Kultúrkör — ami maradt, és ami lehetne

A kegyes Gondviselés (és egy kis emberi segítség) a sógorékhoz kalauzolt a múlt héten. Noha ilyet nem szoktam tenni, a szabadidőmet „aktív pihenéssel” töltöttem (apropó, van még valakinek esetleg más ilyen hülye terminus a tarsolyában?): megnéztem a belvárost. Láttam a Városházát, annak környékét (ahol most fesztivál van), a Hofburgot, a Nemzeti Könyvtárat, néhány szép templomot (kálomisták most ne figyeljenek: katolikus misén is részt vettem a Votivkircheben – ezért az árulásért még biztos lesznek leszámolások), sőt még a Belvedere-be is eljutottam egy kiállítás erejéig.

Szembetűnő volt az, hogy a modernitás és a multikulti ellenére miképpen őrzik meg hagyományaikat az osvát szomszédok. Korántsem csak arról van szó, hogy az épületek kitűnő állapotban vannak, s hogy az egyetem oldalán Adam Smith, nem pedig Karl Marx neve található, hanem a programok (koncertek, előadások, utcai performanszok) is mind azt mutatják, a hagyomány és a kultúra megőrizhető. Tudom–tudom, náluk nem volt az a bizonyos negyven év, nálunk igen, és náluk lehet közlekedni a belvárosban, hiszen Demszky Gáboruk sincsen. De vajon meddig „mentség” nekünk a posztkommunista mocsok? Valóban csak erről volna szó, vagy valami másról (is)?

Ha a kultúrát és a hagyományt fontosnak tartjuk, akkor azt sem a multinacionális cégek, sem a kombínó nem képes „legyőzni” és elmosni – ahol pedig egy rágógumicég és egy elektromos villamos képes lerombolni egy több évszázados kultúrát, hát, annak a helynek úgy kell.

Természetesen különbözik a múltunk, és nekünk nem annyira „könnyű”. De erőfeszítés és szándék nélkül nem fog menni.

Mindenesetre számomra első a hazám, épp ezért gondoltam is rá, és sajnos eszembe is jutott a kormányosa. Épp ezért külön ajándékkal jöttem haza, ha úgy tetszik, szívküldi II. Ferencnek:

(nagyítás: katt a képre)