A liberalizmus zsarnoksága

Most minden bizonnyal árokásni fogok. Ugyanis a Konzervatóriumon és Reakción előforduló kedves és szimpatikus balos és liberós polgártársak rendre megjegyzik, hogy milyen elmaradott, provinciális a magyari konzervatív, bezzeg külföldön nem komcsiznak, a libsiket sem fikázzák, na de nekünk reakciósból is csak az alja jutott, ésatöbbi, ésatöbbi...

Most jelent meg a katolikusnak és méghozzá tradicionalista vagy konzervatív katolikusnak felnőtt fejjel megtért James Kalb könyve, A liberalizmus zsarnoksága. A szerző a legmodernebb országban, minden haladár álmában él, miként a hasonló témájú könyvet író Molnár Tamás (teljes szöveg itt) vagy Ken Minogue (teljes szöveg itt). Igaz, Molnár mégiscsak magyar volt, Minogue meg hiába Oakeshott tanítványa és utódja az LSE-n, csak egy ausztrál. De most egy igazi mainstream amerikai írt ilyen csúnyaságot, akinek honlapjáról sok más írását is elolvashatják a hitetlenkedő ballerek.

Ha a sok írását megpróbálom összefoglalni, akkor azt kell mondjam: a liberálisok és balosok (a modern Egyesült Államokban nemigen tesznek különbséget e kettő közt, és kérdéses, hogy Magyarországon érdemes-e) bírálatán túl egy, a számunkra is megfontolandó hangsúlyos gondolatát emelem ki, a hagyomány és a transzcendencia kapcsolatát. A hagyományt ugyanis hajlamosak vagyunk a gyakorlati tudásra, a próba-szerencse tanuláson eredményezte tudásokra korlátozni. Azonban a hagyomány tartalmaz számtalan nem gyakorlati, soha ki nem próbált tudást is, mint a Biblia, Platón, Arisztotelész, stb. A hagyományt és fennmaradását nem pusztán a gyakorlati sikeressége igazolja, ha ezt állítjuk, akkor a konzervatívok és a Rorty- vagy Putnam-féle pragmatizmus, vagy Machiavelli közt szinte semmi különbség nem maradna. Márpedig a különbségekhez ragaszkodom — jó árokásóként. A hagyomány transzcendentális elemei kérdéseket tesznek fel a számunkra, kínzó perplexusok elé állítanak — amiktől a modernek racionális, kész válaszaikkal megkímélnek minket. Ezek a transzcendentális tudások — bár senki sem, vagy csak nagyon kevesek tudtak ezeknek megfelelően élni — feszültségben állnak a gyakorlattal, és ezzel kiszabadítanak minket a gyakorlat mókuskerekéből (Chesterton képével: a kerék végtelen, de behatárolt.) A modern elutasít mindent, amit nem tud megérteni, és csak azt tekinti megértettnek, amit ellenőrizni, tervezni és uralni tud. A gyakorlati tudás mellett a transzcendencia is átláthatatlanul homályos, „zavaros” a ragyogó ész fénye számára, azaz félelmetes.

A liberalizmus zsarnoksága nem pusztán a tudatipar, erről bőven írtak már mások, hanem az, hogy elhiteti az emberekkel, csak önmaguk vágyainak a kielégítése a fontos, és semmi sem áll felettük vagy rajtuk kívül, amit tisztelniük kellene, és ami fontos lehetne akár az egyéni létezésük szempontjából is. Így a liberális bezárja az embert az immanencia körébe, ahol valóban könnyen manipulálható. A liberalizmus felszabadítása arra törekszik, hogy semmi tiszteletreméltó, titokzatos ne maradjon.

Ízelítőnek a Kalb címadó tanulmányának kezdő sorai, milyenek is a nemeurópaiértelembenvett konzervatívok:

„A radikális baloldal eltűnése annak a bizonyítéka, hogy elviekben elérte a kitűzött céljait. Noha ezt senki nem ismeri be, a Forradalom győzelmét látjuk magunk körül.

A politika ma radikálisan szekularista és anti-partikularista. Arra törekszik, hogy szétmállassza mindazt, ami megmaradt a hagyományos társadalomból és megalkossa az emberi társulás univerzális formáját, amely az emberi vágyak egyenlő kielégülését szolgáló technikailag racionális rendszert lesz. A vallást ki fogják tiltani a közéletből, az etnikai és nemi különbségeket eltörlik, és egy a világpiacon és a nemzetközi bürokráciákon alapuló, az egész világra kiterjedő rendet hoznak létre, amely felszámolja a helyi eltéréseket az emberi jogok, a nemzetközi gazdasági fejlődés és a kollektív biztonság nevében.

A kortárs liberalizmus fejezi ki és támogatja ezt az új rendet. Az új elitünk nem minden tagja liberális, és kívülállóktól is kap támogatást. Azonban, az elitünk határozza meg a tartalmát, és az támogatja az elit érdekeit. Megszabja a társalgás kategóriáit, meghatározza, hogy mi számít haladásnak, és meghatározza az együttműködés általános alapelveit, amelyek alapján igényli ez az elit az uralmat.

Az új rend támogatói történetileg és erkölcsileg szükségszerűnek tekintik azt, és így kötelezőnek, függetlenül a fennálló nézetektől és szokásoktól. Mivel a modern kormányzat saját állítása szerint konszenzuson alapul, a közvéleményt rá kell venni, hogy elfogadja. Ezért a véleménymenedzselés és az alapvető közpolitikát ellenző nézőpontok távol tartása az uralkodó közbeszédtől az államvezetés művészetének alapja lett.

Az igazi ellenzék ma már nem a baloldalról jön, hanem a reakciós és restaurációs csoportoktól, amelyek kizárják magukat a komolyan veendő politikából a liberalizmus és a baloldal elutasításával. A mai lázadók a partikularisták: a tradicionalisták, a fundamentalisták, populisták vagy nacionalisták. Ezen túl még anti-szekularisták és anti-hedonisták is. Elutasítják azt a politikai rendszert, amely a társadalmi rendet az emberi vágyakra építi, mivel elutasítják a mögötte meghúzódó nézetet, mely szerint az ember az erkölcsöt a saját céljaira alkotja meg.

Manapság mindent azon az alapon igazolnak, hogy segít az embernek megszerezni azt, amit akar. Azokat, akik egy, az emberi célok felett álló tekintélyt elismernek, veszélyes bigottaknak tekintik, akik valamilyen szekta vagy önkényes elv nevében el akarnak nyomni másokat. Következésképpen többé már nem létezik alapvető politikai eszmecsere. A politika ma ketté van osztva: egyrészt arra a nézetre, amely magát racionálisnak állítja be és eviláginak, és teljes mértékben uralja a közbeszédet; másrészt mindenféle eltérő nézetre, amelyek az emberi vágyak felett álló javakról beszélnek, de képtelenek hatékonnyá tenni a mögöttük álló komoly támogatást. A konfliktusról sosem beszélnek komolyan, mivel úgy gondolják, már megoldották; az uralkodó liberális nézet vitán felül állóként elfogadták, míg az eltérőket zavarosnak vagy rosszabbnak vélik.

Az uralkodó világnézet magát különösen toleránsnak és befogadónak tekinti. Nem az. A tévedés a politikának és az erkölcsnek a liberalizmus lényegére jellemző téves felfogásából ered. A liberalizmus azt állítja, hogy nem törődik a vallási és erkölcsi kérdésekkel, legalábbis személyes ügyként határozza meg azokat és az egyéni megítélésre bízza.”

A Karácsony és egy családi hagyomány

Csatlakozva mélységesen elnyomó és kirekesztő Teakrata kollégáimhoz, jómagam is kívánok mindenkinek Kellemes Karácsonyt (és persze Boldog Újévet). Az egyik, gyerekkoromtól kezdve meglévő családi hagyományunk pedig egy „elfogult”, „nemobjektív” szerző elfogult filmjének megtekintése: Franco Zeffirelli Názáreti Jézusáról van szó. Mivel a videónk most épp nem hajlandó működni (hiába hívogattam Uri Gellert), ezért félő, hogy ez a lassan több évtizedes hagyomány megszakad. Ajánlom ezt a filmet keresztény és keresztyén felebarátaimnak, és mindenki másnak persze.

„Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok.” (János, 9: 5.)

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Kis teanatológiai összefoglaló

Úgy látszik, az ősz beköszönte Körünk szerzőire a halandóság, ehhez kapcsolódóan pedig a bölcsesség kérdésének erőteljesebb fölvetődésével hatott. Van-e csodálnivaló ezen? Az volna csodálnivaló, ha e kérdések még ősszel sem kísértenék meg azokat, akik élnek. Hát még azokat, akiknek szíve nem egészen csupán e világban dobog, hanem azt a világon túl őrzik (conservant), valahogy ekképpen, és éppen a halálhoz viszonyított létezésben (Seyn zum Tode — joie pour mon chère Tevvton — ) :

Sursum Corda — Habemus ad Dominum! („Emeljük föl szívünket — Fölemeltük az Úrhoz”)

Ókonzervatív voltunknak tehát legfőbb bizonyítéka, hogy ilyen elavult dolgokkal is foglalkozunk, mint az időbeli dolgok nem örökkévaló természete. Jó Tölgyünk, ki Jupiter oltalma alatt áll, annál is inkább foglalkozni kénytelen e kérdésekkel, mivelhogy ősszel megöregednek, majd a téllel lehullanak levelei. Ez az, az időbeli világ, amit a változandóság honának, a Hold alatti világnak hív a sötét középkor naív szerzője, de azóta a tudomány már bebizonyította, hogy valószínűleg csak eleink félős és ragaszkodó volta vetett számot ilyen semmiségekkel, amelyeket a mai ember már meghaladott, mint pl. hanyatlás, a Tevvton által megfestett halál és hasonló tudománytalan, bizonyíthatatlan, sőt női magazinokba, pl. Joy-ba nem illő dolgok.

E „tudományra” valóban illik a balgaság (így, kisbetűvel) jelzője.

Van azonban oly tudás vagy olyan tudomány, vagy éppen „nem-tudás” és Balgaság (így, nagy betűvel), amelynek nem a sapientia mundana (világi bölcsesség) felfuvalkodása felel meg, még csak nem is annak feltűnő hiánya (mint Micimackó vagy Chaplin inkább szánalomraméltó esetében).

A keresztények számára is íratott oly könyv, oui, amely olvasás által közel visz ahhoz, amit az ember bizonyosan kénytelen lesz valamilyen egzisztenciális formában is megtapasztalni, és ezen keresztül tanít. Az írást így keresztelték el: Ars moriendi, azaz „a meghalás művészete”. S itt az ars bizony nem csak afféle esztetizáló, tudálékos művészkedés, hanem valóban művészet, azaz tudomány, ha úgy tetszik scientia mundana, legalábbis részben, hiszen a halálban a világ hal meg, mindaz, ami az ember számára mundus est. De ha csak scientia mundana maradna, akkor a halálnak hiába volna művészete vagy tudománya, mert éppoly veszendő volna, mint az emberi egyén összes más feltételes tudása. Sapientia caelestia-vá, égi tudássá kell válnia.

De hát hol kezdődik a halál? Úgy mondják, hogy az a teljes fizikai halálban csak beteljesedik, mert már jelen van az életben, minden tovairamló valóságban, minden kizökkent tapasztalásban, mindenben, ami a peccatum originale következménye, folyománya. Pázmány Péter azt írja: „Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem Quotidie morimur, quotidie enim demitur aliqua pars vitae cum crescimus, vita decrescit. Infantiam amisimus post pueritiam: deinde adolescentiam. Quidquid transiit temporis, periit; valamíg élünk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-nak, hogy minnyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. Erre-nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely, hogy ennek a mi folyó-vizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mint-ha nem folyna, mint-ha veszteg-állana: maga a vizek és jég-alat mind folynak.” (Az halálrúl)

Ekként felfogva a halál ahhoz a labirintushoz is hasonló, amelyet Borges is leírt: a bonyolult épülettel szemben a sivataghoz.

Ezért világos, hogy a meghalás tudományához az élet az iskola, és hogy tudománya az Életnek is ismerőjévé avathat. E tudomány az alkímiában „a fémek kínzatásaként” nyert kifejezést. Ulmannus, vágáns franciskánus szerzet, az ezernégyszázas években jegyezte le Buch der Heiligen Dreifeltigkeit (A Szentháromság könyve) c. művét, amelyben az Eredendő Bűn és a Megváltás történetét a fémek szimbolikájával, és az azokkal kapcsolatos műveletek nyelvén beszéli el. Teljesen egyértelmű, hogy a mortificatio vagy a fermentatio (hogy csak kettőt említsünk) a szerző számára nem világi tudást, nem fizikai „aranycsinálást” jelentettek, és nem olyasféle dolgot, amely naív kémia vagy napjaink pszichológiájának valamiféle előzménye lett volna. Az alkimista a halálról és a Feltámadásról, és még többről szólt.

Az alkímia és a hermetika szellemi érvényéről egy általunk már többször hivatkozott szerző is írt.

Két tévedést kell még itt — magunk részéről — elhárítanunk. Az egyik, amely a gnózis szót vagy akár a kereszténység korai, gnosztikus hajtásait napjaink kisbetűsen balga tudományizmusához hasonlítja, holott éppen ellentétesek egymással. E tudásról, és a hozzá tartozó illuzórius „szabadság” értékeiről a magunk részéről a Torony című posztban fejeztük ki hozzávetőleges véleményünket. (Félreértés ne essék, Gabrilo linkelt írása — ha idézőjelbe tesszük a gnoszticizmus szót — nagyszerű.)

A másik, amely M. Heidegger filozófusi érdemeit valós erényeinél eltúlzottabban alábecsüli. Távol álljon tőlünk emitt — nem csak a halállal, de az élettel is szemközt — a komolykodás, de annak a szerzőnek az alábecsülése is, aki a XX. században még az egyébként a haláltól korábban semmilyen körülmények között vissza nem riadó, nem-keresztény hagyományokkal rendelkező Japánban is képes volt szerzőket ilyen könyvek megírására ihletni, s aki olyan nagyszerű és kivételes keresztény teológusokra hatott, mint Boros László, a Mysterium mortis című kivételes munka szerzője (Boros László: A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében. Vigilia Kiadó, Budapest, 1998. /XX. századi keresztény gondolkodók/). Ladislaus Boros e kevéssé fellelhető művére (Loxon a Ferencziek terén tett szert rá évekkel ezelőtt) László András, egy szintén kivételes könyv, a Tradíció és metafizika, valamint számos halálról és halhatatlanságról szóló írás auktora hívta fel figyelmünket.

Végül, hogy ne csak Európánkban maradjunk, e gondolatokat az „életbeli halálról” egészítsük ki azzal, amit a Buddha (Felébredett) e szavakkal artikulált a trilakshana („három alapjellegzetesség”) tanításában: anitya, duhkha, anātman („állandótlanság”, „kimozdítottság” és „önvalónélküliség”), amely az élet egészére vonatkozik. A Prédikátor könyve ismétlődik itt meg, ha lehet, még teljeskörűbben, még mélyebben. A megismerés és a Felébredés „tudományának” kezdete itt e nagybetűs Balgaságok igazolódásával kezdődik, és további olyan bölcsességekre épül, amelyek éppen annyira Balgaságok, mint amennyire balgaság a világ számára egy keresztény templom harangjának hangja, vagy egy perzsa költő mondásai:

Kérdeztem: „Mi legyen velem?” Azt mondta: „Halál.”
„Tisztára mosom életem.” azt mondta: „Halál.”
„Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod
Maga lesz a tündöklés.” Azt mondta: „Halál.”

Majd, e „nagybetűsen” értendő Halál után, azt is írta, „kis betűvel”:

Mester jelenléte nélkül leélt élet:
Vagy álcázott halál, vagy csak álomélet.
A jól adagolt méreg tisztít, mint a víz,
De a poshadt víz, ha szomjat olt is: méreg.

S hasonlóképpen írt „nagybetűs” és „kisbetűs” Balgaságról, illetve bolondságról is (mindkettőt kifejezheti egyébként a Tarot zéró jelzésű, Bolond figurája).

Az időbeliség és időtlenség „thanatológiájával”, valamint a nem pszichológiai értelemben vett „jó halállal” is kapcsolatos teoretikus jelentőségű írásként még: egy függelék szintén Horváth Róberttől, Gaston Georgel könyvéhez. E könyv az Ember négy — bizonyára alkímiailag is értelmezhető / értelmezendő — korszakáról szól (ezek Nyugaton arany-, ezüst-, réz- és vaskor sorozataként is ismertek, s évszakoknak is megfeleltethetők). Az ajánlott tanulmány címe A ciklusok hindu tanítása. Megfontolandó gondolatok tárháza nem csak azok számára, akik a hinduizmus egészére csupán mint afféle „babonahalmazra” vagy „pogány bölcselkedésre”, de nem is mint afféle egzotikumra vagy más dolgok előli menekülésre tekintenek.

Mindhárom illusztráció a
Buch der Heiligen Dreyfaltigkeit c. alkímiai műből származik

Halál pur

Tölgy említette a jó halált.
A halálról rengeteg félfilozófiai gondolatot lehet koholni. Például.

1) Vajon az álom a halál testvére, netán unokatestvére?
2) Vajon a szerelem tényleg olyan, mint a halál?
(függetlenül attól, hogy szerelmesek többször lehetünk, halottak viszont ált. csak egyszer; másrészt pedig erre csak a halál megtapasztalása után tudnánk érdemben válaszolni)
3) Vajon tényleg lepereg-e "életünk filmje"?
(de akkor mi „pergett le” a fényérzékeny emulzió és a celluloidfilm előtt meghaltaknak?)
4) Vajon a halállal testünk és lelkünk elválik?
5) Vannak-e álmok a halálban?

És itt még tovább mehetnénk, amolyan kunderás- coelhós- popperes- müllerpéteres- szilágyiákosos módon újracsomagolva a közhelyeket, bohóckodva görög etimológiával és mitológiával, tűnődést gerjesztve a fogékony ám nem fogalmakban gondolkodó olvasóban A Lét Nagy Kérdéseiről -- ami jó esetben elengedhetetlenül könyvünk megvételét és népszerűségét hozza el bizonyos körökben.

Ebben a posztban megóvom az olvasót az efféle ködharapó bárgyúságoktól, meg attól, hogy B- ill. C-kategóriás bölcselkedéseket olvasson. Kihagyom Heidegger „seyn zum Tode“-burleszkjét is: sose kedveltem morálfilozófiai prédikátor-tónusát, és sehogysem tudok ebben az ötletében többet látni, mint egy antik toposz (“memento mori”) népnyelvi és komolykodó szétírását (mea culpa). Kihagyom Tölgy magas labdáját is a jó halálról (és a mögötte sejthető etikai, eszkatológiai, teológiai pozíciókat is). A death-metálra, a gruftikra és a többi dark és emós nyavalygóra, fekete ruhában, szót se érdemes vesztegetni: aki állt már igazi halálos ágy mellett, annak mindez -- a félintellektüel bubogás, a halál narcisztikus esztétizálása, Kunderától az emósokig -- a semminél is kevesebb.

Millióan haltak meg előttünk. Ránk is ez a sors vár. Na és? Szegény Ivan Iljics a 19. századi Oroszországban rengeteget dolgozik azon, hogy a maga nevét be tudja helyettesíteni a szillogizmusba: Minden ember halandó. Caius ember ... de attól még Ivan Iljics miért fog meghalni? És a mai ember ugyanitt tart. Én, én, én, és az én halálom, amit valahogy kezelni kell, általában releváns teológiai vagy filozófiai elképzelések nélkül (ebbe a szegmensbe nyomul be a popperi populár-pszichológia-filozófia).

A halál publikus része a test bomlása. Hogy a lélekkel (ha ugyan van ilyen) mi történik, vitatható. Vitathatatlanul megmaradnak a csontok, esetleg a haj (mint Donne versében), de ez is a hely és az idő függvénye. A következő kép egy minimalista és klasszicizáló halál-koncepciót jelenít meg. Személytelen, absztrakt, méreteivel lenyűgöző, tömeges, afféle „halál pur”. Vélhetően több százezer ember csontmaradványa. (Elfelejtettem a helyszínen lévő ismertető számait, és a szám elég nehezen becsülhető, a dolog természete miatt).

Ha a megfelelő helyen ereszkedünk Párizs földje alá, különös élményben lehet részünk. Egy kőbe vájt előcsarnok fogad, némileg patetikus felirattal egy kapu felett: ez a halál birodalma. A kapun túl pedig több kilométeren át halogén-lámpákkal világított bányajárat húzódik. Innen is bányászták a jellegzetes mészkövet a párizsi házakhoz. A járat maga jó két-három méter széles: és mellőle, kétoldalról, jó másfél-két méter mélységben lett kitermelve a kőanyag. Amikor a város a 19. században terjeszkedett, sok temetőt felszámoltak: letakart szekerek papi kísérettel hordták ide azt a csontanyagot, amit megkímélt a talaj. A kő helyére csont került. Száz meg száz méteren át, jó méter-másfélméter magasan. Combcsontok, lábszárcsontok, a kar csontjai, koponyák. Helyenként mészkőtáblák, latin vagy francia felirattal (a francia feliratok jóval gyengébbek). A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az old-school retorika és antik költészet deiktikus erejének. Elvégre a föld alatt vagyunk, 2000 után, 200-400 éve halott, velünk lényegében azonos humanoidok maradékait látjuk, és jó 2000 éve halott római költőket olvasunk a halálról. A „humanizmus” szó egyik mélyrétege. Seyn zum Tode? Muhaha. Pallida mors, az igen. Az stílus.

Hor. Od. I, 4, 13.

A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az élménynek, politikamentesen. A helyszín retorikája minimális és azonnal átlátható: nagyjából ugyanaz, mint amit az antikvitás óta mondunk és gondolunk a halálról a kora- és premodern műveltségben, nagyjából ugyanazokkal a kőbe vésett szövegekkel (a Vulgata is szerepel, természetesen).

A klasszicizáló egyszerűség is sokat ad a látványhoz: a csontok nem szolgálnak barokkos-rokokós művészet alapanyagául, nincsenek vitatható csont-girlandok a falakon, mint némely délnémet-bajor-cseh ossariumban. A struktúra díszít: egy sor koponya a lábszárcsontok közt, vagy fordítva -- vagy egyszerűen az azonos csontok homogén tömege.

21. századi szemlélőként feltűnő (és egyben felszabadító), hogy a látvány úgy mutat fel egy „általános emberi” dolgot, hogy közben nem kell a nézőnek állást foglalnia olyan, az időtlen „emberi mivolthoz” valahogy kevésbé kapcsolódó politikai „irányzatok” ellen, mint a fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Bár manapság a két dolog igen gyakran egy csomagba kerül, ezek a tipikusan 20. századi kérdések fel se merülnek a helyszínen.

A halál itt teljesen személytelen: a látvány rendezői nem akartak szánalmat kiváltani. A helyszín nem múzeum, hanem a katolikus egyház ossariuma: a cél valószínűleg az volt, hogy a csontanyagot valamelyes rendben deponálják: talán zsaluba rakták, hogy a csontok kiadják a fal síkját. A nézőnek nem kell érzelmileg viszonyulni a látványhoz. Nincs is mihez érzelmesen kapcsolódni. Nincsenek nevek, se megrázóan személyes kacatok. Nincsen „emlék állítva” senkinek. Nincs tömeggyilkosság, nincs genocidium. Nem kell morális ítéletet alkotni. A csontok túlnyomórészt olyan emberektől vannak, akik csak úgy meghaltak, maguktól, Párizs területén (bár forradalmi halottak is kerültek ide). Bizonyára volt valaha sírkövük, emlékjelük. Így jártak. Így járunk.

A magyar szemlélőnek ráadásul megadatik a kívülállóság luxusa. Ez a több(száz?)ezer ember úgy halt meg, hogy semmiféle „nemzeti felelősség” nem terhelhet minket érte. Nyugodt lélekkel nézelődhetünk, és nem kell (eredendő bűnként) valamiféle elvárt, kollektív magyar bűntudatot érezni valamiért, amit jóval a mi életünk előtt követtek el. Semmiféle szokásos „humanista” intelem nem zeng a levegőben. Ami a humanizmushoz tartozik, az látható és olvasható.

Halál pur. Érdek nélküli, szabad szemlélés. Semmi megrázó, semmi személyes. Itt csak sárgásbarna csontok vannak, amik itt-ott már mállanak a nedvességtől. És ez minden. A többi csak gondolat.

Blogszemle — As the World Turns: Írország

Mint a kelták, az óceán, Észak és a zöld szín, valamint a vörös téglás házak rajongói, ajánljuk e gyönyörű posztsorozatot a Zöld Szigetről:

Moher sziklái
Dublin
A kelta kereszt
Valentia szigete
The Burren
Óriások ösvényén
Lia Fail

Sceilig Mhichil v. Skellig Michael (Mihály-szikla).
A XII. századig tizenkét szerzetes és egy apát élt e szigeten.

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek

A Reakción megjelent egyik cikk szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább a „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra- felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.

A magyar királyi jogar díszítése

Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipuram, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.

*

További részletek a könyvről

Kultúrkör — ami maradt, és ami lehetne

A kegyes Gondviselés (és egy kis emberi segítség) a sógorékhoz kalauzolt a múlt héten. Noha ilyet nem szoktam tenni, a szabadidőmet „aktív pihenéssel” töltöttem (apropó, van még valakinek esetleg más ilyen hülye terminus a tarsolyában?): megnéztem a belvárost. Láttam a Városházát, annak környékét (ahol most fesztivál van), a Hofburgot, a Nemzeti Könyvtárat, néhány szép templomot (kálomisták most ne figyeljenek: katolikus misén is részt vettem a Votivkircheben – ezért az árulásért még biztos lesznek leszámolások), sőt még a Belvedere-be is eljutottam egy kiállítás erejéig.

Szembetűnő volt az, hogy a modernitás és a multikulti ellenére miképpen őrzik meg hagyományaikat az osvát szomszédok. Korántsem csak arról van szó, hogy az épületek kitűnő állapotban vannak, s hogy az egyetem oldalán Adam Smith, nem pedig Karl Marx neve található, hanem a programok (koncertek, előadások, utcai performanszok) is mind azt mutatják, a hagyomány és a kultúra megőrizhető. Tudom–tudom, náluk nem volt az a bizonyos negyven év, nálunk igen, és náluk lehet közlekedni a belvárosban, hiszen Demszky Gáboruk sincsen. De vajon meddig „mentség” nekünk a posztkommunista mocsok? Valóban csak erről volna szó, vagy valami másról (is)?

Ha a kultúrát és a hagyományt fontosnak tartjuk, akkor azt sem a multinacionális cégek, sem a kombínó nem képes „legyőzni” és elmosni – ahol pedig egy rágógumicég és egy elektromos villamos képes lerombolni egy több évszázados kultúrát, hát, annak a helynek úgy kell.

Természetesen különbözik a múltunk, és nekünk nem annyira „könnyű”. De erőfeszítés és szándék nélkül nem fog menni.

Mindenesetre számomra első a hazám, épp ezért gondoltam is rá, és sajnos eszembe is jutott a kormányosa. Épp ezért külön ajándékkal jöttem haza, ha úgy tetszik, szívküldi II. Ferencnek:

(nagyítás: katt a képre)

A Hagyomány a moralizmusról és a jogszabályok véghetetlen gyártásáról

„Ahol az emberek elhagyták a Taot,
ott emlegetik mindig az emberszeretetet és az igazságot.
A sok okoskodás és világi ismeret
teremtette a nagy hazugságokat.
Ahol a rokonok közt nincs egyetértés,
ott prédikálnak mindig családi érzésről és szeretetről.
Mikor az országban zavaros viszonyok vannak,
akkor magasztalják a hűséget és engedelmességet.”

Tao te king, 18. (Ágner Lajos fordítása)



__________________________________

Vajon igaz-e, hogy csak három monoteista vallás van?

Közkeletű az elképzelés, mely szerint mindössze három monoteista („egyistenhívő”) vallás létezik, mégpedig a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, a többi pedig politeista („többistenhívő”). Egyesek szerint még olyan abszurditás is felvethető, mely szerint vannak ateista vallások (mint például a buddhizmus vagy a taoizmus). Úgy vélem, hogy ezek az okoskodások hibás fogalmakon alapulnak.

A legszélsőségesebb nézet kétség kívül az, amikor egyesek azt állítják, hogy „a monotheizmust a zsidók találták fel”. Túl azon a blaszfémián, amelyért az ókori Izraelben megkövezés járt volna, hihetetlen szűklátókörűség és hübrisz nyilatkozik meg egy ilyen állításban. Egy vallást nem lehet „feltalálni”, és ha mégis, akkor pedig nincs miért felnézni rá. Legkevesebb is úgy kellene fogalmazni, hogy a monotheizmust maga a monotheosz, az Egy Isten „találta fel”, Ő alapította és plántálta az emberek világába, szívébe. Ezt egy platonista mondja Önöknek.

Moderáltabb az a szemlélet, amely elismeri a vallás isteni eredetét, ám azt kizárólagosan egy vallásra tartja igaznak (burkoltan ezáltal a többinek sátáni, azaz hamis eredetet tulajdonít, egyes esetekben ezt azzal szépítve, hogy a többi afféle homályos, féligazságokat tartalmazó utánzata az egyetlen igazinak). Bár ez a szemlélet az egyistenhitet legalább valóban egy valóságos Istennek tulajdonítja, ettől még rosszhiszemű, és hiányolja azt a bölcsességet, amelyet Hamvas Béla mutatott fel, amikor olyasféléket mondott, hogy „mindenhol van Ég”.

Egy harmadik, főként muszlim, bizonyos mértékig keresztény és zsidó nézet, amely – sajátjának prioritása mellett – elfogadja a három monoteista vallás viszonylagos egységét és részben egyívású voltát, sokkal nagyvonalúbbnak és világosabbnak tűnik. Akik ezt a felfogást vallják, e vallásokat előszeretettel ábrahámi vallásoknak is nevezik, utalva a közös szellemi ősatyára. Egy ilyen nézettel már lehet mit kezdeni, hiszen vallói felismernek egy közös tipológiát, amely e három vallási hagyománykört sajátos módon megkülönbözteti a többitől, és összeköti egymással.

Ugyanakkor e harmadik nézet hallgatólagosan vagy nyíltan arra is hivatkozik, hogy a többi vallási hagyomány nem monoteista, hanem többistenhívő (vagy ateista). Noha a teaivás türelmet igénylő tevékenység, mégsem szeretném hosszúra nyújtani az ilyen okoskodások részletekbe menő céfolatát. Mindössze rámutatnék, hogy van más lehetőség is, mint e szellemi hagyományok beskatulyázása a politeizmus téves címkéjébe.

Két dolgot hagynak figyelmen kívül azok a derék véleményalkotók, akik primitív (és egyébként valójában primitívek között sem létező) többistenhitet tulajdonítanak például a görögöknek.

Az egyik: a hierarchia megléte a pantheonban (monarchikus politeizmus). Vannak kiemeltebb, uralkodó, olykor nagyon központi istenalakok, és vannak, amelyek kevésbé kiemelkedőek, vagy viszonyba állítva egy másik alatt állnak.

A másik figyelmen kívül hagyott dolog viszont sokkal lényegesebb, és ez az, amire Helmuth von Glasenapp is rámutatott – különben egyetemi körökben méltánytalanul alapos forrásnak tartott – könyvében, Az öt világvallásban. Ezek az istenalakok sohasem abszolutizáltak, hanem időlegesen úgy öltetnek fel, mint a láthatatlan istenség különféle, egymástól látszólag független, és egymásnak alsóbb szinten olykor ellentmondó alakjai, megjelenési formái. Ezt Glasenapp henoteizmusnak nevezi, figyelmeztetve arra, hogy nem politeizmusról van szó, hanem az alakfölötti Egy (Hen) sokféle személyes alakjáról, arculatáról, olykor pedig „alakoskodásairól”, sőt „arcoskodásairól”. Nem véletlenül, sok „politeista” vallási hagyományban kiemelt, szakrális szerepe van a színháznak.

能面 翁

Okina, a noh legjelentősebb, korábbi eredetű maszkja.

A buddhizmust és a taoizmust szintén azért nevezik hol „ateistának”, hol „politeistának”, mert isten-fogalmuk elsősorban nem személyes – így isteni személyiségek alakját öltheti, de akár ezek hiányában is alkalmaz szimbólumokat. A zen-buddhizmus például nem használ teisztikus kifejezéseket, viszont beszél például cseresznyevirágról.

E vallási tradíciók igazi lényegét tulajdonképpen a színházi alakokba, „istenekbe” – és magam részéről hozzáteszem: vallásokba – burkolt egyetlen princípium alkotja.

Loxonjuk pedig most cseresznyevirágteát készít, amelyet kedvesétől kapott. Megkínálhatja-e Önöket anélkül, hogy materialistának, filológusnak, bűvésznek vagy gyaúrnak néznék?

Hagyomány, szabadság – a blúzrul

Egy másik blogon felmerült néhány napja a hagyomány mint olyan (ez nem újdonság), és azon belül is a blues és a jazz. Ezennel Tölgy tervezett témáját lenyúlom. Hogy ezért milyen retorziók várnak rám, azt az időre bízzuk (és Tölgyre).

Jómagam a blues hagyományát többé-kevésbé ismerem. Ez részben szocializációs közegemnek köszönhető, részben személyes rajongásomnak. A blues igazi hagyomány. Vannak gyökerei, van evolutív fejlődése és szubsztantív tartalma is. A klasszikusai is megvannak:

vagy pl. ez:

Aztán vannak kicsit virtuózabb egyének is. Alábbi pl. jazzes elemeket is használ. És a gitárja már annyira Fender, hogy majdnem Gibzon:

Itt pedig az egyik örök kedvencembe Gary Moore virgázgat bele serényen:

Aztán a fiatalabb generációt is érdemes említeni. Pofátlanul fiatal blueszenészeink másik pofátlansága, hogy kicsit sem feketék:

A blues jó példa a konzervatív felfogásra: kiválóan kiegészítik egymást a hagyomány (komoly alapok, gyakorlás és sémák) és a szabadság (improvizáció) elemei. Hagyomány nélkül nem megy: az ember próbálkozhat ugyan azzal, hogy ex nihilo "újat" gyártson; a dologból kétségkívül valami "új" lesz, ám annak tekintetében, az eredmény zene lesz-e, nos, az eredmény korlátozott reményekkel kecsegtet.

Mivel a kutya-macska ügyben megosztottam teakratikus erőinket, ezért most a blues és jazz közötti választás pedzegetésétől eltekintek. Mert ma ilyen engedékeny és toleráns vagyok.

A társadalom metafizikája I.

A teakratáknál már több korábbi bejegyzésben is felvetődött: van-e egyáltalán társadalom? Beszélhetünk-e társadalomról, és ha igen, hogyan értsük, mit jelenthet gyakorlatilag? Anélkül, hogy túl részletesen meg akarnám válaszolni e kérdéseket, javaslom olvasásra Hamvas Béla egy írását, amelynek címe: René Guénon és a társadalom metafizikája. Az ötletet, hogy diskurzusunkba csempésszem ezen írást, két, René Guénon-nal is kapcsolatos írás, (illetve kifejezetten róla szóló kommentárok) megjelenése adta a Konzervatóriumon.

Bár Hamvas esszéje némileg önkényesen értelmezi Guénon szavait, kifejezéseit, és „elregényesíti” azokat, alapvetően nem téved mértéken túl, amikor körvonalazza Guénon társadalom-gnózisát (amellyel mindazonáltal azóta néhányan szembeállítottak egy némileg módosított, a ksátrija — harcos — minőséget rugalmasabban értő teóriát).

Érdekes, hogy azt írja, Guénon nem beszéli el az arany jelentésének hanyatlását, miközben dehogynem. A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvében szentel egy fejezetet „a pénzverés degenerálódása” témájának, amelyben jósként még azt is felveti (szemben Hamvas kissé túl pszichológiai és kalandregényes víziójával), hogy a pénzverés és az arany szimbolikus használata végül teljesen háttérbe szorul majd az absztrakt értékformák javára, amelyek kiszorítják a még demokráciákban is ideiglenesen továbbélő nemes hagyományok egyre ritkuló példáit és nyomait. A jelenség leírása persze nem lehet totális, hiszen ma is vernek még (kör alakú) pénzérméket, és még bizonyára sokáig fognak, ámbár ezek értéke gyakran már egy egészen másféle fedezettől függ. Egy tendenciáról, és a mögötte meghúzódó — gyakran nem lineárisan időbeli — szellemi inflálódásról van szó, amely a minőségből a mennyiségbe való aláomlást, annak fázisait mutatja be.

Egyvalamit fontosnak tartok mindebből külön kiemelni. Ez pedig az uralkodónak az arannyal és a Nappal való azonosítása. Elsősorban nem a „Napkirály”, de nem is csupán a fáraók példák erre, hiszen előbbi esetben viszonylag kései és jobbára már külső ragyogásról van szó, másikban pedig egy speciális, bár nem egyedülálló esetről. Mindazon uralkodóké, akik szellemi fényt hordoztak magukban, fényt árasztottak magukból. A magyar királyok közül ilyen volt Szent István vagy Szent László, de természetesen még mások is, egészen a kereszténység előtti korig visszamenőleg.

A mítikus szemléletben a társadalom metafizikája már egybeesik az individuum metafizikájával. Itt megtaláljuk nem csak a hanyatlás elbeszéléseit, „az arany elmerülését az anyagban”, konvertálódását „a mennyiség uralmába”, hanem azt a heroikus küzdelmet, miáltal a hanyatlást felülmúlja egy szoláris királyi individuum, és benne, vele — mindenki, aki részese a küzdelemnek.

Buzi-e volt Platón?

Bizonyos viccelődések nyomán utánajártunk az interneten néhány információnak, amely Platón állítólagos homoszexualitására vonatkozik. Így találtuk meg az alábbi értékes kis tanulmányt:

Virini Ágnes: Homoszexualitás az ókori Görögországban: a mítosz összeomlása — Adonisz Jeorgiádisz könyve nyomán

A tanulmány olvasása után már bizonyosra vehetjük, hogy Platón saját szavait nem a véletlen íratta le:

„... meg kell gondolnunk, hogy a női és a férfiúi természetnek, ha a nemzés végett egyesülnek, a vele járó gyönyörűség természettől adatott — férfinak férfival, vagy nőnek nővel való egyesülése ellenben természetellenes, és olyanok merészkedtek ilyenre először, akik a gyönyörrel szemben gyengék voltak.”

„... mindenki kárhoztatni fogja annak elpuhultságát, aki enged a gyönyörnek és nem képes magán uralkodni, s még inkább meg fogja vetni azt, aki a nő utánzására adja oda magát, s ahhoz hasonlóvá lesz.”

(Részletek Platón: Törvények c. műve VIII. könyvéből)

S Erós jelentéseinek, valódibb értelmének elmélyítéséhez lásd még: Horváth Róbert: A „távoli szerelem” metafizikája

Maxfield Parrish: Evening

¡Tradicionális qawwali dizsi!

„”

Magyarország 2008

Ma künn jártam az országban, körülnéztem és nem nagyon tetszett, amit láttam. Igaz, tegnap sem. Így láttam a mai Magyarországot. Magunkat.

A kép 1940 szeptemberében készült a bombázás után a Holland House Könyvtárban, Londonban.

Most van, aki azt gondolja: Á, csak a szokásos konzerves kultúrpesszimizmus!

De nincs igaza. Ez egy optimista kép, és egy optimista poszt. A romok közt az emberek ugyanis könyveket keresnek és olvasnak!

Az igaz, hogy itt állunk bokáig a megújuló szocialista és liberális kísérletek romjai közt, de azért vannak könyvtáraink. A hagyomány itt van, és a mi nemzedékünk élete biztosan nem volt és nem lesz unalmas. Van mit eltakarítani, van mit kiásni a romok alól.