Churchill és az elgázosítási javaslat

Más teakratáinkkal ellentétben én nem tartom igazán tiszteletreméltó történelmi alaknak a Sztálinnal szövetkező Winston Churchill-t.

Nem tudom, végül hitelesnek fogadja-e el a történészet azt a dokumentumot, amelyre június 26-án derült fény, s amelyről a Times újságírónője számolt be. A cikket röviden lehozta a Múlt-Kor történelmi portál is. Mindenesetre a tervek semminek sem mondanak ellent Churchill valódi, (Loxon szerint) cinikus jellemét illetőleg.

Bizonyos gyanú azért felmerül bennem a mostani nyilvánosságrahozatalokkal kapcsolatban: Churchill egyes tervei az „abszurd humor” határát súrolják.

Ennek ellenére a cikk nem teszi világossá Churchill szerepét a tervekben — úgy tűnik, ő tette a javaslatot az amerikai hadseregnek.

Akárhogy is, a most Nagy-Britanniában sorozatban nyilvánosságra hozott dokumentumok azt mutatják, hogy van még bőven kutatnivaló a II. Világháború történetét (és háttértörténetét) illetőleg.

A humanizmus és a civilizáció győzelme

A videók aktualitását a bombát ledobó pilóta halálhíre képezi.

És Nihon fiainak, e modernkori szamurájoknak halált „megvető” küzdelme:



*



Figyeljék a szövegalámondást. A „rescue”-t helyettesítsék be a „kill” szóval. Egyébként stimmel.

Heroizmus a modern korban II.

Loxonunk múltkori futó megjegyzése a Kuvahara-Allred szerzőpáros Kamikaze című könyve kapcsán azon nyomban felkeltette az érdeklődésemet, lévén egyébként is a japánok nagy tisztelője, valamint a MJBT regionális csoportjának nem épp túl aktív, de jegyzett tagja. Némi keresgélés után egy antikváriumban valóban olcsón hozzájutottam a Zrínyi kiadó 1988-as kiadványához, azóta esténként, elalvás előtt olvasgatom is serényen, míg el nem nyom a buzgóság. Jelen poszt tematikája folytán egyrészt a PHJ által megkezdett Heroizmus a modern korban sorozatba is illeszkedik, a Felkelő Nap Országa és a bushido felől világítva meg a kérdéskört, de tulajdonképpen nem lesz nehéz párhuzamot felfedezni a Verena által bemutatott, remekbeszabott „labanc” portrékkal sem, mivel a hűség és a becsület, a kötelesség és a vitézség, az Istenbe és az uralkodóba vetett hit nemzetek feletti és örök érvényű, valamint szebb (mindenféle demokratikusnak nevezett hőzöngéstől és pártoktól mentes) korokban alapvető, manapság jobb híján konzervatívnak tekintett értékei kulcsfogalmak az alábbi idézetekben is. Ha a japánok és a magyarok vér szerint talán nem is, de lelki-szellemi tényezőiket figyelembe véve bizonyosan rokonságban álltak, s merem remélni, ez az egykori ksatriya attitűd nem enyészett el végleg, s még ma is felébreszthető nemzetünk jobb sorsra érdemes fiaiban, különben beigazolódnak ennek a radicalis pálforduláson átesett kecskeméti reppergyereknek a szavai... (Warning! Explicit lyrics! — természetesen Körünk az Új Időszámítás óta végképp elhatárolódik az ilyen magunk- és magukfajta narratívától...)

Sajnos nálunk tudomásom szerint nem maradt fenn olyasfajta, a harci erényekbe bevezetendő nemesi ifjak okulását szolgáló írásos emlék, mint a Hagakure, de azt azért Tinódi Lantos Sebestyén vagy Balassi Bálint, illetve a nemrégiben bemutatott Koháry István gróf révén tudjuk, hogy a mi végvári vitézeinket is kedvelték a Múzsák, akárcsak az eposzíró Zrínyi Miklós kortársaként már életében klasszikusnak tekintett Macuo Basó-t. Mielőtt fejest ugranánk a hősi ethosz idézettengerébe, mottó gyanánt olvassunk el egyet a mester haikui közül, majd aztán Tölgy kedvéért még egyet.

Szívem csordultig
telt a nappal! — ám hol lesz
éji szállásom?

Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.

(1) A katona és tengerész tanúsítson hűséget alapvető kötelessége iránt. Az a katona vagy tengerész, akiben nem erős a harci szellem, az legyen bármily kitűnő a harckészség terén, bármily jártas is a tudományokban, mégis pusztán báb; katonák vagy tengerészek testülete, legyen bármily rendezett és fegyelmezett, pusztán gyülevész had... Teljes szívedből teljesítsd alapvető kötelességedet, mely nem más, mint a hűség, és sose feledd el, hogy a kötelesség súlyosabb a hegynél, a halál könnyebb a tollpihénél...

(2) Az alárendeltek feljebbvalóik parancsait tekintsék úgy, mintha az közvetlenül a császártól érkezne. Ne csupán feljebbvalói iránt tanúsítson tiszteletet, hanem a nálánál idősebbek iránt is, még ha nem is szolgál alattuk. A feljebbvalók azonban ne kezeljék alárendeltjeiket lenézően vagy pökhendien. A feljebbvalók — ha a hivatalos kötelesség nem készteti őket szigorra és határozottságra — kezeljék belátással alárendeltjeiket, legyenek szívélyesek velük, hogy minden rendfokozat eggyé válhasson a császár szolgálatában...

(3) A katona és a tengerész becsülje nagyra a vitézséget. Országunkban ősidők óta igen nagy becsben áll, nélküle alattvalóink méltatlanok lennének nevükre. Hogyan is feledkezhetne meg akár egy pillanatra is a hősiességről a katona és a tengerész, akiknek hivatása a szembeszállás az ellenséggel a csatában?

(4) Hűség és igazságosság a férfi alapkötelessége, ám a katona és a tengerész még kevésbé lehet meg e tulajdonságok nélkül, egyetlen napig se maradhatna meg sorainkban ezek nélkül. A hűségben bennefoglaltatik az adott szó megtartása, az igazságosságban pedig a kötelesség teljesítése. Ha hűséges és igazságos akarsz lenni, a kezdet kezdetén alaposan meg kell gondolnod: véghez tudod-e vinni szándékodat, vagy sem. Ha elhamarkodottan beleegyezel, hogy olyasmit teszel, amiben bizonytalan vagy, és ostoba kötelezettségeket vállalsz, azután pedig hűségesnek és igazságosnak akarsz bizonyulni, akkor igen nehéz helyzetbe kerülsz, ahonnan nincs menekvés...

(5) A katona és a tengerész tűzze ki céljául az egyszerűséget. Ha nem tűzöd ki célul az egyszerűséget, akkor elnőiesedsz, könnyelművé válsz, fényűző és különcködő viselkedésre szoksz rá; önzővé, anyagiassá válsz, s a hitványság legalsó fokáig süllyedsz, annyira, hogy se hűség, se bátorság nem menthet meg a világ megvetésétől... Katonák és tengerészek: sose hanyagoljátok el ezt a parancsot.

(A Meidzsi császár által 1882-ben kiadott Császári Parancs Katonáknak és Tengerészeknek című, szentként tisztelt dokumentumból „A Menny és Föld Nagy Útja, az emberiség egyetemes törvénye” elnevezésű tételek, melyeket a kiképzés során by heart kellett elsajátítaniuk az ifjoncoknak)

* * *

Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követelésének. Aki annak ellenére, hogy az utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.

Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz. Szükségszerű, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak csatlósi szolgálatunkra és harci erényeinkre.

*

Ebben a világban semmi sem lehetetlen. Szilárd elhatározással, azt mondják, eget és földet is meg lehet mozgatni. A dolgok azért tűnnek úgy, mintha jóval meghaladnák az ember erejét, mert erős akarat hiányában nem tudjuk rávenni magunkat semmilyen fáradságos munkára. Teljes egészében az ember mentalitásától függ, hogy képes-e „még az eget és a földet is megmozgatni anélkül, hogy az erejét használná.”

(Részletek a Hagakure Első könyvéből)

* * *

A japán háború legfrissebb eseményei megismertették velünk a halál egyik jellemző „stílusát”, amely annyiban szembetűnő hasonlóságot mutat a bolsevik emberével, hogy látszólag azonos megvetést mutat az egyén, és általában a személyiség értékei iránt. Tudomásunk van olyan japán pilótákról, akik robbanóanyag-terhükkel együtt önszántukból a célpontra zuhantak, olyan ember-bombákról, akik eleve halálra voltak szánva az akcióban. Úgy tűnik, Japánban már jó ideje megszervezték ezt a „halál önkénteseiből” álló hadtestet. Itt is valami olyasmivel állunk szemben, ami szinte felfoghatatlan a nyugati mentalitás számára. Mindazonáltal ha megpróbálunk a mélyére hatolni a hősiesség eme végletes formájának, olyan értékeket találunk, amelyek tökéletes antitézisét alkotják a bolsevik ember fény nélküli, „földi heroizmusának”.

A kiindulópont ebben az esetben szigorúan vallási, sőt, mondhatni aszketikus és misztikus természetű. Ezt azonban nem a közismert és első látásra nyilvánvaló értelmében kell felfogni, vagyis nem ahhoz kapcsolva, hogy Japánban a vallás és a császárság ideája olyannyira egybeforrott, hogy a császár szolgálata isten szolgálatával azonos, s ha valaki föláldozza magát a tennó vagy az állam érdekében, az egyenértékű egy misszionárius vagy egy mártír önfeláldozásával, hanem abszolúte cselekvő és harcos értelemben. Bizonyos, hogy ez is lényeges aspektusa a japán politikai-vallási eszmének — a végső és legbensőbb vonatkoztatási pontokat mindazonáltal magasabb régiókban kell keresni, a buddhizmus világképében és életfelfogásában, de főként a Zen-iskolában, melyet teljes joggal neveznek a „szamurájok vallásának”, azaz a japán harci kaszt hitének.

(Részlet Julius Evola A hősiesség arcai című írásából)

* * *

1929-ben Kenzo vesebántalmak következtében súlyosan megbetegedett, és azt mondták, még abban az évben meg fog halni. Az orvosok tanácsát és felesége kérlelését semmibe sem vette, minden nap kilőtt egy vagy két vesszőt, még amikor a legrosszabb állapotban volt, akkor is. Kenzo nem halt meg — azt mondta, saját magát gyógyította meg a mély légzés segítségével, valamint úgy tűnik, újabb megvilágosodás-élményt élt át betegsége révén —, de egészsége már nem állt helyre teljesen. A tanítást és az írást azonban folytatta, a dojo-ban is megjelent, ahányszor csak tudott, sőt, amikor kedve támadt és alkalmasnak érezte, még utazásokat is tett Japán más vidékeire. Az általa alapított szervezet, a Daishado-kyo egyre nőtt, 97 dojo működött szerte Japánban, több mint 14000 beiratkozott tanítvánnyal. Kenzo roppant lelkiismeretesen végezte tanítási kötelezettségeit. Ha valamely oknál fogva, betegség vagy utazás miatt nem tudott tanítani, nem fogadott el fizetséget vagy pedig odaadta tanítványainak, hogy csapjanak lakomát belőle.

Leánya, Katsu halála, aki rejtélyes balesetben hunyt el Mandzsúriában 1934-ben, újabb szörnyű esemény volt Kenzo életében. 1938-ban ismét súlyos beteg lett. Időszakosan még így is képes volt tanítani, de többnyire arra kényszerült, hogy ágyban feküdjön. Egy téli napon Kenzo éppen talpra állt és kiment, amikor találkozott két tanítványával, akik egyébként orvostanhallgatók voltak. Ragyogó vörös cseppek jelentek meg a havon, vizelete véres volt. „Ez is csak gyakorlás” — mondta tanítványainak.

Kenzo 1939. március 1-jén halt meg. Hatvan éves volt.

*

Légy a gyakorlópályán, bárhol vagy is. Ez a te választásod — élj úgy, mint egy bölcs, vagy tengődj, mint egy bolond.

*

Tégy meg minden tőled telhetőt mindig, mindenben. Ez a siker kulcsa. Tanulj meg egyvalamit jól, és megtanulod, hogyan érts meg tízezer dolgot. Tízezer dolog is egy; ez a megértésnek ama pontja, amire rá kell találnod. Azután minden titokzatos és csodálatos.

*

Ha szíved igaz, íjad dicsőséges lesz. Tested és tudatod visszatükrözi az ég és a föld, az Út és az Erény egységét.


(Részletek John Stevens: Zen íj, zen nyíl. Awa Kenzo élete és tanításai című könyvéből, mely nemrégiben magyarul is megjelent a Tanulmányok a tradicionális íjászatról c. kötetben)

Hanamatsuri

Gautama Siddhārtha herceg születésnapja idén május 2-ra esik a kínai luniszoláris naptárban (s így Koreában is ma ünneplik). Japánban „ugyanez” az ünnep április 8-án volt, de mi most luniszolárisak leszünk, hogy kijöjjön a lépés, ha a kicsinyes és földi politicizmus miatt egyszer már elfeledkeztünk a dátumról. Persze ez mégsem olyan nagy hiba, mert Indiában, Srí Lankán, Vietnamban, Thaiföldön stb. máskor és máskor ünneplik e korántsem jelentéktelen „eseményt”. A theravādin buddhisták például a Wesak héten, amelyre a Vatikán is elküldte idei üdvözletét.

Idézőjelbe tettem az esemény szót, hiszen nem csupán születésről, hanem tökéletes szellemi „újraszületésről” is szó van ez esetben (amely egyáltalán nem a reinkarnáció szinonimája, sokkal inkább annak meghaladása): a Mahāparinirvāna, azaz a nagy és tökéletes nirvána megvalósításáról is, mely által a Hercegből — Gautama-ból, Śākyamuni-ból (A Sákja „klán” magányos bölcse) — király lett, egész pontosan Világkirály. Sajátos és nem véletlen összefüggés, hogy ez a születésnap egybeesik a Buddha földi és létezői értelemben vett halálával is.


Miért is indokolt e napról megemlékezni Körünkben? Ennek oka, hogy a Hanamatsuri szertartásai közé tartozik, hogy a hanamido nevű kis oltáron teával öntik le az Újszülöttet jelképező kis, álló szobrot, megismétlendő az édes, mennyei esőt, amely a Herceg születésekor záporozott alá az Égből, Lumbini kertjében, ahol Māyā megszülte gyermekét, a madarak éneke és a virágok kelyhének nyílása idején.

Ez a jobb kezét fenn, bal kezét lenn tartó Gyermeket „fürdető” szertartás a kambutszu elnevezést viseli, s nyilvánvalóan szorosan összefügg a japáni buddhizmus egyik (sohasem kizárólagos), bizonyos értelemben nőies „útjával”, a csa-dóval (vagyis a tea útjával).

A Hanamatsuri-n egy fehér elefánt is szerepet kap, mint az „Újszülött” hordozója. De erről majd máskor írok, mert még kitör az ellenségeskedés a szürke és a fehér elefántisták között.

Bautragne! Bautragne!

Az alábbi, nyitó bekezdést, bizonyos indokoltnak tűnő kritikák miatt (ld. kommentároknál) átírtuk:

Bizonyos konzervatív blog főszerkesztője a minap meglehetősen világossá tette és tudomásunkra hozta (feltehetőleg többek nevében): a holokauszt-téma kritikájáról egy szót se szeretnének többé olvasni. Feltehetőleg ez akkor igaz, ha nem a régi, mítikussá ivódott toposzokat akarjuk megismételni az elképzelhetetlenül kegyetlen nácikról, az ártatlan és mindenkinél nagyobb áldozatnak tekintendő hatmillió zsidóról ésatöbbi. A Reakció, amely néha oly nagyszájú (és ez dicséretes), az enyhén szólva baloldali ügynökgyanús „Jó Tündér” elmélkedéseit linkelte a témában ajánlóként. A helyzet tehát ilyesfélének tűnik: ha „A Holokauszt”-ról van szó, az egyetlen „konzervatív” értelmiség részéről elfogadható magatartás: a „Kuss legyen!” parancsának való, fület és farkat behúzó engedelmeskedés.

Meglehetősen világos, hogy ez elfogadhatatlan, nem szellemi és nem is vitaképes, — kapitalizmus-fetisiszták kedvéért: — „nem versenyképes” magatartás. A vitához ugyanis felkészültség, olvasói empátia, türelem és érvek szükségeltetnek. Azonban értelmes, racionális érvelés és hivatkozások helyett maradt a dogma, az a dogma, amelyet majd Hillerék, Lendvaiék, és hasonló, roppant szavahihető és tekintélyes alakok fognak az ország elé felállítani, mint valami baloldali „szellemi” inkvizítorok. Olyan emberek fogják egy ország számára előírni tehát, miről nem szabad beszélni, akik sem az egyébként teljesen érthető és jogosult magyarországi tüntetéseket és zavargásokat nem képesek mással „kezelni”, mint a karhatalom erőszakos bevetésével és cselekkel (ld. pl. a rendőrpalota esetét), sem a felmerülő problémákat és kérdéseket mással „orvosolni”, mint tiltással, következésképpen megint csak karhatalom és erőszak bevetésével. A helyzet legalább világos. Aki — immár tehát nevezhetjük joggal így? — korunk tabujáról beszélni mer, annak itt bandita és kusti a neve. Nonszensz!

Egyesek mániát emlegettek, holott világos, hogy a sietve készülő törvénytervezetre reagáltunk, és az is világos, hogy nem a mi mániánk állandóan e témáról szónokolni.

Mit mondjak, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Mindez szánalmas és nevetséges és proletár. Ha a Tea-Kör a kuruc.info módján szólt volna, az idegenkedés még érthető lett volna, ám szó sem volt ilyesmiről. A palesztinai népirtással, az I. vagy a II. világháború értékelésével kapcsolatban zsidó tekintélyekre hivatkoztunk, olyan zsidó tekintélyekre, akik egy pillanatig sem voltak zsidóellenesek vagy más okból hiteltelenek, ellenben például (az antikommunista, valamint anticionista) Benjamin H. Freedman olyan befolyásos személyiség volt, aki többek között részt vett az I. Világháborút lezáró és követő Párizs-környéki béketárgyalásokon, amerikai küldöttként, Bernard Baruch-kal együtt. Esetében például korántsem egy „magánemberről” van tehát szó, hanem egy olyan disztingvált és kvalitatíve úriemberi személyiségről (igen, gentleman-ről), aki nagyon jól — és belülről — ismerte azt, amiről beszélt. Szégyen, hogy egy kalap alá vették valamiféle „kurucokkal”. (Nem egyszer és nem kétszer nyilvánítottuk ki, hogy a Tea-Kör közösnek mondható orientációja szerint sokkal inkább Habsburg-Lothringen-szimpatizáns legitimista — tehát „labanc” — mintsem kuruc.)

Mindez nem érdekes, mert a „szent tehén”, a „totem és tabu”, a Spielberg-féle filmélményekből és sokszor bizonyítottan hamis olvasmányokból fokozatosan, az idők folyamán emelkedett szent Totalit: érinthetetlen.

Kommentátoraink — erre büszkék vagyunk — azonban józanak maradtak. Óva intettek bizonyos témák feszegetésétől (Mein Gott, lehetséges ez ma, korunkban, abban a korban, amikor mindent, de MINDENT lehetséges tagadni!?), majd többen megjegyezték, hogy posztjaink beleillettek a Tea-Kör eddigi, türelmes, befogadó, jóindulatú és éles humort nem nélkülöző szellemiségébe. Mi is úgy gondoljuk, nem vétettünk semmi erény ellen. A közéleti károgók megkapták a nekik bőven kijáró „holló” jelzőt, a leírtak pedig vallottan humán és ethoszt követelő disputa keretébe illeszkedtek. Ennek ellenére egyesek (dilettáns módon) „biztosítékok kivágásáról” szóltak. Ugyan, miféle áramkör az, amely ennyitől exitál? Ehhez a — per definitionem — civilizálatlan, ösztönös reagáláshoz alapvető gyanakvás és rosszindulatú attitűd szükségeltetik. A bizalom hiánya még valamelyest érthető egy mesterségesen gerjesztett légkörben, de az érvek: érvek. Tessék velük megküzdeni. (Én például biztosan meghallgatom, elolvasom még Freedman beszédét néhányszor, hogy mérlegre tegyem, kutassam és végiggondoljam az ott elhangzottakat. Ahogyan ezt teszem Novák Attila írásaival [példa] vagy bárkinek fajsúlyos hozzászólásaival is.)

Azt akarjuk-e, hogy mainstream demokraták úgy járjanak, mint Günther Grass is járt Németországban, mert bizonyára őszinte és egyáltalán nem provokatív önéletrajzi regényt mert írni, amelyben nem a Dogma szerint járt el? Nem vezet ez tisztességtelen kondíciókhoz?

Nézzék. Talán egy éve kapcsoltak le valakit, aki nagyon megdöbbentő és „nagyon igaz” történetet írt a táborokról, végül kiderült, hogy ott sem volt, és az egészet kitalálta. A nácizmussal talán mégsem vádolható Index is írt több ilyen könyvről. Mondható-e, hogy ezen esetek nyomán akár kisebbfajta közfelháborodás támadt a konzervatív blogokon és kérdőjelek záporoztak volna? Nem. Pedig a dolog éppen annyira felháborító, mind zsidók üldözésére buzdítani, ami bennünk pedig fel sem merült. S mi az ok, a szánalmatos ok? Kettőspont: a média nem foglakozott túlzottan az üggyel. Ámde a holokausztizmus elképesztő áramlatának ilyetén (közfelháborodást keltő) ballépései erősítik a készülőhöz hasonló törvénytervezetek kontraproduktivitását. A zsidók (így, kollektíve) megítélésének tehát az ilyenek ártanak, és nem a teakraták. Valamit tehát nem tetszettek megérteni.

Tegyünk hozzá még néhány személyes meglátást, lazábban, de azért szigorúan a témához kapcsolódóan.

Érdekes kérdéseket vet fel, hogy az atombomba ledobása után senkit sem állítottak a nürnbergi bíróság elé az antant politikusai közül, pedig Hirosimában, Nagaszakiban tényleg élve elégtek emberek, ott tehát szó szerint holokauszt [„teljesen elégő áldozat”] történt. S aki túlélte ezt a kataklizmát, az is többnyire csúnyán szendvedett. Erről van egy megdöbbentő amerikai tanulmányfilm is (rettenetesen, feszengetően objektív), ha tudom, linkelem. Az ember nem akarja bántani a zsidó tudósokat, akik dolgoztak az atombombán, mert hát megérti őket, hiszen a zsidók valóban üldöztettek Németországban. De mégiscsak a földi poklot hozták létre, és mindezt akkor, amikor Japán már egyértelműen vesztésre állt. Churchill* nagyon cinikusan ír erről visszaemlékezéseiben.

Ugyanakkor érdekes, hogy a japánok még most sem teljesen félnek az árnyékuktól. Itt van például ez a hír:

Megrótta Indy-t a japán külügyminiszter

Mint ahogy Drezda miatt sem állítottak elő senkit háborús bűnössé. És nyilvánvalóan a háború vége felé nem csak a táborokban éheztek, hanem egész Németországban, így csontsovány német gyerekeket is mutogathatunk fényképeken.

Felmentés ez bármire is? Nem hinném. Arra, ami valóban bűn, nincs felmentés. De betiltani mindazt, ami nem egyfajta politikai szájíz szerint való? Felháborítónak tartom. Ha a zsidók (most egy kicsit mellőzzük az „a” névelővel kapcsolatos problematikát, mert tudjuk úgyis, hogy szervezetekről stb. van szó) képesek volnának megbocsátani, és nem csak örökké bocsánatkéréseket követelni, akkor szerintem fele ekkora ellenszenv sem alakult volna ki velük szemben (és valóban ártatlan zsidó apákkal, anyákkal, lányokkal, fiúkkal szemben), mint amekkora dúl egyesekben.

Ha Izrael egyszer azt mondaná a világnak: megbocsátottunk, bár mély fájdalommal gyászoljuk, akikre még emlékezünk, és gyászoljuk a háborúban elesett, megkínzott más nemzetek fiait is, szerintem nem volna ez a kérdés ilyen kiélezett. Miért képtelen Izrael erre a gesztusra, amit csak „ő” tehet meg, és senki más helyette? Nehéz kérdés. Talán azért, mert akkor a Nakba áldozatait is meg kellene gyászolniuk, vagy esetleg másokat is. Nem tudjuk.

Ellenben japán „háborús bűnöseit” a japánok a Jakuszuniban temették el. Ezt a szentélyt ma is látogatják a japán vezetők, nem kis morajt keltve ezzel a szocialista világban. Ők tehát büszkék nemzetükre és hősi halottjaikra. Ugyanakkor nem hiszem, hogy zsidóknak emiatt bármilyen bántódásuk esne Japánban. Sőt.

*

Évekkel ezelőtt olvastam egy — küldetésre már az atombomba ledobása miatt el nem indult — japán kamikaze-pilóta, Jaszuo Kuvahara visszaemlékezéseit, amelyeket egy amerikai (és talán zsidó), Gordon Allred formált regénnyé. Ettől a regénnyé gyúrt memoártól mindenhol fillérekért próbálnak megszabadulni, pedig nem olyan rossz. Nagyon érdekes volt, mert mindazzal együtt, hogy ez is egy „békeregény”-nek készült, azért — bár bevallom, nagyon kemény érzés volt olvasni, és nem egyszer úgy éreztem, hogy amiket kiképzés során kapott a pilóta, azt lehet, hogy nem éltem volna túl — tele van egy olyan hősiesség ízével, amit született pacifisták nehezen értenek meg.

Talán majd más, zsidók által még a háború előtt kiadott szép japán háborús regényekről, mint Ashihei Hino-éról is írok majd egy posztot.

Mert hát, nem egy téma bűvöletében élünk.

Mi nem.


* A francia tengerészek lövetését sem kifogásolja senki.