René-Jean-Marie-Joseph Guénon (1886—1951)
Az alábbi részletek A modern világ válsága c. művének első magyar kiadásából valók. Második kiadás. Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az „egyenlőség”, a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk — amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni —, naívság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar — akár száznyolcvan fokkal is — megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. „Eszmékről” szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem „tiszta eszmék”, semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább „téveszmék”, ámbár még helyesebb lenne mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó „áleszméknek” nevezni őket, amelyekkel — mint azt néhányan nagyon is jól tudják — a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen, valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern „bálvány” pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, „verbalizmusként” ismeretes jelenséget, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a „nagy gondolatok” illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.
*
Amikor a „szakemberek” illetékessége — bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik — egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment „politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy — eszerint — a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami — legalábbis egy relatív — fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.
*
A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt — vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva — erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti ballépés nyit utat az összes többinek; így például kimutatható, hogy a francia monarchia maga volt az tudattalanul, ami a XIV. századtól kezdődően előkészítette az őt megdöntő forradalmat; …
*
Annak a végletes értelmetlenségnek, amit „népönkormányzás” meghatározással „demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet „ténylegességben” és „lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi — nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az „általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni.
*
Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság — ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének — teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.
*
… mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a „demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el; a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered.
*
A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a „közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme.
*
Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” tagadja az „arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés — legalábbis etimológiai értelmében — a „legjobbak uralmát” jelenti. „A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a „legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is — miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik — végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek. Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután — a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísérlet ellenére — két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek — meglehetősen logikátlanul — álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a „gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami — egy szemponton való alapulásuk révén — tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához, néha még messzebbre menve ugyanezen irányba csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti.
Bejegyzések
