A személyeskedő vitákról

Nyár van. Alig mozdul a levegő. Szívünket aggodalommal tölti el, hogy a Teázóban alig van élet, a Reakció, hátrányára, átalakult (és ott sincs élet). Semmi érdekes nem történik, semmi olvasni érdemes sincs, kivéve némi dögletes és kontraproduktív személyeskedést, ami hol türelmetlenségből, hol tudatlanságból, de leginkább gőgből és hermeneutikai méltánytalanságból fakad.

„Ugyan már, Uraim, Önök olvasták egyáltalán azt, amiről beszélnek, vagy csak hallottak róla? Áhám. Olvasták (na persze). És milyen nyelven? Áhám. Fordításban? (mert minden fordítás rossz). Szóval eredeti nyelven. És meg is értették? (ne nézzenek így: a negyedikes olvasókönyvet sem értették meg, Önökre van írva). Akkor meg miért nem azt mondják a szerzőről, amit minden kézikönyv mond róla? Nem kellene inkább kommentelés meg posztolás helyett inkább _rendesen_ újraolvasniuk?”

Ez a kedvenc érveléssorom (nevezzük routine #1-nek). Általában ismeretlen emberektől kapjuk meg, akik saját szavaikra nem mutatnak fel fedezetet. Valószínűleg azt gondolják (csakis intuitívan), hogy 1) vannak közös előfeltevéseink, aminek az alapján számonkérhetik a másik elhajlását, és 2) ők átlátják, hogy a másik hol hibázik.

Némi tapasztalat után csakis az iróniát és a nonchalante hozzáállást javasolnám ilyen esetekre. Helyzeti előnyünk behozhatatlan, ha 0) ismerjük az „előfeltevés” fogalmát; 1) ismerjük a saját előfeltevéseinket, és 2) tudjuk azt, hogy lehetnek eltérő előfeltevések. Előbb-utóbb zátonyra lehet futtatni diadalmaskodásra készülő fölényes vitapartnerünk: akár úgy, hogy feltesszük neki ugyanazokat a kérdéseket, amit ő nekünk (ezzel is önismeretre neveljük, noha jócskán megkésve), vagy kifuttatva olyan végső — morális, világnézeti — pontokra, ahonnan tovább már nem lehet tovább érvelni racionálisan. Minél nagyobb hidegvérrel tesszük mindezt, minél kevesebb érzelmet pazarlunk egy ismeretlen és láthatatlan ember láthatólag ellenséges mondataira, annál elegánsabban oldjuk meg a feladatot. [L]

Most egy ilyen historikus vitát közlünk, amely győzelem nélkül ér véget.* Az egyik „értetlenkedő, nehézfejű” (thicko) fél nem akarja átlátni, hogy könyvnek szólnia kell valamiről: legyen hőse és hősnője és cselekménye. A másik „hülye” (turnip-head) meg nem akarja belátni, hogy egy szótárnak aligha lehet hőse. A két fél: a régens, a későbbi IV. György (G), és a jeles Dr. Johnson (J).


G: So, Dr. Johnson. Sit ye down. Now, this book of yours...tell me, what's it all about?
J: It is a book about the English language, sir.
G: I see! And the hero's name is what?
J: There is no hero, sir.
G: No hero? Well, lucky I reminded you. Better put one in pronto! Ermm... call him `George'. `George' is a good name for a hero. Er, now; what about heroines?
J: There is no heroine, sir...unless it is our Mother Tongue.
G: Ah, the *mother's* the heroine. Nice twist. How far have we got, then? Old Mother Tongue is in love with George the Hero. Now what about murders? Mother Tongue doesn't get murdered, does she?
J: No she doesn't. No-one gets murdered, or married, or in a tricky situation over a pound note!
G: Well, now, look, Dr. Johnson, I may be as thick as a whale omelette, but even I know a book's got to have a plot.
J: Not this one, sir. It is a book that tells you what English words mean.
G: I *know* what English words mean; I *speak* English! You must be a bit of a thiko.
J: (stand) Perhaps you would rather not be patron of my book if you can see no value in it whatsoever, sir!
G: (stands) Well, perhaps so, sir! As it sounds to me as if my being patron of this complete cowpat of a book would set the seal once and for all on my reputation as an utter turnip-head!
J: Well! It is a reputation well deserved, sir! (sarcastically) Farewell!


* Forrás: Black Adder III, “Ink and incapability.”