Néhány kép Friedrich Nietzsche-ről

Reactionary és Tevvton uraknak szeretettel.

„Ha Nietzschét kérdezné, simán azt mondaná, hogy büdösen, tornacipőben jelenjen meg mindenki. Olyanokat pedig mán mégse engedjünk a teázóba!”

(Words of a Maligner)

*

„És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel folytatnak!” [A csőcselékről]

„Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak az, a ki elég férfi, fogja a nőben a nőt - megváltani.

És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.

»Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk« — így imádkozik az uralkodók színlelése is — és jaj, ha az első úr csak az első szolga!” [A kisebbítő erényről]

(Words by Friedrich Nietzsche)

*

Az első kép keltezését a kutatókra bízom.

?

1862

1864

1886

„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas hegyek nyergén két tenger közt vándorol:

Mult és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, — tikkasztó völgyeknek ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni:

villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó jós-villámsugarakra készen:

— s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét akarja meggyujtani!

Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után — s a visszatérés gyűrüje után?

Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.

Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!”

[A hét pecsét. (Vagy: az Igen és Ámen dala.), 1.]

Minden részlet innen: Im-igyen szóla Zarathusztra (Wildner Ödön fordítása)

A Forradalom és én. 1. rész. Projet d'assignat

A Francia Forradalom páratlanul érdekes eseménysorozat. Személy szerint én azért szeretem, mert akkor rengeteg nálam okosabb és jobban képzett ember egyszerre és fegyelmezetten megszabadult az összes lehetséges előítéletétől, mert bátor lenni és gondolkodni — szépen, tisztán, logikusan, clare et distincte — és a gondolatokkal adekvát módon cselekedni, a legfennköltebb eszméket megvalósítani, csakis a köz javára. Ez nekem sose ment volna, pláne ekkora léptékben. Gondolkodásom homályos; azt hiszem, hogy a történelemből (legalábbis mások hibáiból) lehet tanulni; és jobban hiszek a saját tapasztalatomnak, mint a teóriáknak és a hozzájuk csatolt retorikának (nevezhetjük ezt előítéletnek is akár). De ezek a fiúk túltették magukat ezeken a kicsinyes aggodalmakon. Egyszóval megcsinálták helyettem, nagyban, amit én nem tudtam volna. Én meg csak ülök a fotelben, aztán csak úgy elolvasom, hogy mit végeztek. Imponálnak ám azért nekem, na. Az a sok okos fiú! Azok a lelkesítő beszédek! Az a magabiztosság, meg ahogyan mertek veszélyesen élni! A Forradalom szelének pátosza! Mintha bennük összegyúrták volna Nietzschét, Majakovszkijt, Heideggert, meg Camus-t, Hemingwayt, Che Guevarát, Batmant és a srácot az Axe-reklámból. És az a bátorság is csodálatos, ahogyan ezek a férfiak valami újat akartak és döntéseikben nem a maradi, lehúzó erőkre hallgattak. Nagy idők igazi prométheuszi fiai voltak ők: valójában merész újítók, egy új Alapítás hősei, akiket mindenben követett a nagyság.

Ugyanakkor, elnézve ezt a sok okos és racionális fiút és az események kifutását, mindig megújuló csodálattal tölt el a retorika és az alkalmazott logika hatalma: hogy a kor legracionálisabb és leginkább felvilágosult elméi milyen érvek mentén irtják ki egymást, milyen érveléssel érvelnek bármi mellett vagy ellen (némi időeltolódással akár ugyanaz az ember), és egyáltalán. Csodálatos dolog a retorika, hogy még ezeket a képzett elméket is le tudta igázni, meg a logika is, ahogyan a rossz premisszákból szépen le is vonták a rossz konklúziókat. És annál is csodásabb, hogy a bátorság, a közösen meghozott döntések, a hősi elszánás, a racionalitás és a tudományos önbizalom mégiscsak oda vezetett, hogy két-három év alatt tönkrement a francia gazdaság. Infláció, éhséglázadások, csődbement ipar, padlássöprés, lepusztult mezőgazdaság — és mindez okos és racionális és a közösséggel elfogadtatott döntések következménye volt. Nevezzük ezt most csak projet-nek (rengeteg ilyen volt).

Az egyik ilyen racionális, tudományos, a közvélemény előkészítése után a társadalom többsége által is támogatott, meghatározó társadalmi hatású közgazdasági projet volt az assignata (fr. assignat) bevezetése. Ha minden jól ment volna, ez az államadósság kezelésének egy módszere lett volna. Az assignata hiperinflációja egy meglehetősen ismert történet*: csak azért mondom el, mert engem is érint (100 franc 140 sol és 10 sou készpénzem van assignatában), meg talán tanulságos is. A projet bevezetésében és fenntartásában ugyanis minden összefogott: a racionalitás, a tekintély, a retorika, a média és a hatalom együtt dolgozott rajta. Valahol aztán — ész ide vagy oda — megcsúszott a projet. A tervekhez képest a francia gazdaság nem állt „növekedési pályára”. Sőt. Inkább összeomlott. Egy jó évtizedre.

Az assignata egy korai francia papírpénz, a Forradalom velejárója: 1789 és 1796 közt volt forgalomban. Négyszegletű papírdarab; van belőle nagy címletű meg kicsi is, a sol-tól ill. sou-tól a livre-ig ill. franc-ig. Csak az egyik oldalán van nyomtatva, klasszicizáló grafikai megoldásokkal és szárazbélyegzéssel (ez a neten lévő képeken ált. nem látszik): a korábbiakon Bourbon-címer és XVI. Lajos, a későbbieken allegorikus nőalakok, gall kakas, fasces, az igazságosság mérlege, az Emberi jogok nyilatkozata, frígiai sipka, effélék szoktak ábrázolódni rajt. Valahogy így néz ki (a levágott sarok nem jellemző):

50 sol-ra (= 2,5 livres) szóló assignata, a Köztársaság 2. évéből.**

Az egész egy ígéretes és megnyerő elképzeléssel indult.

1789-ben a Nemzetgyűlés elhatározza, hogy a valóban jelentős államadósságot úgy fogja kezelni, hogy államosítja az egyházi földeket. Ezek a földbirtokok képezik a fedezetét az újabb papírpénznek, az assignatának, ami majd fellendíti a kereskedelmet és a hitelpiacot — és idővel ki is szorítja a fémpénzt (amit ekkor éppen modern és haladó dolognak gondoltak), miközben a kisbirtokosok kezébe kerül a volt egyházi birtok. A maradiak meg a klerikálisok persze gyanakodtak, de a haladók elérték a papírpénz bevezetését. Ováció közepette. A király is kinyilvánítja, hogy a franciáknak el kell fogadniuk a papírpénzt.

A nyomda működött, és ekkor még a nagycímletű papírpénznek fedezete is volt. Szándékosan csak nagy címletek kerültek forgalomba, hogy az ezüst- és aranypénz forgalomban maradjon. De a gyanakvó emberi természet nem bízik vezetői bölcsességében: félreteszi az ezüst- és aranypénzt, az pedig eltünedezik a forgalomból (ahogyan az ezüst 200Ft) — ezzel a mellékhatással nem eléggé kalkuláltak a haladárok.

Fém váltópénzre pedig szükség van, nehogy be kelljen vezetni a papír váltópénzt is (aminek a gondolata ekkor már némi aggodalmat szült). A harangokat beolvasztják. Az ezüst étkészleteket beolvasztják. A templomok ezüstjét és aranyát (az istentisztelethet szükséges tárgyakon kívül) beolvasztják. De még mindig nincs elég pénz. Az árak emelkednek. Aprópénzt is nyomtatnak a nagy címletek mellé, rajta a felirat: „a törvény halállal bűnteti a hamisítót — a nemzet megjutalmazza a feljelentőt.” A szónokok győzködik a népet, hogy a papírpénz ugyanolyan jó, mint a fémpénz. Mi az, hogy? Nagyon is!

Közben az ipar stagnál és leépül, a manufaktúrák tönkremennek. Munkanélküliség és elbocsátások. Azért az embereknek mégiscsak feltűnik, hogy a fémpénz eltünedezik. Hova lett? Tényleg a hazaáruló Bourbonok juttattják az országból külföldre? Valóban angol titkosügynökök akarják a nép bizalmát megrendíteni a papírpénzben? Mindenesetre hazafiútlan tett az arany és az ezüst felhalmozása, amiért akár halálbüntetés is jár.

Ez a helyzet 1791 körül. És mi a média üzenete, mit írnak az újságok és a pamfletek? Az értéktelen pénz igazából áldás; milyen jó, hogy ez a pénz nem hagyja el az ország területét, és elválasztja azt Európa többi részétől; külországokkal kereskedni amúgy is veszedelmes lehet; hogy a közgazdaságtan szabályait nem lehet alkalmazni ezekre az időkre, és ha más nemzetekre lehet is, erre nem; ráadásul azok a szabályok a zsarnokság alatt élő népekre vonatkoznak, és nem a szabad és felvilágosult Franciaországra. Sőt, a forradalom előtt több pénz volt forgalomban: most kevesebb van, és az is gyorsabban mozog.

1793-ban az emigránsok földjei is fedezetté váltak, de a folyamat nem áll meg. Infláció, áremelkedés, éhséglázadás, fosztogatás. Aztán jött a kényszerkölcsön (emprunt forcé): kötelezően hitelezzenek az államnak a gazdagok, majd a kicsit-kevésbé-gazdagok is — a kölcsön visszafizetését pedig majd meglátjuk. Aztán jöttek a dekrétumok: aki pénzügyleteiben különbséget tesz fém- (értsd: arany- és ezüstpénz) és papírpénz közt, hat év börtönt kap; aki nem akarja elfogadni az assignatát, büntetést fizet. 1793. szeptemberétől ugyanezekért halálbüntetés jár, a bűnös vagyonának elkobzásával — az állam jutalmat tűz ki a bejelentőknek. 1793. novemberében megtiltják a nemesfémek kereskedelmét (hasonló elrettentő büntetések terhe mellett). 1794. májusától halálbüntetés jár azért is, ha valaki a fizetés teljesítése előtt megkérdezi, papír- vagy fémpénzben lesz kifizetve. Mindennek ellenére az infláció és az árszint tovább emelkedett.

Végül 1796 februárjában a Direktórium véget vetett az assignata korának: a nyomtatásához használt lemezeket, gépeket és a papírt egy hivatalosan szervezett aktus keretében nyilvánosan összetörték és felgyújtották***. A stabilizáció viszont csak újabb öt év múlva jött el, 1801-ben.

12 év. Racionális és felvilágosult és előítélettől mentes szakemberek, akik szabad kezet kaptak, tudtak, mertek és tettek. A közgazdászok olykor párhuzamot vonnak az assignata-rendszer és az amerikai dollár közt.


* A főbb adatokért ld. a linkelt cikket.
**A 2. év frimaire 4.-i dekrétum 5. cikkelye szerint a Köztársaság 2. éve 1793. szeptember 22-én éjfélkor kezdődött.
*** A nyilvános tűzgyújtás máig továbbélő ősi gall-kelta hagyomány, amelyet a külvárosok (les banlieues) arab bevándorlói is átvettek (akkulturáció). Franciaországban ma is élő hagyomány a szilveszteri autógyújtás szokása.

Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a tea-kör esetleges hivatalos álláspontját.

A személyeskedő vitákról

Nyár van. Alig mozdul a levegő. Szívünket aggodalommal tölti el, hogy a Teázóban alig van élet, a Reakció, hátrányára, átalakult (és ott sincs élet). Semmi érdekes nem történik, semmi olvasni érdemes sincs, kivéve némi dögletes és kontraproduktív személyeskedést, ami hol türelmetlenségből, hol tudatlanságból, de leginkább gőgből és hermeneutikai méltánytalanságból fakad.

„Ugyan már, Uraim, Önök olvasták egyáltalán azt, amiről beszélnek, vagy csak hallottak róla? Áhám. Olvasták (na persze). És milyen nyelven? Áhám. Fordításban? (mert minden fordítás rossz). Szóval eredeti nyelven. És meg is értették? (ne nézzenek így: a negyedikes olvasókönyvet sem értették meg, Önökre van írva). Akkor meg miért nem azt mondják a szerzőről, amit minden kézikönyv mond róla? Nem kellene inkább kommentelés meg posztolás helyett inkább _rendesen_ újraolvasniuk?”

Ez a kedvenc érveléssorom (nevezzük routine #1-nek). Általában ismeretlen emberektől kapjuk meg, akik saját szavaikra nem mutatnak fel fedezetet. Valószínűleg azt gondolják (csakis intuitívan), hogy 1) vannak közös előfeltevéseink, aminek az alapján számonkérhetik a másik elhajlását, és 2) ők átlátják, hogy a másik hol hibázik.

Némi tapasztalat után csakis az iróniát és a nonchalante hozzáállást javasolnám ilyen esetekre. Helyzeti előnyünk behozhatatlan, ha 0) ismerjük az „előfeltevés” fogalmát; 1) ismerjük a saját előfeltevéseinket, és 2) tudjuk azt, hogy lehetnek eltérő előfeltevések. Előbb-utóbb zátonyra lehet futtatni diadalmaskodásra készülő fölényes vitapartnerünk: akár úgy, hogy feltesszük neki ugyanazokat a kérdéseket, amit ő nekünk (ezzel is önismeretre neveljük, noha jócskán megkésve), vagy kifuttatva olyan végső — morális, világnézeti — pontokra, ahonnan tovább már nem lehet tovább érvelni racionálisan. Minél nagyobb hidegvérrel tesszük mindezt, minél kevesebb érzelmet pazarlunk egy ismeretlen és láthatatlan ember láthatólag ellenséges mondataira, annál elegánsabban oldjuk meg a feladatot. [L]

Most egy ilyen historikus vitát közlünk, amely győzelem nélkül ér véget.* Az egyik „értetlenkedő, nehézfejű” (thicko) fél nem akarja átlátni, hogy könyvnek szólnia kell valamiről: legyen hőse és hősnője és cselekménye. A másik „hülye” (turnip-head) meg nem akarja belátni, hogy egy szótárnak aligha lehet hőse. A két fél: a régens, a későbbi IV. György (G), és a jeles Dr. Johnson (J).


G: So, Dr. Johnson. Sit ye down. Now, this book of yours...tell me, what's it all about?
J: It is a book about the English language, sir.
G: I see! And the hero's name is what?
J: There is no hero, sir.
G: No hero? Well, lucky I reminded you. Better put one in pronto! Ermm... call him `George'. `George' is a good name for a hero. Er, now; what about heroines?
J: There is no heroine, sir...unless it is our Mother Tongue.
G: Ah, the *mother's* the heroine. Nice twist. How far have we got, then? Old Mother Tongue is in love with George the Hero. Now what about murders? Mother Tongue doesn't get murdered, does she?
J: No she doesn't. No-one gets murdered, or married, or in a tricky situation over a pound note!
G: Well, now, look, Dr. Johnson, I may be as thick as a whale omelette, but even I know a book's got to have a plot.
J: Not this one, sir. It is a book that tells you what English words mean.
G: I *know* what English words mean; I *speak* English! You must be a bit of a thiko.
J: (stand) Perhaps you would rather not be patron of my book if you can see no value in it whatsoever, sir!
G: (stands) Well, perhaps so, sir! As it sounds to me as if my being patron of this complete cowpat of a book would set the seal once and for all on my reputation as an utter turnip-head!
J: Well! It is a reputation well deserved, sir! (sarcastically) Farewell!


* Forrás: Black Adder III, “Ink and incapability.”

Itt az idő? — avagy a Kihelyezett Tea-Kör érni látszó konspirációjáról és párhuzamosan a Reakció blog néma sikolyáról

Kedveseim!

Így szól az idők szava:

CrL 2008.08.24. 18:04:22 :

Teamate-ek, ha sokáig marad a Reakción az új rend, nyitni kell a Szalont és forralni a teát – I'm afraid. Loxon, maga vitte a kulcsokat, majd szóljon, ha megvannak.

Üzenem, hogy bárki képes e kulcsokat használni, s ha Önöknek jobban megfelel, várom e poszt alá javaslataikat, hogyan lehetne vonzóvá tenni egyébként már régesrég működőképes szalonunkat.

E poszt egyúttal jóindulatú kérelem és jókívánság a Reakció szerkesztői felé is, hogy vegyék komolyan, amit ehelyütt éles látású kommentátorok figyelmükbe ajánlottak. Aggódunk értük, nehogy korunk tipikus problémáin, egy technikai és egy design-banánhéjon csússzanak el.

Ami pedig Szalonunkat illeti:

Íme a kulcsok

De mit is mond Janus Pannonius?

Van ugye nekünk ez a Csezmicei Jánosunk (a.k.a. Janus Pannonius), hungarus (horvát / magyar) humanista klerikális poétánk, alkalmi politikusunk — aki a gyakorlati életben végülis ugyanúgy inkább alulról szagolta a hatalmat, mint Dante vagy Machiavelli, a vesztes oldalról. Aztán végül ott vitték, bíborban, bársonyban, szurkos koporsóban. Mindenesetre már a csontjai is megvannak, és a koponya alapján lesz portré-rekonstrukció is róla.

Ha már Loxon beidézte eme (általam féloldalasan rajongott) pőta sorait magyarul („Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?”), nézzük meg, mit is akart mondani a szerző. Amennyiben persze nem bízunk meg Kálnoky fordításában. Én személy szerint nem szeretek megbízni 19. szd előtti szövegek költői fordításaiban, mert az sokszor olyan, mint a kínában gyártott svájci óra: a fordítók beletesznek valamiféle „költőiséget” (ami nem volt benne) és ezzel kiölik a retorikát (ami direkt benne volt).

Bizony a halott nagyon nem azt mondja, amit a fordító mond. JP sokkal jobbat és többet mond 12 szóban. Nem moralizál, nem tesz fel hisztis, metroszexuális retorikus kérdéseket. Ezt mondja: „Abstulit atra dies una cum corpore nomen: sic miseri nobis accumulamus opes.”* Ez a helyzet, gyerekek. Accumulamus, közben meg tök miserek vagyunk.

* Vagyishogy: a névvel együtt elvette a setét nap a testet: mi nyomorultak, így halmozzuk fel a javakat.

Árva szó sincs a hírnévről (ami fama volna evidensen): JP azt mondja, hogy sitty-sutty, odaveszett a test is, meg a név is (pl. „Janus Pannonius”).* A beszélő nyilván a lélek, aki ezt a bölcsességet megfogalmazza, a halál után, a síron túlról — egy Derrida vagy egy Foucault csak erről három oldalt rittyentene, JP meg csak ennyit mond: abstulit ... nobis.** A két tagmondat viszonya nem egyértelmű elsőre (a sic accumulamus miatt): mindenesetre az eredetiben egyértelműen a nyomorultság (miseri nos) áll szemben a javak gyűjtésével, nem valamiféle anyagi természetű(nek is érthető) szegénység.

Nem kell hinni a fordítóknak, mondta a fordító.


*Ami engem Vergilius egy megrázó helyére emlékeztet a II. könyvből (és remélem, majdan a JP kritikai kiadását készítőket is fogja): „jacet ingens litore truncus, avulsumque umeris caput et nomine corpus.” Egy röpke google-keresés pedig (bizony, nem csak memóriával él az ember) kimutatja, hogy az „abstulit atra dies” szintén Vergil, verbatim (Aen VI, 429). Hogy miért pont a VI. könyvből, meg hogy kicsoda is az az ember ott a homokos, szomorú, vizes síkon, aki már se nem biccent, se nem remél, meg miért is krimi ez, meg hogyan politika ... az egy machiavelli-szerű humanista olvasónak való quis volna.

** Vajon hogyan aránylik a műveltség csökkenése a könyvek számának növekedéséhez? Lehet, hogy az emberek egyre tudatlanabbak, és ezért írásba kell adni nekik, amit nem tudnak?

„Il principe” — néhány sor Machiavelli monarchiát megcsúfoló „monarchizmusáról”

Tölgyünk Reakció blogon is vendégeskedő írása alatt [elsőként Körünkben] kibontakozott vitában Machiavelli-t dicsérő sorok jelentek meg „Turbulencia” jóvoltából. Ezekre való válaszkommentáromat — kis átalakításokkal — a Tea-Kör olvasói számára is közzéteszem:

Machiavelli A fejedelem c. műve teljes mértékben gyakorlati, az egyeduralom teoretikus lényegét nem érinti (szemben Dante De Monarchia c. művével, amelynek sajnálatos módon nem találom interneten elérhető magyar fordítását, vagy szemben Campanella Napváros-ának nagy részével — szintén nem található magyar nyelvű internetes verzió.)

Machiavelli — aki e tekintetben semmi más, mint korának „felvilágosodni” kezdő szellemét tükröző írócska — a fejedelemhez szólva annak a puszta egyéni opportunizmust ajánlja, fényt vetve arra, amilyen saját természete is. Idealista értelemben — amennyiben e szónak nem az „alacsonyrendű érzelmektől csöpögő és alacsonyrendű indulatoktól fűtött” jelentést tulajdonítunk — egy ilyen útmutatásnak az értéke egyedül arra korlátozódik, hogy az uralkodót meggyőzze az erő és a határozottság gyakorlati értékéről, amelyek azonban a klasszikus politikai gondolkodásnak csak egyik elemét (erély, fortitudo) képezik, és amely gondolkodásban e virtus célja is más, nem az egyéni hírnév nevetségességet súroló fenntartása.

Vö.:
Illusztráció a jó királyról [Mr Pharmacist]
A jó királyról [Tölgy]

vagy
A négy kardinális erény Pietro Perugino freskóin [olasz nyelvű, figyelemmel az illusztrációkon szereplő alakokra]

A Machiavellinél nemesebb szellemű Janus Pannonius élete végén legalább elismerte:

Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap.
Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?*

Machiavelli realizmusa szegényes és földies, idealizmusa ennek megfelelően pedig szellemi inspiráció nélküli, szimpla érzelmi-indulati töltet, ha épp nem az opportunizmusnak megfelelő hízelgés és krokodilkönnyek szivárognak soraiból.

Pietro Vantucci detto Perugino: Mercurius
I Pianeti nella Sala dell'Udienza del Collegio del Cambio, Perugia 1499-1500

* Kálnoky László fordítása. Ennek apropóján született Tevvton saját, filológiai posztja.

bene vivere

Az ember vágyik a hosszú életre, és ma számtalan technikát kínálnak, ami révén elérheti. A bölcsességet szeretők, főleg a politikai bölcsességet szeretők általában sokáig élnek, mint Hobbes, Oakeshott és mások. Érdemes tehát ily kérdésekkel múlatnunk az időt.

Azonban a hosszú élet és a boldogság vágya elfeledtette velünk a bene vivere gondját. A bölcs öreg paraszttal szemben azonban nem a bölcs öreg parasztasszony képe áll, hanem a vén boszorkáé.

Quis! — Gondolatok az utazásról és az idegenekkel való beszélgetésről

Alkalmasint nem egy peripatetikus filozófus [0] megfigyelte volt, hogy a természet, a maga kétségbevonhatatlan hatalmánál [1] fogva, határt szab az emberi elégedetlenségnek. E célját a legkönnyebb szerrel s a legalkalmasabb módra azáltal éri el, hogy a dolgok leküzdhetetlen szükségénél fogva örömeit hazájában keresni s bajait honn tűrni kénytelen.[2] Csupán ott találhat a természet [3] jóvoltából olyanra, ki megosztja vele boldogságát és segít hordani ama terhet, mely minden népeknél, minden időkben túlontúl súlyosan nehezedik egy ember vállára.[4] Igaz ugyan, tökéletlen képességünkkel is képesek vagyunk olykor boldogságunkat kiterjeszteni a természetszabta határokon túlra.

Ám mindez úgy rendeztetett el, hogy a nyelvnek tudása, ismeretségek-kapcsolatok híjával és a nevelésnek, szokásnak, öltözéknek különbözősége folytán oly gátak merednek elénk, ha tulajdon körünkből kitörve, érzéseinket közölni akarnók, hogy ez gyakorta a teljes lehetetlenséggel határos. [5]

Miből következik mindenkor, hogy az érzelmi adásvétel [6] mérlege sohasem annak javára billen, aki hazájától távol kóborol (expatriated adventurer): azt kell vásárolnia, jó áron (at their own price), mire oly kevéssé nyílik alkalma. Társalgását ritkán fogadják el nagy értékleszámítolás nélkül [7] — ez pedig (közbevetőleg mondva) folyvást méltányosabb kufárok (more equitable brokers) kezébe sodorja, hogy hozzájusson oly társasághoz (conversation), aminőt épp előtalál; nincs is jóstehetségre szükségünk, hogy kitaláljuk, melyik fél csapja a jobb vásárt.[8] ...

Midőn szülőföldjüket e dologtalanok (idle) elhagyják s valamely oknál vagy okoknál fogva külföldre mennek, az három általános okból eredhet:
1) testnek bajai,
2) elmének gyengesége, [9]
3) kikerülhetetlen szükség.

A két első pont magába foglalja mind a szárazon vagy vízen utazókat, akik kevélységben, kíváncsiságban, hiúságban, mélakórban szenvednek (azoknak ad infinitum elegyített válfajai szerint). A harmadik csoport a vándorlás vértanúinak egész hadát foglalja magában.

Foto: Blackhybride (Flickr)

---- ---- ----

Kérdés: Ki (quis) és hol írta a fenti teoretikus alapvetést?

Adnotationes tevvtonice

[0] Notice the unintended pun: peripatetikus avagy körbe-járó.
[1] „Unquestionable authority” az eredetiben. Autoriter, tekintélyelvű, elnyomó természet. Oppresszív. Ld. ombudsman, lázadás, egyenlőség-szabadság.
[2] Szerző szavaival v.ö. „e kívül nincsen számodra hely.” Vagyis az elégedetlenség egyik leküzdési módja, ha otthon maradunk. Vö. valamely Státusférfi dictumával: „El lehet innen menni.”
[3] Óh Természet, óh dicső Természet!
[4] „Egy ember vállára:” for one pair of shoulders, a magányos (lone, single, cf. „szingli”) lélekről szól. Nota, „minden időben, minden népeknél.” Conditio generalis hominum; „természetszabta határok,” ut infra.
[5] A természet-adta korlátok felsorolása, melyek leküzdése heroikus, hiszen csaknem lehetetlen. Nota, nevelés, szokás.
[6] sentimental commerce. Nota, a társalgás mint 1) javak cseréje és 2) érzelmek kommunikációja. Vajon az érzelmek közgazdaságában a társalgás az egyedüli egyenérték? Cf. Nietzsche via Derrida a lekopott veretű pénzérméről (egy metafora, ami csak bizonyos közgazdasági körülmények közt alkalmas).
[7] taken in exchange ... without a large discount. Nota, a szavak mint értékhordozók, cf. név-érték (nominal value) és fedezet.
[8] A kelleténél szabadabb fordítás.
[9] Infirmity & imbecility. Nota, a külföldi utazás oka — a kikerülhetetlen szükséghelyzeten és az orvosi okokon kívül tkp. a gyengeelméjűség, aminek morális értelmet ad a szerző.

Quis! — húskonzerv

Nyissunk a gasztronómia felé!
Olvasóink vajon meg tudnak nevezni még egy olyan húskonzervet (luncheon meat, uzsonnahús, effélék, de nem „húsoskrém”), amelyik nem tartalmaz
- se sertéstüdőt
- se sertésszívet?*


* ipari szalonna, fejhús, zsírtalanított kötőszövet még belefér.

A Teremtésnek nincs időbeli kezdete

Még valami, Hölgyeim és Uraim: Önöknek fixa ideájuk, hogy ha az ember nem evolúció terméke, akkor legfeljebb X éves lehet?

Véleményem szerint a Teremtésnek nincs időbeli kezdete.

Itt van előttem egy képernyő. Azt hiszem, hogy kora ismeretlen. Egykorú az ablakban látható öreg tölggyel, a szuperintelligens portással és a rühes kutyával, amely gazdátlanul, lógó nyelvvel lohol a szintén időtlen utcán. Az ujjamon a katicabogár bizonyára a lehető legrátermettebb, hiszen most is úgy bontja ki szárnyait, mint Kezdetben.

A cica a lehető legelőnyösebb bajszokkal rendelkezik, és a lehető legrátermettebb légy próbálja megzavarni álmát.

A lehető legfejlettebb madarak csicseregnek a már említett, titokzatos mélységekbe evolvált fán, kivéve persze a még evolúciójuk korai fázisában leledző fiókákat, akik rászorulnak a jól megkreált hernyókra.

Mindenesetre, az egyének mind befutnak valamilyen pályát.

Mint például ez a szegény, egykor zengő, ma széttottyadt barack itt, amelyből alkoholgőz árad. Ő a teremtés legnagyobb csodája.

Kultúrkör — ami maradt, és ami lehetne

A kegyes Gondviselés (és egy kis emberi segítség) a sógorékhoz kalauzolt a múlt héten. Noha ilyet nem szoktam tenni, a szabadidőmet „aktív pihenéssel” töltöttem (apropó, van még valakinek esetleg más ilyen hülye terminus a tarsolyában?): megnéztem a belvárost. Láttam a Városházát, annak környékét (ahol most fesztivál van), a Hofburgot, a Nemzeti Könyvtárat, néhány szép templomot (kálomisták most ne figyeljenek: katolikus misén is részt vettem a Votivkircheben – ezért az árulásért még biztos lesznek leszámolások), sőt még a Belvedere-be is eljutottam egy kiállítás erejéig.

Szembetűnő volt az, hogy a modernitás és a multikulti ellenére miképpen őrzik meg hagyományaikat az osvát szomszédok. Korántsem csak arról van szó, hogy az épületek kitűnő állapotban vannak, s hogy az egyetem oldalán Adam Smith, nem pedig Karl Marx neve található, hanem a programok (koncertek, előadások, utcai performanszok) is mind azt mutatják, a hagyomány és a kultúra megőrizhető. Tudom–tudom, náluk nem volt az a bizonyos negyven év, nálunk igen, és náluk lehet közlekedni a belvárosban, hiszen Demszky Gáboruk sincsen. De vajon meddig „mentség” nekünk a posztkommunista mocsok? Valóban csak erről volna szó, vagy valami másról (is)?

Ha a kultúrát és a hagyományt fontosnak tartjuk, akkor azt sem a multinacionális cégek, sem a kombínó nem képes „legyőzni” és elmosni – ahol pedig egy rágógumicég és egy elektromos villamos képes lerombolni egy több évszázados kultúrát, hát, annak a helynek úgy kell.

Természetesen különbözik a múltunk, és nekünk nem annyira „könnyű”. De erőfeszítés és szándék nélkül nem fog menni.

Mindenesetre számomra első a hazám, épp ezért gondoltam is rá, és sajnos eszembe is jutott a kormányosa. Épp ezért külön ajándékkal jöttem haza, ha úgy tetszik, szívküldi II. Ferencnek:

(nagyítás: katt a képre)

Gyorsírás a csatlós realizmusról

A hatalom szép. Ez van. Egyszerre felcsigáz és magával ragad, mint a szex, és megrémiszt. A klasszikusok is jól tudták ezt, azonban valahogy megfékezni, megzabolázni igyekeztek. Azután felfedezték Longinus rétort, és a sublimis fogalmát: a fenséges esztétikai, erkölcsi, politikai és vallási (a transzcendenshez társított) kategória lett (R. Otto: a „szent” mysterium tremendum et fascinans). Mivel a hatalom nemcsak megrettenti az embert, de felcsigázza és magával is ragadja, a szexushoz és a valláshoz hasonlóan képes lelkessé, elragadtatottá tenni, ezért nem mindenki akarja korlátozni, inkább fürödne az áldásaiban. És most ne a kilóra megvehető értelmességre gondoljunk, hanem a forradalom romantikájára, a tisztító erőszakra és hasonlókra.

A hatalom szükséges. Ez van. Mondják a realisták a politikai gondolkodásban. A realizmus létezik az irodalomban, festészetben, filozófiában, és mifenében, de most csak a politikai realizmus érdekel, mert mintha mostanában e kies hazában emelkedőben lenne az árfolyama.

A két világháború közti Nagy Vitában alakult ki a „realista” és „idealista” címke két tábor megnevezésére. A realizmus erős volt a hidegháború idején, de 1989 után egy ideig Fukuyama liberális demokrata optimizmusa uralkodott a nemzetközi politika megítélésében, A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése visszahozta a realizmus divatját — immár Magyarországon is. A realisták szerint idealisták azok, akik alábecsülik a hatalom jelentőségét a (nemzetközi) politikában, túlzottan bíznak az emberek racionális, erkölcsi lény voltában, a nemzetközi intézményekben és egyezményekben. A realisták a Népszövetség (és ma az ENSz) kudarcára hivatkoznak, azonban ezek inkább a racionalisták és a szerződéselmélet kudarcai. És e racionalista kudarcok — szemben a realisták érvelésével — nem cáfolják az ideák, erkölcsi megfontolások, hagyományok és érzelmek fontosságát a politikai cselekvésekben. Az erkölcsi utópizmus és a racionális konstruktivizmus kudarca még nem a realizmus igazolása, ugyanis a történetileg kialakult rend is alternatíva a politikai gyakorlat számára.

A XX. századi realisták (Carr, Morgenthau, Waltz, Kennan, Kissinger, Gilpin stb.) szerint a politika versengő természetű. Minden ember a hatalmi és anyagi érdekeit követi, nem pedig ideológiai, vagy erkölcsi, eszmei megfontolásokat. Ha igazuk lenne, akkor az embernek el kell-e fogadnia sötét, állati voltát, vagy elvárhatjuk-e tőle, hogy igyekezzen legyőzni azt? A görög-zsidó-római-keresztény hagyomány számára nem kérdés, hogy ilyen hajlamaink legyőzése lehetséges, és hogy ez az emberi.

A realista hízeleg magának — nem kicsit a modernek szokásos gnosztikus önteltsége jellemzi. Azt hiszi, ismeri a „valóságot”, leásott a mélyre, az igazi motívumokig, míg a többiek gyarló módón csak a felszínen látható motívumokkal foglalkoznak. Honnan tudja, hogy az ő valósága — az önérdek, hatalomvágy, félelem — valóságosabb, mint a vallási, erkölcsi megfontolások, érzelmek? Nem az a kérdés, hogy a hatalomvágy, önérdek és félelem mozgatja-e a politikusok vagy az államok cselekedeteit, hanem az, hogy csak ezek mozgatják-e?

A realista tanítás szerint az államok csak úgy tudnak fennmaradni, ha a hatalmukat maximalizálják a mindig ellenséges, kompetitív környezetben. Az államrezon (Meinecke) elmélet folytatása szerint az állam legfőbb feladata a fennállásának és erejének megőrzése. Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). A realisták számára a lényeg az állam mint önálló valóság, a lényeges és kizárólagos szereplők az államok. (Ezért az elnevezés a skolasztika realista irányzatából.)

A realisták szerint, ha vannak is, nem lényegesek az egyetemes erkölcsi normák, a nemzetközi politikában semmiképpen. Sem a vallási jámborság, sem az emberiesség eszméinek nincs lényeges szerepe az államok cselekvéseiben.

Mivel az állam valóságos (ezért realista a realista), cselekedetei más erkölcsi mércék alá esnek, mint az egyes embereké: csak a fennmaradás az előbbi cselekedeteinek mércéje; amit az állam megtehet, azt az egyén nem teheti meg. Az államnak nincsenek is erkölcsi problémái, dilemmái, szempontjai. Teljesen evolucionista a nemzetközi élet. A nemzetközi életet leíró realisták szerint az államok közt teljes a káosz, az államok csak a hatalomra törekszenek. Ugyanakkor más, a realista gondolkodással társított szerzők (Machiavelli, Hobbes) szerint az államon belül létezik autoritás, de azért az államon belül is érvényesek a realizmus bizonyos szempontjai: a politika a vetélkedés és harc világa, az emberek hatalomra és gazdasági érdekeikre törnek, és amorálisak. A kérdés az, hogy a hatalom akarása csak a nemzetközi politikában igaz, vagy a belpolitikát is ez jellemzi.

A realizmus szerint tehát az államnak fenn kell maradnia, és ebben csak magára számíthat, ezért bármit megtehet, bármilyen eszközt alkalmazhat.

Miért ilyen a (nemzetközi) politika világa? Miért a hatalom akarása, a félelem vagy az önérdek mozgatja ott az embereket és az államokat? Thuküdidész szerint az ember univerzális természete a hatalomvágy. Nem azt állítja, hogy némelyek némely cselekedete ilyen, hanem azt, hogy minden ember minden cselekedete. Az ember ilyen természetével magyarázza a nemzetközi politika jellegét — szigorúan véve ő nem is realista, hiszen nem az állam önálló valóságával magyaráz; viszont nem is tart igényt arra, hogy a polgárok és az államok más módon cselekednének egymással: szerinte mindkét szinten hatalomra törekszenek a cselekvők.

Thuküdidész megfigyelése, amit Periklész szájába adott — hogy ti. az emberek félelemből, önérdekből vagy ambícióból cselekszenek — nem a realisták hihetetlen éleslátásának köszönhető. Ezt sokan leírták, csakhogy nem normálisként. Szent Ágoston és a keresztények az áteredő bűn következményének tekintik azt a viselkedést, amit a realisták normalizálnának.

Az alapító atyáknak tekintett szerzők, Machiavelli, Thuküdidész, Szent Ágoston és Hobbes, nem tettek különbséget a belpolitika és a külpolitika közt. A realista iskola klasszikusai a szó skolasztikus értelmében nem voltak realisták. Az ember univerzális természetével magyarázták a politika e jellegzetességét — ebből az is következik, hogy a politikai és egyéb cselekvések közt nincs határ: minden cselekedet az önérdek, hatalomvágy és félelem folyománya: a burzsoá család az intézményesített prostitúció stb.

A mai realisták, bár hivatkoznak a fenti nagy nevekre, vonakodnak elfogadni az emberképüket, kevéssé az emberi természettel magyarázzák a (nemzetközi) politikát. Ugyanis ha komolyan vesszük a realisták emberképét (hatalomra tör), akkor hogyan lehetséges konszenzusos és liberális demokrácia? Vagy a demokrácia nagyon is realista, csak a hatalom (többség) számít benne? (Ez utóbbira következtethetünk abból, hogy Thuküdidész volt a demokrácia tulajdonképpen egyetlen fontosabb védelmezője a klasszikusok közt.) A demokrácia deontikus jellegével kell akkor azonban leszámolniuk.

Ezért a mai realisták közt elterjedt a strukturális realizmus: a nemzetközi élet jellemzője a szuverén hatalom hiánya, és emiatt káosz, hatalmi verseny és konfliktus van ott. Ilyen helyzetben minden állam bizonytalan a többiek szándékát illetően, ezért egyik sem lehet nyugodt, egy sem lehet status quo, hatalmat kell szerezi folytonosan — a megnyugvás és béke lehetetlen. A béke legbiztosabb biztosítéka, ha annyi hatalommal bír egy állam, hogy senki sem mer vele versenyezni. A realisták ugyanis előfeltételezik, hogy a hatalmi játék zéró összegű.

A realizmus belpolitikai hozadéka, hogy a jogi, vallási, erkölcsi megfontolások nem fontosak: az embereket megvenni vagy megfélemlíteni kell. Csak az a lényeg, kié a hatalom, hogy azt mire használja, már lényegtelen.

Mivel a hatalmat csak más hatalom korlátozhatja, ezért a hatalom kudarcai egy másik hatalomnak köszönhetőek — a frusztrált hatalom ezért ellenségeket, kettős hatalmat lát, és minden kudarcát e konkurens hatalom tevékenységével magyarázza.

Na de, mitől függ az állam hatalma? Az erőforrásaitól: technikai és nyersanyag készleteitől, de leginkább az emberek és az állam nem kényszeren, érdeken alapuló viszonyától. Burke figyelte meg a francia forradalomban, hogy a realista szemlélet — az emberek majd az érdekeiknek és/vagy félelmeiknek engedelmeskedve lesznek törvénytisztelők, lojálisak — a gyakorlatban bukott meg. Az ember néha valóban érdeke, félelmei és hatalomvágya miatt cselekszik, de ez a ritkább, és erre tartós együttműködést nem lehet alapozni. (A Machtpolitik híve, Weber ugyanerről írt száz évvel később.) A morális, vagy „idealista” cselekvést a realisták sem tudják kikapcsolni: ugyanis egy állam ereje, hatalma attól függ, mennyi embert, erőforrást tud mozgósítani, mennyire lojálisak a polgárai, mennyire készek adót fizetni, életüket adni. Az állam hatalma függ a mobilizációs képességeitől, ez pedig részben szervezési, de még inkább morális kérdés.


Merjünk kicsik lenni. Kádár Jancsi bácsi befigyel?

A realisták klasszikus szövege a Thuküdidésztől származó méloszi dialógus, ahol a „nagyhatalom” Athén használja a Machtpolitik érveit, míg a kicsiny Mélosz képviselői hivatkoznak méltányosságra, erényekre. De egy magyar hogyan lesz a realizmus híve, amikor a realizmus esetén eleve vesztes pozícióból, nagyon vesztes pozícióból indul, és amíg magyar marad, addig esélye sincs a pozíciója lényeges javítására!?

E reálpolitikai szemléletet a nagyhatalmak esetében hallani csak, hazai képviselői nem terjesztik ki Magyarországra az érvelésüket: ezek szerint Magyarországnak is hatalmat kellene szereznie a fennmaradása érdekében.

A realizmus részben visszamenőleg is magyarázná Kádár és hívei politikáját. Engedtek az erőnek. De ez igazolja-e akkor Szálasit is?

A realizmus érvelői rendre a „külföldhöz”, valamely nagyhatalomhoz való alkalmazkodás mellett érvelnek, mert kicsik vagyunk. (A „külföldhöz” való alkalmazkodás érve a Piac helyett most a Realizmus lesz?) Igen, ezzel talán biztosíthatják az itt élők fennmaradását, de ellentmondanak a realizmus első számú tételének, miszerint minden állam célja a fennmaradás. Márpedig a csatlós állam megszűnik azzal, hogy lemond szuverenitásáról. A valamely nagyhatalomhoz történő igazodás, behódolás realista igazolása ezért önellentmondást tartalmaz.

A hazai realista a saját realista előfeltevései — mindenki hatalmat vagy anyagi előnyöket akar — alapján milyen megfontolásból érvel így?

Mekk Mester jövője

Domenico di Michelino, La Divina Commedia di Dante (1465).
A Niccolò da Tolentino emlékmű részlete a firenzei dóm hajójában. 2,32 x 2,90 m.

Loxon Mekk Mestere talán elhagy minket. Hogy hova indul, kevéssé érdekes. Inkább az, hogy hova fog jutni.

A lehetséges eredményeket latolgatva jutott eszembe Vergilius nevezetes útikalauza.

A Pokol Első körében az erényes pogányok vannak. Ferkó pedig nem erényes és nem pogány.

A Második körbe a nagy természettel megvertek, házasságtörők kerülnek. A két válással erre már esélyes. Itt a büntetés a lélek örök nyugtalansága. Ez még talán kevés.

A Harmadik körbe a falánkok kerülnek, ez nem valószínű.

A Negyedik körbe a kapzsik kerülnek. Itt már sokan lesznek a Mozgalomból, hely sem marad Ferkónknak.

Az Ötödik körbe a bosszúállók jutnak. Aki nem ilyen, az előbb-utóbb kihullik a Mozgalomból az evolúciós versengés során. Így ez is szóba jöhetne.

A Hatodikba ez eretnekek.

A Hetedik kör talán valószínűbb eredménye lesz törekvéseinek. Ennek a külső gyűrűjébe kerülnek azok, akik erőszakoskodtak másokkal és tulajdonukkal. És e kör belső gyűrűjébe kerülnek az istenkáromlók. Hm. Hát éppen ez is elég sanszos lakhelyének tűnik.

A Nyolcadik körbe azok jutnak, akik tudatosan, szándékosan vétkeztek. Mégiscsak itt lesz az élcsapat. Itt van a csalók, megtévesztők tíz fajtája a Malebolge körben. Az ötödik bugyorban szívnak a korrupt politikusok, a hatodikban pedig a képmutatók, a hetedikben a tolvajok – ezeket pl. kígyók mardossák, ami miatt folyton átváltoznak –, a nyolcadikban a megtévesztő, hazug tanácsadók; és a tizedikben a hamisan esküvők, pénzhamisítók. Be kell valljam, valahova ide gondoltam először az élcsapatot és Ferkót kerülni.

De azért a Kilencedik kör a valószínűbb mégis. Itt vannak ugyanis az árulók. Az első katlanban a rokonaikat, de a másodikban a hazájukat elárulók. Talán mégiscsak idejutnak az élcsapat tagjai?

Mostanában ilyen kérdések foglalkoztatják az utca emberét.

Mekk Mester megdicsőülése

Emlékeznek még Mekk Mesterre? Ő volt az, aki mindenhez értett. Legalábbis ez állt a cégérén. Ami számomra csodálatos volt e mesesorozatban, hogy mindvégig megbíztak benne, akármilyen épületes ökörséget, szamárságot, baromságot vagy disznóságot csinált.

Végül azonban, talán a töretlen bizalom eredményeképp, és a szerencsés/kitartó nézők számára kiderült, mihez ért drága ezermesterünk: egy marhaság megtétele mentette meg a teljes csődtől, s ezzel valószínűtlen módon fény vetült valódi elhivatottságára:

A Mekk Mestert ezért szeretem. Kevesen tudják és hinnék, hogy története happy end-del végződik. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy a Tea-Kör tagjai töretlenül bíznak Mekk Mesterben és a happy ending-ben.

Mit kell tudni a hírekről

A Reakció új posztja nyomán felidézzük egy korábbi írásunk részletét:

Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) [...] a [különböző] tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán – s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? (2008. május 17.)

Mi mindenesetre nem izgatjuk fel magunkat, mint látják:

A szépség menti meg a világot

Loxonunk kérésének örömest eleget téve közzéteszem Körünkben a némrégiben elhunyt Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin néhány nagyszerű gondolatát, a Nobel-díj átvétele apropóján publikált esszéjéből.

*

Dosztojevszkij egyszer rejtélyesen azt mondta: „A szépség menti meg a világot.” Mit jelenthet ez? Sokáig úgy tűnt, ez nem több, mint frázis. Hogyan is volna ez lehetséges? Vérszomjas történelmünkben mikor, kit és mitől mentett meg a szépség? Megnemesített, felemelt, rendben van – de kit mentett meg?

A szépség lényegének, a művészet mibenlétének azonban van egy sajátossága: a valódi műalkotás meggyőző ereje cáfolhatatlan, hatalmába keríti a még elzárkózó lelkeket is. Politikai beszédet, célirányos publicisztikát, társadalmi programot, filozófiai rendszert – látszólag jól és logikusan – hibára, hazugságra is lehet építeni; nem mindjárt derül ki, mi az, ami rejtett, mi az, ami torz. S ha egy ellenkező beállítottságú beszéd, publicisztika, program, más típusú filozófia kerül a viták középpontjába, ismét jónak és logikusnak tűnik minden, azt is elfogadjuk. Ezért van és hiányzik egyszerre irántuk a bizalom.

Hiába a meggyőzés, ha a szívnek ez kevés.

A műalkotás viszont magában hordja saját művészi hitelességének zálogát: mesterségesen kigondolt, erőszakolt koncepciók nem állják ki a képiség próbáját – mindkettő összeomlik, gyengének, sápadtnak bizonyul, nincs meggyőző ereje. Azok a művek azonban, melyek az igazságban gyökereznek, s azt tömör-eleven formában közvetítik nekünk, megragadnak, magukhoz láncolnak bennünket – s nem lesz senki, évszázadok múltán sem, aki megkérdőjelezné igazukat.

Talán mégis lehetséges, hogy az Igazság, Jóság, Szépség régóta ismert hármas egysége nem pusztán üres, elavult formula, ahogy azt önhitt, materialisztikus ifjúságunk idején gondoltuk? Ha e három fa koronája egybefonódik, amint azt tudósok állították, de az Igazság és a Jóság túlságosan merészen feltörő, túlságosan egyenes hajtásai elsorvadnak, lenyesik őket, nem tudnak kibontakozni – lehetséges, hogy a Szépség különleges, váratlan titkos sarjai törnek a magasba, s növik be ugyanazt a helyet, mindhárom feladatát betöltve?

S akkor már nem alkalmi kijelentés, hanem jövendölés az, amit Dosztojevszkij ír: „A szépség menti meg a világot.” Hiszen neki megadatott a látás, a megvilágosodás csodálatos képessége. Ez nem jelenti-e vajon azt is, hogy a művészet, az irodalom valóban segítségére lehet a mai világnak? Megpróbálom ma itt kifejteni azt a keveset, amit az évek során e feladatból felismertem.

Bagi Ibolya fordítása

Gustave Moreau: A jelenés

(1874-76 körül, olaj vásznon, 142 x 103 cm,
Musée Gustave Moreau, Párizs)

A Hagyomány a moralizmusról és a jogszabályok véghetetlen gyártásáról

„Ahol az emberek elhagyták a Taot,
ott emlegetik mindig az emberszeretetet és az igazságot.
A sok okoskodás és világi ismeret
teremtette a nagy hazugságokat.
Ahol a rokonok közt nincs egyetértés,
ott prédikálnak mindig családi érzésről és szeretetről.
Mikor az országban zavaros viszonyok vannak,
akkor magasztalják a hűséget és engedelmességet.”

Tao te king, 18. (Ágner Lajos fordítása)



__________________________________

Kaland a könyvtárban

Tulajdonképpen ez egy privát bejegyzés* lesz egy félórás-órás viszontagságtól. Nem is túl érdekes azoknak, akik nem használnak nyomtatott könyvet és könyvtárat. Azért közlöm, hogy álljon itt tanulságul az eljövendőknek (lesz-e 400 év múlva internet? mert kódexek vannak), amikor a felsőoktatás, a könyvtárak és a versenyképes tudás fejlesztésére (nem nevet! ezek hivatalos szlogenek!) befektetett / elköltött / eltapsolt vagyonok beérnek és gyümölcsöt hoznak, és majd lehessen hitetlenkedni (mint hülyegyerek az adatmagnón és a kapálógépen): ilyen volt egykor a világ.

Több, mint 10 éve jártam először felsőoktatási könyvtárban — vagyis olyasféle könyvtárban, ahol valamiféle tudományos munkához, kutatáshoz segítő írásokat tárolnak. Azóta sok könyvtárban megfordultam, itthon is és külföldön is: könyvtárközi kölcsönöztem, gyártottam pdf-et mikrofilmről, olvastam pergamenkódexet, voltam bejáratos raktárba, használtam belső adatbázisokat, volt kulcsom kutatóintézethez, hogy éjjel is használhassam a könyvtárat (ami egy négyemeletes könyvtár esetében, éjszaka, egyedül, bizony kicsit idegborzoló) — vagyis már meglehetősen sokféleképp hozzájutottam a könyvekbe rejtett tudáshoz.

Ma, csütörtökön [öhmmm, a narráció július végi] elmentem az egyetemi könyvtárba — egy vidéki egyemi könyvtárról van szó, tegyük hozzá: a fővárosi egyetemi könyvtár másfajta megaláztatásokat és megcsúfolásokat ad, mint egy kedves, kissé provinciális könyvtár. Itt inkább a fátum és a véletlen szegül ellenünk, ám a könyvtárosok érezhetően mellettünk állnak, hogy a csaknem metafizikai akadályokat legyőzzük. A pesti Egyetemi Kvtr esetében (barátaim és a saját magam tapasztalata alapján mondom) a rendszer belső ellenségességét a kiszámíthatatlan könyvtárosok is tetézik: vannak kimondottan ellenségesek és igen segítőkészek, és a tudás keresője sose tudhatja a belépéskor, hogy mifélével találkozik. Az egy gnosztikus univerzum, a Tykhé és Random birodalma, ahol a tudáshoz meredek cselédlépcső vezet, amiről ellenséges démonok próbálják lelökni a kutatót. A vidékit meg egy szétbombázott palazzóhoz hasonlítanám: nagy és tágas lépcsősorok, amik felvezetnek a földszintről az első emeletre, serény kísérők viszik a gyertyát és segítenek kerülgetni a padlón tátongó réseket. Aztán kiderül, hogy a második emeletre vezető lépcsőt bombatalálat érte és teljesen összeomlott („esetleg létrával megközelíthető”), és hogy a lépcső a harmadik emeletre sose épült meg, mert nem jutott már rá pénz.

A zárás előtt egy órával értem oda. Tulajdonképpen szerencsém volt: másnap, azaz péntek lett volna az utolsó nyitvatartási nap a könyvtár nyári szünete előtt hivatalosan, ám az ajtón alkalmi hirdetmény hirdette (Times New Roman), hogy pénteken technikai okok miatt zárva lesznek. „Huh”, ahogyan az egyszeri államtitkár mondta. Semmi gond, pont jókor, hiszen csütörtök van. Kikeresem a katalógusból a könyvet és már viszem is.

Van egy ország, ahol pusztán a könyvekben rejlő információ megszerzése felér egy 007-es kalanddal. És most nem a Vatikánra gondolok.

A folyosó számítógépei (legutóbb még rajtuk volt az internet és a katalógus) fóliával letakarva. A könyvtár festés előtt áll. Semmi gond, a könyvtárteremben van három katalógusgép. Volt bizony, a félév során: most csak egy működik belőlük — tudom meg a könyvtárostól, aki rákeres a szerzőmre (ugyanis az egyetlen katalógusgép foglalt). Nem, ilyen szerző nincs a katalógusban. Humanistaként rákérdezek: a katalógusszekrény, a sorozati ...? Fent. Szaladok. Gyakorlatilag csak elhivatottak használják, akik tudják, hogy mi nincs fent a számítógépes katalógusban. Kutatók, tanárok, fanatikusok. És már vissza is térek (közeleg a zárás), hónom alatt a katalógusfiókkal (cédulát ki nem veszünk és sietünk). Kitöltése a kérőlapnak. Várás. Raktáros srác jön: segítsek, mert ez egy nagyon hosszú sorozat száma, amit megadtam.

OK, testvér, legyen igazad. Be a raktárba. Lehajolok az egyformára kötött kötetekhez, és elsőre megtalálom a keresettet. A gerincére aranyozott, eléggé olvasható cím alapján. Amely címet a kérőlapra is felírtam kicsit korábban, meglehetősen olvashatóan. OK, idegen nyelven van a cím, meg kicsi is (3 mm). Fel a kötettel és várok a többire. Még 20 perc zárásig. Szólítanak: a többi könyv nem található. Nem tudják, hol lehet. De akkor mi van? Elbújtak a polcon? Megették az egerek? Dehát a cédulája — mondom — régen, annakidején lehetett tudni, hogy kint van-e valakinél. „Mi már nem foglalkozunk cédulákkal” — mondja a srác. Akkor nem is lehet tudni, kint van-e valakinél? „Ha tudni lehetne, akkor se mondhatnám meg, kinél van kint.” Pompás. 200 km-es körzetben nincsenek meg ezek a könyvek. Tudom. Talán az egyik tanárnál vannak? „Az lehet.” Az a gyanúm (de ezt nem közlöm vele), hogy ezek a könyvek egy hajdan Pestről _le_járó tanárnál vannak, aki valamért elfelejtette visszaadni azokat. Ó ne. De így lesz mégiscsak. Egyszer nyolc évvel ezelőtt ugyanezek a könyvek kellettek volna, csak akkor még papíralapú volt minden és békebeli és familiáris, és meg lehetett tudni, melyik tanárnál vannak kint. Legalábbis nem volt ez a képmutató titkolózás. És eltelt 8 év, és halálbiztos, hogy ezek a könyvek olvasatlanul ott lapulnak egy pesti polgári lakás egy polcán, egy, a hatalmas belmagasságot alkalmasan kihasználó polcon.

És azóta se adta vissza őket, b*s*z*m*g, és hivatalosan ma még csak nem is sejthetném, hogy nála vannak a könyvek — amiket a saját szaros fővárosi egyetemi könyvtárából ugyanúgy kihozhatott volna. Régebben az szokott lenni ebben a már csak félfeudális országban, hogy ezek a könyvek ott is maradnak a Tudás Uránál, és extrém esetben végül az özvegy eladja őket a többivel. De akkor (amikor a tudás feudalizmusa még egészben állott) az ember szólhatott a tanárának, aki (o tempora aurea) szolidaritásból akár meg is osztotta azt a tanítvánnyal. Vagy nem: volt, hogy a hallgató felkereste a professzor urat a könyvtári könyvekért, aki közölte vele: „Magának nincs szüksége ezekre a könyvekre.” Dehát ennek is meg lett az eredménye: ha nem is a könyvek megszerzése, hanem egy karaktergyilkos anekdota — és tudom, kit kérdezzek, ha a neveket be akarom helyettesíteni. Egy másik jelesség pedig még a katalóguscédulát is kilopta a katalógusból: tökéletes információgyilkosság, még a nyomok is eltörölve (meg kell említenem, mindketten fővárosi könyvtárakban ténykedtek — naív meggyőződésem, hogy egy vidéki egyetemi városban [ahol kevés az akadémikus, ha ugyan van], a tudományos tekintély sose pöffed akkorára, hogy ilyet botránymentesen megtehessen valaki — illetve a bibliofil folklór része lesz, haha).

Mindegy, a hat könyvből öt vélhetőleg örökre odalett (igen, 200 km-es körzetben nem elérhető, literally), de a hatodik a kezemben. Kölcsönözhető-e? (Zárás előtt 15 perc). „Ha nincs benn a gépben, nem.” Naná, hogy nincs. Régi (1926). De megtudom, hogy ráadásul ő nem is tudja felvenni a gépbe a pultnál (ha lehetne, megtenné, az tuti). Aki meg tudná, már nincs itt. Pompás. Tíz percem van arra, hogy valamit kezdjek vele, aztán majd legközelebb szeptemberben láthatom a könyvet.

Még jó, hogy van fénymásológép. Egy fél perc alatt kitalálom, mi is kell a kötetből. Először kicsit meghibásodik a gép. Kétszer is kikapcsoljuk, valami beragadt, aztán működik. Aztán a papír fogy ki, végül az apróm. Utolsó olvasóként pontban 16.00-kor hagyom el a könyvtártermet, hogy a harmadik napja tartó eső egy hevesebb hullámába lépjek ki.

* disclaimer (mert most lehetnek olyanok, akiknek kell): Nem, a szerző nem dicsekszik, hanem bosszankodik. Igen, a szerző járt a pesti EK-ban, sőt többször is beiratkozott, kölcsönzött és kutatott ott. Igen, a szerző általában mindig tudja, miről beszél és nem mondja ok nélkül, és sokszor neki lesz igaza utólag.

Quis! — Augusztus negyedike

Quis! Quis! Quis!

„Uborkaszezon” van. Illetve tökérlelő, szőlőédesítő necnon barackpirosító. Persze van, akinek az uborka jut. Hmmm. Mi történik ilyenkor? Állítólag Brad Pitt és Angelina Jolie már nem csinálják (tudják, az a nő, aki royal flush-höz gyűjti a gyereket, nem tudom, hány színnél tart az ötből). És azt hallották, hogy Gandhi a passzív rezisztenciát a magyarokról másolta? Ugyanis olvasott Jókait angol fordításban, amikor Britanniában tanulmányait végezte. És hogy Mithrász aligha született karácsonykor, amint egy ... befutott ... független ... netes publicista hirdeti, általában karácsonykor, középiskolás szinten? (Pláne, hogy egy olyan vallásról beszél, amelynek nincsenek ismert írott forrásai és referenciái). És hogy a kúszóbab indái órák (!) alatt megkapaszkodnak a karón — az ember megnézi reggel, megnézi délután — és micsoda változás! Rengeteg efféle megfigyelést és érdekességet osztanék meg az olvasóval, ha lenne netem. A net hiányának vannak kétségtelen előnyei. De! Némi megkésettséggel itt ez a kis quis. Az első szöveg egy létező könyvből van (a második csak afféle virgázás). Vajon ki lehet a szerző? Interneten rákeresni nemelit és görög dolog (a szó tirpáki értelmében). Ki lehet M.?


4 Aout. fr

„Augusztus negyedike volt. Hiába nyitották ki az ablakokat, nem üdítette fel őket a levegő, mert csak úgy dőlt be a meleg, szinte sugárzott a hőség a megolvadt aszfaltból, a forró kövekből meg magából a Szajnából, amely már majdnem gőzölgött, mint a kályhán a víz. A Saint-Michel hídon a taxik meg az autóbuszok még lassabban haladtak, mint máskor, szinte vánszorogtak, s nemcsak a bűnügyi rendőrségen vetkőztek az emberek ingujjra, az utcán is karjukon vitték a zakójukat a férfiak, s az előbb M. néhányat sortban látott, mint a tengerparton. A párizsiaknak legfeljebb egynegyede maradhatott Párizsban ... odaállt az egyik ablakhoz, s a Grands-Augustins rakpart egyik vendéglőjét fürkészte. A ház homlokzata sárgára volt festve. Két lépcsőfok vezetett lefelé, s benn majdnem olyan hűvös lehetett, mint egy pincében. A pult még igazi, régimódi bádogpult volt, a falon palatábla, rajta krétával felírva az étlap, s a vendéglőben mindig almapálinkaszag terjengett. Még a rakparti antikváriusok lelakatolt ládáinál is érezni lehetett.”

Aug. 4. hu

Zsizsizsi — hrömp — putty. Zsizsizsi — hrömp — putty. És ez még többszázszor. Bazaltkavicsok pottyannak a vízzel félig telt demizsonba. Éjjel tíz elmúlt és most jött meg a vihar. Pengenek a jégszemek az esőcseppek közt, a fürdőablakon át az északi szél magával hozza az esőt. Előjáték az őszből. T. meggyújtja a gyertyát a két kézilámpában, hátha áramkimaradás is lesz. Tisztulnak a demizsonok. A rádió egy Szentkuthy nevű íróról beszél. Sercenés: a középhullámot is zavarja a villámlás. T. kiáll az ajtóba. Sötétség körben, a horizonton villámok. Már csak szél és esőszag, de már nincs eső. A szomszéd is megmondta: a hegység elnyomja innen az esőt, az ilyen nyári záporokból itt inkább csak akkor lesz valami, ha országosra mondja a rádió. A tücskök újra ciripelnek.

Lukács mint erkölcsi probléma

Úgy 2004 és a növekvő olajárak óta tart Magyarországon a baloldal, szocik, bolsevikok és kommunisták öntudatra ébresztésének projektje. Valóban, 1990 után a szoci politikusok és ideológusok feltűnően liberális elveket és retorikát használtak, JS Millt idézték. Ennek Putyin és az olajárak véget vetettek, és ismét és egyre büszkébben igyexenek baloldaliak lenni. A(z ön)tudat hatalom és pénz kérdése arrafele.

A minap Hegyi Gyula képviselő bátorította egyébként bátortalan elvtársait a baloldaliságra, és igényelte a méltánytalanul elfeledett Lukács György kultuszának megerősítését. Akinek nevét csak egy közpénzből fenntartott akadémiai kutató intézet őrzi.

Lukács, Hegyi szavaival, megpörkölődött a diktatúrában.

Most sem az 1919-es, sem a Szovjetunió-beli, sem a későbbi magyarországi tevékenysége nem érdekel, bár a Nürnbergi Törvényszék vagy a Hágai Nemzetközi Bíróság őt is elítélte volna emberiség-ellenes bűntettek elkövetése miatt (míg a mosdatására használt Heidegger ilyesmiket nem követett el).

Szolzsenyicin halála kapcsán a Reakción némi vita kerekedett egy antikommunista idézete kapcsán. Valóban ne lenne a kommunistáknak, szociknak és balosoknak lelkiismeretük? A keresztény teológia szerint nekik is van, csak szunnyad. Azonban felébreszthető.

A bolsevizmust, a forradalmi, erőszakos módon a világ „megváltását” hozó mentalitást „megtérése” előtt még Lukács sem tartotta elfogadhatónak. Azonban kicsivel később már megváltozott a véleménye a Taktika és etikában, amely sokat idézett művét furi módon magyarul mégsem rakták fel a világhálóra.

Az eszme érdekében, az eszme oltárán az ember feláldozhatja, sőt fel is kell áldoznia erkölcsi voltát, és az eszme érdekében el kell vállalnia és el kell követnie a bűnt. Mondjuk ki kell irtania a burzsoákat. „Sajnáljuk. Ne vegyétek személyes ügynek!” — mondja Lukács.

„És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna — ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

„Az eszme érdekében bármilyen bűn elkövethető” — az áldozat szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy amorális vagy éppen erkölcsileg felettébb magasztos és képzett bolsevikok hazudnak, ölnek, csalnak, rabolnak.

Kérdések a demokráciával, a szólásszabadsággal, a magyarsággal, illetve a konzervativizmussal kapcsolatban

Mivel egy nagyon kedves barátunk megajándékozta Loxont Internet-hozzáféréssel, a saison du concombre nem tart tovább egy röpke nyári pihenőnél, s így az Aranyblog-díj (amelyre ismeretlen tettes kedvesen benevezte weblogunkat) zsűrije sem kénytelen pusztán négy hónap tea-termésére szorítkozni az ízlésízélet-hozatalkor. Nem tudjuk, az alábbi írás elnyeri-e tetszésüket, de akárhogy is van, nem igazodhatunk senkihez saját igazságérzetünkön kívül.

*

Nos, megtörtént az, amire már minden józan, híreket olvasó Internet-felhasználó számított. A kuruc.info-t lekapcsolták. Nem minősíteném ezt az egyébként számomra kevéssé szimpatikus, ám sok tekintetben ugyanakkor egyértelműen és úgyszólván pótolhatatlanul tényfeltáró oldalt, amelynek elvesztését nem pótolhatja a csodálatos Népszava. Egy olyan szerkesztőség, amely (szimbolikus módon) Libényi János-féléket nevez meg munkatársaként, nem számíthat igazán nagy sikerre a teakraták körében, legfeljebb olyanokéban, akik annyira bibliofilek, hogy még Wilde Oszkár Vera-ját is képesek gond nélkül megemészteni, és elolvasását követően nem megundorodni a szerzőtől.

Sokkal inkább kérdés azonban, hogy e közéleti szempontból legalábbis kétes értékű – fertőtlenítő szándékúnak titulált – akció közben mit hitt magáról az egyébként jelvényében tudathasadásos módon Turul-jelképet felhasználó Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve – talán még sokkal inkább – az a politikai elegy, amelynek a képviseletét gyakorlatilag ellátja.

Ha a hírek ugyanis igazak, 2008. július 5-én – egy füst alatt – a radikálisnak éppen nem mondható honlap, a Gondola, a Jobbik nevű demokratikus párt, a Magyar Gárda nevezetű bajtársias, rendőrség-pótló szervezet honlapja, valamint a magát Szent Korona Rádióként aposztrofáló portál is le lett kapcsolva (e sorok konzervatív írója kevéssé látogatja e portálokat és nem szeret híreken „szörfölni”, plusz úgynevezett „fórumokon” vitázni, ám a valószínű tényekről e megbízhatónak látszó forrásból értesült).

Az még csak hagyján, hogy egy Turulmadarat ábrázoló szobrot kordonokkal vesznek körül, és – zavaros hivatkozásokkal – le akarnak bontani, Árpád-sávokat közterületen betiltatni, miközben maga a betiltó gépezet szervezete rendelkezik ezeket ábrázoló jelvényekkel. De hogy képzelhetik azt, hogy – liberáldemokrata hitvallásuk ellenére – felhatalmazottak eldönteni, mit szabad és mit nem? Hogyan vehetik a bátorságot arra, hogy miközben szabadságról, egyenjogúságról, esélyegyenlőségről, démosz általi felhatalmazottságról (és demokráciáról), illetve hasonló, követhetetlen ködelvekről beszélnek, meghatározzák, hogy kinek és minek nem lehet megnyilvánulni?

*

Nem olyasmiről van-e szó, hogy az antiautoriter diskurzus mögött egy titkos autoriter-demokratikus elvrend rejlik? Olyan elvek rendje, amely – szabadsággal és jólétiséggel felcímkézett álarca mögött – egy dogmatikus, végletesen kiszámítható, elfojtó véleményrendszerbe és antiintellektuális, sőt természetellenes rendőrködésbe torkollik? Egy olyan elvrendszer, amely végül egy ilyen paradox eszmecsere formájában mutatja be saját inkoherenciáját és képtelenségét – szinte mint egy önkénytelen vallomás. Egy olyan elvrendszer továbbá, amelynek már az alapjai teljesen homályosak, maximálisan spekulatívak, és amelyekről szólva Vilfredo Pareto szellemesen jegyezte meg, hogy legalább olyan misztikusak, mint a Szentháromság dogmája. S végül természetesen egy olyan cetlihalmazról van szó (demokrácia és szólásszabadság), amelyet – ab ovo képmutató és önellentmondó voltánál fogva – bárki vindikálhat a maga számára is, ha nem épp előbb, akkor utóbb.

Mindeközben e címke-ideológiák eszmei képviselői, tehát ugyanezek a kételkedőnek látszó, magukat szkeptikusnak beállító emberek folytatnak kételkedésre semmi okot nem adó tevékenységet, olyan véleményeket formálva, amelyek teljesen sarkosak, és szemernyi helyet sem hagynak arra, hogy az ember akár csak a kételkedésében vagy a morfondírozásában is szabad maradjon.

*

A Teák nem „népnemzetiek”. De – talán éppen ezért – nem értik (legalábbis Loxon), hogy egy olyan nemzet leszármazottja vagy tagja, vagy egy olyan ország szülöttje, amelynek – példának okáért – a Turul az egyik – ha nem legfőbb – mítikus totemállata, vajon miért ne láthatná e madár szerencsés ábrázolásait? Ez egyszersmind válasz a „magyar nácivadászok” (brrr) ellenséges agitációjára is, akik minden kérdést kizárólag egy „náci” komplexus nézőpontjára egyszerűsítenek le, és ilyen – eleve logikai bukfencet tartalmazó kérdéseket tesznek fel: „Ha a náciknak [sic] szimbólum kell, ha Jézus tanításai ellenére mégis pogány módon bálványt szeretnének imádni, miért nem jó a csodaszarvas?”

Emese álma

Álmos, az első vezér

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Forrás: Anonymus Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította Pais Dezső

Kétségkívül megfelelő a tibeti mesék szereplőjével rokonságot mutató Fehér Ló (és annak Fia), a Csodaszarvas, és még sok más mítikus állat-szellem is a magyarság lényegének és belső lehetőségeinek szimbolizálására, a Turul azonban éppen a centrális vonatkozások egyik regulatív érvényű aspektusát, a királyságot szimbolizálja, a magyar királyi nemzetségek relatíve örökkévaló attribútuma, amely olyannyira nem csak népi jellegzetességekkel bír (és tehát nem csak a kuruckodók szívügye lehetne), hogy – mutatis mutandis – még a Habsburg névben (ld. Habicht), sőt egy királyi módon kiemelkedő hegy nevében is megjelenik.

Végül: mit jelent egy olyan konzervativizmus, amelyből mindazokat a szimbólumokat mellőzzük, melyeknek mélyebb jelentésük lehet (mégpedig nem csupán a XX. vagy a XIX. századba visszanyúló jelentésük)? Loxon szerint egy ilyen „konzervativizmus” nem több annál, amit egy öltönyös-nyakkendős parlamenti menedzser „képviselhet”, s aminek – valljuk meg – szellemileg semmi köze semmihez. Már a szvasztika hisztérikus üldözése is nevetséges, de végképp az a turulmadáré.

(kanalát a csésze pereméhez kocogtatva csendet kér)

Kérem az elfogulatlan, jóakaratú és a rossz sztereotípiákat mindenfelől sutba vető vendégeket, hogy Kínai Kálmán és Trágár Tóni kissé cinikus véleményét, másfelől Tölgy aggodalmait megértve mérlegeljék e kérdéseket a fenti, modernizmus- és modernista alkotmány-szkeptikus szempontból is. Ez a felszabadult gondolkodás követelménye.