Evolucionizmus Reloaded

A Teakraták gonoszsága állítólag a provinciális magyar mucsából magyarázható meg. Tőlünk Nyugatra nem gonoszkodnak ennyit.


Viszont úgy tűnik, Pat Buchanan szintén provinciális mucsai bunkó, mert egy könyv kapcsán ekézi az evolucionistákat:

“You have no notion of the intrigue that goes on in this blessed world of science,” wrote Thomas Huxley. “Science is, I fear, no purer than any other region of human activity; though it should be.”

As “Darwin’s bulldog,” Huxley would himself engage in intrigue, deceit and intellectual property theft to make his master’s theory gospel truth in Great Britain.

He is quoted above for two reasons.

First is House passage of a “cap-and-trade” climate-change bill. Depending on which scientists you believe, the dire consequences of global warming are inconvenient truths—or a fearmongering scheme to siphon off the wealth of individuals and empower bureaucrats.

The second is publication of The End of Darwinism: And How a Flawed and Disastrous Theory Was Stolen and Sold, by Eugene G. Windchy, a splendid little book that begins with Huxley’s lament.

That Darwinism has proven “disastrous theory” is indisputable.

“Karl Marx loved Darwinism,” writes Windchy. “To him, survival of the fittest as the source of progress justified violence in bringing about social and political change, in other words, the revolution.”

“Darwin suits my purpose,” Marx wrote.

Darwin suited Adolf Hitler’s purposes, too.

“Although born to a Catholic family Hitler become a hard-eyed Darwinist who saw life as a constant struggle between the strong and the weak. His Darwinism was so extreme that he thought it would have been better for the world if the Muslims had won the eighth century battle of Tours, which stopped the Arabs’ advance into France. Had the Christians lost, (Hitler) reasoned, Germanic people would have acquired a more warlike creed and, because of their natural superiority, would have become the leaders of an Islamic empire.”

Charles Darwin also suited the purpose of the eugenicists and Herbert Spencer, who preached a survival-of-the-fittest social Darwinism to robber baron industrialists exploiting 19th-century immigrants.

Historian Jacques Barzun believes Darwinism brought on World War I: “Since in every European country between 1870 and 1914 there was a war party demanding armaments, an individualist party demanding ruthless competition, an imperialist party demanding a free hand over backward peoples, a socialist party demanding the conquest of power and a racialist party demanding internal purges against aliens—all of them, when appeals to greed and glory failed, invoked Spencer and Darwin, which was to say science incarnate.”

Yet a theory can produce evil—and still be true.

And here Windchy does his best demolition work.

Darwin, he demonstrates, stole his theory from Alfred Wallace, who had sent him a “completed formal paper on evolution by natural selection.”

“All my originality … will be smashed,” wailed Darwin when he got Wallace’s manuscript.

Darwin also lied in The Origin of Species about believing in a Creator. By 1859, he was a confirmed agnostic and so admitted in his posthumous autobiography, which was censored by his family.

Darwin’s examples of natural selection—such as the giraffe acquiring its long neck to reach ever higher into the trees for the leaves upon which it fed to survive—have been debunked. Giraffes eat grass and bushes. And if, as Darwin claimed, inches meant life or death, how did female giraffes, two or three feet shorter, survive?

Windchy goes on to relate such scientific hoaxes as “Nebraska Man”—an anthropoid ape ancestor to man, whose tooth turned out to belong to a wild pig—and Piltdown Man, the missing link between monkey and man.

Discovered in England in 1912, Piltdown Man was a sensation until exposed by a 1950’s investigator as the skull of a Medieval Englishman attached to the jaw of an Asian ape whose teeth had been filed down to look human and whose bones had been stained to look old.

Yet three English scientists were knighted for Piltdown Man.

Other myths are demolished. Bird feathers do not come from the scales of reptiles. There are no gills in human embryos.

For 150 years, the fossil record has failed to validate Darwin.

“The extreme rarity of transitional forms in the fossil record persists as the trade secret of paleontologists,” admitted Stephen J. Gould in 1977. But that fossil record now contains even more species that appear fully developed, with no traceable ancestors.

Darwin ruled out such “miracles.”

And Darwinists still have not explained the origin of life, nor have they been able to produce life from non-life.

The most delicious chapter is Windchy’s exposure of the Scopes Monkey Trial and Hollywood’s Bible-mocking movie Inherit the Wind, starring Spencer Tracy as Clarence Darrow.

The trial was a hoked-up scam to garner publicity for Dayton, Tenn. Scopes never taught evolution and never took the stand. His students were tutored to commit perjury. And William Jennings Bryan held his own against the atheist Darrow in the transcript of the trial.

In 1981, Gould had this advice for beleaguered Darwinists:

“Perhaps we should all lie low and rally round the flag of strict Darwinism … a kind of old-time religion on our part.”

Exactly. Darwinism is not science. It is faith. Always was.

Forrás: Chronicles Magazine

East Meets East

Tölgy elkezdett egy számomra (és úgy tűnik, a kommentálók számára is) érdekes sorozatot itt a Tea-Körben, “West Meets East” címmel, nem minden előzmény nélkül.

Ezen nincs mit csodálkozni. A tea már eleve magában hordozza a Kelet és a Nyugat találkozásának „történetét”. Ha van, amiben Európa és Ázsia (szokás szerint) kétpetéjűek ugyan, de mégis ikrek, az például a tea „kultúrája”.

Ám az ilyen találkozások — mint maga Tölgy is megállapította — gyakran egy rossz szinkretizmus bélyegét viselik magukon, amelyről nem mindig a Nyugat tehet, de általában kevésbé a Kelet — teszi hozzá Loxon —, hacsak a naivitást nem soroljuk a felelősség körébe (márpedig a realitás szempontjából nézve nolens-volens oda kell sorolni). Hadd ne vegyük számba itt a risszebbnél rosszabb példákat a New Age és a multikulturalizmus jegyében végbement „kultúrák találkozásaira”, amelyek az elképesztő banalitások halmozásában merülnek ki, és eredményük az, hogy kicsúfolják mind a Nyugatot, mind (még inkább) a Keletet, a nyugati konzervatívokban növelik a szkepszist a Kelet irányában — ezzel párhuzamosan a keletiekben pedig egy naív szimpátiát hoznak létre a nyugati liberalizmus felé.

De ne maradjunk túl sokat az árnyékos oldalon. Bár a jazz sem nem európai, sem nem keleti zenei minőségek hordozója, néhány esetben itt jelentek meg olyan „improvizatőrök”, akik valamelyest képesek voltak becsempészni a tradicionális zenei motívumokat és inspiráltságot játékukba. Gondolhatunk itt Keith Jarrett vagy Jan Garbarek némelyik lemezére, amelyekben északi és keleti tradicionális motívumok egyaránt megjelentek. Még a popzene is néha hoz meglepetéseket, amelyek megmutatják, hogy a Nyugat sok esetben formáktól függetlenebbül, „szabadabb”, olykor „avantgárd” formában is képes adaptálni a szellemi aktivitás mindenkori művészeti megnyilvánításait. A Közép- és Távol-Kelet erénye viszont, hogy a közelmúltig még nagy szigorúsággal és elmélyültséggel volt képes megőrizni legváltozatosabb hagyományos formáit is — ezzel együtt ezek közösségi hatását is fenntartotta. (Megjegyezzük: Indiában az ún. cigánymuzsika soha nem lett volna képes olyan karrierre, mint pl. Magyarországon.)

Az egyik változatos tradicionális formákat szigorúsággal és elmélyültséggel őrző keleti művészeti forma az indiai tánc. Bár a YouTube és a hasonló videómegosztók hemzsegnek az „indiai” és nem-indiai származású tánc-gagyitól, a hagyományos indiai táncoknak még vannak megszakítatlan művészi átadáson alapuló, komolyanvehető képviselői. Akad tehát a sok, szenvedést okozó infantilis-triviális „multikulturális” rendezés és felvétel között néhány eredeti és szép darab, amely megmutatja, hogy milyen csodálatraméltó az, amikor Kelet higítatlanul keleti minőségében mutatkozik meg. Cseppet sem „egzotikusság” és hasonló turista-fogalmak miatt, hanem — a Nyugaton oly megszokott szenvelgés nélküli — szellemi mélységében.

Persze itt nem versenyeztetni akarunk, nincs miért megmérkőztetni Vivaldi-t és valamely rága-játékost, a középkor könnyed táncait és a szakrális Kathakali-t vagy a mongol tsam-ot, a folklorisztikus, vad táncokat és a modern balettet [Tabula Rasa — Miguel Robles/Arvo Pärt]. A nagy kultúrák, sőt a műfajok közötti különbségek valószínűleg nem mérhetők centikben és kilókban. A gregorián és a ghazal között nem érdemes versengő összehasonlítást tenni, ahogy a samizen-játékos és a romantikus zongorista között sem. Más természetűt mond az egyik és mást a másik; másra „való” Chopin és másra egy szútra vagy egy mantra recitálása.

Visszatérve tehát a táncra és az “East Meets East” válaszötletére, tekintsünk meg egy hagyományos táncot, amely Sivát, a „tánc urát” idézi. Ajánljuk azoknak, akik „emlékeznek Sakti-ra”.

A barbárok avagy az Ermitázs kifosztása

Mindenki előtt ismeretesek olyan történetek, amelyek a szovjet barbarizmust példázzák. Ugyan a Szovjetunió önképe szerint a tudomány és a tervezettség, tervszerűség fellegvára illetve a gazdasági prosperitás kulcsának őrzője volt, a valóságban mégis csupán a világ legostobább, legkiszámíthatatlanabb és legvigasztalanabb rezsimjeinek egyike. A görögök számára a barbár nem egyszerűen olyasvalakit jelentett, aki — mint arra az elnevezés utal ( = blabla) — érthetetlen nyelven beszél, hanem olyasvalakit, aki nélkülözi a polisz és vele a politika vívmányát. Azóta a szó persze általánosabb értelmet nyert, és körülbelül a civilizáció (vö. cívis) ellentétpárját értjük rajta.

Barbárság persze sokféle lehet, és egy barbár cselekedetnek nem feltétlen jellemzője az erőszak. Azt mondanám, hogy a barbarizmus bizonyos tekintetben mulasztás. Barbár lehet valaki azért, mert barbárnak nevelték, vagy mert barbárrá lett. A barbárság ugyanis meglehetősen kényelmes álláspont — nem kíván mérlegelést, nem ismer korlátokat vagy különbségeket és nem is tart igényt ezek ismeretére. „A barbárokat untatják a szép szavak”, írja Kavafisz híres versében. A barbár sohasem szkeptikus, magától értetődően, tévedhetetlenül barbár. Nem tart igényt a helyes cselekvésre, ezért mindig helyesen cselekszik.

Civilizáció és barbárság viszonya külön posztot érne meg, itt azonban legyen elég annyi, hogy szemben azokkal, akik a történelmet a barbár állapot elhagyásaként és a mindig szebb jövő felé való haladásként írják le, azt állítom, hogy a barbárság állandóan jelen van mint fenyegetés, a barbárok mindig készek betörni a kapukon. Kérdés, hogy hajlandóak-e a város lakói megvédeni magukat és értékeiket tőlük. Azonban más forgatókönyv is lehetséges.

Talán megbocsátja az Olvasó a hosszú bevezetést. Amiről szólni szeretnék, az egy sajátos, a maga módján szerintem mégis barbár tett, ami talán jól példázza a fent leírtakat. A szentpétervári Ermitázst Nagy Katalin alapította és már kezdetben elsőrangú festménygyűjteménnyel rendelkezett, leginkább németalföldi és itáliai mesterek munkáival. Francia, német és angol gyűjtemény is került a cárnő és a Néva-parti múzeum tulajdonába. Katalin utódai, I. Sándor és I. Miklós tovább bővítették-csinosították a kollekciót. Később, a bolsevik hatalomátvétel után sok, ott elhelyezett képet más múzeumokba szállítottak. Sztálin 1928-ban pedig — ez az első ötéves terv elfogadásának éve is — elrendelte, hogy az Ermitázs kurátorai állítsanak össze egy jegyzéket eladásra szánt műtárgyakból. A Wikipedia szerint kétezres nagyságrendről volt szó, ennek tizedét festmények tették ki. Ezekből összesen körülbelül 250-et értékesítettek.



Legkevésbé sem másodrangú műveket. Az eladott képek közt megtalálhatók voltak Rembrandt, Van Eyck, Van Dyck, Botticelli vagy Veronese ismertebb művei, köztük Raffaello Alba Madonnája (a képen), ami a korban rekordnak számító áron kelt el. Jellemző, hogy kalapács alá került Raffaello Oroszország védőszentjét ábrázoló Szent György és a sárkány című festménye is. Sztálin reménye ellenben nem teljesült, a művekért sokkal kevesebb valutát kapott, mint amennyire számított. A herdálás néhány évig tartott, a rajta nyert pénz végül semmire sem volt elég, a szovjet gazdaság továbbra is pocsékul teljesített. Sztálin még a kiárusítás ideje alatt elrendelte a kuláktalanítást. Biztos, ami biztos.

A barbároknak nem kellett bezúzni a kapukat, hiszen már a falakon belül születtek. Hatalomra jutva mégis idegen hódítókként, megszállóként viselkedtek. Pénzéhségükön, felelőtlenségükön és mulasztásukon egy amerikai bankár, Andrew William Mellon járt jól. Ő volt a bolsevikok legjobb vevője, többek közt hozzá került az Alba Madonna is. Mellon azonban nem tartotta meg magának a képeket, múzeumot alapított elhelyezésükre. Napjainkban pedig a washingtoni Nemzeti Galéria rendelkezik az egyik legfontosabb nyugati festménygyűjtemény felett.

Agymosás, indoktrináció és felszabadítás

Egyfelől ott van az iskola, ez a Felvilágosodás során elterjedt intézmény, amelyet azóta arra szánnak, hogy hasznos és jó alattvalókat/állampolgárokat/munkaerőt gyártson. Ugyanis az egyház, a család, a papi és a nagyi nem megbízható. Az állam kezébe kell venni a dolgokat. De előtte, az államot kell jó kezekbe venni.

Itten van ez az új ateizmus, a Magyarországon is erősen nyomott R. Dawkins, aki a 19. századi ateistákhoz képest semmi újat nem mond. De erről majd legközelebb. Az új ateisták üzenete: minden hívő téved és/vagy hülye.

Ezzel kapcsolatban (is) érdemes C. S. Lewis-t idézni: egy kereszténynek nem kell azt hinnie, hogy a többi vallás teljes mértékben tévedés, legfeljebb azt, hogy néhány ponton tévednek. Az ateistának azonban azt kell vallania, hogy minden vallás teljes mértékben tévedés. A keresztény nézet megengedőbb, horribile dictu, liberálisabb az ateistánál.

De Dawkins és az új ateisták az ember felszabadítása nevében cselekszenek. Szabadság némi türelmetlenséggel kezdődik. Mondhatni, nem tolerálják a tévedést. És aki az igazság birtokában van, az ezt meg is teheti. A felnőttek reménytelenek, hülyehívők, sokukat megfertőzte a hit vírusa. Azonban a gyerekek, azok az enni való ártatlan csöppségek. Őket kell és lehet még felszabadítani. Először is a szüleik alól, és ezt megteheti az iskola. Platón Állama úgy jönne létre, hogy csak a gyermekek maradnának a városban a filozófusok tanítása alatt, míg a reménytelen felnőtteket a városon kívülre űznék, a földekre dolgozni. Csak el az ártatlan gyermekektől. A szülői abúzus, ami ellen fel kell emelnie az emancipátornak a szavát, nem a pofozkodással kezdődik, hanem a neveléssel. Ez annál komolyabb dolog, hogy a szülőkre hagyhatnák.

„Hogyan is tekinthetnénk a gyermekeket a szüleik tulajdonának?” Ugyanis „egy dolog azt mondani, hogy az emberek abban higgyenek, amiben akarnak, de szabad-e nekik a gyermekeikre kényszeríteniük a hitüket? Mit mondjon a közbeavatkozó társadalom? [értsd — állam, by tölgy] Mi történik, ha a gyermeket nyilvánvaló képtelenségekre nevelik?”

Dawkins szerint „az olyan kifejezések, mint a katolikus gyermek vagy muszlim gyermek vészharangot kongatnak a fejünkben… A gyermekek túl fiatalok, hogy ismerjék a vallási véleményüket. Ahogyan nem szavazhatnak 18 éves koruk előtt, szabadoknak kell lenniük, hogy saját kozmológiát és erkölcsöt válasszanak”.

Sajnálatos módon, a családok nem semlegesek. Mindenféléket tanítanak a gyermekeknek a jóról és rosszról. Ezért a megoldás nem lehet a semleges állam semleges iskolája, hanem a felvilágosító állam felvilágosító iskolájára van szükség, hogy a szülők káros hatásai és befolyása alól kiszabadítsák őket.

Ajánló — „A börtön sötétje nekem világosságot hozott”

Gróf Koháry István, aki már korábban bemutattatott, a törökellenes harcok egyik nevezetes személyisége volt, s azon kevesek közül való, akiknek emlékét határozott és elkötelezett Habsburg-pártisága ellenére is mai napig őrzik egyes helyeken: a róla elnevezett utcák, egy történelmi verseny, egy étterem, egy kecskeméti szobor, vagy a füleki cserkészek megemlékezései.

Sírja a garamszentbenedeki apátság ősi családi kriptájában található.

Alább további írások a jeles grófról:

• Bangha Béla: Gróf Koháry István.
• Bajza József: Gróf Kohári István.
• Gróf Koháry István költészete.
• Varga István: A magyar barokk költészet egy változata — Koháry István börtön-költészete (részletek)

A garamszentbenedeki apátság XIX. századi litográfián

Rejtély

*

SVNT, VT ERVNT HORÆ, PASSV, GRESSVQVE CARENTES.
VNA TAMEN VENIET QVÆ TIBI DICET ABI.

*

Kérdés: hol talátható a felirat és mit jelent?
A szöveg jelentésének megfejtéséhez szívesen igénybe vennénk G. d. Magister (Lavdator Temporis Acti), Tevvton és Finály Henrik segítségét.

Novum: G. d. Magister geniálisan megfejtette a posztszerző által sem ismert jelentésű feliratot (ld. kommentároknál), valamint egy ponton javította is az átírásunkat. Szívesen adományozzuk neki tehát a „Honorabilis Vir Magister Teacratiæ” címet, valamint a vonatkozó órát, láncostul, amelyet külön posztban helyezünk el a későbbiekben, tanulságos és nem kevésbé rejtélyes felfedezésekkel kiegészítve.

*



A szamovár megjegyzése: a fenti akrosztichonnak létezik az interneten egy — meglátásunk szerint — hibás leírása. Bár a mi elképzelésünket is támogatják jelek, a rejtélyt nehezíti, hogy a másik megoldásban is van logika, bár feljegyzője szemmel láthatólag bizonyos pontokon tévedett. A binocularium segített minket abban, hogy e múltbéli félreértést (?) kiigazítsuk. Rejtély tehát az is, vajon csak nekünk lehet-e igazunk.

*

Hétvégére, Teakratáknak

Mr. Pharmacist-tal koncerten voltunk. Hogy ne csak mi részesüljünk eme örömben, a hétvégére a nyugalom, hátradőlés, teázás/viszkizés jegyében küldjük szeretettel minden teakratának. Az alábbi felvételen az látható, ahogy Mickey Rourke blues-t játszik.

Bilderberg-csoport Reloaded

Loxonunk kedvence, a Bilderberg-csoport, ismét hallat magáról. Most Obama körül sertepertélnek.

A 41. perctől kezdődik a paplanosok felsorolása

„A plutokrácia ellentétes a köztársasággal; despotikusabb a monarchiánál, szívtelenebb az arisztokráciánál, önzőbb a bürokráciánál. Békében a nemzeten élősködik és a bajok idején ellene szervezkedik. Lelkiismeretlen, érzéketlen és híján van minden bölcsességnek...”

*

Szentivánéji álom

A Midsommer Nights Dreame

West meets East

Kerülgetjük Loxonnal ezeket a keletieket és nyugatiakat. Az elmúlt 40 éve a szinkretista gagyi virágzását hozta. Persze-persze, a határátlépés posztmodern divat. De lehet azt jól csinálni, Ravi Shankarnak és Jean-Pierre Rampalnak sikerült:



De sikerült Shankarnak Menuhinnal is



Valahogy így érdemes.

Scaramella va alla guerra

Károlyi Tamás az alábbi érdekes sorokat írta Josquin és korának művészettel kapcsolatos változásai kapcsán:

„A modális zene, mint arra már utaltunk, a túlbonyolított polifónia zsákutcájába került, amit a homofón pólus felé való elmozdulás követett a 15. század eleji, korai reneszánsz szerzők, Gilles Binchois, Guillaume Dufay homogenizálódó polifóniájában. Az ez időben John Dunstable hatására Dufay és Bichois által alapított németalföldi iskola nagyon érdekes a tradicionalitás szempontjából. Legfőbb képviselőjénél Johannes Ockeghemnél bonyolult, mégis tiszta polifóniát találunk. Zenéje valamiképp kivételt és a tradicionalitás felé való visszalépést képez a reneszánszban, mert művei struktúrájában erősen felismerhető a gótika szellemisége. Hasonlóképpen követőjénél, Jakob Obrechtnél. Dunstable, Dufay, Ockeghem és Obrecht miséi meglepő és sok szempontból tradicionálisnak tekinthető matematikai struktúrákon nyugszanak. Obrechtről például tudjuk, hogy ismerte a reneszánsz neoplatonikus gondolkodó Pico della Mirandola írásait és a neopythagoreusok kozmológiáját; Ockeghem asztronómus, matematikus és minden bizonnyal alkimista is volt. Ez a John Dunstable által felállított szabálynak köszönhető, aki megkövetelte, hogy a zenészek foglalkozzanak aritmetikával, geometriával és asztrológiával. Ockeghem tanítványa, Josquin des Prez és kortársai: Heinrich Isaac és Pierre de la Rue azonban eltávolodtak ezen iskola konzervativitásától és a reneszánsz humanizmus jegyében alkottak: a zenetudomány ekkor kezd el beszélni a »zene emancipációjáról«. Ez többek között azt is hozta magával, hogy a korábbi szólam-hierarchia után most létrejön a szólamok egyenrangúsága. Ez a fejlemény is a szubsztanciális pólus felé való közeledés folytán lesz érthető: ahogy az önálló minőséget adó esszenciális pólus eltávolodik, a megnyilvánulás egyes elemei közti kvalitatív különbséget egy pusztán kvantitatív szempont feloldja — az egyes elemek nem önnön minőségük által, csupán numerikusan lesznek megkülönböztethetőek. Mindenféle egalitárius törekvés hátterében ez a deszcendens mozgás található. Mindeközben a humanizmus, vagyis az istenközpontút emberközpontúra cserélő gondolkodás erősíti a szerzők individuális törekvéseit, így a művek végképp eltávolodnak az örök isteni Művészet másolásának elvétől.”

Mindezzel egyet lehet érteni, mindazonáltal ma már a reneszánsz humanista és középkori szigort feloldó törekvései is óriási magasságban tűnnek fel a mostani kor végletes lerongyoltságához képest.

Ezért — harcos kedvű olvasóink kedvéért — nyugodtan ajánlhatjuk Josquin des Prez frottoláját, a Scaramella va alla guerra (Scaramella a háborúba indul) címűt, amit kétféle előadásban hallgathatnak meg:

Az Early Music Consort of London és David Munrow és a Hilliard Ensemble jóvoltából. (Ha valami a hivatkozásokon nem működik — ez több visszajelzést olvasva könnyen elképzelhető —, akkor lásd az ötödik kommentárt fájdalomdíjért.)

Scaramella va alla guerra colla lancia et la rotella,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

Scaramella fa la galla colla scarpa e la stivalla,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

[...]

la comberom, berombetta la comberom, berom berombetta

*

A Missa de Beata Virgine Kyrie tétele

Bocsánatkérés a darazsaktól

Az alábbi egy quis lesz. Egy vers nyersfordítása. Kérdés: ki lehet az alkotó?

Megtorlásként a darazsak
Úgy megcsípték lábamat,
Hogy az begyulladt,
Bár véletlenül léptem egy cserjére,
Gondosan épített fészkükre.
Milyen annak az elméje,
Aki nem is érzi bűnnek,
Hogy ilyen dolgot művelt?

Egy rövid megjegyzés az evolucionizmusról szóló megjegyzés kapcsán

Na jó, inkább kettő:

1.


2.

Egy rövid megjegyzés az evolucionizmus kapcsán

A teakraták egyik kedvenc elfoglaltsága az evolucionizmus fikázása, illetve azzal kapcsolatban bizonyos kérdések feltétele. Mivel én nem csak a hazai ballibbantak elmondásaiból hallok az amerikaiakról, és az ottani viszonyokról, így kénytelen vagyok a ballibbantak meséit is a megfelelő szkepszissel kezelni. Az egyik ilyen mese az, hogy Amerika már annyira haladó, hogy ott tesznek magasról az élet keletkezésének vallásos magyarázatára, illetve hogy csak néhány fundamentalista idióta vallja magáénak ezt, és ahogy a Todomány Halad, úgy nyomja le a hülyevallásosokat.

Néhanapján ilyen-olyan blogokra tévedek szörfözgetés közben, s mit ad Isten, egy libertinus — aki már tanúbizonyságot tett arról, hogy a kereszténység mint barbarizmus témakörének szakavatott ismerője — is jól megmondta, hova tegyék a hülyevallásosok a bibliájukat a teremtésmítoszokkal együtt.

De lássunk csak két állítást egymás után.

1) „Figyeljétek a billentyűzetem mozgását: az evolúció bizonyított tézis.”
2) „Mint bármilyen emberi produktum, tökéletlen, vannak gyenge pontjai, sok fehér folt/fekete lyuk van benne. De megfigyelésen/mérésen, empirikus + műszeres vizsgálaton alapul.”

Ez a két állítás pont egymást követi. Nincs ezzel komolyabb probléma, csak az, hogy egymásnak ellentmondó állításokról van szó. Amennyiben sok fehér, illetve fekete folt van benne, addig nem bizonyított tézis, csupán egy elmélet a sok közül. Hogy a hülyevallásosoktól irtózók számára is érthető legyen: hinniük kell bizonyos komponensekben ahhoz, hogy elfogadják.

A hiedelem ellenére Amerikában elég nagy szarban vannak az evolucionizmus dogmatikusai, ugyanis Polányi 1968-as cikke után nem voltak képesek kielégítő válaszokat adni az ott feltett kérdésekre. Szívás. Így maradnak azok a válaszok, hogy „ez még hiányzik, de majd megtaláljuk”, ami viszont nem elégíti ki a “Science” kritériumait.

Minekutána jómagam nem vagyok természettudós, nem kívánok kimerítően erről értekezni, ellenben a hibás előfeltevésekre talán rá merészelek mutatni. Az eszmetörténészek azonban azt is tudják, hogy Darwin bizony sokat merített kora társadalom-elméleteiből (mosoly).

(Gratulálok a videó kommentátorának, aki a kreacionizmus kritikáját olvasta ki a videóból, by the way. Vagy angolul, vagy simán csak gondolkodni nem tud.)

Politikamentes konzervatívok

Miután a haladárok irányzatai sorra buknak meg, divattá válik „konzervatívnak lenni”. Ma már mindenki annak szeretné nevezni magát, és külön-külön ideológiákat gyártanak ennek igazolásához. Magyarország politikai térképe különösen színes e tekintetben: a „konzervativizmus mint optimizmus”-tól kezdve a „fiskális konzervatívokig” láthatóan már minden van. Tulajdonképpen Magyarországon ezek szerint csak konzervatívok vannak. Most azt gondolhatja a nyájas olvasó, hogy a teakraták kanálcsörgetéssel üdvözlik a jelenséget, de mégsem így van. A teakraták valójában kajánul vigyorognak és gonosz módon röhigcsélnek minden ilyen próbálkozás láttán.

Igen, a teakraták gonoszak. A teán kívül ez az, ami összeköti őket.

A konzervatívok erénye és előnye a haladókkal szemben az, hogy egy történeti-politikai hagyományból nyerik érveiket, s mivel 2500 év meglehetősen sok tanulságot tartalmaz, ezért — ha ögyesek — képesek az „újnak” tűnő érvek mögött meghúzódó rettentő régi előfeltevéseket felismerni, és ha kell, azokat cáfolni. Ám a legfontosabb leckéje ennek a 2500 évnek az, hogy mivel az „emberi állapot” problémái, valamint a teodícea problémája nem politikai eredetűek, így azok nem is szüntethetők meg politikai eszközökkel. A konzervatívok felismerése az, hogy problémáink vannak és lesznek, az éppen megoldodó helyére új problémák kerülnek, illetve korábbiak jelennek meg újra. Mivel a manapság hanyagolt „nagy kérdésekre” (milyen a jó élet? milyen a jó [politikai] rend? stb.) nincsenek egyszer s mindenkorra szóló megoldási receptek, ezért az emberfiának folyamatosan egyensúlyoznia kell, hogy a hajó fel ne boruljon, ám „végső egyensúly” nincsen. Nincs ez másképp a politikában sem.



Márpedig a jelenleg lelkesedésnek örvendő „konzervatívságok” mindegyike épp a politikát tagadja. Előfeltevése az, hogy létezik olyan alkotmányos, törvényes stb. berendezkedés, amelynek segítségével problémáink egyszer s mindenkorra megszűnnek. Ennek ékes példája, hogy pl. a „fékek és ellensúlyok” rendszerét (megjegyzés: ezt a „rendszer” szót és koncepciót a konzervatívok nem kifejezetten szeretik) úgy képzelik el, mint egy kétoldalú egyenletet, illetve valamiféle mechanikai gépezetet, ami ha helyesen van felépítve, hiba nélkül funkcionál — ha esetleg mégsem, néhány csavarhúzás és a gépezet megy tovább a szokásos módon.

A politikai mechanika a modernség alkotása, elég, ha a karteziánusokra, vagy akár Hobbes-ra gondolunk. A politikai mechanika képviselői jengajátékként, vagy legoként fogják föl a politikát. Többek között ezért is gondolják azt Bokros Lajosék, és mások is, hogy a kapitalizmust „építeni” kell, illetve lehet, csakúgy, mint a szocializmust. A megfelelő „fékek és ellensúlyok rendszerével”, illetve tollvonással elintézett törvénykezéssel, valamint némi népneveléssel megszületik a papíron, dolgozószobában megálmodott „kapitalizmus”, és akkor mindenkinek jó lesz. (Furcsa módon az elméleti kapitalisták mintha elfelejtették volna Hayeket, aki nem egyszer írta le, hogy ez bizony nem így van.) A technokrácia eszménye ugyanis ellentétes a politikaival (a demokráciáéval is, de az a teakratákat nem feltétlenül hozza lázba).

A politika megértéséhez természetesen más kell. Egész egyszerűen azzal kezdődik, hogy felismerjük, nincsenek végleges megoldások és berendezkedések, a politika világa az állandó változásokról szól — értve ez alatt azt, hogy folyamatosan értelmes mérlegelést és döntést igényel, azaz folyamatosan benne vannak a perplexusok, kételyek, és a kényszer elemei is. A politikai mechanikusok felé az első és legfontosabb kérdés talán az lehetne: az általuk elképzelt politikamentes „politika” vajon mitől volna élvezhető? Implicit módon a haladás dogmatikáját követik, hiszen feltételezik, hogy a folyamatos átrendezésekkel (ezért is a rajongás a „struktúrák”, „társadalmi izék” és egyéb láthatatlan szir-szarok iránt, és ezért a negligálás a jellem, habitus, vallás kérdései felé) megvalósítják az általuk megálmodott „struktúrát”, akkor a történelem és a politika véget ér, mindig csak apró foltozgatásra (reform) van szükség. Ha nem is zsarnokság lenne a vége (ami igen valószínű), mindenképpen az unalom birodalmába kalauzolnának bennünket a technokrácia és politikai mechanika hívei.

A politika azért izgalmas és élvezhető, ami miatt a spontán események általában azok — mint pl. a csajozás. Ha otthon egy megszerkesztett matematikai képlettel biztosra mennénk, mégis mit élveznénk a történetből? Élvezhető csak amiatt lehet a spontaneitás, hogy az per definitionem bizonytalan, és sok múlik az ember szabad akaratán (a technokrácia és a politikai mechanika eszménye pedig ellentétes a szabad akarattal) és döntésén, döntésein. A végeredményt pedig nem tudhatja. Sosem.

Ugyanezért lesz tiszavirág-életű minden olyan „konzervatív” próbálkozás, amely egyrészt politika-ellenes, másrészt ideologikus, és valamilyen előre legyártott szabványhoz kívánja igazítani a valóságot (annál rosszabb a tényeknek, mondotta Hegel) illetve a konzervatív politikát. Konzervatívnak lenni ugyanis habitus, egyfajta világlátás, problémaérzékenység, és a dogmatizmustól való mentesség. És aki nem képes elsajátítani ezt a sajátos szemléletet és világlátást, abból akkor sem lesz konzervatív, ha megfeszül. Régi dogmatizmusokra aggathat új nevet, de mást nem tud vele kezdeni.

Jobb középen?

Kétségtelenül vannak olyan helyzetek, amikor helytálló és értelmes a nézet, miszerint jobb középen. Amúgy?

Vannak nagy és szép szavaink, amelyeket azonban lejáratott a modernitás korrumpáló nyelve. Ilyen pl. az „arany középút”.

Van az az egybites metafora, amely a politikai nézeteket egy egyenesen helyezi el, amely egyenes két széle a széljobb és a szélbal lenne — noha a kettő nem gyökeresen ellentétes egymással, inkább hasonlatosak egymáshoz, amire nem csak a híveik átjárásából következtethetünk — és az egyenes közepén lennének a nem szélsőséges nézetek, irányzatok. A legközepén, az origóban meg a teljesen elfogulatlan, semleges nézet, a szakértői, amely mentes minden pártos elfogultságtól. És ki szereti a pártoskodást? Ki szereti az elfogultságot?

Értelmes-e a nézetek ilyen elhelyezése? Mondhatjuk-e, hogy egy radikális emberi jogi harcos jobban középen van, mint az ellenfele, a Ku-Klux-Klán aktivistája? A sötétzöld közelebb van a középhez, mint az indusztrialista vitapartnere? Badarság. A politikai nézetek egyenes helyett háromszög vagy Descartes-féle koordinátarendszerben való ábrázolása némileg már szofisztikáltabb, de valójában minden ábrázolás magyarázó ereje korlátozott, mindegyik leegyszerűsít.

A politikai nyelvben azonban tartja magát a „közép”, az „elfogulatlanság”, a „szélsőségek elutasításának” népszerűsége, amit Arisztotelész erénytanával és a középkorban virágzó aurea mediocritas-szal igyekeznek megtámasztani. Ugyanakkor a közép ilyen verbális szeretete vonzódást mutat a középszer demokráciában gyakorolt uralmával. Az emberek többsége a Gauss-görbe csúcsa körül helyezkedik — legalább valahol a csúcson lehetnek — értelmi képességei, jövedelme, szépsége és hasonlók alapján.

A „közép” gondolatának ilyen divatja éppen ellentétes Arisztotelésszel, aki az értelmi erények terén természetesen nem a közepet tekintette erénynek (a balga lenne az erényesebb az okosabbal szemben?). De az értelmi erények mellett vegyük szemügyre a cselekvési erényeket, amire a középút fogalma vonatkozik. A „közép” mai használata megfelel-e az arisztotelészinek? A „közép” mai használói mit értenek a mértékletességen? Híveik ismerik-e a mértéket?

Az arany középútnak nevezett gondolat a meden agan (egyiket sem) ferdítése.

Arisztotelész jól ismert példája a bátorság [pdf], amely a gyávaság és a vakmerőség közt található. Például bátorság, ha valaki szembeszáll a rablóval. Az lenne az arany középút, ha igyekeznénk rávenni, hogy csak a pénzünk felét vegye el? Ne legyünk irigyek, helyes. És mi legyen a nemi erőszak elkövetőivel? Az áldozataik akkor járnak el helyesen, ha életük és szüzességük felét akarják csak megőrizni? Különben kirekesztőek?

A „középút” ma nem a mértékletességet jelenti, sokkal inkább az „egyezzünk meg” eszméjét, az ellenállás elvetését a rosszal szemben is. A „középút” eszméje szerint nem jó és rossz állnak szemben a tolvaj, rabló, erőszaktevő megjelenésekor; ezen mai eszmény szerint rossz a meg nem egyezés, a konszenzus-nem-keresés. Az ellenálló szűz ugyanolyan szélsőséges, mint az erőszaktevő. Leghelyesebben akkor járunk el, ha tartózkodunk a döntéstől, legfőképpen az ítéletalkotástól. És ha mégis ítélkeznünk kellene, akkor egyaránt elítéljük az erőszaktevőt és az áldozatát, mert egyik sem kereste a Szent Konszenzust.

Az eszem megállt

Változatos erősséggel és irányokban, de teakedvelő tagtársaink folytonosan megkérdőjelezik a kor divatos előfeltevéseit, elevenítenek fel régi vitákat, szempontokat.

A divat olyan sokszínű, annyi a divatos emberek játékszere, hogy leltárba venni azokat reménytelennek tűnik. De kedvtelve piszkálgattuk ezüstkanalunkkal az evolúciót és társadalmi evolúciót, az élet keletkezését, haladást, az immanentista ismeretelméletet, i tak dalse. Kedvenceink közt mindenképpen kitüntetett szerepet kapott a demokrácia. Itt alant számtalan vélemény leíratott, néha nosztalgikusan, a monarchikus uralomgyakorlás mellett. Ez ügyben semmi újat nem kell kitalálnunk, ugyanis a monarchikus uralom mellett az évezredek során annyi tapasztalat és érv felhalmozódott, amit könnyűszerrel előszedhet bárki a rárakódott porréteg és szemét alól, aki veszi a fáradtságot és elkezd skeptokoi módján viselkedni — ami kevesebb mogyival jár ugyan.

A féltudású magyar elit egyik sajátossága az, hogy úszik az árral a felszínen, mint a darab .... Felszínen akar maradni. Sem problémái, sem kérdései, csak autóhitel-törlesztése van. Keresni akar, de legfeljebb egy kérdésre keresni a választ: mennyi?

Az olvasom a BKF stratégiai igazgatójától, hogy „Az emberiség eddigi legrugalmasabb szerveződési formája a demokrácia — volt.” Érvelhet valaki a demokrácia mellett, szeretheti, de csacskaság az csacskaság. Mondjuk az, amit demokráciának neveznek — általános választójog, népképviselet — Európában kb. 100 éves, ha nagyon jó szándékú vagyok — néha tényleg az vagyok —, akkor azt mondom, az Egyesült Államokban 140 éves. És itt a vége.

Ehhez képest monarchikus uralom volt évszázadokig-évezredekig Európában, Kínában, Egyiptomban. Mondjuk, I. Childeric-től és Chlodvig-tól II. Vilmos német császár vagy Ferenc József császár uralmáig igencsak hosszú és változatos korszak telt el, hogy ne említsem Szent Péter trónját.

Leith O'Malley: Suspended Infatuation

A baloldal, a korona és a köztársaság *

A miniszterelnök**, amikor a német kancellárt körbevezette az Országházban, megjegyezte, hogy ő nagyon nem ért egyet azzal, hogy a Szent Korona és a koronázási jelvények ott vannak, s hamarosan a blogjában is visszatért a kérdésre. A kormányfő szövege tipikus baloldali szöveg, de lássuk a felvonultatott érveket:

„Fel nem foghatom, hogy mitől lenne a harmadik Magyar Köztársaság jelképe a Szent Korona. A köztársasági eszmerendszer egész lényege abból a hitből, meggyőződésből származik, hogy a demokratikus államhatalomban a közhatalom forrása a nép és a népakarat. Hogy a közhatalom nem természeti vagy isteni eredetű, hanem a demokratikus népakarat által meghatározott.”

A Szent Korona nem a köztársaság, hanem a több mint tíz évszázados magyar államiság, a történelmi folytonosság jelképe. A miniszterelnöknek abban viszont nagyon igaza van, hogy a demokratikus köztársaságban a Szent Korona tényleg semmiféle közhatalom forrása nem lehet.

„Magyarország nem véletlen tekint magára harmadik köztársaságként az 1918-as, majd az 1946-os köztársaságot követően. Ezek a köztársaságok sokkal inkább tekintették előzményüknek a kossuthi republikanizmust, mint a történelmi monarchikus hagyományokat. És nem véletlen, hogy jelképhasználatukban is alapvetően tartózkodtak a monarchikus szimbólumoktól. [...] A magyar baloldal álláspontja ebben az ügyben, azt gondolom, világos.”

A köztársaság régi antik eszme, és valóban a zsarnokság feletti győzelmet jelképezte. Önmagában azonban a köztársaságot a szabadsággal és a demokráciával, a monarchiát pedig a zsarnoksággal és a kevesek uralmával azonosítani tipikus baloldali-aufklérista tévedés. Elvileg persze igazuk lehet, de a tapasztalat mást mutat: a dél-amerikai vagy az ázsiai zsarnokságok kivétel nélkül mind köztársaságok vagy azok voltak, legalábbis formálisan, míg Ázsia két legélhetőbb országa, Japán és Malajzia pedig monarchia.

A modern köztársaságok létrejötte is többnyire a függetlenség vagy a szabadság kivívásához, a zsarnokság megszűnéséhez kapcsolódik. Ezért van tekintélye az amerikai republikanizmusnak, a Francia köztársaságnak vagy akár Németországban a szövetségi köztársaságnak. Magyar köztársasági hagyomány vagy nincs, vagy nagyon is problematikus dolog.

Riksdag, Stockholm, 1897.

A monarchia kilenc évszázados történelmében a kossuthi republikanizmus rövid epizód volt. Maga Kossuth sem gondolhatta egészen komolyan, hiszen a végén az orosz cárnak is felajánlotta a koronát, csak nehogy a Habsburgoké maradjon. A kossuthi republikanizmus lényege sokkal inkább a Habsburg-ellenesség volt, mint a népfelség akarása.

Az első és a második magyar köztársaság is háborús összeomlást követően született meg, s mindkettő kommunista diktatúrába fulladt. Az első a saját tehetetlenségéből, a második pedig az idegen fegyverek által. Nehéz bármelyikre is fenntartások nélkül, pozitív példaként tekinteni.

A múlt és a modern respublika kibékülése másutt sem volt egyszerű folyamat. Spanyolországban véres polgárháborúhoz vezetett, a francia katolikus és monarchista hagyománynak a modern köztársasággal történt megbékülése pedig jó 150 évig is eltartott. Ehhez a hívő katolikus és elkötelezett hazafi De Gaulle mellett arra is szükség volt, hogy a Francia Köztársaság önmaga is több mint két évszázados, sikeres állami hagyomány hordozója legyen.

„Ezzel szemben a magyar radikális jobboldal ebben a kérdésben is kétlelkű. Nem hajlandó egyértelműen és világosan fogalmazni. A jelek szerint fél eltávolodni a nem demokratikus, arisztokratikus, monarchikus hagyományoktól. Tartózkodik attól, hogy világosan beszéljen a köztársaság polgári, demokratikus meggyőződésről.”

Érthető történelmi okoknál fogva a köztársaság kérdésében nemcsak a magyar radikális jobboldal kétlelkű, hanem a mérsékelt jobboldal is. A miniszterelnök talán nem tudja, hogy a radikális jobboldal nem arisztokratikus és nem monarchikus, hanem éppúgy elit- és hagyomány ellenes, mint a radikális baloldal. (Sajnos ezt a magyar jobboldal sem tudja. Elég végignézni a mai magyar jobboldalon, az minden, csak nem arisztokratikus vagy monarchikus.)

A dán abszolút monarchia koronája

„Itt ismét a múlt csatázik a jövővel. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar baloldalnak folyamatosan el kell utasítani a köztársasági eszmével szemben álló törekvéseket. A jobboldalon gyakorta megfogalmazódnak olyan törekvések, amelyek a Szent Koronának közvetve vagy közvetlenül közjogi szerepet tulajdonítanak. Ez a szándék nem támogatható, sőt, meg kell vele küzdeni. Éppen ezért nem lehetett és ma sem lehet egyetérteni azzal a szimbolikus gesztussal, a Szent Korona Parlamentbe való átszállításával, amellyel közjogilag kvázi reaktiváltuk a Szent Koronát. Az más kérdés, hogy a magyar baloldal — nagyon helyesen — elutasította azt az igényt 2002-től, hogy a Szent Koronát vigyük el a Parlamentből. Miért? Azért, mert nem lehet mindig mindent újra kezdeni.”

A múlt és a jövő csatája, ami rendszeresen visszatér a miniszterelnök szövegeiben, szintén jellemző baloldali toposz, pedig múlt nélkül nincs jövő, s nem érthető meg a jelen sem. A múlt és a jövő csatája pusztított a francia forradalom idején, 120 évvel később Lenin keze által, vagy alig harminc éve, a kambodzsai őserdőben. Sőt, elkötelezett hívei a hitlerista nemzeti szocializmust is a jövőbe vezető forradalomként élték meg. A múlt és a jövő csatájának nemcsak emberéletek, hanem felmérhetetlen kulturális javak is áldozatul estek. Nálunk ennek a csatának legújabb ütközetei épp a budapesti kormányzati épületek körül folynak, amelyekhez a lőszert az ingatlanspekulációs elképzelések biztosítják.

A miniszterelnök állításával ellentétben a koronát nem a baloldal nagy történelmi érzéke hagyta a mostani helyén. Sokkal inkább a magyar baloldal egyik legemlékezetesebb alakja, Medgyessy Péter volt túlságosan gyáva ahhoz, hogy a botrányt is vállalva, határozottan állást foglaljon a kérdésben, s elvigye a koronát a parlamentből.

A jobboldalon egy ifjú liberális is felháborodást keltett. Szerinte az alkotmányra esküt tevő tiszteknek nem kellene a korona másolata előtt felvonulniuk. Meg kell állapítanom, hogy neki is igaza van. Ameddig hazánk királyság volt, a korona sem a parlamentben nem jelent meg (csak egyszer, a millenniumi ünnepségek keretében), sem pedig a honvédtisztek avatásán nem volt ott, sem eredetiben, sem pedig másolatban. A korona-másolat felvonultatása az augusztus 20-ai tisztavatáson hihetetlen parvenüség.

Én jobboldaliként és a történelmi folytonosság megőrzésének híveként gondolom azt, hogy semmi keresnivalója az Országházban a koronának. Számomra a Szent Korona szakrális tárgy, s annak szakrális térben van a helye, amely zárt, kicsi és meghitt, mint egy templom legbelső szentélye. Aki egyszer is volt a kupolacsarnokban olyankor, amikor a Ház „nagyüzemben” van, láthatta, az nem szakrális tér, s nem is lesz soha az. A baloldalt, a hitbuzgó miniszterelnök kivételével, az egész szentkoronázás nem érdekli. Ezt pont az illusztrálja legjobban, hogy a koronázási jelvényeket az Országház kupolacsarnokában hagyták.

Gabriel Kielland (1918) :

VII. Haakon és Maud királynő koronázása 1906-ban

Egy hiteles, a történelmi folytonosságot őrző monarchia jó dolog. Hitelesebb megtestesítője a nemzet egységének egy olyan személy, aki nem kormányoz, csak uralkodik — ahogy elődei tették, sok-sok nemzedéken át —, mint azok a több-kevesebb szerencsével kiválasztott pártpolitikusok vagy közéleti szereplők, akiket pártpolitikai alkuk, ügyes választási ígéretek vagy a vak szerencse repítenek az elnöki székbe. Igazság szerint csak Amerikában sikerült a mutatvány: az Egyesült Államok elnökének, a hivatalnak, királyi tekintélye van, az elnöki szék aktuális birtokosa — mint Clinton vagy az ifjabb Bush — ettől még lehet akár végtelenségig megosztó személyiség.

Egy közeli hozzátartozó elveszítése évekig is nagyon fáj. Aztán a gyász enyhül, s csak egy nagy hiányérzet marad, végül már csak arra emlékezünk, hogy volt olyan, amikor még élt, velünk volt, közöttünk. Őrizzük erényeit, elfelejtjük hibáit és megbocsátjuk bűneit. Későbbi leszármazottai nagyon hasonlíthatnak rá, akár szinte teljesen ugyanolyanok is lehetnek. Nagyon hasonlítanak, de nem ugyanazok.

Ami elmúlt, megszűnt, elpusztult vagy a felismerhetetlenségig átalakult, az már nem hozható létre újra. Az újjáépítés eredménye sem az eredeti alkotás, csak annak másolata, utánérzése, rosszabb esetben a karikatúrája lehet. A magyar királyság, az egész Kárpát-medencét betöltő magyar állam ma már visszavonhatatlanul a történelemé lett. Hazánkban a monarchia utolsó 400 évéhez fűződő viszony — diplomatikusan szólva — amúgy is ambivalens volt. Az utolsó lehetséges magyar királyi ház Rákóczi Ferenc gyengén sikerült fiaival már vagy 250 éve dicstelen véget ért, a Habsburg-restaurációnak pedig már 70-80 évvel ezelőtt sem volt támogatottsága. Más meg nincs.

Tehát marad a köztársaság.

A magyar jobboldalnak — sok egyéb mellett — így még egy fontos feladata lenne. Meg kellene teremteni egy olyan magyar köztársaságot, amely békében él a történelmi múlttal. Nem a múlttal való szakítást jelképezi, hanem a magyar történelem folyamatosságát testesíti meg. Őrzi annak erényeit, de tanul a hibáiból és nem követi el újra a bűneit.


* Antall György írása megjelent a Heti Válaszban, 2007. aug. 30-án, Koronamásolat és parvenüség címmel. Itt eredeti címén és a tartalomhoz lazán kötődő illusztrációkkal közöljük.
** A cikk megírása idején Gyurcsány Ferenc volt hivatalban.

I. Mátyás, német-római császár,
II. Mátyás néven Magyarország és Csehország királya

Die Süddeutsche Zeitung ist versehen

„Kritische Intellektuelle sind auf offener Straße angegriffen und niedergeschlagen, Wohnungen verwüstet worden. Eine Mordserie hat Roma getroffen, gezielte Bluttaten mit Brandstiftung und Gewehrfeuer.“

Michael Frank ist versehen. Er ist anscheinend schlecht über die Standen von Ungarn informiert, sein Informant bewusst log, oder wenn er einen Informanten nicht hatte, spricht er selbst eine Lüge dann aus. Die Ungarn behandelten niemand in Ungarn bis jetzt falsch, weder auf der Straße, noch anderswohin. Das ist schlankweg ein Fehler. Wir, Intellektuellen von Ungarn, hörten über keine Angriffe von einem rassist Motiv. Wir bitten die Süddeutsche Zeitung, den Fehler zu korrigieren.

Magyarul:

Michael Frank téved. Nyilvánvalóan vagy rosszul informálták őt a magyarországi állapotokról, vagy informátora tudatosan hazudott, vagy ha nem volt informátora, akkor ő maga állít hazugságot. Magyarországon eleddig senkit sem bántalmaztak magyarok sem az utcán, sem másutt. Ez egész egyszerűen tévedés. Mi, magyar értelmiségiek, egyetlenegy rasszista indítékból elkövetett támadásról sem tudunk. Kérjük a Süddeutsche Zeitung-ot, hogy igazítsák helyre a tévedést.

However,

Lajos Szögi (Hungarian teacher, 1962–2006) and Marian Cozma (Romanian [not roma] sportsman, 1982–2009.) — both of them were killed by some roma mobs in Hungary senselessly. Roma [gypsy] people (as a whole) were not injured (none of them) and were not even blamed by Hungarians for these murders. Hungary is not a racist country. On the contrary: Hungarian people are very tolerant and forgiving although European press and mass media seems to be deliberately misled by some unknown intellectuals.

Régi és új

Ez a csipesz Claes Oldenburg Modern Művész alkotása. Szép is, értelmes is, hasznos is. Haladó is.
Jó ránézni.

A háttérben a philadelphiai Városháza, John McArthur és Thomas Walter nevű nímandok izéje.

EU

Na most, az hogyan van, hogy Teheránban tüntetnek és a választások elcsalásáról beszélnek vagy kiabálnak az ellenzékiek, és erre az EU külügyminiszterei vizsgálatot követelnek?

És amikor egy EU tagállamban egy hónapig minden nap tüntetett tízezer ember a fővárosban a Parlament előtt, és haza sem mentek, választási csalást emlegettek, akkor az EU külügyminiszterei csöndben voltak. Teheránban demokraták tüntetnek, Budapesten meg a nácikok tüntettek? Vagy hogy?

A Teakraták javaslata a meghaladott címer felváltására

Ugyan Kovátsch Gamma Bertalan már egy ideje megalkotta Magyarország címerét, ez a címer azonban továbbra is a meghaladott úri világot veszi alapul. Mi ezért egy teljesen újat dolgoztunk ki ennek leváltására, meghaladására. Az új címer a régi formát veszi alapul, ennek az oka a lustaság (később persze ezt sem kerülhetik el a feltartóztathatatlan reformok).

A címer hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje feketével és nyomtatott áramkörrel hétszer vágott. Második, fekete mezejében a magyar GDP. A pajzson a Haladás nyugszik, a pajzsot két oldalról mikrocsip-lábak támasztják alá.

Transzmodernizmus: Kulturális izékék

Ahogyan nyomódtak össze az osztályok, szűntek meg az osztálykülönbségek, jött létre a tömegtársadalom, lett egyre fontosabb a képzettebb csoportok számára önmaguk megkülönböztetése. Vagy száz éve írnak erről a boldogtalan tudatú csoportról és a rendies-kultúrális elkülönülésre irányuló törekvéséről: Veblen A dologtalan osztály elméletében, Freud A rossz közérzet a kultúrában c. írásában, Simmel szinte a teljes életművében stb. A hivalkodó fogyasztás jelenségéről ma is sokat írnak, yuppie, bobo, élménytársadalom, posztmateriális értékrend vagy más néven azokról, akik jól képzettek, az átlagnál magasabb jövedelműek, ezt nagyrészt a kreativitásukból szerzik — és tegyük zárójelbe azt a nem lényegtelen kérdést, hogy mit is jelent ez: „kreativitás” —, elutasítják a tömegkultúrát és a konvencionális életformát csakúgy, mint a hagyományosat. Jómódú hippik.

Most új elnevezést kapott ez a régi, de Tocqueville által megénekelt demokratikus törekvés: hogyan tűnhetnénk ki a jogilag és gazdaságilag egyenlők közül. 1996-2000 óta kulturális kreatívoknak nevezik őket, amely mozgalomnak, sőt identitásnak már magyarul is olvasható a szent írata.

A tőlem távol nem álló gonoszsággal valami New Age, poszt-modern, poszt-68-as romantikus és szinkretikus izének nevezném. Bár újnak szeretnék látni magukat hívei, kicsit sem új a stíl. Egy rövid kérdőív kitöltésével eldöntheti ki-ki, hogy közéjük tartozik-e.

Közösség, gyermekek és nők elleni erőszak elvetése (melyik európai kultúra nem veti el?), xenofília, természetkultusz, zöldség, az önkéntesség, hitelesség, a többi emberrel való törődés és a személyes kapcsolatok hangsúlyozása, feminizmus, altruizmus, a szent (de semmiképpen nem az egyház) fontossága, kreativizmus, altruizmus és önmegvalósítás.

Ugyanakkor igényli a teljesítményt, elismerést, függetlenséget a munkában, önellenőrzést, kockáztatot, törekszik a nonkonformitásra, divat a divatellenesség.

Mivel a teakrácia egy életmód is, ezért irigyen figyelem, az állítólag 100 millió feletti követővel rendelkező riválist. De ami még inkább magukra vonja a figyelmet, a mozgalom politikai aspektusa. Olyan LMP-HP-szerű valami ez.


Az alapító atya, Paul Ray szerint Új Politikai Mező van kialakulóban (csak az a marketing, csak azt tudnánk feledni), amit a fenti rajz ábrázol. És mit tesz Isten, a Kulturális Kreatív és Új Haladár Izék együtt a szavazók 45%-ának támogatását bírják — papíron. A konzervatívok talán ha 33%-t, és a régi baloldal, hát azok mennek a levesbe. Látható, merre tapogatózik a Baloldal Clinton-Blair óta.

A jurtalakó, házi kecskesajt-készítő, waldorfos, fengsuis, bio-jógás természetgyógyász, kalandtúrás világ Magyarországon elsősorban a nők közt terjed. Politikailag még nem jelent meg, mint ahogy idehaza a posztmateriális értékrend is alig-alig. Ebben a falnak vezetett országban a többséget nem ez elkülönbözés izgatja, hanem a gázszámla és nem a névtelen tömegbe olvadástól, a személyiségvesztéstől retteg, hanem a szomszédjától és a bankoktól.

Egy elfeledett quis-ről

Emlékeznek még? Májusban tálaltam egy kvízt, hogy felvidítsam Önöket. Azonban a megoldási kísérletek igen távol jártak a valóságtól, végül pedig a jótékony feledés homályába merült a vetélkedő.

Most — természetesen kaján jókedvvel, mi mással — újra feladom olvasóinknak és szeretett szerzőinknek a kérdést: vajon honnan származhat az idézet?

Segítségképpen álljon itt e kép:

A mű kéziratát a leideni egyetem könyvtárában őrzik

Omnium expetendorum prima est sapientia, in qua perfecti boni forma consistit. sapientia illuminat hominem ut seipsum agnoscat, qui ceteris similis fuit cum se prae ceteris factum esse non intellexit. [741D] immortalis quippe animus sapientia illustratus respicit principium suum et quam sit indecorum agnoscit, ut extra se quidquam quaerat, cui quod ipse est, satis esse poterat. scriptum legitur in tripode Apollinis: gnoti seauton, id est, cognosce te ipsum, quia nimirum homo si non originis suae immemor esset, omne quod mutabilitati obnoxium est, quam sit nihil, agnosceret.

Modern művészet

Ha az ember elmegy a kasseli Documentára vagy a Velencei Biennáléra, azt gondolhatja, hogy a baloldal hatalmon van, mert az egész művészet radikálisan baloldali, forradalmi, a rendszerrel szemben totálisan elutasító, internacionalista és antiimperialista, ebből a közegből táplálkozik: az elégedetlen, nagyon sérülékeny, radikalizálódó és ugyanakkor univerzalista fiatalságból.

Már a Windows is...

Sírva mulat a magyar?

„… A nemesség pusztulását az a zene kíséri, amelynek keletkezése homályos, de jelen szerepét valószínűleg az utóbbi kétszáz év alatt érte el. Csak azt tudjuk, hogy a lovagi kaszt enyészete ezzel a zenével összefügg, annyira nincsen benne semmi szépség és semmi őszinte szomorúság, semmi megrendítő és komoly, annyira nem menthető és igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot. A cigányzene egyszerre szól városi nagy bálokon, a falusi korcsmákban, a lakodalmakon és ünnepeken és a kávéházakban, és ezen a földön a vokális-, és szólóhangszer-zenén kívül az egyetlen instrumentális zene. Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Nem nehéz felismerni, hogy valamiképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző, és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható. A zenei szinkretizmus egy fajtája, ahol a közhely és a szemtelen hatásvadászat az ízlés legalacsonyabb fokára apellál, ha ezt a fokot még ízlésnek lehet nevezni. Mint ahogy a közösségek életében a lehajló korszakok idején kasztokon kívül és alul a társadalom kivetettjei gyűlnek össze, a költészetben és a zenében kicsapódik ez a fekete művészet, amely a valódinak excrementuma.


A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”


(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )

Egy kis hymnológia

Egyszer Habsburg Ottó Bécsben járva hallotta, hogy meccs van a Prater-ben.
— Kik játszanak? kérdezte.
— Ausztria és Magyarország, jött a válasz.
— Na jó, de ki ellen? — így Ottó.

Szabad-e himnuszot énekelnie egy teakratának? Szabad. De melyiket?

Ugyi, nekünk itt van a Himnusz és a Szózat, sőt a Boldogasszony anyánk, vagy református atyafiaink számára a 90. zsoltár, és mostanában a feltörekvő Székely Himnusz.

Hát az osztrákoknak és németeknek?

A osztrákoknak ott van a Gott erhalte Franz den Kaiser. A szöveg változott, hiszen a császár elhunyt, és a legutolsó formája, a Dualista Monarchia hivatalos himhusza a Gott erhalte, Gott beschütze / Unsern Kaiser, unser Land! kezdetű lett.

Igen, de Ausztria köztársaság lett (szígyen!), a himnuszuk ment a levesbe.

Joseph Haydn dallamát rögtön átvette egy szintén új köztársaság, a német, és August Heinrich Hoffmann von Fallersleben 1841-es szövegével az új állam himnuszává tette. Ezt, a Deutschland über alles kezdetű szöveget halljuk ma a focimeccseken. Azaz, hopp, mégsem. Az új köztársaság, a mai napig fennálló BRD — csak ma már nem használjuk ezt a megnevezését —, 1952-ben elfogadta az 1848-as forradalmárok himnuszát. Csak a kezdősor, csak azt tudták volna feledni. A német találékony nép. Így a harmadik versszak lett csak a hivatalos állami himnusz, amely most a Einigkeit und Recht und Freiheit szavakkal kezdődik, és nem bánt senkit. Még engem sem.

Az Angliából visszatérő Haydn elirigyelte a britek királyi himnuszát, s ezért írta a dalt, amit először 1797-ben adtak elő II. Ferenc császárnak (és I. Ferenc magyar királynak). A dallam forrása állítólag egy horvát népdal, természetesen a Magyar Királyság területéről (Csém).

Haydn dallamát azonban a jó anglikánok is élvezhetik, igaz kissé indulósítva, felgyorsítva, John Newton szövegével és az istentiszteleten: Glorious things of thee are spoken kezdősorral.

Összegezzük. Egy osztrák (van olyan?) konzervatív a mai állam himnuszát énekelje, vagy a Ferenc József-félét, ami egy horvát népdal? Egy német pedig a megunt osztrák császári himnuszt énekelje — ami talán egy horvát népdal talán, és az egyik „ősellenség”, az angolok egyházi nótája is —, de ne az eredeti szöveggel, és ne is az 1848-as forradalomban használttal, pontosabban annak csak a harmadik strófájával?

Még hogy egyhangú és unalmas a múlt!?