Kaland a könyvtárban

Tulajdonképpen ez egy privát bejegyzés* lesz egy félórás-órás viszontagságtól. Nem is túl érdekes azoknak, akik nem használnak nyomtatott könyvet és könyvtárat. Azért közlöm, hogy álljon itt tanulságul az eljövendőknek (lesz-e 400 év múlva internet? mert kódexek vannak), amikor a felsőoktatás, a könyvtárak és a versenyképes tudás fejlesztésére (nem nevet! ezek hivatalos szlogenek!) befektetett / elköltött / eltapsolt vagyonok beérnek és gyümölcsöt hoznak, és majd lehessen hitetlenkedni (mint hülyegyerek az adatmagnón és a kapálógépen): ilyen volt egykor a világ.

Több, mint 10 éve jártam először felsőoktatási könyvtárban — vagyis olyasféle könyvtárban, ahol valamiféle tudományos munkához, kutatáshoz segítő írásokat tárolnak. Azóta sok könyvtárban megfordultam, itthon is és külföldön is: könyvtárközi kölcsönöztem, gyártottam pdf-et mikrofilmről, olvastam pergamenkódexet, voltam bejáratos raktárba, használtam belső adatbázisokat, volt kulcsom kutatóintézethez, hogy éjjel is használhassam a könyvtárat (ami egy négyemeletes könyvtár esetében, éjszaka, egyedül, bizony kicsit idegborzoló) — vagyis már meglehetősen sokféleképp hozzájutottam a könyvekbe rejtett tudáshoz.

Ma, csütörtökön [öhmmm, a narráció július végi] elmentem az egyetemi könyvtárba — egy vidéki egyemi könyvtárról van szó, tegyük hozzá: a fővárosi egyetemi könyvtár másfajta megaláztatásokat és megcsúfolásokat ad, mint egy kedves, kissé provinciális könyvtár. Itt inkább a fátum és a véletlen szegül ellenünk, ám a könyvtárosok érezhetően mellettünk állnak, hogy a csaknem metafizikai akadályokat legyőzzük. A pesti Egyetemi Kvtr esetében (barátaim és a saját magam tapasztalata alapján mondom) a rendszer belső ellenségességét a kiszámíthatatlan könyvtárosok is tetézik: vannak kimondottan ellenségesek és igen segítőkészek, és a tudás keresője sose tudhatja a belépéskor, hogy mifélével találkozik. Az egy gnosztikus univerzum, a Tykhé és Random birodalma, ahol a tudáshoz meredek cselédlépcső vezet, amiről ellenséges démonok próbálják lelökni a kutatót. A vidékit meg egy szétbombázott palazzóhoz hasonlítanám: nagy és tágas lépcsősorok, amik felvezetnek a földszintről az első emeletre, serény kísérők viszik a gyertyát és segítenek kerülgetni a padlón tátongó réseket. Aztán kiderül, hogy a második emeletre vezető lépcsőt bombatalálat érte és teljesen összeomlott („esetleg létrával megközelíthető”), és hogy a lépcső a harmadik emeletre sose épült meg, mert nem jutott már rá pénz.

A zárás előtt egy órával értem oda. Tulajdonképpen szerencsém volt: másnap, azaz péntek lett volna az utolsó nyitvatartási nap a könyvtár nyári szünete előtt hivatalosan, ám az ajtón alkalmi hirdetmény hirdette (Times New Roman), hogy pénteken technikai okok miatt zárva lesznek. „Huh”, ahogyan az egyszeri államtitkár mondta. Semmi gond, pont jókor, hiszen csütörtök van. Kikeresem a katalógusból a könyvet és már viszem is.

Van egy ország, ahol pusztán a könyvekben rejlő információ megszerzése felér egy 007-es kalanddal. És most nem a Vatikánra gondolok.

A folyosó számítógépei (legutóbb még rajtuk volt az internet és a katalógus) fóliával letakarva. A könyvtár festés előtt áll. Semmi gond, a könyvtárteremben van három katalógusgép. Volt bizony, a félév során: most csak egy működik belőlük — tudom meg a könyvtárostól, aki rákeres a szerzőmre (ugyanis az egyetlen katalógusgép foglalt). Nem, ilyen szerző nincs a katalógusban. Humanistaként rákérdezek: a katalógusszekrény, a sorozati ...? Fent. Szaladok. Gyakorlatilag csak elhivatottak használják, akik tudják, hogy mi nincs fent a számítógépes katalógusban. Kutatók, tanárok, fanatikusok. És már vissza is térek (közeleg a zárás), hónom alatt a katalógusfiókkal (cédulát ki nem veszünk és sietünk). Kitöltése a kérőlapnak. Várás. Raktáros srác jön: segítsek, mert ez egy nagyon hosszú sorozat száma, amit megadtam.

OK, testvér, legyen igazad. Be a raktárba. Lehajolok az egyformára kötött kötetekhez, és elsőre megtalálom a keresettet. A gerincére aranyozott, eléggé olvasható cím alapján. Amely címet a kérőlapra is felírtam kicsit korábban, meglehetősen olvashatóan. OK, idegen nyelven van a cím, meg kicsi is (3 mm). Fel a kötettel és várok a többire. Még 20 perc zárásig. Szólítanak: a többi könyv nem található. Nem tudják, hol lehet. De akkor mi van? Elbújtak a polcon? Megették az egerek? Dehát a cédulája — mondom — régen, annakidején lehetett tudni, hogy kint van-e valakinél. „Mi már nem foglalkozunk cédulákkal” — mondja a srác. Akkor nem is lehet tudni, kint van-e valakinél? „Ha tudni lehetne, akkor se mondhatnám meg, kinél van kint.” Pompás. 200 km-es körzetben nincsenek meg ezek a könyvek. Tudom. Talán az egyik tanárnál vannak? „Az lehet.” Az a gyanúm (de ezt nem közlöm vele), hogy ezek a könyvek egy hajdan Pestről _le_járó tanárnál vannak, aki valamért elfelejtette visszaadni azokat. Ó ne. De így lesz mégiscsak. Egyszer nyolc évvel ezelőtt ugyanezek a könyvek kellettek volna, csak akkor még papíralapú volt minden és békebeli és familiáris, és meg lehetett tudni, melyik tanárnál vannak kint. Legalábbis nem volt ez a képmutató titkolózás. És eltelt 8 év, és halálbiztos, hogy ezek a könyvek olvasatlanul ott lapulnak egy pesti polgári lakás egy polcán, egy, a hatalmas belmagasságot alkalmasan kihasználó polcon.

És azóta se adta vissza őket, b*s*z*m*g, és hivatalosan ma még csak nem is sejthetném, hogy nála vannak a könyvek — amiket a saját szaros fővárosi egyetemi könyvtárából ugyanúgy kihozhatott volna. Régebben az szokott lenni ebben a már csak félfeudális országban, hogy ezek a könyvek ott is maradnak a Tudás Uránál, és extrém esetben végül az özvegy eladja őket a többivel. De akkor (amikor a tudás feudalizmusa még egészben állott) az ember szólhatott a tanárának, aki (o tempora aurea) szolidaritásból akár meg is osztotta azt a tanítvánnyal. Vagy nem: volt, hogy a hallgató felkereste a professzor urat a könyvtári könyvekért, aki közölte vele: „Magának nincs szüksége ezekre a könyvekre.” Dehát ennek is meg lett az eredménye: ha nem is a könyvek megszerzése, hanem egy karaktergyilkos anekdota — és tudom, kit kérdezzek, ha a neveket be akarom helyettesíteni. Egy másik jelesség pedig még a katalóguscédulát is kilopta a katalógusból: tökéletes információgyilkosság, még a nyomok is eltörölve (meg kell említenem, mindketten fővárosi könyvtárakban ténykedtek — naív meggyőződésem, hogy egy vidéki egyetemi városban [ahol kevés az akadémikus, ha ugyan van], a tudományos tekintély sose pöffed akkorára, hogy ilyet botránymentesen megtehessen valaki — illetve a bibliofil folklór része lesz, haha).

Mindegy, a hat könyvből öt vélhetőleg örökre odalett (igen, 200 km-es körzetben nem elérhető, literally), de a hatodik a kezemben. Kölcsönözhető-e? (Zárás előtt 15 perc). „Ha nincs benn a gépben, nem.” Naná, hogy nincs. Régi (1926). De megtudom, hogy ráadásul ő nem is tudja felvenni a gépbe a pultnál (ha lehetne, megtenné, az tuti). Aki meg tudná, már nincs itt. Pompás. Tíz percem van arra, hogy valamit kezdjek vele, aztán majd legközelebb szeptemberben láthatom a könyvet.

Még jó, hogy van fénymásológép. Egy fél perc alatt kitalálom, mi is kell a kötetből. Először kicsit meghibásodik a gép. Kétszer is kikapcsoljuk, valami beragadt, aztán működik. Aztán a papír fogy ki, végül az apróm. Utolsó olvasóként pontban 16.00-kor hagyom el a könyvtártermet, hogy a harmadik napja tartó eső egy hevesebb hullámába lépjek ki.

* disclaimer (mert most lehetnek olyanok, akiknek kell): Nem, a szerző nem dicsekszik, hanem bosszankodik. Igen, a szerző járt a pesti EK-ban, sőt többször is beiratkozott, kölcsönzött és kutatott ott. Igen, a szerző általában mindig tudja, miről beszél és nem mondja ok nélkül, és sokszor neki lesz igaza utólag.