan szomjúság is erősödik.

*

A technikai és a morális fejlődés közötti divergencia az erőszaknak kedvez.

*

A sakkautomata a sakkjáték megsemmisítésére alkalmas találmány.

*

Ha a természet arcába tekintünk, eltűnik a pillanat kicsinyessége, a gondolatok szabadabban mozognak, és a túláradóan váltakozó mozgások által előidézett ingerlékenység a környezet tágasságában és mozdulatlan csendességében lecsillapodik.

*

A fa az élet nagy szimbólumainak egyike, talán éppen a legnagyobb. Ezért az emberek és népek minden időkben csodálták, megbecsülték és tisztelték is.

*

Az elemek erejét már csak a katasztrófákban ismerhetjük meg.

A lélek tüze

Szili Asszony karaoke-dala okán, gondolom, mostani zaklatott kedélyállapotunknak jól jön Bingeni Szent Hildegard, filozófus, költő és zeneszerző és nő egy darabja. Nem könnyű énekelni, de ez felemel. Sok minden olvasható már tőle, és ami fontosabb, hallgatható. Itt a zene, hallgassátok:

O ignis Spiritus Paracliti
(Babits Mihály fordítása)

Ó Isten lelkének tüze,
minden teremtmény életének élete,
szent vagy, ki a formákat élteted!
Szent, ki írral kened a törések veszélyét
s gyógyítva dörzsölöd a bűzös sebeket!

Szentséged szellője, szelelője,
szeretet tüzelője!
Ó zamat a mellekben, édes íz!
ki szíveinkbe átitatódsz az erények jóillatával.

Ó tiszta forrás, akiben példálózható, hogy Isten
maga köré gyűjti az idegent
s megkeresi az elveszettet.

Ó élet páncélja!
Ó egység záloga minden tagok között!
Ó tisztesség öve, áldj meg
és tégy boldoggá!

Erős pálya, lelki út,
ki áthatoltál mindenen
a magasságban,
a földi világban,
s minden mélység szurdokában:
mindenkit összekötsz és egybehajtsz.

Általad felleg árad, levegő
röpül, átivódik a kő,
vizek folyókat öntenek
és zöld pompát izzad a barna föld.

S te neveled a doktorok erényét,
akiket életükben a bölcsesség ihlete vidámít.

Dicsőség hát neked,
ki dicsőség hangja
s élet öröme vagy;
remény és erős becsület,
s fényességgel fizetsz!

HILDEGARD ZENÉJE

Hildegard von Bingen 77 egyházi éneket írt, s megkomponálta a történelem első zenei drámáját, melynek Az erények rendje címet adta. Önéletrajzi írásában így ír erről: „Isten és a szentek dicséretére korálisokat komponáltam és énekeltem meg, még ha sosem is tanulmányoztam a zenei jelölést, sem az éneklést.” Korának általános, jámbor zenéjével ellentétben rapszodikus érzelemmel tör ki az ő lírai beszéde; különleges dallamai két és féloktávnyi magasságba szöknek fel, virágzó futamokban szökellnek és kavarognak, melyeket az énekes csak nehezen bírhat szusszal. Himnuszainak költői látomása és tematikus motívumai áthatják alkotásainak széles gyűjteményét.

Hildegard mint középkori ember számára mindent felölelő fogalmat jelentett a zene: szimfóniája volt az Istent dicsőítő angyaloknak, a keringő égi szférák kiegyensúlyozott arányainak, a test és a lélek kifinomult összeszövődésének, a természeti teremtmények rejtett tervének. A saját legmélyebb felismerései felé mozgó, táguló, növekvő élet manifeszt folyamata volt, s a hangok mélységes egységéé, melyek itt e földön zengték Isten dicséretét. Az emberi művészet tökélyének szépsége, hangja, illata és virága volt. Hildegard írásaiban több mint háromszáz alkalommal használja a zenét spirituális igazságok megvilágítására.

Hildegard összes zenéjét egy A mennyei revelációk harmóniájának szimfóniája című ciklusba rendezte. A cím nemcsak zenéjének mennyei ihletettségére utal, hanem arra a helyre is, melyet sémájában a zene mint Isten dicsőítésének legmagasabb formája elfoglalt. Hitt abban, hogy naponta többször is letérünk az ösvényről, elvétjük utunkat, vagy a középponton kívül találjuk magunkat. A zene volt az a szent módszer, mely a legjobban képes behangolni az emberi természetet, újra a menny felé irányítani szívünket és visszaállítani minket Isten üdvös útjaira.

A „szimfónia” kulcsfogalom volt Hildegard gondolkodásában, és nemcsak a hangok és hangszerek összhangjában elnyert örömteli harmóniát jelentette, hanem az egység spirituális terét is, mely után mindannyian vágyakozunk, amikor énekelünk. Miközben éneklünk és zenét játszunk, egyesítjük az elmét, a szívet és a testet, begyógyítjuk a diszharmóniát, és itt a földön ünnepeljük a mennyeit. Hildegard szerint ez válik „opus”-unkká — az Isten szolgálatában végzett jó munka kivonatává.

Hildegard mint zeneszerző

Hildegard már gyerekkorát is kolostorban töltötte; zenei szempontból e korszak legfontosabb eseménye volt, hogy lehetősége nyílt részt venni az istenszolgálatokon. A bencések szabályzatának megfelelően naponta nyolcszor énekelték el a szerzetesek az istenszolgálatot; az éj közepén — két órakor — kezdték, s az este kilenc körüli utolsó órával zárták a kört. Hildegard minden harmadik órában szavak és hangok zenei összjátékát hallgatta. A zenész és tudós Christopher Page találóan fogalmaz, amikor megjegyzi, hogy Hildegard „nap mint nap a liturgia szavait énekelte és a latin Biblia szavait olvasta, mígnem emlékezete a legmélyebb, a legeltávolíthatatlanabb színárnyalattal kiszíneződött velük.” Látjuk tehát: Hildegard már korán belemerült a zenébe.

A nők kerengőjének két ablaka volt: egy a szabadba nyílt, egy pedig a templomba nyíló kis kórusra. Az apácák itt ültek és vettek részt a liturgiában a liturgia-ablakon keresztül. Hildegard ezen az ablakon át hallotta a zene formáját, silabizálta ki a nyolc hangnemet, és szívta magába szöveg és hang kifinomult összhangját. Az énekesek egy nagy, Graduale című kéziratos könyvből is olvashattak, melybe hangjegyek voltak feljegyezve. A nővérek minden nap énekeltek az istenszolgálat során, valamint az eucharisztia celebrálásakor. Ez azt jelenti, hogy az apácák majdnem négy órát énekeltek naponta. Hildegard, a zeneszerző számára ideális helyzetet biztosított a kolostor. Rendelkezésre állt a scriptorium, ahol tapasztalt másolók foglalhatták írásba zenéjét; egy tehetséges és gyakorlott közösség annak megszólaltatására; a liturgia pedig alkalmat nyújtott muzsikájának előadására.

Hildegard zenei formái

Hildegard zenéjének nagy részét az istenszolgálatra komponálta: liturgikus imádságra, mely nyolc kánoni órából állt. A szerzetes a nap folyamán nyolcszor kapott lehetőséget arra, hogy az idő sajátos létmódjában vagy szakában találkozzon Istennel. Az órákat az töltötte ki, hogy felolvastak a Szentírásból, továbbá zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. Négy fajtája volt a liturgiában használt zenei formáknak:

1) ANTIFÓNIA: ez képezi Hildegard műveinek legnagyobb csoportját. Az antifóniák általában egysoros (néha hosszabb) zenedarabok; szabadon komponált szöveg, valamint egy-egy zsoltár előtt és után énekelt dallam jellemzi őket.

2) RESPONZÓRIUMOK: ezek képezik Hildegard egyházi énekeinek második legnagyobb csoportját. Szabadon komponált szövegek, s a zenét egy-egy Szentírással kapcsolatos tanítás után éneklik el. Az ének gyakran váltogatja a szólót és a csoport válaszait.

3) SZEKVENCIÁK: ezt a zenét a hálaadó imádság és az evangélium közti mise során énekelték. Nagy képzelőerővel teli drámai darabok vagy költemények. Hildegard szekvenciái nem követnek verses sémát.

4) HIMNUSZOK: áhítatos darabok ezek, melodikus ismétléssel vagy anélkül.

Sajnos az egyik legszebb darabját nem lehet beilleszteni közvetlenül.


Hildegard von Bingen
O ignis Spiritus Paracliti... kezdetű szekvenciája
Latin nyelvű szövege és angol fordítása itt található

Update: The very best of Leskelődő's selection from H. v. B.

Reakciós dogmatika

Nincs mese. A magyar nép fiatalabb és idősb tagjai egyaránt magukba szívják a modernitásra oly jellemző dogmatizmust: a politikai tudás dogmákból áll, ezeket kijelölve meg lehet pontosan mondani mi a jó cselekvés, kik a szövetségesek és az ellenségek, és alapjában, minden fontos kérdés a dogmás összesimuló rendjében könnyen megválaszolható, ha alaposan megtanuljuk a dogmákat.

Az ujdondász reakciósok „természetes” módon dogmákat keresnek, mert a politikai tudást csak így ismerik; másrészt, mivel ezt várják el tőlük; harmadrészt, mivel a dogmák kéznél vannak. Az értelmiség szállítja házhoz azokat.

Az egyik ilyen kedvenc dogma a szabad piac, globalizmus, amit a jobboldalnak tulajdonítanak, és számon kérnek mindenkitől, aki virtigli/európaiértelembenvett konzervatívnak akar számítani.

Na most, a konzervatívokat nem, vagy alig érdekelte a gazdaság. A gazdaság domináns témává, ideológiai markerré a hetvenes években lett, elsősorban a neokonoknál. Akik globalisták és ideológusok, viszont magukat nem konzervatívnak hanem neokonzervatívnak nevezik.

Természetesen lehet érvelni a piac mellett, bár amikor a világ hatalmas pénzeket önt a piacpártiak zsebébe, akkor kevésbé hiteles ez az érvelés. Miképpen, nem érthető, hogy miért a vámpótlékot bevezető — azaz a szabad piacot korlátozó — Bokros Lajost tekintik a szabad piac hazai prófétájának?

Azonban a piac nem konzervatív dogma. Nem csak az elmúlt 200 év konzervatívjainál hiányzik a szabad piac kultusza, nem pusztán nem tekintették a szabad piacot a konzervatív gondolkodás sine qua non-jának, de jeles példák vannak a piac szabályozásának gondolatára a konzervatívok esetében. Ahogy pl. Burke nem szerette a francia forradalom spekulánsait, Disraeli és Bismarck jóléti szabályozásokat vezetett be, az 1945 utáni konzervatívok elfogadták a jóléti állam valóságát és — a retorikát leszámítva — a gyakorlatban Thatcher is elfogadta azt, a kereszténydemokrata-néppárti politika, általában a katolikus konzervatívok pedig mindig is a „szociális piacgazdaság” hívei voltak.

De Bush maga is egyetértőleg használta a compassionate conservative jelzőt, miképpen a kortárs amerikai és brit konzervatívoknál is jelen van az.

A neokonok kritikus lapja, a paleonak is nevezett, de az európai konzervatív — reakciós — és a déli libertárius hagyományokhoz sokkalta közelebb álló The American Conservative éppen most cikkez a Keynes-követő konzervatívokról.

A honi reakciósok dogmatikusok, számon kérik másokon kedvenc játékszereiket, kigúnyolják azokat mucsaiságukért. Pedig, mintha — mint rendesen — a mucsaizók lennének reménytelenül provinciálisok.

A konzervatívok sokszínűek. Mire jó ez a tájékozatlan magabiztosság? Hagyják meg a ballibnek, azokhoz illő.

Ha majd...

Ha majd nem az ábrák s a számok
kulcsára nyitnák a világot;
ha csókolva-dalolva többet
tudnak a lények, mint a bölcsek;
szabad élete lesz a világnak,
és visszaadják önmagának;
ha fény meg árny újra valódi
világossággá fog fonódni;
s versben, mesében írva látják
a lét örök históriáját: —
fölzeng egy titkos ige, és
az egész fonák lét semmibe vész.

(Rónay György fordítása)

Teakrata politikai gazdaságtan

Megborzong apámfia, hogy ezek a komancsok már megint/még mindig lopnak. Azonban ha túl vagyon az erkölcsi felháborodáson, akkor be kell látnia, hogy egy régi gyakorlat folytatódik csak a mai poszt-szocialista politikai kapitalizmusban.

Trockij et., összeveszve Sztálinnal, fogalmazta meg, hogy a létező szocializmus a kapitalizmus és a proltárdiktatúra/kommunizmus mellett egy harmadik típusú állam a XX. században. A létező szocializmusban ugyanis van tulajdon, de a politikai-irányítási vezetők, az új osztály kollektíve birtokolják a tulajdont. Tulajdonképpen teljesen mindegy, ki a vezérigazgató, ki a miniszter, az új osztály hálózata együttesen dönt és élvezi a tulajdonlás előnyeit. Trockij elvtársat megtalálta a jégcsákány, de ez a gondolata elterjedt: keleten Gyilasz, nyugaton pedig a trockista eredű jobboldal és később a nyugati baloldal kapta fel e gondolatot. A nagyérdemű Orwelltől ismerheti a gondolatot leginkább, de a kollektív tulajdonlást Trockij maga is élvezte élete végéig.

Azonban a szocializmus, a nagyszerű kísérlet sajna bedőlt. A volt uralkodó osztály „már nem tudott a régi módon uralkodni”, a tulajdon és a politikai uralom terén is konkurenciával kellett szembenéznie. A cél az volt, hogy a nomenklatúra, esetleg kooptálva néhány új tagot, megtartsa hegemóniáját. Ezt még liberális szinekben — nyöhehe — Bauer Tamás írta meg valamikor 1990-ben. És sikeres volt a projekt. Sikerült kialakítani az első 10 évben a politikai kapitalizmust, ami gondos kertészek esetén fenntartja magát, és az elmúlt 7 évben csak szüretelni kellett annak gyümölcseit.

Az ellenzék azon pampog, hogy Drasztikus vagy Baja urak és Lampert Mónika és a többiek mindenféle pozícióban feltűnhetnek a minisztertől az Elméleti Fizika Tanszék vezetőjéig, ha éppen annak lesz jelentősége. Az egyén — legyen világos — mindegy, a hálózat kollektívan birtokolja az országot, erőforrásait. Ezért is képes — szemben az ellenzékkel — folyamatosan „megújulni” a nomenklatúra: mindegy, melyik tagját állítja erre vagy arra a posztra, mindegy, ki az első ember. A hálózat/Mozgalom örök, de legalábbis annak hiszi magát.

A legkomolyabb kihívás, amivel szembe kell néznie, a saját működéséből fakadó kontraszelekció, az aggkori elhülyülés mellett a nemzedéki is. Ezért is kellett pl. 1990-ben kiegyeznie a „nem-ellenséges ellenzékkel”. Természetesen idióták mindenhol akadnak, de az ellenzékben a szelekció hiányából fakad az idióták felbukkanása, a nomenklatúrában pedig a megbízhatóság-alapú (kontra)szelekcióból.

A politikus és a „szakértő” szétválasztása talán Weber idejében értelmes volt, ma nem az. Szakemberré a politika (megbízhatóság) tesz, és a gazdasági vezető (a „szakember”) és a politikai vezető manipulációs technikája semmiben sem különbözik. A nagyvállalat és a tömegmédia politikai hátszéllel jöhet létre és működhet nagy haszonnal, ugyanakkor a hálózat igényli a tömegmédia támogatását és nagytőkéjét. „A szocializmus a bürokrácia uralma.”

Azt látjuk Magyarországon vagy a testvéri Oroszországban, (videó) hogy a nomenklatúra elment fodrászhoz és szabóhoz Londonba, fogadott néhány marketingestAmerikából — amint a gyermekei elvégzik a brit vagy amerikai egyetemeket, már ezekre sem lesz szüksége —, de a szofizmusok megtanulása nem takarja el, hogy egy dolog nem változott: az ország erőforrásainak közös birtoklása a hálózat tagjai által. Ebből a szempontból pedig teljesen érdektelen, melyik család kap egy-egy vagyont, amivel a család jóléte nemzedékekre megalapozható, vagy ki milyen címen (szakállamtitkár, tanácsadó, fb tag etc.) kerül fel a fizetési listára (civil list).

Egy kis aktuálpolitika, avagy sündörögjünk a rendőrség körül

Szép vasárnap délután volt, éppen Mr. Pharmacist-tal teáztunk, azután sétára indultam a városban. A Festetics utca és a Fiumei út sarkán azonban rendőrsorfal várt. Mögöttük, a távolban, szép csendben, fáklyákkal vonult a tömeg. Időnként valamilyen táblákat is vittek, de a sorfal által elzárt sarkon felgyülemlett egyre színesebb komplexumú várakozók számára ezek olvashatatlanok maradtak, minthogy háttal voltak. Bátorkodtam megkérdezni az egyik kékruhás személyiségtől, aki velem szemben állt, hogy megvédje az EMBERISÉGet a LEGNAGYOBB SZÉGYENtől: „Elnézést, tessék mondani, milyen felvonulás ez?” Válasza nemes egyszerűséggel így hangzott: „Nem tudom”. Nem is firtattam tovább, hátha még véletlenül értesülök valamiről.

Gyűltek, gyűltek a várakozók, s hamarosan egy másik frissen érkezett, hozzám hasonlóan kemény kötésű fiatalember is feltette a bonyolult kérdést a kis kopasz mellett álló nagy melák kékruhásnak (a száma 70xxx volt): „Megtudhatnám, milyen rendezvény ez?” A kielégítő riposzt nem maradt el: „Nem tudjuk”. A fiú persze türelmetlen, már-már erőszakos, sőt provokatív volt, nem úgy, mint én, aki világéletemben jógyerek voltam. Vissza mert kérdezni: „Nem tudják?” Replika: „Nem. Minket csak idevezényeltek”. Na, hát ezt végre megértettük. Őket odavezényelték, ezért nem tudják, miért állnak ott, mit őriznek és miért.

Hamarosan kiderült, hogy tényleg. đ:~o

A tömegből egy joviálisnak látszó, alacsony, kicsit görnyedt és meglehetősen erőtlen öregúr a rendőrsorfal felé igyekezett (tehát a vonulóktól visszafelé), láthatólag valamilyen vallásos eredetű fejfedővel és szemüveggel ellátva. A kék LEGO-figurák mögé ért, kedveskedve megfogta az egyik vállát, és két idős hölgyre mutatott a várakozók közül. Roppant udvariasan tudakolta, hogy bejöhetnek-e vele a felvonulásra. A LEGO-figura vacillált, majd azt mondta, megkérdezi. Addig is a többiek összezártak, míg ő távozott egy fém járműbe, ahol is feltehetőleg rádiótelefonon utasítást kért a központtól. Miután ezt megkapta, közölte a rabbiszerű kis vitraytamással, hogy nem. Az egy kicsit csodálkozott, és próbálta a hölgyeket mintegy átkarolva invitálni a kék angyalok között. Ám hiába, a rend szigorú őrének birtokában komoly parancs volt, így a hölgyek talán majd jövőre vehetnek részt a sétában.

Meg is fordult jólnevelt fejemben, hogy megkérdezzem, hogy erre a vonulásra lehet-e valahol jegyet kapni, mert szemmel láthatólag a Festetics utcából nem lehet csatlakozni hozzá, habár lelkem a szimpátia tüzében ég. A Credo-cafét meg sem kíséreltem a sarkon, főleg, hogy látszólag valami Karavánszeráj lett belőle. De ekkor egy visibiliter félroma-félmagyar párocska hímtagja azt találta mondani, hogy „Ezeknek semmi se jó, pedig már választottak nekik új miniszterelnököt. Még most is tüntetnek.” E szavak semmilyen hatást nem váltottak ki a néma várakozókból. Gondolom, mélyen elgondolkodtak, hogy „hát igen”, vagy hasonlók.

Ekkor már kifejezetten hiányoltam, hogy a Reakció TV nincs a helyszínen.

Felbátorodva az előző hangoskommentáron, megszólalt egy másik, nyúlszájú, vasalóállú várakozó: „Jehova Tanúi”. Erre egy kis derültség támadt.

Majd nem sokkal rá az előbbi férfiú így szólott: „Még a végén minket kezdenek majd lőni”, és fejhangon göcögésbe oldotta bizonyára valóságos kis aggodalmát. Ezzel a kis félénk monológgal nagyjából egyedül is maradt, pedig valószínűleg ez járt az emberek fejében: velünk szemben a rendőrség, és ezek a fakabátok nem tudják, mit őriznek (vagy tudják, de megtiltották nekik a beszédet). Jó taktika a felettesek részéről. Esetleg előtte kimosták az agyukat is ilyen halálfejesflakonos oldatban? Megigazították a frizut sünfésűvel? Ha mondjuk előveszem a telefonomat, hogy kamerázzak, rámszólnak? Kiemelnek? „Motoznak” egyet a testüregeimben? Zavarom a kilátást?

Mert hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Mögöttük vonul Izráel, száraz lábbal át a vörös tengeren. Mi meg, egyiptomiak, lemaradtunk.

Végülis egyszercsak Izráel átért a pusztába, utánuk hat- nyolcszáz rendőrautó és egyéb kísérők, motorok, mentők stb. Végre a rendőrsorfal elállt onnan.

Akkor visszafelé mentem a Fiumei úton, ott még mindig forgalomelterelés volt. Egy autós befordult, közben megállt, és üvöltözni kezdett a forgalomirányító rendőrrel: „Miért nem veritek már szét ezeket a huligánokat!” Mire a járdáról egy roma férfi kontrázott a vele tartónak: „Ilyen emberek kellenének ebbe az országba, én mondom neked” — célozva az öklét rázó autós pofára.

Tovább. Messziről hallom, hogy egy cigány nő üvölt a F. út elején: „Erre van pénz, mi? Erre tudnak költeni a Gordonék”. A végén már igazán nem tudtam, ki kicsoda és kivel van.

De érdekes volt ott állni, nekem is megfordult a fejemben, hogy majd egyszercsak lőni kezdik az értetlen várakozókat, mint valami provokátor csőcseléket. Végülis egy rendőrosztagtól, akiknek arról sincs fogalmuk, mit csinálnak és miért, minden kitelik. Csak egy ukáz kell.

Nehezemre is esett elővenni a kamerát, és csak az volt a szerencsém, hogy már megtelt a memóriája a szoborparkban fényképezett szovjet hősi emlékművekkel. Így nem tudtam provokálni.

Itt van inkább akkor néhány ilyen kép. Tessék.

Egy svájci monarchista elfelejtett kis könyvéről (Egy meg nem értett PSZH-vezető ifjúkori zsengéje)

René Häusler: A középpont visszatér? [Rückkehr der Mitte?] A királyság intézménye a modernizálódó Közép- és Kelet-Európában.

Internationale Stiftung für Ethik und Recht / Ikon,
Vaduz/Budapest, 1994,
ford.: Tamaskóné Balla Gizella,
ISBN: 963-7948-47-3

Ez a könyvecske az egyik leginkább mosolyra fakasztó írás, amit valaha is olvastam. Nem önmagában a tartalma váltott ki derültséget belőlem, hanem az, hogy kitől is származnak ezek a fejtegetések. A szerző ugyanis svájci származású, ezért eléggé meglepő, hogy a királyság intézményének fontosságáról, illetve ennek pozitívumairól elmélkedik. Igaz, a könyvet Lichtensteinben, ebben a nyugat-európai hercegségben (vagy fejedelemségben) adták ki. (Fürstentum Liechtenstein honlapja; a fejedelmi ház honlapja)

Häusler elgondolásai azonban csupán néhány Közép- és Kelet-Európai ország viszonylatában bontakoznak ki, nevezetesen az 1990-es évek elejének Romániájáról, az akkori Bulgáriáról és Jugoszláviáról esik szó. Ezek voltak azok az államok, amelyek emigráns ex-királyai még aktívan érdeklődtek egykori alattvalóik iránt, másfelől az adott országok sem zárkóztak el a restauráció gondolatától. A rendszerváltások utáni harmadik-negyedik évben járunk tehát, három rossz gazdasági feltételekkel és labilis társadalmi helyzettel rendelkező országban. (Jugoszlávia esetében a „labilis” még túlságosan enyhe kifejezés is.) Ha most, egy évtizednyi távlatból* visszatekintünk azokra a várakozásokra, amelyeket a szerző, vagy szerinte a „népek” támasztottak a visszatérésüket fontolgató uralkodókkal szemben, láthatjuk, hogy reális lehetőség a restaurációra nem igazán volt, ami esély pedig mégis létezett, az kihasználatlanul maradt. (II. Simeon bolgár cár „átlényegülése” közemberré, majd nemrégi miniszterelnökké választása nem tekinthető uralkodói visszatérésnek. Nem király tért vissza, hanem egy köztársasági funkciót betöltő polgár, aki csak úgy nyerhette el ezt a tisztséget, hogy éppen király voltáról mondott le végérvényesen.) Nem meglepő, hogy így alakultak az események.

Häusler vázlatos leírása a királyság eszméjéről (és a király mibenlétéről) tartalmaz fontos és érvényes elemeket, sőt, a megrendíthetetlen szakrális középpont — mint ennek lényege — valóban az a tényező, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha uralkodói eszméről beszélünk. A szerző említést tesz róla, azután ennek nyomán „pszichologizálásba” kezd, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy a monarchia és a demokrácia államelgondolása egymás kiegészítői és támogatói. Csak kevéssé, és főleg mai körülmények fogadjuk el ezt az összekapcsolást és az ebből származó konklúziót, mely szerint az alkotmányos monarchia elképzelése, a parlament és a király működési körének elválasztása, valamint a király csupán szimbolikus, „kirakatbábu-jellege” valóban előremutató lépés. Az alkotmányos monarchiák uralkodói ugyanis éppen azt az eszmét nem képesek képviselni, amit Häusler is a királyi mivolt leginkább lényegi pontjának tart. Jó példája ennek a könyvben is sokszor emlegetett brit királyi ház. Nem tudom, létezik-e II. Erzsébetnek akár egyetlen olyan alattvalója is, aki őt tradicionális értelemben vett szakrális középpont megtestesítőjének tekintené.* Szinte a groteszk határát súrolja számomra ez a gondolat, pedig a királynőnek az anglikán egyház fejeként még egy „jogcíme” is lenne erre.

Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt az esszét, már a témafelvetés szokatlansága és fontossága miatt is. Értékes dolgok hangzanak el, ám ne csodálkozzunk, ha az ezekből levont következtetések és a szerző naivitása láttán az arcunkra kiült jóindulatú és kedélyes mosoly időnként gúnyos vigyorba vagy kedvetlen ajakbiggyesztésbe fordul.



* Az írás akkoriban készült.
** Természetesen ezzel a posztszerző nem azt akarja mondani, hogy a brit alattvalók ne rendelkeznének erősen beléjük nevelt, hagyományos tisztelettel mindenkori uralkodójuk felé. Itt most egy kicsit másról van szó.

Két világ: arisztokraták vagy hiénák és sakálok és birkák

Majdnem kerek évforduló. 51 éve jelent meg di Lampedusa könyve, A Párduc. Rögtön megfilmesítették és nagy siker lett, amit én nem nagyon tudok megmagyarázni.

A történet a szerző egyik őséről szól, Salina hercegéről, 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai megszállják Szicíliát és megdöntik a 700 éves Nápolyi Királyságot, amelyhez egykoron nekünk is közünk volt Nagy Lajos révén... Ezt az eseményt, az olasz királyság megteremtését a magyar közönség valami nagyszerű tettnek gondolja. Természetesen a királyság kikiáltása sok más monarchikus állam felszámolásával és egy életforma, egy világ felszámolásával járt.

A történet eléggé hasonlatos a mi Noszty fiúnkéhoz. Egy csóró arisztokrata feleségül veszi a meggazdagodó polgár lányát, az arisztokrácia pedig lassan és kitartóan hanyatlik. E házasság behódolás vagy újrakezdés. Ezért nem kicsit nosztalgikus az írás, ami különösen pikánssá teszi sikerét a hatvanas évek új-balos divatja közepén. Bár az 1984-es magyar kiadáshoz írt magyar utószóban Szörényi László nem győzi hangsúlyozni, hogy nem konzervatív írás, ez az. Olyasmi, mint Fontane Tóparti kastélya (Der Stechlin), amely a porosz arisztokrácia világát írja le nosztalgikus módon. Igen-igen, oakeshottiánus módon.

A könyv sokat idézett alapgondolata: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogyan van, mindennek meg kell változnia.” A kulcsgondolat az „okos alkalmazkodás”, katolikus és latin erény.

Di Lampedusa a születő új világ ironikus leírása mellett, azokkal érez együtt, akik az újhoz nem tudnak alkalmazkodni, mert a felfordulásban eltűnt 1-2 tyúkjuk, és „többre becsülik az ismert rosszat a ki nem próbált újnál”.

A főhős, Salina hercege nem siránkozik vagy sopánkodik, hanem inkább gúnyolódik vagy haragszik, mert ez utóbbi az úrhoz méltó viselkedés: „… sűrű rajokban megkezdték a menetelést a váratlan zsákmány felé… Rendetlenül, de elszántan rohanták meg, eltelve hetyke önbizalommal: hármas-négyes csoportokban cikáztak, s időnként meg-megállva és összedugva a fejüket, bizonyára égig magasztalták a kettes számú hangyaboly évszázados dicsőségét és jövendő jólétét, aztán a többiekhez csatlakozva folytatták a menetelést a ragyogó jövő felé; a parányi kis imperialisták fényes háta reszketett a lelkesedéstől, s egészen bizonyos, hogy soraik fölött hallhatatlanul valami hálaadó ének hangjai röpködtek… Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

A Modernitás kora a szerzés kora: a modern szerezni igyekszik, akár mások kárára is, sőt, a demokrata — az „aggály és távlat nélkül való emberek” — legszívesebben mások kárára szerez földbirtokostól, egyháztól, zsidóktól, sváboktól, kulákoktól, burzsujoktól. Az arisztokrácia vagyona, pozíciója oda, védhetetlenül. Azonban di Lampedusa nem pusztán nosztalgiázik, és egyáltalán nem igyekszik a status quo-t védeni, sem egy társadalmi csoport pozícióját nem védené. A megváltozott világnak egy habitust, egy jellemet tud felajánlani: „hajlamot arra, hogy abban keresse életformáját, ami tőle magától telik, s ne abban, amit másoktól elragadhat… a varázs jórészt a jó modorból ered, és számot vet azzal, hogy egy jól nevelt úriember mennyire kellemes tud lenni, mert alapjában nem más, mint olyan valaki, aki az emberi természet oly sok és mindig kellemetlen megnyilvánulásait eleve kiküszöböli magából…” Amit az eltűnő arisztokrácia fel tud ajánlani, az a társas intelligencia, amely az udvariasságot nem a gyöngeség jelének tekinti.

Egy ellentmondásos kalandor emlékére

Valaki felhívta figyelmünket a hírre, hogy a tegnapi bolíviai, Evo Morales kommunista elnök elleni merénylet kísérlete közben valószínűsíthetően meghalt Eduardo Rózsa Flores alias „Chico”. Informátorunk azt írta: „Lehet, hogy ellentmondásos arc volt, de ez a halál se rossz, igazi neki való végzet, újra a szülőföldjén...”, és Loxon, bár alig-alig hallott erről az emberről, egyetért.

Blogját most végignézve, a más blogokra mutató oldalsávban találtam ezt a képet, link nélkül. Talán a Tea-Kört akarta linkelni Palesztináról szóló barátságos hangvételű írásaim miatt, de vacillálhatott, elvégre mi mégsem vagyunk „konzervatív anarchisták”.

Emlékére mindenesetre álljon itt a kis kép:

A Nácikirály, avagy Székely Bertalan és a klerikálnácik

Lied: Tömeggyilkos volt-e a nagy festő, Székely Bertalan? Az egyházzal szövetkezésben alig észrevehető, de egyértelmű jeleket helyezett el egy kevéssé frekventált kápolna falifreskójára. A kódokat most a teakraták holokauszt-kutató különítménye leplezte le. Már folyik a tömeggyilkos festő életművének átértékelése. Az ominózus freskókat azonnali hatállyal szurokkal kenték be. További intézkezésig. [Teakrata Távirati Iroda]

Kommentátor: Mr. Pharmacist.

Fájdalmas a hír, mégis közölnünk kell a publikummal, hogy a Konzervatív Tea-Kör legújabb kutatásai szerint az Árpád-házi magyar királyok között akadt egy náci (NÁCI!). Így Magyarország tudhatja magáénak a világ szégyenére az első Nácikirályt. Talán mondanunk sem kell, hogy a kor szokásainak megfelelően az uralkodót a Katolikus Egyház három püspöke, köztük bizonyos Mór kente fel királynak, összekacsintva így a Nácikirállyal. A visszataszító és elfogadhatatlan procedúrát talán mindörökre a történelem fátyla fedi el, ha csak ezek az emberszörnyek szövetségesre nem lelnek egy XIX. századi piktor, bizonyos Székely Bertalan személyében, aki a múlt sötét mélységeiben rejtező eseményt szemérmetlen nyíltsággal ábrázolta egy falfestményen. Hogyan lehetséges ez európai értelemben véve? Hát úgy, hogy akkoriban Magyarországot egy idegen király és csahosai tartották nehéz bilincsben, összejátszva az Egyházzal, amely a latifundiumaihoz láncolt elnyomottak vérén és verejtékén vett gazdagságból hivalkodott sötét középkori múltjával. Így került helyzetbe a szervilis Bertalan, aki a pécsi székesegyház falára pingált képén néhány apró hibát is elkövetett, horogkereszteket firkált a király és a püspök alakja közé, ráadásul szivecskékkel toldotta meg a mintát, ami egyértelművé teszi szimpátiáját az elnyomó eszmék iránt. Így a Tea-Kör fáradhatatlan kutatóinak felfedezése nyomán magára vonja a vádló jelen tekintetét (j'accuse!), és ugyan megkésve, de a történelem ítészei előtt felelhet végre megbocsáthatatlan bűnéért. További intézkedések foganatosításáig a mázolmányt azonnali hatállyal szurokkal kentük le.

A bizonyítékot itt tekinthetik meg (összevetésül ismét a poszt, második kép):

Székely Bertalan: Szent Mór megkoronázza I. Endrét — falfestmény, 1891.
Forrás: képeslap. Pécs, székesegyházi plébániahivatal

Hol készültek az alábbi képek?

I.

II.

* * *

Megjegyzés: soha ne higgyenek az első benyomásnak, amelyet érzékszerveik (dzsnyána-indrija), majd eszük (manasz) közvetítenek. Próbálják végig előbb az alábbi gyakorlatokat:

Még tizennégy órájuk van szavazni

...és aztán vége, kiderül, ki alakíthat webelit-kormányt.

Most vegyék kézbe a sorsukat. Itt azért mégsem a démosz, hanem a Krém szavaz.

PS:
Kék cédulákról már tudok.

*

Megtörve a kampánycsendet, a korteszenét a Whitest Boy Alive biztosítja.* A mikrofonnál Mr. Pharmacist.**



* Küldöm A-nak szeretettel
** A szövegéről, melyet többeknek írt, itt értesülhetnek.

Angolszász áprilisok

John Constable — Water Meadows Near Salisbury

Különböző verseket gyűjtöttem össze, amiknek egyetlen közös vonása, hogy vagy így, vagy úgy, de szerepel bennük az április. Apropójuk se több, se kevesebb, mint hogy most is az van.

Chaucer zarándokainak áprilisa
Shakespeare XXI., XCVIII. és CIV. áprilisa (görgetni szíveskedjenek)
Wordsworth két áprilisi reggele
Keats melancholikus áprilisa
Whitman burkolt szándékú áprilisa (19. rész)
Eliot kegyetlen áprilisa

Magyar ókonzervatívok— Báró Jósika Sámuel emlékezete

„1834-ben a sok tekintetben oly igen nevezetes erdélyi országgyűlésre mint királyi hivatalos megjelenvén, itt kezdődik sajátképen Jósika nevezetes politikai pályája. Ezen sok nehézséggel küzdő országgyűlésen, hol az ellenzék nagy többségben volt és kitűnő tehetségű, gyakorlott szónokok által vezetteték, a legkényesebb és terhesebb körülmények közt, mint az udvari párt vezére, állott a mérsékelt párt élére. Az általa kitűzött feladat nem kevesebb volt, mint az ellenzék rohanó árjának folytonosan ellenállani, azok jól célzott csapásait ügyes karral felfogni s villámsebességgel visszaadni; a mérséklés és kiegyenlítés útján, a nélkül azonban, hogy az által hazája szívén sebet ejtsen, sikerrel haladni. E kényes feladatot Jósika lángesze s szónoki ereje bámulatosan oldotta meg. Az udvar iránti hűséggel lángoló hazaszeretetet kötve össze, a köztanácskozásokban oly érett megfontolással vett részt, oly hatást gyakorolt az ellene intézett, akkor napirenden volt csípős megtámadásokra oly átható eleven ésszel és gyors felfogással válaszolt, hogy barátai úgy mint elleneit bámulatra gerjeszté s a közfigyelmet legnagyobb mértékben magára vonta.

Ez országgyűlés után 1837-ig Bécsben előbbi hivatalát folytatta; ekkor az udvari kamarához került hasonló minőségben. Ugyanez évben a szebeni országgyűlésre ment ismét mint királyi hivatalos és a conservativ párt vezére; s itt is, bár folytonosan kisebbségben volt a hatalmas ellenzékkel szemközt, minden pártok előtt kivívott tekintélyénél fogva mégis igen nevezetes befolyást gyakorolt és az ország rendeinek becsülését annyira megnyerte, hogy ugyanazon évben titkos szavazás útján erdélyi udvari cancellárságra jelöltetett ki.

Az 1839. pozsonyi országgyűlésre meghivatván, ott fényes szónoki tehetségeinek újabb tanúságait mutatta, a tanácskozásokban hatályos részt vett és elvbarátainak hatalmas támasza volt. 1841- és 1842-ben a büntető törvénykönyv kidolgozásával megbízott országos választmányban vett munkás részt az ország legjelesebb egyénei sorában. Az 1841. kolozsvári országgyűlésen az ürességben volt főkormányzói hivatalra, titkos szavazat útján, oly hatalmas többséggel jelöltetett ki, minőre Erdély évkönyvei nem emlékeznek (233 szavazat közül 216-ot nyert).

1844-ben Nopcsa Elek erdélyi cancellár nyugalomba lépése után az erdélyi udvari cancellária alelnökévé s valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki. E hivatalt viselte 1846-ig, midőn a kolozsvári országgyűlésen másod ízben jelöltetett ki erdélyi udvari cancellárnak, mely hivatalban ezúttal az uralkodó is megerősítette. E hivatalra lépése nagy reményekkel kecsegtette a tőle sokat váró Erdélyt; azonban közbejöttek a nagy események és Erdély Magyarországgal elvileg egyesíttetvén, a kapcsolt részek pedig Erdélytől elszakasztatván, Jósika 1848. ápr. 10. letette cancellári hivatalát; azután a politikai pályától visszavonult, a tudománynak és barátainak élt. A Bach-korszak alatt egyike volt az elsőknek, kik az uralkodó rendszer tévedései ellen bátran felszólaltak. 1859-ben megkínálták a minisztériumba való belépéssel, mit azonban nem fogadott el. Az alkotmányos rend visszaállításában neki is nem csekély érdeme van.”

— Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái:
Jósika Sámuel (branyicskai báró) —

*

„Politikai működésében báró Jósika Sámuelt is főként hazája és királya iránt tanúsított törhetetlen hűsége és meggyőződéséhez való szilárd ragaszkodása jellemezte. Amaz szabta meg cselekedeteinek irányát; a végrehajtás legtöbbször nehéz, küzdelmes munkájában pedig ez kölcsönzött neki erőt. Tetteinek rúgója nem az emberek elismerésében, avagy a gáncs elkerülésében, hanem abban az etikailag magas felfogásban rejlett, hogy minden helyes cselekedet önmagában hordozza jutalmát. Vagy amiként ő maga kifejezte: Recte factorum merces est fecisse.

Egyenes jelleme, meggyőződéséhez való erős ragaszkodása azért sohasem tette báró Jósika Sámuelt a másokkal való érintkezésben merevvé, mert ő becsülni tudta a férfias meggyőződésre alapított törekvést, még akkor is, ha az az övével ellenkezett. Embertársaival való érintkezésében megnyerő, előzékeny és már külsejével is kedves és vonzó. Ritka szellemi tulajdonságai mellett ezekben a jó tulajdonokban rejlett báró Jósika Sámuel nagy népszerűsége; ezekben az úgynevezett reform országgyűléseken elért sikeres munkájának oly kitűnő eredménye, hogy — saját szavai szerint — »egyedül hívott életre egy pártot, a másodikat vezette, a harmadikat előkészítette.«

Báró Jósika Sámuelt őszinte, meleg ragaszkodás, a legbensőbb s az önfeláldozásig menő szeretet fűzte családjának minden egyes tagjához. Atyja, szülői iránt mindig gyöngéd, hív és engedelmes. Mindent kedvük szerint akar tenni, mindenről lemondani; testvérei iránt pedig úgy viselkedett, hogy a legjobb atyától többet várni nem lehetett. A legnemesebb altruizmus vezette minden tettében. Bizonyos mély filozófiával mondja: »Az embernek magának kevés az öröme az életben — elég szerencsésnek tarthatja magát, ha azoknak szerezhet némi megelégedést, kiknek azt kötelessége érzete és szíve vonzalma szerint kívánnia és a lehetőségig eszközölnie kell.«

Hasonlóan őszinte, mély és igaz volt a barátai és elvtársai iránt tanúsított hűségben. Szinte megdöbben, amidőn egyik legjobb barátjának s politikai törekvéseiben kiegészítő felének, Dessewffy Aurélnak haláláról értesül s megihletődésében legelőbb is azt a nagy veszteséget látja, melyet az elköltözött jóbarát »a hazára, a jó ügyre, minden békés fejlődésre nézve« maga után hágy. Jósika Sámuel ideálisan magas lelkét egy-egy ilyen nagy veszteség felett nem a mulandóság érzete ragadja meg, mely a halandó ember földi végzetére figyelmeztet, hanem az örök életbe vetett reménység, mely hívatására ébredt nemzetének ígérve van. Egyik igen jó akarója, Lobkovicz herceg halálában is első sorban »a legtisztább akaratú férfi«-t fájlalja, akinél »minden jó és üdvös szándék részvétre, pártolásra talált.«

Báró Jósika Sámuel az ó-konzervatív párthoz tartozott. Neki is, mint pártja sok kiváló férfiának, a rohamos fejlődéssel szemben a mérsékelt és fokozatos fejlesztés volt politikai ideálja. Ily módon pártjának büszkesége, vezetőférfia volt. Korának egyik kitűnősége, Szögyény-Marich László az 1839-40-iki magyar országgyűlés felső táblájáról emlékezvén, azt mondja Jósikáról, hogy ő »a világ bármely parlamentjének díszére vált volna.«”

— Szádeczky Béla: Báró Jósika Sámuel. —

*

„Fiatalságom számos becses benyomása erdélyi érintkezésekkel áll összeköttetésben, és elválaszthatatlan egy felejthetlen barátom: Jósika Sámuel emlékezetétől, ki ezen hazának volt fia, kinek szíves jóakarata, férfias határozottsága, komoly őszinte rosszallása, vagy élesztő dicsérete döntőleg hatott a fiatalabb barát jellemi és szellemi kiképzésére. Én a férfiú hanyatló korával a hálás elismerés és hű ragaszkodás érzetét a lefolyt számos év és változó események közepette is változatlan élénkséggel megőriztem.

Azon élénk elv és véleményharcok közepette, melyek századunk másik negyedében Erdély közéletét jellemezték, a vélemények ellentéte a főszereplők egyéniségére és személyes viszonyaira is éreztette behatását és az eltérő meggyőződések gyakran a kölcsönös szenvedélyek sugallatában kerestek és találtak fokozott erőt és támogatást. Rég lezajlottak ezen viharok; a későbbi elfogulatlan történelem elmondandja végleges ítéletét azon kor emberei, céljai és törekvései fölött; de a személyes baráti kegyelet nem tagadhatja el önmagától, hogy érzelmeinek kifejezést ne adjon, oly környezetben, mely azokat teljes élénkségükben fölhívja.”

— Gróf Szécsen Antal —

*

„A másik párton — a kormánypártot értem — a legjelesebb szónok b. Jósika Sámuel volt. Egyébiránt mint politikai jellem, tiszteletre méltó férfiú, azok egyike, kik soha színüket nem változtatták, kikkel az ember mindig tudta, hányadán van, s kinél a kormánynak talán soha sem volt, sem következetesb, sem képesebb híve. Szép, feltűnően szép és kellemes férfiú, s ha csak kissé tűzbe jött, felülmúlhatlan szónok.”

— Báró Jósika Miklós —

Branyicskai Báró Jósika Sámuel,
cs. k. kamarás, val. b. titkos tanácsos,
szent István-rend vitéze
s Erdélyország udvari kanczellárja
(1805 — 1860)

*

Br. Jósika Sámuel: A vallás tárgyában.

*

Báró Jósika Sámuel gróf Széchenyi Istvánhoz írt levele.
(Metternich herceg levelével kapcsolatban.)

*

A Vasárnapi Ujság portréja.
(1856. october 26-án [43. szám].)