Utópia

John Roddam Spencer-Stanhope: The Waters of Lethe by the Plains of Elysium
(1879-80)

Azt szokták mondani, hogy ez vagy az az eszme „szép, de nem valósítható meg”, vagy csak egyszerűen megvalósíthatatlan, azaz utópia. Ha feltennénk a kérdést, hogy milyen eszmékről van szó, akkor kivétel nélkül olyasmiket sorolnának, mint a teokrácia vagy a kommunizmus, vagyis — minden ellentétességük ellenére — határozott körvonallal rendelkező formákat. Eszébe sem jutna szinte senkinek a liberalizmust utópiának nevezni. Pedig a liberalizmus is utópia, méghozzá az egyik legkárosabb. És, ha valaki most az „ideológiátlanság” elvét hangoztatná mint kimenekedési utat, akkor nyugodtan lehetne és kellene is azt válaszolni, hogy az „ideológiátlanság” is utópia.

Általában véve észben kellene tartani, hogy a földi világban minden utópia, ami nem kizárólag annak észbentartásával és kinyilvánításával épül, hogy ideiglenes és feltételes. Van azonban egy markáns és gyökeres különbség a jobb- és baloldali* utópiák között. A jobboldali „utópiák” metafizikai gyökerűek, tehát annak a fenntartottságával bírnak, hogy a Föld kevés ahhoz, hogy megvalósításuk színtere legyen, annál sokkal magasabb perspektívájúak. A baloldali utópiák vallói viszont a Földet tekintik „ideáik” (contradictio in terminis) megvalósítási helyének és céljának. (Vallóit, és nem alkotóit írtam, mert alkotóik olykor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit így az ember számára adnak, az szatanikus — tehát föld alatti — ihletettségű.)

Mint írtam, a Föld minden esetben „csupán” színtér. Mint ilyen, ugyanakkor nem elhanyagolható, éppen azon egyszerű oknál fogva nem, hogy az, ami az ideológiákból végül megvalósul, itt „csapódik le”. Mivel pedig az ember modern korunkban mélységesen a földiség erői által kondicionált, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földi hatásokkal és visszahatásokkal vétetik körbe, illetve veszi körbe magát.

Kollektíve minden épkézláb, metafizikai alapú idea és ideológia korának vége, sőt úgy tűnik, az egyébként mentálisan súlyosan retardált Fukuyamának is valami részigazsága volt abban, hogy a liberalizmus bizonyos értelemben (tudniillik vertikálisan, és a tömegerők tehetetlenségével párosulva lineárisan is) a történelem végét is jelenti. A liberalizmus álideológiájának szerves folytatása az „ideológiátlanság” és az olyan részproblémák „ideológiává” emelése, mint az ökológia, és az ezzel kapcsolatos tennivalók.

Ha mondhatjuk azt, hogy az ideológia már süllyedés az ideák világához képest, akkor még inkább mondhatjuk azt, hogy az ideológiátlanság süllyedés az ideológiák világához képest. Egy olyan világ, amelyben többé már nem csak ideák, hanem világnézetek sem fontosak, egy súlyosan materialisztikus, utópia-alatti világ, bizonyos értelemben maga az utópia, vagyis egy „seholsem-lét”.


* Jobb- és baloldali alatt nem a jelenlegi demokratikus „jobb- és baloldalt” értjük, mivel ezek principialiter mind szélsőbaloldaliak. Jobboldaliság alatt politikailag minimálisan a XIX. századi ókonzervativizmust kell itt érteni, nagy vonalakban pedig minden ún. „világvallást” (és az ezek magvát képező doktrinális hagyományt).

— Demokratikus párt-e a Jobbik?

— Igen, demokratikus. (Ld. még 1, 2)

— Demokrata-e Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövetasszony?
— Nem, ő a liberális diktatúra képviselője.

„Az amerikai nagykövetség sajtóosztályán azt a választ kaptuk, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony a parlamentbe bekerülő demokratikus pártok, tehát a Fidesz, az MSZP és az LMP eredményváró rendezvényeire látogatott el. Kérdésünkre, hogy a Jobbik demokratikus párt-e szerintük, nemmel válaszoltak.” (Forrás: Amerikai nagykövet: csak a Fidesz, az LMP és az MSZP — Mandíner)

Az a furcsa helyzet, hogy „a demokrácia igazi képviselői” elméleti csapdába esnek, hiszen nem másokkal, mint „a demokrácia igazi képviselőivel” állnak szemközt. Végleges gyakorlati csapdáról persze nincs szó: vannak különféle fegyverek, amelyek alkalmasak az ilyen konfliktusok elsimítására.

A fenti egyenleteket természetesen fordítva is felállíthattuk volna, ahogy azt Eleni tette az idézetben, és még sokféleképpen. Olyan verziók is lehetségesek például, amelyekben az MSzP és/vagy az LMP és/vagy a Fidesz nem demokratikusak, a többiek (+/-Jobbik) pedig igen. A demokrácia tiszta elvként ugyanis sohasem létezett, és minden bizonnyal soha nem is fog létezni (ámbár, ha igen, akkor inkább meneküljünk), viszont minden ún. demokratikus erő „az igazi demokrácia” letéteményesének vallja magát.

Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.

Nincs már szükség humoristákra

Az épkézláb kommentálhatóságnak is vannak határai.

Mivel udvari bolondunk nyikkanás nélkül összeroskadt, amikor ezt a tudósítást meghallotta, s csodadoktorok azóta is a legkülönfélébb módszerekkel élesztgetik az ispotályban, csak azt jegyezzük meg, hogy ismét sikerült rejtélyes módon nagyon aktuális posztot írnunk.

El kellene gondolkozni azon, hogy a folyó év e napján aktuálisan kontraregnáló polpotista „kormányt” nem kellene-e egész egyszerűen az utolsó tagjáig a lehető legnagyobb sürgősséggel a Lipótmezőre bevinni és ott minden eszközzel bent tartani!?

Korunk hőse

A „heteroszexualitás” és a „homoszexualitás” kapcsán

Manapság a femininizmus, a régebbi vágású feminizmus és a günekokratizmus társadalmilag teljesen megszokott és támogtatott magatartás, nézőpont, attitűd. A házasság és ezzel a kapcsolatok „liberalizációja” ún. állami és ún. egyházi szinteken egészen extrém irányokat vett a nyugati világban. Ezek közé tartozik két férfi vagy két nő „házassága”, különféle transzszexuális megnyilvánulások, egészen olyan extrémitásokig elmenően, hogy két „nő” két „férfivá” operáltatja-hormonkezelteti magát, hogy aztán mint „férfi” homoszexuálisok „házasodhassanak” össze. (Gyengébb idegzetűek ne tekintsék meg.)

Mindez az Egyenlőség nagy mítoszába tartozik. A valóság azonban nem egyenlősít. Egyenlőségre születni kellene, azonban liberálisék szerint a nagybetűs Természet vak, konzervatívok szerint viszont ebben a „vakságban” valami mégiscsak megnyilvánul. A nemi kérdés lényeges, hovatovább az egyik leglényegesebb az ember egzisztenciája szempontjából, mert az egész emberi egzisztencia erre épül, nem csak testi, hanem lelki és szellemi szinteken is.

Az alapvető vonzás a férfi-nő vonzás. Minden más csak ennek variációja, tükörképe. Ahogy Buji Ferenc zseniálisan megjegyezte, „homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs is. Mert határozottan ki kell jelentenünk, hogy homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs! Kizárólag heteroszexuális kapcsolat van. Hogy heteroszexuális kapcsolat minden nemi viszony prototípusa, azt éppen a homoszexuális kapcsolat mutatja: itt ugyanis — legalábbis az igazi homoszexuális kapcsolatban [...] — az egyik fél mindig kénytelen felvenni a női szerepet, míg a másik a férfi szerepet, s egyúttal a nemi dominanciák is megjelennek: a férfi avagy a férfit játszó nő a domináns, míg a nő avagy a nőt játszó férfi a passzív. Ilyen módon a homoszexuálisok mindig kénytelenek úgy csinálni, mintha heteroszexuálisok lennének — ugyanis minden nemi kapcsolat és vonzás alapja a nemi sarkítottság, ami viszont szükségképpen a férfias és nőies jelleg feszültségében fejeződik ki.” (Buji Ferenc: A homoszexuális propaganda.)

Korunk femininizmusa, feminizmusa és a günekokratizmusa pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy erre a sarkításra képtelen, s már csak az uniszex avagy „női” (feminin) nézőpontot veszi fel (minden más valamiképp a „deviáns” kategóriába szorul). Ki lehet jelenteni, hogy aki homoszexuális, az tulajdonképpen nő. (Kapcsolódó — a cikk címének sugalmazásával egyébként nem értek egyet: a többség toleráns a férfi homoszexuálisokkal szemben, a leszbikusokkal szemben pedig leginkább érdektelen.)

Érdemes tehát megfigyelni a házasságkötés liberalizálásának irányát: két férfi vagy két nő már összeházasodhat, de egy férfi és több nő már nem. Pedig a házasságban nem a „párocska-érzés” ratifikálása volna a lényeg, hanem a férfi-női polaritás egyesítése.

Buji következtetése ismét zseniális: „Nem minden jelentőség nélküli, hogy a szexuális forradalom kérlelhetetlen propagandistái, akiknek figyelme egészen a homoszexuálisok gyermek-örökbefogadásáig kiterjed, miért feledkeznek meg az egyik legmasszívabb szexuális taburól: a többnejűségről (poligínia). Ugyanis komoly jelentősége van annak, hogy miért éppen a többnejűség, ez a valóban hagyományos tabu az, amelynek ledöntése érdekében egyetlen szót sem lehet hallani. A többnejűség tiltása ugyanis mind vallási, mind pedig jogi alapon teljesen indokolatlan, sőt tarthatatlan. És mégis, propagandistáinknak eszébe sem jut, hogy szavukat felemeljék a szabadság e korlátozása ellen. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ennek oka a többnejűség erősen patriarchális jellegében keresendő, és a patriarchális szemlélet erősödését a modern kultúrában éppen propagandistáink kívánják a legkevésbé. A többférjűségért (poliandria) alighanem szívesen felemelnék a szavukat, viszont jól tudják, hogy a többférjűségért való harc nem volna elválasztható a többnejűségért való harctól — s ugyanakkor azt is tudják, hogy a többférjűségnek semmiféle perspektívája és vonzereje nem lenne a modern világban, ellenben a többnejűség lehetőségét sokan kihasználnák. A liberális elvekből kiindulva tehát nagyon is indokolt lenne a poligámia érdekében harcot indítani, hiszen ennek — a homoszexuális házassággal ellentétben — még vannak hagyományos gyökerei is (a többférjűségnek is!). Hogy ezt mégsem teszik, az éles fényt vet a közvélemény mélységesen manipulált voltára.”

(Abban egyébként nem vagyok biztos, hogy a többférjűségnek ne lennének perspektívái a modern világban, mivel a modern férfiakban a femininitás olyannyira túlteng, hogy sokan közülük tulajdonképpen még erre is kaphatók volnának — ami azt jelenti, hogy a többférjűség valamiképpen úgy nézne ki, mint a többnejűség: a nő lenne a férj, a „férfiak” pedig a feleségek.)

“I hate the fucking world” — Columbine, Virginia, Tuusula, Pécs…

Ha már Pécs… Nyilván minden kedves olvasó értesült valamilyen úton-módon a pécsi egyetemen történt lövöldözésről. Elég nagy port kavart. Itt, Magyarországon, ilyesmire eddig még nem volt példa, bár a világon összesen már kb. 60 ilyen esetet tartanak számon. Rögtön megindultak a találgatások, vajon mi állhatott a dolog hátterében, ki a felelős stb. A fórumokon mindenkit elővettek: a szülőket, a csoporttársakat, a felelőtlen pszichiátereket. Előkerült a fegyvertartási engedély szigorításának terve, a jelenlegi kormány felelőssége, az antidepresszánsok veszélyes hatása, az elkövető zsidó, majd fajgyűlölő volta, és általánosabb problémák is (kirekesztés, elidegenedés). Gere Ákosban ki közönséges gyilkost, ki kvázi-áldozatot lát, a média is hol ezt, hol azt a nézetet helyezi előtérbe. A sajtó dezinformáló hatása nagyszerűen tanulmányozható ezen az eseten keresztül is, de ezt most hagyjuk. Megpróbáltam utánaolvasni kicsit néhány dolognak, mivel halvány emlékeim szerint eddig csak a virginiai lövöldözésről szóló híradást hallottam, azt is csak azért, mert véletlenül épp a szobában tartózkodtam, amikor ment a tévé. Most kissé csapongani fogok, de nézzék el nekem.

*

“I hate the fucking world” — írta Eric Harris naplója első lapján, aki talán az eddigi leghírhedtebb iskolai lövöldözés elkövetője volt. Ő és társa, Dylan Klebold a Columbine középiskolában gyilkoltak meg 12 diákot és egy tanárt, majd magukkal is végeztek. A columbine-i mészárlás történetét több film is feldolgozta, például az Elefánt vagy Az osztály. [1] Azért különösen érdekes a történetük, mivel nemcsak hogy hosszú hónapok készülődése előzte meg a gyilkosságokat, de egy sajátos „ideológiát” is építettek mögé.

Eric Harris és Dylan Klebold

Harris az öntudatosság fontosságáról írt naplójában, meggyőződése volt, hogy az emberek többsége ostoba, s ő, mint „öntudatos” ember, fölöttük áll. Most, a II. világháború idejével szemben — melyet utoljára jellemzett még az értékekért folytatott harc —, “with the government having scandals and conspiracies all over the fucking place and lying to everyone all the time and with worthless pointless mindless disgraceful TV shows on and with everyone ub-fucking-sessed with hollywood and beauty and fame and glamour and politics and anything famous, people just arent worth saving”. Harris valószínűleg filozófiaórán ismerkedhetett meg — meglehetősen felszínesen és egyoldalúan — Nietzsche nézeteivel (“I just love Hobbes and Nietzche.” [sic]), amelyek hatása bizonyos fokig kimutatható rajta (a kereszténység elvetése, egyfajta felsőbbrendűségi tudat és a darwinizmus alapgondolata a természetes kiválasztódásról). Magukat “Natural Born Killers”-nek, Született Gyilkosoknak tartották, bizonyos tekintetben isteneknek is, akiknek öntudatosságuk folytán egyfajta hatalom adatott, hogy végezzenek az általuk stupidnak és retardáltnak vélt egyénekkel: „Mi, az istenek, azzal fogunk szórakozni, hogy megöljük ellenségeiteket, mindenkit megölünk, megöljük a rendőröket... Tudjátok, mi a gyűlölet? Gyűlölöm az embereket.” (Klebold) Az Origo-n azt írják, hogy mindketten kimagasló műveltségű tanulók voltak. Írásaikból kitűnik, hogy ennek ellenére a tipikus amerikai infantilizmus nagyon is jellemző volt rájuk. Tettük több másik lövöldöző számára is például szolgált, és valószínűleg még fog is, főként, hogy az interneten naplóik és egyéb írásaik is fellelhetők (mégis minek ötleteket adni unatkozó és megkeseredett tizenéveseknek?). Zavart „ideológiájuk” is inspirálólag hatott némelyekre. Ezek közül a legérdekesebb és a leginkább figyelemreméltó a 2007-es finnországi iskolai lövöldözés elkövetője.

*

A finnországi Tuusula városának gimnáziumában Pekka-Eric Auvinen végzett 8 emberrel, végül önmagával is. Koncepciózusabb volt Ericnél: komplett kiáltványt fogalmazott meg nézeteiről. Tettét így indokolta: „Nem vagyok egy fajból való a nyomorult, önző emberi fajjal. Nem! Egy lépéssel előrébb tartok. Készen állok a harcra és kész vagyok meghalni a céljaimért. Én mint natural selector (természetes kiválasztó), meg fogom semmisíteni mindazt, akit alkalmatlannak tartok, aki az emberi faj szégyene és a természetes kiválasztódás csődje.” Kedvenc olvasmányai között említette Nietzsche műveit és Platón Államát (17 éves volt!). A demokráciáról és úgy általában a modern kor viszonyairól (nyilván főként Nietzsche és Platón hatására) kifejezetten érdekes és több tekintetben is alapvetően helytálló nézetei voltak. Például amit elutasít: “Equality, tolerance, human rights, political correctness, hypocrisy, ignorance, TV soap operas & drama shows, rap-music, mass media, political populists, totalitarianism, consumerism, democracy, pacifism, state mafia, TV commercials.” Itt említi még az elnyomó vallásokat és ideológiákat, az antidepresszánsokat, a vallási fanatikusokat, az emberi fajt stb. S hogy mit szeret? “Existentialism, self-awareness, freedom, justice, truth, moral & political philosophy, personal & social psychology, evolution science, political incorrectness, sarcasm, irony, black humour, natural disasters, eugenics” stb.

Úgy tűnik, hogy miután végleg kiábrándult ebből a “fucking world”-ből, és ennek fő „eszméiből” vagy inkább mániáiból, nyilván lelki alkatából is adódóan a nyers tagadás álláspontjára helyezkedett. Elvetette a liberálisok képtelen tolerancionizmusát, de átesett a ló túlsó oldalára: ellensége lett magának a toleranciának is. A televízióból áradó émelygős szentimentalizmus is idegen lehetett tőle, és azt is észrevehette, hogy a liberális közszellem csak a saját véleményével összhangzó nézeteket képes tolerálni, a neki ellentmondó nézetek képviselőivel szemben pedig a legkevésbé sem érdekli a korrektség. Sajnos itt is a másik szélsőségbe esett: az agresszió, a kegyetlenségig menő érzéketlenség vált rajongása tárgyává.[2] Hogy az emberi jogok közül konkrétan mik voltak ellenére, nem tudom, valószínűleg a francia forradalom egyenlősítő, nivelláló „örök alapelvei”. Harrishez hasonlóan az emberek többségét ő is ostobának tartotta: “Homo Sapiens, HAH! It is more like a Homo Idioticus to me!” Nem tudott vagy talán nem is akart a modern világ kényelmes zsarnokságában élni, „abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett »társadalom« determináltságaiba”. Ahol „az önátélést, az individuális lény olthatatlan tüzét fokozatosan elfojtja a fáradtság, a feladás, az elfajzás.” Mivel „az élettől elszakítva manapság az ember egy árnyékhoz vált hasonlóvá. Ez az árnyék olyan sémák, programok és intellektuális felépítmények között mozog, amelyek képtelenek megbirkózni a valósággal és magával az élettel.” (Evola)

Pekka-Eric Auvinen “Humanity is overrated” feliratú pólóban.

Auvinen egyszerűen öngyilkos is lehetett volna, mint a legtöbb hasonló fiatal, de ő ennyivel mégsem érte be.

Ismerősei szerint viselkedése normális volt, senki sem gondolta volna, hogy képes ilyen tettre, az iskolában sem voltak problémái,[3] de depressziójával szakemberhez járt és antidepresszánsokat szedett.[4] (Ahogyan Klebold és Harris is.) Vannak, akik főként ezeknek a szereknek a hatására vezetik vissza agresszív, valóban torz és abnormális „erőszak-kultuszának” kialakulását. Ugyanis Auvinen rajongott a columbine-i lövöldözőkért, úgy általában a fegyverekért, az erőszakos zenékért és filmekért, a tömeg- és sorozatgyilkosokért. Mégis valószínűbb, hogy utóbbiak már eleve meglévő hajlamait erősítették csupán fel, az antidepresszánsokkal karöltve, amelyek természetesen puszta vegyi beavatkozással képtelenek voltak valódi problémáin segíteni.[5] Szemléletmódjára döntő hatást gyakorolt a (szociál)darwinizmus (magát Natural Selectornak, természetes kiválasztónak nevezte), s úgy tűnik, kisebb mértékben az egzisztencializmus is. Előbbi adta meg „harca” jellegét, a természeti törvény kérlelhetetlenségével. Motivációja nehezen érthető, irracionális, erősen rögeszmés jellege van. Mindent összevetve, bár nézetei hasonlóan zavarosak és destruktívak Harriséihez, összeszedettebbek, talán nem túlzás azt mondani: kiforrottabbak.

A virginai egyetemen egy dél-koreai származású diák követte el az USA eddigi legtöbb halottat (32+1) követelő egyetemi lövöldözését. Cho-nál a gyűlöleten kívül egyéb meghatározó ’nézetre’ nem bukkantam, nagyon komoly mentális zavarai voltak. És épp ezért számtalan jel is utalt arra, hogy alkalomadtán veszélyes lehet környezetére, mégsem tudtak vele mit kezdeni (volt elmegyógyintézetben is), hagyták hát kínlódni, hiszen az emberi jogok...

Seung-hui Cho.
Először a Virginia Egyetem kollégiumában megölt 2 embert, majd átment az egyik oktatási épületbe és ott megölt további 30-at. A két lövöldözés közben még arra is volt lehetősége, hogy elpostázza saját magáról készített videóját az NBC hírügynökségnek.

A Pécsen történtekről még nem lehet annyi mindent tudni, mint az előbbi esetekről. Úgy tűnik, G. Ákosnál is a világ- és embergyűlölet dominálhatott. Persze az még kérdéses, hogy beszámítható volt-e, mindenesetre a szemtanúk szerint hidegvérrel gyilkolt, nem ámokfutó módjára. Antidepresszánsokat ő is szedett, és ahogyan csoporttársai mondták, ő sem volt „százas”.

A külföldi példáknál olyan képtelen vádakat is megfogalmaztak, miszerint például Marilyn Manson zenéje miatt történt a columbine-i lövöldözés. Azaz megindult a bűnbakgyártás szokásos folyamata. Pedig ezek az esetek sokkal komolyabb problémákra hívják illetve hívhatnák fel a figyelmet, mint a fegyvertartás engedélyezésének kérdése, vagy az agresszív filmek, zenék, játékok hatása.

Például ha elhisszük, hogy az emberiség fejlettségének legmagasabb fokán van jelenleg, mégis hogyan magyarázzuk meg a mentális és pszichés betegségek/zavarok egyre növekvő számát? Hol van már a régi világ „agressziója, boszorkányüldözése, előítéletei, járványai, primitív életkörülményei, állandó pusztító háborúi, elnyomása, sötét tudatlansága” — és mégis, mintha az anyagi biztonság, maga a mai túlbiztosított modern élet egyáltalán nem volna képes a személyiség stabilitását, igazi benső megelégedettségét és harmóniáját megadni.

Mintha valami végzetesen és egyre növekvő mértékben veszne ki a modern ember életéből.

________________________

1) Utóbbi film kevésbé ismert, nekem véletlenül volt szerencsém látni: nem egy könnyed — vagy ahogyan mondani szokták: könnyen emészthető — film, de akit érdekel a téma, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Mégis, szerintem sokkal inkább az iskolai, primitív erőszak élethű bemutatása a film erőssége, mivel a lövöldözések „miért”-jére nem ad kielégítő választ. Ugyanis a film története csupán fikció, pár motívuma ugyan megegyezik a columbine-i lövöldözésével, de például a mentális és pszichés zavarok szerepéről egyáltalán nem vesz tudomást, márpedig ezek álltak a legtöbb lövöldözés hátterében, és nem a kirekesztés vagy a diákos piszkálódás. (És ebben a tekintetben sajnos félrevezető is, sőt a nézői vélemények alapján merőben liberális magyarázata is lehetséges a filmnek. )

2) Helyesen jegyezte meg Evola: „A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a »szőke bestia« szintjére szállítja le.”

3) Ki is jelentette, hogy tette tömeggyilkosságnak, politikai terrorizmusnak tekintendő, és nem egy szimpla iskolai lövöldözésnek: “I don’t want this to be called only as »school shooting«.”

4) Alighanem a pszichológia is ezért keltette fel érdeklődését.

5) Nyilván volt oka rá, hogy a “What do I hate?” felsorolásában említette őket.

Katholicizmus, kereszt, félhold, és a „szabadgondolkodói” diktatúra

A katholikosz (καθολικός, latinosítva cathōlicus) szó jelentése: egyetemes. Az egyetemes(ség) szó olyasmit jelent, mint a birodalom: egy mindent-magába-foglalást, egy mindent-felölelést. Az egyetemesség szimbóluma a katolikus egyházban a kereszt, amelynek — a kereszténységen túlmenően egyetemes — szimbolizmusáról többek között René Guénon írt nagyszabású művet (Le symbolisme de la croix), amely magyarul is megjelent A kereszt szimbolikája címmel (Bp., 1995, Szigeti Magánkiadó /Az Őshagyomány Könyvei IV./).

Már monologizáltunk róla, hogy korunk szélsőliberális diktatúrája, amelynek egyik zsarnoki szerve a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága, nemrég egy unatkozó ateista és finn (!) származású pipi kívánságára kafkai szintű abszurditással betiltotta ezen egyetemes szimbólum feszületkénti partikuláris és speciális formában közimert ábrázolását az olaszországi tantermekben, tehát abban az Olaszországban, amely Európában (talán Ír-, Lengyel- és Spanyolország mellett, de azoknál Vatikánnal való összeköttetése miatt még inkább) a katolicizmus fellegvára, és amelynek még agnosztikus-ateista lakossága is tiltakozását fejezi ki a döntés miatt.

A minden bizonnyal vallásos Antonio Fiumefreddo, a catania-i Massimo Bellini színház igazgatója például egy kereszt elhelyezésével tiltakozott az „európai” álbíróság döntése ellen az épületen. Bár nem ismerjük a részleteket, jellemzőnek tartjuk, hogy a helyi plébános (!) pedig ez ellen emelte fel a szavát, mondván, hogy is jön a kereszt két színházi darab plakátja közé. Úgy gondolom, ez esetben a plébános az, aki a kegytárgyfetisiszta erkölcscsősz szerepében lép fel, és az igazgató úrnak van igaza. A keresztény ember — már persze, ha keresztény egyáltalán, nem pedig csak afféle két lábon járó „erkölcsi magaslat”, amilyenből igen sok van Európában — minimum szimbolikusan fejezze csak ki megvetését a sötét „emberi jogi” bélyegnyalók iránt, és őszinte hitvallását, amely nyilvánvalóan feljebb áll, mint néhány hivatalnok meggyőződés nélküli, de diktatórikus eredménnyel szolgáló papírmunkája. Érdekes módon magára a Vatikánra is igaz, hogy alig-alig szólalt meg az ügyben, és a pápa meglehetősen semmitmondóan nyilatkozott, bár természetesen (mintegy hivatalból) elítélte a döntést. Claudio Magris viszonylag jól összefoglalta a benyomásainkat.

E posztot egy hete kezdtem el írni, eredetileg más tartalommal, s azért nem aktiváltam korábban, mert vártam. Többek meggyőződése ellenére ugyanis, hogy az elítélő határozatból semmi nem lesz (hiszen úgymond nevetséges és különben sincs kényszerítő ereje), már számítottam a következő lépésekre, amikor a többi katolikus országban is beindul a propaganda a keresztek ellen. Nem kellett túl sokat várnom: Spanyolországban meg is kezdődött az országos hadjárat a szocialista-liberális erők részéről, s ahogy az szintén várható volt, a sok tekintetben a nyugatiaknál még egészségesebb Lengyelország pedig „határozott aggodalmát fejezte ki”.

Hol vagyunk már persze az egyetemességnek, vagy annak speciális, keresztény megvalósításának nem hogy a gyakorolt ideájától, de csupán a képviselés képviselésének képviselésétől is? Az, hogy Európában ez a döntés egyáltalán mérlegelést és megingást idézhet elő, tisztán mutatja, hogy egy olyan elmebeteg korszakban élünk, amelyet nem sért semmi más, csak egy fakereszt a falon. Nem Hoppy Lőrinc és a nagybetűs Erkölcs beszél belőlem, amikor ezt írom, inkább egy sima és egyszerű normalitás, afféle józan ész. Végülis nem zavar minket szinte már semmi, csupán vallási vagy vallási formában megjelenített jelképek?

A vallásellenes indoktrináció azonban látszólag nem következetes, és ez nem kevés fejtörést okozhat nekünk: ugyanis (Európa közepén) az iszlám esetében szó sincs bárminek a betiltásáról, sőt, a svájci tömegek tulajdonképpen udvarias (bár ízléstelen, de legalábbis erősen vitatható korteskedés hatására meghozott) döntése ellen ugyanezen szervek tiltakozásukat fejezik ki (miközben megint ugyanezen szervek körüli képviselők az iszlám és a terrorizmus közé ugyanúgy majdnem egyenlőségjelet tesznek). Többszörösen paradox módon tehát, de úgy látszik, a keresztényeknek/európaiaknak nem lehetnek érzékenységeik, a muszlimoknak igen (persze nem a saját országaikban, ahol nyugati csapatok garmadái állomásoznak). Az ilyesféle melléhadoválás mindig gyanút ébreszt az emberben, hogy talán mégsem valós vagy állítólagos vallási érzékenységek figyelembevételéről van szó.

Mihráb és kereszt egymás melletti, mégsem szinkretista együttese
(Pécs, Belvárosi templom)

Persze, mondhatnánk azt, hogy micsoda öröm, hiszen legalább egy világvallásnak nem szabnak gátat Európában. Ihaj, evoé, tavasz! Csak éppen túl azon a furcsaságon, hogy az Ázsiából kiirtandó-kiszorítandó, a liberalizmus kispápái által világszerte terrorisztikusnak bélyegzett iszlámot éppen Európán belül nem akarják udvarias formában sem normális keretek közé helyezni (ld. újfent Svájc méltányos tervezete megszavazásának felháborodott elutasítását — mintha ebben az esetben — hasonlóan Írország és a lisszaboni szerződés esetéhez — a nép hangja hirtelen mégse lenne demokratikus, csakis akkor, ha megfelel az EU-n belül érvényesülő vélemény- és intézménydiktatúrának), magyarázatot várnánk arra is, hogy mi az óriási probléma a kereszténységgel, amely miatt viszont e vallás, főként legklasszikusabb formájában (azaz a katholicizmusban), gyakorlatilag „házon belül” diszkriminációt szenved. (Most a Jobbik keresztállításainak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia általi „politikailag semleges” kárhoztatásáról ne beszéljünk, mert speciális eset és félrevinne.)

Kézenfekvő magyarázat volna, hogy a strasbourg-iak ikonoklaszták (azt mégsem gondolhatjuk, hogy muszlimok!), és meg akarták leckéztetni a katolikus olaszokat. Mondanom sem kell, ez mekkora vicc volna, és ráadásul kiderülne, hogy az EU egy mélyen vallásos szerv!

Még mélyebben szántó magyarázat lehetne, hogy az EU bölcseinek tanácsa ekképp ítélkezett: Általunk, Európa Magasságos Bölcsei és Szentjei által kihirdettetik, hogy a kereszténység elöregedett, nincs már benne új szellemi impulzus, puszta moralizmussá és szentimentalizmussá vált, míg az iszlám továbbra is szakrális energiákat mozgósít, és még ma sem lehetne ráhúzni egy olyan kék színű, tizenkét sárga csillagos liberális lepedőt, amelyben csak úgy megfullad, ellentétben az előbbivel, amely készségesen engedi magát megfojtani, sőt szuicid bábaként még asszisztál is ehhez a folyamathoz. Nem hihetjük azonban, hogy a drága polgártársak Strasbourg-ban, akik az „Egység a sokféleségben” uniformizált papírforgóival integetnek felénk, mint valami kis vidám és felvilágosult kínai gyerekek a sötét és mucsai középkoriak felé, egy ilyen magasan spirituális indíttatású aggodalomból kifolyólag intéznék a dolgaikat úgy, ahogy intézik.

Kérdés azonban, hol van akkor ezen agyoncsépelt szóval, mindenesetre teljesen jogosan kettős mércének nevezhető viselkedésük oka. Megjegyzem, ezt még a tőlem igencsak eltérő alapokra építkező, az itteni véleménnyel teljesen szembenálló Seres László sem érti. Merthogy tényleg, látványosan nem logikus.

Felmerült bennem a kétely, hogy valamilyen nagyhatalmi játszma áll a háttérben, amit egyelőre senki se ért, se gyerek, se nő, se férfi. Van, aki azt mondja, egyszerűen csak ennyire szánalmas a jelenlegi EU. Bár utóbbi gondolat feltétlenül igaz egy bizonyos, mélyebb szinten, felszíni értelemben azonban kizárt, hogy így állnának a dolgok. A hasonló horderejű döntések mögött kőkemény politikai logikának kell meghúzódnia.

És van is itt egy igen furcsa epizód, amely magyarázatot adhat egyre s másra: Törökország többé-kevésbé érthető reakcióját és a Vatikán méltányolható helytelenítését követően a muszlimnak vagy egyáltalán vallásosnak minimálisan sem mondható Daniel Cohn-Bendit, az EP talán legsötétebb exponense a „muszlimok mellé” állt (fontos, hogy itt észrevegyék nyájas olvasóim az idézőjelet), azt üzenve a gazdag muszlim országoknak: „Ürítsük ki a svájci kasszákat, és nézzük meg, akkor mit fognak tenni”. A gazdag muszlim országok vajh kik lehetnek? Nem merném lefogadni, de megtippelem, hogy főleg azon közel-keleti olajhatalmakról van szó, amelyek Izrael, és általában a NATO-hatalmak szövetségesei (vagy csendestársai) lennének egy esetleges Iránnal történő konfliktusban. Itt tehát mintha kilógna a lóláb: a svájciak döntésének elítélése hátterében egyrészt számomra átláthatatlan, ám bizonyára Cohn-Bendit ingerküszöbét áthágó gazdasági aggodalmak, másrészt immár valamelyest derengő katonai szövetségi politika húzódhat meg. Ha ez így van, az azt jelentené, hogy Izrael védelme fontosabb az EU számára, mint a Svájcé vagy Olaszországé. Bizonyára lehet más magyarázatot is keresni, de azt hiszem, ettől az nem lehet messze.

Félhold és kereszt Gázi Kászim pasa egykori mecsetjének (ma Belvárosi templom) tetején. A vallások transzcendens egységét tökéletesen, és megalkuvás nélkül fejezi ki.

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)

Retro pol. agit. prop.

Az úgy volt, hogy egy beleütköztem egy nol-blogger posztjában Lendvai Ildikó egy 2002-es mondatába, miszerint „Auschwitzra sem azért került sor, mert rosszak voltak a gáztörvények”. (Amúgy csodálkozom is, hogy egy ilyen blogger mit keres a „nollerek” közt -- én emiatt keveredtem oda most). Aztán rákerestem a mondatra, és tényleg. Aztán találtam egy elhagyott oldalt, korabeli nemballib oldalt, némi kritikus éllel, álplakátokkal stb.

Olyan volt, mint egy sci-fi-ben, amikor az űrhajósok egy elhagyott űrhajót találnak. Vagy egy elhagyott űrállomásra mennek be. Chilling. Mindenesetre, szerencsénkre, az oldalon ott maradtak a SzDSz letöltött prop. képanyagai, amelyeknek a 7 éves regnálásuk mára bizonyos komikus patinát ad. Nézzék a képeket, emlékezzenek a Népszabadság MagyarBálint-interjújára (többször is hallható volt a Kossuthon is...) ... és gondoljunk arra: a Politikában is az Evolúció és a Verseny érvényesül, a gyenge kiszelektálódik. Külön felhívom a figyelmet a feliratra: „Tiszta szándék, tiszta eszközök.” Muhaha

Egy rövid megjegyzés az evolucionizmus kapcsán

A teakraták egyik kedvenc elfoglaltsága az evolucionizmus fikázása, illetve azzal kapcsolatban bizonyos kérdések feltétele. Mivel én nem csak a hazai ballibbantak elmondásaiból hallok az amerikaiakról, és az ottani viszonyokról, így kénytelen vagyok a ballibbantak meséit is a megfelelő szkepszissel kezelni. Az egyik ilyen mese az, hogy Amerika már annyira haladó, hogy ott tesznek magasról az élet keletkezésének vallásos magyarázatára, illetve hogy csak néhány fundamentalista idióta vallja magáénak ezt, és ahogy a Todomány Halad, úgy nyomja le a hülyevallásosokat.

Néhanapján ilyen-olyan blogokra tévedek szörfözgetés közben, s mit ad Isten, egy libertinus — aki már tanúbizonyságot tett arról, hogy a kereszténység mint barbarizmus témakörének szakavatott ismerője — is jól megmondta, hova tegyék a hülyevallásosok a bibliájukat a teremtésmítoszokkal együtt.

De lássunk csak két állítást egymás után.

1) „Figyeljétek a billentyűzetem mozgását: az evolúció bizonyított tézis.”
2) „Mint bármilyen emberi produktum, tökéletlen, vannak gyenge pontjai, sok fehér folt/fekete lyuk van benne. De megfigyelésen/mérésen, empirikus + műszeres vizsgálaton alapul.”

Ez a két állítás pont egymást követi. Nincs ezzel komolyabb probléma, csak az, hogy egymásnak ellentmondó állításokról van szó. Amennyiben sok fehér, illetve fekete folt van benne, addig nem bizonyított tézis, csupán egy elmélet a sok közül. Hogy a hülyevallásosoktól irtózók számára is érthető legyen: hinniük kell bizonyos komponensekben ahhoz, hogy elfogadják.

A hiedelem ellenére Amerikában elég nagy szarban vannak az evolucionizmus dogmatikusai, ugyanis Polányi 1968-as cikke után nem voltak képesek kielégítő válaszokat adni az ott feltett kérdésekre. Szívás. Így maradnak azok a válaszok, hogy „ez még hiányzik, de majd megtaláljuk”, ami viszont nem elégíti ki a “Science” kritériumait.

Minekutána jómagam nem vagyok természettudós, nem kívánok kimerítően erről értekezni, ellenben a hibás előfeltevésekre talán rá merészelek mutatni. Az eszmetörténészek azonban azt is tudják, hogy Darwin bizony sokat merített kora társadalom-elméleteiből (mosoly).

(Gratulálok a videó kommentátorának, aki a kreacionizmus kritikáját olvasta ki a videóból, by the way. Vagy angolul, vagy simán csak gondolkodni nem tud.)

Liberális faji politika?

Reactionary úr Tölgy árokásását folytatta, Loxon pedig az övét.

Előre jelzem, hogy magam részéről inkább kevesebb írást szeretnék látni zsidó-tematikában, mint többet, valamint hogy sem Postás Józsit nem gondolom felsőbbrendűnek Ludwig Wittgenstein-nél, sem Naftali Krauszt nem helyezném Alfred Rosenberg fölé. Mindazonáltal voltak, akik Gobineau-t követően a faji témára nagy súlyt fektettek, mégpedig, ahogy az alábbiakból majd talán kitűnik, nem csupán „egyik (ti. »árja«) oldalon”, hanem „a másikon” is (gy. k. zsidóság).

Kiváncsian várjuk olvasóink megfejtését, hogy — jóval a nemzetiszocialisták „árjatörvényeit” megelőzően — hol olvashatták európaiak e sorokat.*

„A jövő embere kevert fajú lesz. A manapság ismert népfajok és társadalmi osztályok — a kellő tér, idő és az előítéletek hiánya miatt — fokozatosan eltűnnek. A jövőben egy megjelenésében az ókori egyiptomiakra hasonlító eurázsiai-negroid faj a népek különbözőségét az egyének különbözőségével váltja fel.”

„Ahelyett, hogy az európai zsidóság megsemmisült volna, Európa, akarata ellenére, ezen mesterséges kiválasztás eljárásával e népet a jövő vezérnemzetévé nevelte ki. Nem csoda tehát, hogy ez a gettóbörtönből kiszabadult nép Európa szellemi nemessége lett. Hála a Gondviselésnek, Európa ajándékba kapta ezt az új, szellemien nemes népfajt. Ez a zsidók emancipációjának köszönhetően történt, épp akkor, amikor Európa feudális arisztokráciája lezüllött.”*

* (Fordításunk hitelesítéséhez ismernünk kellene az eredeti [német nyelvű] szöveget is — valószínűleg helyes.)

Mr. Pharmacist ezúttal kimarad a játékból, minthogy a megoldással kapcsolatosan már értekeztünk. A többieknek viszont elárulhatom, hogy a megfejtéshez vezető úton segítségükre lehet az alábbi zászló is:

A fagyi kérdés után?

A mostani elnökválasztás egyik érdekessége bizonyosan a faji kérdés volt. Vége van-e faji kérdésnek, amint azt Obama győzelme után a NYT állította? Vagy a faji kérdés még fontosabb, az elnökválasztásban pedig döntő lett? Kicsit hasonló a helyzet az 1980-as Reagan győzelemhez, ami a vallási kérdés felé fordította a psephologist-ok figyelmét, de másképpen. Akkor a born again keresztények kimozdultak az apolitikusságukból, és a katolikusok és zsidók közt is nyerni tudott a republikánus Reagan. „Ó, borzalom”: ezzel volt tele világ. „Amerikában is jön egy ajatollah Reagan személyében.” Most azonban a liberálisok arról győzködnek, hogy a faji kérdésnek vége. Elérték a nagy álmot, az Egyesült Államokban már nem számít a bőrszín, hiszen Obama is győzhetett. Sőt, ha nem győzött volna, az csak a fehérek rasszizmusa miatt történt volna. De győzött: nincs rasszizmus!

A faji kérdésnek Obama győzelmében játszott szerepéről még fog zajlani a vita, egyre újabb és újabb elemzésekkel. De feltűnő, hogy az amerikai liberálisok tagadni igyeksznek ezt. „Összességében arra a következtetésre jutottunk, hogy a faji attitűdök nem játszottak fontos szerepet a 2008-as elnökválasztás végeredményének eldöntésében.” A liberálisok azt állítják, hogy nem volt Bradley Hatás a választásokon; a fajnak kis szerepe volt. Azonban sok elemző szerint országos szinten volt Fordított Bradley Hatás, ami Obamának használt, másrészt a konföderált államok területén igen erős volt az Obamával szembeni faji hatás.

Világosabban: akik szerint a faji kérdés szerepet kapott a mostani választásban, két érvvel élnek.

— országosan a feketék, hispánok és más nem fehér kisebbségek a korábbiaknál nagyobb mértékben mentek el szavazni és nagyobb mértékben szavaztak a demokrata jelöltre. Azaz, a faji kérdés országosan erősítette Obama győzelmét.


A feketék és a latinok szokatlanul nagy számban szavaztak Obamára, és ez döntő volt a fehérek Obama felé fordulása mellett. Obama 10 millióval több szavazatott kapott, mint Kerry 2004-ben, ami 4,6%-os elmozdulást jelent. De ez nem minden csoportban volt egyenlő mértékű. 4,3 millió fekete és 2,7 millió latin új demokrata szavazót tudott szerezni Obama (az összes szavazó közt a feketék arány 10-ről 13%-ra nőtt 2000-hez képest, a latinok aránya pedig 6-ról 9%-ra). Obama nem csak új szavazókat hozott, hanem a régi szavazók egy jó részét is átcsábította. Gyakorlatilag a teljes fekete szavazócsoport rá szavazott (95%). Ha a faji kisebbségek olyan arányban szavaztak volna, mint 2004-ben, akkor McCain győzhetett volna, ugyanis a fehérek közt csak 2%-ban tudta növelni Obama a népszerűségét Kerryhez képest. A kilenc billegő államban, ahol a csata zajlott (Colorado, Florida, Indiana, Iowa, Nevada, New Mexico, North Carolina, Ohio, Virginia), döntő volt a demokraták előretörése a faji kisebbségek közt. Ezekben az államokban Obama nem tudta a fehérek közt a többséget megszerezni. Montana és North Dakota szintén „billegő” államok voltak, de jelentős fekete kisebbség nélkül, így ott nem is tudott győzni Obama, még ha erősödött is.

— a konföderált államokban, ahol a legmagasabb a feketék aránya, erősen megnőtt a republikánus jelöltre adott szavazatok aránya. És csak ott.

Az itt látható térképen a balra található Voting Shift-re kattintva jól látható, hogy az egyes államokban mennyivel erősödtek a demokraták, és mennyivel a republikánusok. Elsőre is látszik a déli, nagy fekete kisebbséggel rendelkező államok vörös színe: ott a republikánusok erősödtek. De ha a kedves olvasó az egérrel rákattint az egyes megyékre, akkor láthatja, hogy némely déli állam egyes megyéiben megkétszerezte a republikánus párt a fölényét a demokratákkal szemben.

Bár az emúlt 3-4 évtized, és főleg az Egyesült államokkal kritikus filmgyártás tele volt az amerikai álom végének hirdetésével, Obama népszerűsége részben annak is köszönhető, hogy visszahozta az álmot: „Ha van valaki, aki kételkedbe abban, hogy Amerika az a hely, ahol minden lehetséges… ma éjjel választ kapott.” Nem számít a vagyon, a vallás és a faj, nem számít a származás, mondta Obama.

És most a vita tétje az is, hogy valóban nem számít-e a származás, a faji különbségeknek nem volt-e szerepe a győzelmében? Úgy tűnik, azok szavaztak rá a faji kisebbségek közül, akikben elég erős volt a faji ressentiment, és akik az olvasztótégelyt, az amerikai álmot valóságnak szeretnék hinni, vagy azzá szeretnék tenni. A faji kártya kellett és működött. Obama győzelme nagy mértékben a faji polarizációnak köszönhető, és nem a liberálisok által sugallt faji olvasztótégelynek. A faji különbségeket hirdető politika faji mobilizációval győzött. Ki tudja-e elégíteni új demokrata szavazói faji ressentimentjét, úgy hogy a fehéreket ne lökje el magától?

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Ajánlatok olvasásra / a drezdai Zwinger

Johnny Kurtz fotója

Vasárnapi posztunkban ajánljuk Gabrilo-nk több érdekes témát érintő írását a Konzervatórium honlapján. Öröm, hogy az aktualitások élesen látó elemzése mellett szerzőnk jó konzervatív módjára nem ragad le a puszta ellenreakciók szintjén, hanem apropóként használva azokat bevilágít a politikai fogalmak, politikatörténet és birodalmi hagyományok terrénumára. Így a baloldali vagy otromba intellektuelek mesterkedései mellett szó esik atlantizmusról és Metternich-ről is. (Nem csak) stiláris szempontból számunkra a legfontosabb értékei ennek az írásnak a logikai és az artikulatív igény. Ez olyan erény, amit a mai konzervatív újság- és blogírásban a leginkább érvényesíteni kellene, nulla emocionalitással.


Ajánlom még Csöncsön Körünk számára túlságosan agnosztikus, de a saját relativizmusát következetesen és gondolatkeltően érvényesítő írását, amely Richard Rorty egy könyvének olvasása kapcsán fogalmaz meg liberalizmus- (és Rorty-) kritikát (főleg a cikk ezen második része figyelemreméltó). Mint a szerző kommentárjában megjegyezte, Gabrilo-nk bizonyára kevéssé örülne egy efféle írásnak, és talán emiatt nem is volna helyes egy ajánlóban szót ejteni róluk, Loxon mint integratív hajlamokkal rendelkező posztíró, ezt most mégis megtenné.


Posztunkat a drezdai Zwinger (a város II. világháborús bombázását követően újjáépített) barokk épületegyüttesében készült képekkel tesszük egységessé: a birodalom és a németség — kuruckodástól és egyéb etnikai ellenszenvektől mentes — idealizmusát visszhangozva, amely — úgy véljük — mindkét ajánlott írásban bizonyos módon jelen van.

Az aufklérus sikere

Van egyszer az „autonóm ember” idealizált képe. Ez a kép nyomon követhető a felhomályosodás romantikájától kezdve (a nemes vadember) egészen a Frankfurti Iskolán át a mai egyéb felszabadító ideológiákig. A külön történelemszemlélet azt adja ehhez hozzá, hogy az „autonóm ember” a kezdet kezdete óta küzd a mindenféle intézmények elnyomása, és a sarkokon habzó szájjal leselkedő reakciósok ellen, akik mindenféle babonáikkal (vallás, „tekintélyelvűség” stb.) korlátozzák eme autonóm ember erkölcsi kiteljesedését. Ha engednék, hogy belső erkölcsi parancsainak engedelmeskedjen, akkor a „természetes erkölcs” mindenhatóvá válna, és így a Földi Paradicsom állapota következne be — ám ehhez le kell bontani az elnyomó, fallokrata, középkori vallási-és egyéb babonákat, előítéleteket, melyek mérgezik a természetes erkölcs kristálytiszta forrását.

Hogy ez a mítosz teljes érvényességet nyerjen, szükség van egy egykimenetes–egyenes vonalú történelemszemléletre, amely egységként kezel teljesen különböző jelenségeket. Ha utóbbi felszabadító ideológia igazolásává válik, akkor ezen leegyszerűsítések rendkívül hasznosak.

Valami oknál fogva (ki érti ezt?) a felszabadító ideológusok állandó célpontja az Egyház. Ez utóbbi mindent megtestesít, amit egy meggyőződéses és elkötelezett felszabadító tiszta szívéből gyűlölhet: hierarchikus, hagyományra, tekintélyre és erkölcsi parancsokra épül, engedelmességet követel meg, és az „ego” feladását. Ezért az Egyház az Autonóm Ember ellen elkövetett bűnök széles tárházának melegágya, ez az az intézmény, mely legalább kétezer éve korlátozza „önmagunk kiteljesedését”, a természetes erkölcs felszabadulását, az igazi lelkiismeretre való odafigyelést.

Ebből fakadóan le lehet vonni a messzemenő következtetéseket: a középkori anti-judaizmusból egyetlen kicsiny bakugrással egyből a Soánál találjuk magunkat. Kontinuitás van, mondják az aufklérus kiképzett katonái.

Az teljesen mindegy, hogy a vallási ellentét lényegileg különbözik a fajitól: a vallás a lélek elsődlegességét és szabadságát vallja, így legfontosabb megközelítési módja a transzcendenshez való viszony. A faji ellentétek ezzel szemben tökéletesen modernek és materialisták: külsődleges jegyek alapján tulajdonít bizonyos cselekvési mintákat bizonyos csoportoknak — ezért szükségszerűen deterministák is. (Még a nem „szigorú értelemben vett” faji vonatkozású redukcionista elméletek is meglehetősen silányak.)

Aki nem érti a különböző episztemológiákon és előfelvetéseken alapuló előítéletek közti különbséget, az sosem fogja megérteni ezek lényegét, és így hibás, történelmietlen, anakronisztikus végkövetkeztetésekre fog jutni. (Ha a modern antiszemitizmus „bele volt kódolva” a középkori anti-judaizmusba, akkor mi dolguk volt az állítólag az intoleráns kereszténységből szellemi táplálékot merítő nem kicsit pogány náciknak a generációkra visszamenően kikeresztelkedett zsidókkal?) Aki nem hiszi el, az nézzen bele Tocqueville és Gobineau levelezésébe.

Csak egy lépés választja el Gonosz, Elnyomó, láncfűrésszel rohangászó püspököt a haláltáboroktól.

Ez a szellemi irányzat mindenféle zsidókkal szembeni előítéletet igyekszik egyként kezelni, hogy ezzel igazolhassa végül a legkisebb kritikus megjegyzés esetén is a „náci veszély” közeledtét. Csakhogy még zsidóellenesség és zsidóellenesség között is nem kis különbségek vannak: „És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint.”

Ámde az aufklérista irányzat minden finom különbségtételre érzéketlen — ami nem meglepő, ha egyszer a cél saját uralmi pozíciójának fenntartása, melyet épp „kritikai szelleme” szolgáltat.

Azok az ifjak és idősek, akik az Autonóm Ember és a haladó történelemszemlélet doktrínáját vallják (legyen az marxista vagy liberális), magukat a felszabadítás főpapjainak, az elnyomás ellen harcoló derékhad élkatonáinak tartják — szabad, kritikus, legkevésbé sem elfogult, előítéletmentes gondolkodók, akik az emberi sors jobbításáért küzdenek; mindeközben persze az egyik legnagyobb globális nevelési program kritika nélküli benyalói (valószínűleg ezt nevezi Ablonczy Balázs is hiperdoktríner „szabadgondolkodásnak”).

Sok mindent lehet mondani az aufklérus munkásságára, amik egyáltalán nem teszik őket vonzóvá egy reakciós, de csak egy szimpla, szabadságot szerető ember szemében sem: intoleráns, dokntríner, egyszerűsítő, népnevelő, és kicsit sem szabadelvű („Tudjuk, Merjük, Tesszük”). A technikája nem az érvek erősségére apellál, hanem az erőre, és erőszakra (vö. Marx felszabadító gondolatával, a vita céljáról).

Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni: ez a nagyszabású népnevelő program a történelemben az egyik legsikeresebb.

A Forradalom és én. 1. rész. Projet d'assignat

A Francia Forradalom páratlanul érdekes eseménysorozat. Személy szerint én azért szeretem, mert akkor rengeteg nálam okosabb és jobban képzett ember egyszerre és fegyelmezetten megszabadult az összes lehetséges előítéletétől, mert bátor lenni és gondolkodni — szépen, tisztán, logikusan, clare et distincte — és a gondolatokkal adekvát módon cselekedni, a legfennköltebb eszméket megvalósítani, csakis a köz javára. Ez nekem sose ment volna, pláne ekkora léptékben. Gondolkodásom homályos; azt hiszem, hogy a történelemből (legalábbis mások hibáiból) lehet tanulni; és jobban hiszek a saját tapasztalatomnak, mint a teóriáknak és a hozzájuk csatolt retorikának (nevezhetjük ezt előítéletnek is akár). De ezek a fiúk túltették magukat ezeken a kicsinyes aggodalmakon. Egyszóval megcsinálták helyettem, nagyban, amit én nem tudtam volna. Én meg csak ülök a fotelben, aztán csak úgy elolvasom, hogy mit végeztek. Imponálnak ám azért nekem, na. Az a sok okos fiú! Azok a lelkesítő beszédek! Az a magabiztosság, meg ahogyan mertek veszélyesen élni! A Forradalom szelének pátosza! Mintha bennük összegyúrták volna Nietzschét, Majakovszkijt, Heideggert, meg Camus-t, Hemingwayt, Che Guevarát, Batmant és a srácot az Axe-reklámból. És az a bátorság is csodálatos, ahogyan ezek a férfiak valami újat akartak és döntéseikben nem a maradi, lehúzó erőkre hallgattak. Nagy idők igazi prométheuszi fiai voltak ők: valójában merész újítók, egy új Alapítás hősei, akiket mindenben követett a nagyság.

Ugyanakkor, elnézve ezt a sok okos és racionális fiút és az események kifutását, mindig megújuló csodálattal tölt el a retorika és az alkalmazott logika hatalma: hogy a kor legracionálisabb és leginkább felvilágosult elméi milyen érvek mentén irtják ki egymást, milyen érveléssel érvelnek bármi mellett vagy ellen (némi időeltolódással akár ugyanaz az ember), és egyáltalán. Csodálatos dolog a retorika, hogy még ezeket a képzett elméket is le tudta igázni, meg a logika is, ahogyan a rossz premisszákból szépen le is vonták a rossz konklúziókat. És annál is csodásabb, hogy a bátorság, a közösen meghozott döntések, a hősi elszánás, a racionalitás és a tudományos önbizalom mégiscsak oda vezetett, hogy két-három év alatt tönkrement a francia gazdaság. Infláció, éhséglázadások, csődbement ipar, padlássöprés, lepusztult mezőgazdaság — és mindez okos és racionális és a közösséggel elfogadtatott döntések következménye volt. Nevezzük ezt most csak projet-nek (rengeteg ilyen volt).

Az egyik ilyen racionális, tudományos, a közvélemény előkészítése után a társadalom többsége által is támogatott, meghatározó társadalmi hatású közgazdasági projet volt az assignata (fr. assignat) bevezetése. Ha minden jól ment volna, ez az államadósság kezelésének egy módszere lett volna. Az assignata hiperinflációja egy meglehetősen ismert történet*: csak azért mondom el, mert engem is érint (100 franc 140 sol és 10 sou készpénzem van assignatában), meg talán tanulságos is. A projet bevezetésében és fenntartásában ugyanis minden összefogott: a racionalitás, a tekintély, a retorika, a média és a hatalom együtt dolgozott rajta. Valahol aztán — ész ide vagy oda — megcsúszott a projet. A tervekhez képest a francia gazdaság nem állt „növekedési pályára”. Sőt. Inkább összeomlott. Egy jó évtizedre.

Az assignata egy korai francia papírpénz, a Forradalom velejárója: 1789 és 1796 közt volt forgalomban. Négyszegletű papírdarab; van belőle nagy címletű meg kicsi is, a sol-tól ill. sou-tól a livre-ig ill. franc-ig. Csak az egyik oldalán van nyomtatva, klasszicizáló grafikai megoldásokkal és szárazbélyegzéssel (ez a neten lévő képeken ált. nem látszik): a korábbiakon Bourbon-címer és XVI. Lajos, a későbbieken allegorikus nőalakok, gall kakas, fasces, az igazságosság mérlege, az Emberi jogok nyilatkozata, frígiai sipka, effélék szoktak ábrázolódni rajt. Valahogy így néz ki (a levágott sarok nem jellemző):

50 sol-ra (= 2,5 livres) szóló assignata, a Köztársaság 2. évéből.**

Az egész egy ígéretes és megnyerő elképzeléssel indult.

1789-ben a Nemzetgyűlés elhatározza, hogy a valóban jelentős államadósságot úgy fogja kezelni, hogy államosítja az egyházi földeket. Ezek a földbirtokok képezik a fedezetét az újabb papírpénznek, az assignatának, ami majd fellendíti a kereskedelmet és a hitelpiacot — és idővel ki is szorítja a fémpénzt (amit ekkor éppen modern és haladó dolognak gondoltak), miközben a kisbirtokosok kezébe kerül a volt egyházi birtok. A maradiak meg a klerikálisok persze gyanakodtak, de a haladók elérték a papírpénz bevezetését. Ováció közepette. A király is kinyilvánítja, hogy a franciáknak el kell fogadniuk a papírpénzt.

A nyomda működött, és ekkor még a nagycímletű papírpénznek fedezete is volt. Szándékosan csak nagy címletek kerültek forgalomba, hogy az ezüst- és aranypénz forgalomban maradjon. De a gyanakvó emberi természet nem bízik vezetői bölcsességében: félreteszi az ezüst- és aranypénzt, az pedig eltünedezik a forgalomból (ahogyan az ezüst 200Ft) — ezzel a mellékhatással nem eléggé kalkuláltak a haladárok.

Fém váltópénzre pedig szükség van, nehogy be kelljen vezetni a papír váltópénzt is (aminek a gondolata ekkor már némi aggodalmat szült). A harangokat beolvasztják. Az ezüst étkészleteket beolvasztják. A templomok ezüstjét és aranyát (az istentisztelethet szükséges tárgyakon kívül) beolvasztják. De még mindig nincs elég pénz. Az árak emelkednek. Aprópénzt is nyomtatnak a nagy címletek mellé, rajta a felirat: „a törvény halállal bűnteti a hamisítót — a nemzet megjutalmazza a feljelentőt.” A szónokok győzködik a népet, hogy a papírpénz ugyanolyan jó, mint a fémpénz. Mi az, hogy? Nagyon is!

Közben az ipar stagnál és leépül, a manufaktúrák tönkremennek. Munkanélküliség és elbocsátások. Azért az embereknek mégiscsak feltűnik, hogy a fémpénz eltünedezik. Hova lett? Tényleg a hazaáruló Bourbonok juttattják az országból külföldre? Valóban angol titkosügynökök akarják a nép bizalmát megrendíteni a papírpénzben? Mindenesetre hazafiútlan tett az arany és az ezüst felhalmozása, amiért akár halálbüntetés is jár.

Ez a helyzet 1791 körül. És mi a média üzenete, mit írnak az újságok és a pamfletek? Az értéktelen pénz igazából áldás; milyen jó, hogy ez a pénz nem hagyja el az ország területét, és elválasztja azt Európa többi részétől; külországokkal kereskedni amúgy is veszedelmes lehet; hogy a közgazdaságtan szabályait nem lehet alkalmazni ezekre az időkre, és ha más nemzetekre lehet is, erre nem; ráadásul azok a szabályok a zsarnokság alatt élő népekre vonatkoznak, és nem a szabad és felvilágosult Franciaországra. Sőt, a forradalom előtt több pénz volt forgalomban: most kevesebb van, és az is gyorsabban mozog.

1793-ban az emigránsok földjei is fedezetté váltak, de a folyamat nem áll meg. Infláció, áremelkedés, éhséglázadás, fosztogatás. Aztán jött a kényszerkölcsön (emprunt forcé): kötelezően hitelezzenek az államnak a gazdagok, majd a kicsit-kevésbé-gazdagok is — a kölcsön visszafizetését pedig majd meglátjuk. Aztán jöttek a dekrétumok: aki pénzügyleteiben különbséget tesz fém- (értsd: arany- és ezüstpénz) és papírpénz közt, hat év börtönt kap; aki nem akarja elfogadni az assignatát, büntetést fizet. 1793. szeptemberétől ugyanezekért halálbüntetés jár, a bűnös vagyonának elkobzásával — az állam jutalmat tűz ki a bejelentőknek. 1793. novemberében megtiltják a nemesfémek kereskedelmét (hasonló elrettentő büntetések terhe mellett). 1794. májusától halálbüntetés jár azért is, ha valaki a fizetés teljesítése előtt megkérdezi, papír- vagy fémpénzben lesz kifizetve. Mindennek ellenére az infláció és az árszint tovább emelkedett.

Végül 1796 februárjában a Direktórium véget vetett az assignata korának: a nyomtatásához használt lemezeket, gépeket és a papírt egy hivatalosan szervezett aktus keretében nyilvánosan összetörték és felgyújtották***. A stabilizáció viszont csak újabb öt év múlva jött el, 1801-ben.

12 év. Racionális és felvilágosult és előítélettől mentes szakemberek, akik szabad kezet kaptak, tudtak, mertek és tettek. A közgazdászok olykor párhuzamot vonnak az assignata-rendszer és az amerikai dollár közt.


* A főbb adatokért ld. a linkelt cikket.
**A 2. év frimaire 4.-i dekrétum 5. cikkelye szerint a Köztársaság 2. éve 1793. szeptember 22-én éjfélkor kezdődött.
*** A nyilvános tűzgyújtás máig továbbélő ősi gall-kelta hagyomány, amelyet a külvárosok (les banlieues) arab bevándorlói is átvettek (akkulturáció). Franciaországban ma is élő hagyomány a szilveszteri autógyújtás szokása.

Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a tea-kör esetleges hivatalos álláspontját.