Magyar konzervatívok (digitalizált művek)

DESSEWFFY EMIL GRÓF

Alföldi levelek.
Buda, 1842.

Fizessünk! Mennyit becsülettel elbírunk, magunknak, magunkért.
Pest, 1847.

A Magyar Tudományos Akadémia és nemzetiségünk feladatai.
Pest, 1866.

*

MAILÁTH JÁNOS GRÓF

Vallás-mozgalmak Magyarországban.
Pest, 1846.

1920. június 4.

Az országzászló a Szabadság téren, a mai „szovjet emlékmű” helyén.

E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig...

És akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:

„A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”,

és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:

„Consummatum est”

(Részlet Padányi Viktor Egyetlen menekvés c. könyvéből
— köszönet Umnapistimnek az idézetért)

Szabadság tér

*

G. d. Magister a mai alkalomra lefordította latinra a székely himnusz első versszakát. Immár a Tea-Körön is olvasható.

Hymnus Siculorum

G. d. Magister fordítása latin nyelvre:

Nescimus, quorsum fato conferamur

aspera via, summis tenebris.

Te duce Csaba, iterum triumphet

populus tuus, stellae tramite!

Siculi pauci conteruntur sensim

inter fervidas pugnas gentium;

undis proh dolor! saepe obruimur...

Salva Domine Transylvaniam!

Magyar konzervatívok — Id. Szőgyény-Marich László

Idősb magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich László (1806-1893) császári és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja. Életrajza és emlékiratai itt olvashatóak.

Idézetek Szőgyény-Marich Lászlótól:

Gróf Dessewffy Aurél.

Dessewffy útjából visszatérvén, megdöbbenve tapasztalta azt a nagy hatást, melyet a közvéleményben a Kossuth lapja keltett. Nem sokat törődvén a veszély elhárítására vezető utak felett, s nem kérvén másoknál segélyt, midőn azt önmagában föltalálta: ugyanazon eszközökkel akarta a bajt orvosolni, mint amelyekből ez keletkezett. Átvette tehát 1842-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget. [...] A gyönge test, a lelki erők túlfeszítése következtében összeroskadván, Dessewffy Aurél, a legszebb remények közepette, a haza és király kipótolhatatlan veszteségére s minden pártszínezetű hazafi osztatlan, mély fájdalmára, rövid betegség után, ideglázban kimúlt.

Dessewffynél nagyobb ésszel és szellemmel nem találkoztam. E mellett kedélyes, derült ember volt; a mások véleménye iránt ritka türelemmel viseltetett. Kora fiatalságom óta legszorosb barátság fűzött hozzá, mit éltem egyik legszebb vívmányának tekintek. Rövid idő múlva európai hírű államférfiú válik vala belőle s genialitása a század legnagyobb férfiai sorába helyezte volna. Áldás legyen emlékén.

Klemens von Metternich herceg.

A magyar nyelv használatára vonatkozó javaslatot a kancellária nem pártolta egész terjedelmében, mert a nem magyar nemzetiségek részéről mutatkozó ingerültség óvatosságra intett. Minthogy a magyar országgyűléseken alkotott törvények századokon át latin nyelven keltek, s csak 1836 óta jelentek meg a latin és magyar szöveggel, a kancellária, kivált Horvátországra való tekintettel, időelőttinek tartotta a tisztán magyar szövegre leendő áttérést. Kizárólag Metternich herceg érdeme, hogy az országgyűlésnek abbéli végzése, mely szerint a törvények ezentúl csak magyarul szövegeztessenek, jogerőre emelkedett. A miniszteri konferencián ugyanis határozottan sürgette, hogy a nyelv dolgában mindent, amit az ország jogosan követel, egyszer és mindenkorra meg kell adni azért, hogy ezen kérdés tárgyalása, mely annyi keserűséget idézett elő, valahára befejeztessék. Metternich hg. ezen nézete a felség és a főhercegek által elfogadtatván, az ország ebbeli élénk óhaja még ezen országgyűlésen teljesült.

*

A készülőfélben lévő változásokban a legfőbb tényező Metternich hg., ki a magyar alkotmány sértetlen fenntartását őszintén kívánja, de egyúttal annak időszerű kifejlesztését s az osztrák örökös tartományok érdekeivel való megegyeztetését mellőzhetlennek tartja. A mutatkozó rendetlenségeket és zavarokat nem az ősi intézménynek, hanem annak tulajdonítja: »weil Ungarn – az ő szavai szerint – gar nicht regiert wird. Es muss daher die Autorität der Regierung vor Allem wieder hergestellt und durch diese mit Unterstützung einer gemässigter Parthei der Weg der zweckmässigen Reformen thatkräftig betreten werden.« (»Mert Magyarországot éppenséggel nem kormányozzák. Mindenekelőtt a kormány tekintélyét kell helyreállítani s ezáltal egy mérsékelt párt segedelmével a szükséges reformok útjára komolyan kell lépni«.)

*

Budára költözésem előtt Metternich hg. meghívatott ebédre. Ebéd után a kormány szándékairól, elveiről és jövő irányáról, valamint a külügyekről, különösen az akkor bonyolódott svájci viszonyokról nagy részletességgel szólott. Búcsúzáskor a magyar ügyekre vonatkozó aforizmákat ajándékozá nekem [pdf], reáírván ajánlását.

Ezen munkából világosan kitűnt, hogy Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek, sőt annak erős istápja volt. Ő volt az akkori osztrák államférfiak közt utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak.

*

Június 16-án meghalt az öreg Metternich herceg. Általában az utolsó időben túlságos szellemi megerőltetésnek tulajdonítják a 86 éves aggastyán halálát. A háború kitörése előtt sokat értekezett vele a felség, kinek terjedelme sírásbeli dolgozatokat is nyújtott be. A magyar állapotok iránt a háború előtt oda nyilatkozott, hogy ezekre mostan nem lehet gondolni, mert, midőn a ház teteje ég, mindenek előtt azt kell oltani.

Egyébként az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket. Már azért is legyen áldás emlékén.

Merénylet a király ellen.

Rossz auspiciumok közt kezdődött az [1853-as] év, mert február hó 18-án egy esztelen, gonosz, elvetemedett egyén a császár ellen merényletet intézett, mely ha sikerül, a felség összes országait fájdalmasan felzavarta volna. Épp a horvátországi úrbéri kárpótlás ügyét adtam elő a birodalmi tanácsban, midőn hírét vettük, hogy a császár séta közben egy, eddig ismeretlen nevű és nemzetiségű fiatalember által nyakon szúratott. Az általános eliszonyodáson kívül, első gondolatunk az volt: bárcsak ezen őrült bűnös magyar ember ne lenne. S fájdalom, nemsokára kiderült, hogy Libényi Jánosnak hívják s fejérmegyei csákvári születésű szabólegény. Mi magyarok tehát kétszeresen fájlaltuk ezen — szerencsére meghiúsult — átkos tettet, ámbár senki sem volt oly elfogult, hogy azért a nemzetet és országot okolni akarta volna. Hazánkból számos felérkezett küldöttség fejezte ki a trón előtt ez alkalomból is loyális érzelmeit s a császár egy pillanatig sem viselt keblében neheztelést a nemzetre, sőt jóakaratát bizonyítandó, alig üdült fel egy kissé, mindenekelőtt a magyar- és horvátországi úrbéri kárpótlási pátenseket rendelte szankciója alá terjeszteni.

A bécsi nép, mely a kormányrendszerrel szintén elégedetlen volt, a császári ház iránti ragaszkodását zajos tüntetésekkel nyilvánította s földig lesújtott hazánkban is mindenki pillanatnyilag felejtve a szenvedéseket és elfojtva panaszait, undorral fordult el a merénylőtől és örült a fiatal uralkodó élete szerencsés megmentésének.

Ifj. Mailáth György.

Az emberi nyelv szegény azon sajgó fájdalom kifejezésére, mellyel a magyar főrendiház szeretve tisztelt elnökének, nagyméltóságú székhelyi Mailáth György országbíró úrnak gyászos kimúlta, ezen ház összes tagjainak kebleit minden körülmények közt eltöltötte volna, de különösen eltölti azon vérfagyasztó átkos merényletet tudva, mely az erőteljes nagy férfi életfonalát korán kegyetlenül széttépte.

És ha mások netalán tudnának is e fájdalom kifejezésének megfelelő szavakat kölcsönözni, — én ennek megkísértésére teljesen képtelennek vagyok kénytelen magamat vallani; mert a főrendiház megtisztelő másodelnökségének legkínosabb feladatát kell teljesítenem ma, midőn agg napjaimban a nálam sokkal fiatalabb férfi megrázó halálát vagyok hivatva jelenteni azon helyről, melynek ő másfél évtizedeb át dísze és fénye volt és melyről ő annyi elköltözött tagtársnak emlékét elragadtató szónoklattal kegyeletesen megörökítette; — én, ki őt kora fiatalságától, sőt gyermeki korától ismerve, kezdettől nagyokat ígérő fényes pályájának minden mozzanatát mindig növekedő bámulattal és tisztelettel szemléltem, és később nehéz időkben mint munkatárs, elvrokon és legőszintébben ragaszkodó igaz híveinek egyike, újabban pedig 8 év óta mint időnkénti helyettese, a legszorosabb baráti és — atyáinktól átöröklött — legbensőbb bizalmas viszonyok közt éltem vele.

A nagy férfi lángesze, mély tudománya, a királyi trón iránti törhetlen hűsége, tiszta hazaszeretete és fennkölt vallásos érzelmei, a közélet terén — mint alispán, országgyűlési követ, főispán, tárnok, kancellár, legfőbb semmítőszéki és utóbb királyi curiai elnök — tett nagyfontosságú szolgálatai, de kivált alkotmányos életünk új korszakának előkészítése körül szerzett elenyészhetetlen hazafias érdemei magasra kiemelték őt a haza legjelesebb fiainak sorából; — őt, ki mint államférfiú és honpolgár, mint bíró és törvényhozó, mint családfő, barát és ember a legnemesebb lelki tulajdonok és erények mintaképe volt; s az egész ország osztatlan szeretetét és tiszteletét bírván, főképp, — az ő szellemi fölényét önként elismerő főrendiházban, melynek tanácskozásait másfél évtizeden át páratlan bölcsességgel, meghajlást parancsoló tekintéllyel és a neki kiválóan saját, szelíd-komoly méltósággal és részrehajlatlansággal vezérelte, a legmelegebb ragaszkodás, csodálkozás, szeretet és hálateljes tisztelet tárgya vala.

Országgyűlési felszólalás (1866)

...bármennyire elismerem a jogfolytonosságra vonatkozó éles okoskodásnak súlyát; bármennyire osztozom azon mesterileg kifejtett nézetekben, melyek az egyes törvényeknek fejedelmi önkény általi hatályon kívüli helyheztetéséből eredhető veszélyek iránt felhozatnak; bármily szívesen mellőzöm végre az 1848-ki törvények mikénti keletkezésének taglalását, melyeket illetőleg — anélkül, hogy ebből a törvények ellen indokot meríteni kívánnék – ha valaki, én szólhatnék arról, vajon s mennyire mondható a koronának akkori elhatározása teljesen szabadnak, és minden, nem csupán szellemi nyomástól mentnek — mégis tagadhatatlan, hogy a jogfolytonosság tekintetében nagy különbség van aközött, ha a korona tettleges érvényben talált törvényeket merő önkényből hatályon kívül tesz s az alkotmányt felfüggeszti, míg ezen törvények nem módosíttatnak (törvények, melyek a nemzet közakaratának voltak kifolyásai, évek hosszú során át éltek s üdvös voltuknak jótékony nyomait hagyták a nemzet életében vissza), és ha — mint jelen esetben — a felség által, legnemesebb, legnagylelkűbb szándokkal, s éppen az alkotmányosság helyreállítása céljából, oly törvények előleges átvizsgálása kívántatik, melyeket uralkodásának kezdetén már nem talált hatályban — melyek, legszelídebben szólva, váratlanul jöttek létre s mindössze öt hónapig voltak hatályban; melyeknek kíséretében azon szomorú esetek következtek be, melyekből aztán az ország legkeserűbb szenvedései fejlődhettek; melyek immár 17 év óta hatályon kívül vannak; melyek a birodalom alkotmányos átalakulására és keletkezett számos új érdekekre s viszonyokra való tekintettel a legbehatóbb átvizsgálást kívánják; és melyekben magok a képviselők is készek, első feliratuk szerint, több lényeges változást tenni.

Ha tehát mégis engedem, hogy alkotmányos jogaink, törvényeink és törvényes intézményeink alaki törvényességének puszta elismerése valódi megnyugtatást nem nyújthat, s meddő írott malaszt maradna, ha a tettleges foganatosítás tartósan elhalasztatnék, viszont méltányosnak kell tartanom, hogy — tekintve a rendkívüli viszonyokat, melyekben vagyunk — minden innen vonható következtetés nélkül, a foganatosítás követelése előtt, bebizonyíttassék, hogy az illető törvények a birodalom alkotmányos átalakításával nincsenek ellentétben, s fönnállását és hatalmi tekintélyét nem veszélyeztetik, — mi szerintem csak a közös ügyek iránti országgyűlési egyezkedéssel párhuzamosan és egyetemig történhetik.

Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

*

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)


*

A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:

„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”

Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):

„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”

A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.

Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.

A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.

Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.

Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)

Magyar konzervatívok — Ifj. Mailáth György (1818-1883)

Gróf Szécsen Antal

MAILÁTH GYÖRGY EMLÉKEZETE.

Valahányszor e körben azokról megemlékezünk, kik a lejárt év lefolyta alatt innen kiragadtattak, élénken érezzük az emberi dolgok múlandóságát, melynek elkerülhetetlen kényszerűsége majd a fiatal kor fejlődésének, majd a férfikor érett tevékenységének vagy egy érdemdús, hosszú életpálya békés visszapillantásainak egyaránt megszabja határát. Fokozott fájdalommal kell ez érzelemnek érvényesülnie ott, hol egy fényes, hazafias tevékenységben gazdag életnek időelőtti vérengző és végzetes kioltásával állunk szemben; midőn az ország zászlósát és első bíráját, a főrendiház elnökét, hazánk politikai férfiainak egyik legjelesbikét és legjelentékenyebbikét, a M. T. Akadémia működésének buzgó részesét, és a hazai irodalom lelkes hívét, az ország központja kebelében, egy gyáva, aljas merényletnek látjuk áldozatul esni, melynek gyászos katasztrófáját, az országbírónak, a haladó kor daczára, meg nem tört férfias bátorsága és szívós erélye csak elősegítette, míg emberi számítás szerint e jellemző tulajdonai megmentésének eszközei és biztosítékai kellett volna hogy legyenek.

És ha mellőzve a nyilvános élet bajnokát, a férjre, a családapára tekintünk vissza, majdnem elnémul a részvét tehetetlen szava fájdalmukkal és veszteségökkel szemben, és az „emberiség egész nyomora megszállja lelkünket”. Háttérbe szorul még a barátok körének gyásza is, a kik érzik, hogy nem őket illeti annak előjoga, de a kik egyszersmind tudják, hogy az övéin kívül, ők vannak első sorban hívatva, a dicső elhunytnak jellemi, szellemi és kedélyi becséről tanúskodni. Mert annak legbiztosabb kezessége, ha egy kitűnő férfiú vesztét azok gyászolják legmélyebben és legtartósabban, kik őt legközelebbről, leghosszasabban, legbensőbben ismerték és szerették. Van ily tanúskodó visszaemlékezésben rájok nézve valami vigasztaló, lélekemelő, kibékítő. A múltnak híven megőrzött emlékei, mint a leszálló nap sugarai, fényt árasztanak még a beköszöntő éj homályára is, és az emberi kebel bennök egy új nap keltének hírnökeit és kezeseit szereti szemlélni.

Hazánk régi politikai szerkezetének egyik jellemző vonása, hegy a nyilvános tevékenységnek föladatai nem voltak egymásról ridegen és áthághatatlanúl elkülönözve. A megyén kezdve, a bírói, a közigazgatási, a politikai teendők körei gyakran érintkeztek, és számos esetben összevágólag ugyanazon személy által intéztettek el. Ily állami és közigazgatási szervezet nem volt egyébiránt hazánk kizárólagos tulajdona, a régi világban ép úgy, mint a keresztény korszakban, majdnem a XVIII. század kezdetéig az államélet terén, a munkaosztályozás eszméjének szigorú és következetes alkalmazása, alig vétetett czélba vagy tekintetbe. Magyarországban ez állapotok tovább állottak fönn, mint — Angliát kivéve — akármely más országban, mert a nemzet nagyrészt azokban találta föl politikai élete hagyományos kinyomatát és biztosítását. A modern társadalom változatos, sokoldalú és szövevényes fejlődése nem tűri többé az állások és hivatások e vegyes jellemét; a tudomány sok tekintetben elítélte azt, a gyakorlati élet igényei végre kellő felismerésöket és figyelembevételüket csak a szakférfiak beható avatottságától várhatják; de, ha e szempontból ítélve meg a régi intézmények természetét, azok nem mutatkoztak is többé alkalmasoknak a jelen föladatainak megoldására, tagadhatatlan mégis, hogy árnyoldalaikat számos előnyök ellensúlyozzák. Nem legutóbbika ezeknek, hogy politikai férfiaink, sokoldalú tevékenységök folytán, megszokták volt a közdolgokat, természetök minden tényezőjének számbavételével tekinteni és intézni. Alig vehető kétségbe, hogy a társadalom érdeke a bírói hatalom önállóságát és függetlenségét minden politikai pártirányzattól, parancsolólag követeli. De másrészről a valódi, tárgyilagos, szenvedély nélküli, a fenforgó kérdések minden oldalát elfogulatlanul mérlegelő bírói szellem behatása a közügyek alkotmányos elintézésére rendszerint ép oly üdvösnek bizonyult, és pedig nemcsak a törvényalkotás terén, — mint a kizárólagosan ügyvédi szempontnak, és fölfogásnak rideg érvényesítése károsnak, mely utóbbi gyakran a legfényesebb parlamentáris és szónoki képességgel karöltve jár. A Mailáth család azon ága, melynek az utolsó országbíró volt ivadéka, három szakadatlan nemzedéken át, volt hivatva e bírói szellem politikai behatásának képviseletére. Mailáth Györgyöt, századunk első negyedének egyik híres személynökét, követte fia, szintén Mailáth György, ki kétszer, mint királyi személynök 1828-ban, mint országbíró 1839—40-ben, állott első ízben a rendek, utóbb a főrendek élén, oly emlékezetes két országgyűlés alkalmával, melyeknek kezdetileg viharos tanácskozásai és élénk ellentétei, kibékítő és megnyugtató eredményekben találták kiegyenlítő megoldásukat. Fia, az ifjabb Mailáth György, hasonló szerepre volt hivatva azon magas politikai és bírói állásokban, melyeket a korona bizalma reá, mint magyar főkanczellárra és később országbíróra, ruházott. Mert, ha az 1867-diki megoldásoknak keresztülvitele és életbeléptetése nem volt is első sorban az ő műve, ő készítette elő létesítések talaját, és a döntő perczekben, önzéstelen hazafisága volt a sikernek egyik hatalmas eszköze és tényezője. Az 1839—40-diki országgyűlés alkalmával lépett legelőször a nyilvános élet pályájára, mint Baranya vármegye követe. — 1818-ban decz. 3-án születve, a rendek táblájának legifjabb tagja volt. Már akkor gyaníttatta jövendő jelentősegét, főleg azon bölcs tartózkodás által, mely vele, korán fejlődött szónoki képessége daczára, minden időelőtti föllépést elkerültetett Ezen tartózkodás nem volt részéről ügyes számítás vagy öntudatos eszélyesség; természetében feküdt az: jellemének volt kifolyása, és annak, mondani szeretném, egy hagyományos családi vonása, mely sokszor félreértetett, de melynek üdvös hatását nem csak önmaga tapasztalta fényes pályájának lefolyása alatt, de minden ügy is, melyet tiszta meggyőződésből szolgált vagy képviselt. — A hallgatag tartózkodás minálunk nem szokott kedvező ajánláskép szolgálni, mondja valahol egy franczia író, s ezt rólunk is bátran elmondhatta volna. De ha oly férfiről van szó, kire, mint Mailáth Györgyre, teljesen rá illenek ugyanazon író szavai: „Egyszerű és egyenes eszmemenetében kevesebb titkos indokai voltak, mint sokan képzelék, és ritka tömör nyilatkozatai legbensőbb gondolatainak és érzelmeinek voltak mindig hű kifejezései” — mindenki, ki az életet és annak föladatait ismeri, érzi, hogy a következetesen megőrzött tartózkodás, midőn a jellem nemességével és megbízhatóságával párosul, nem rejtélyesség, de a szilárd akaratnak férfias uralma a pillanat vagy szenvedély ideges benyomásai fölött, és ily értelemben, főleg a közélet mezején, az államférfiúi komolyságnak és higgadtságnak egyik legbiztosabb záloga. Valahányszor egyes kérdések fontossága, főleg pedig sértett jogérzete vagy meggyőződésének méltatlan megtámadása Mailáth Györgyöt föllépésre késztették, magatartásának elhatározottsága, szónoklatának lángoló erélye, okoskodásának kérlelhetetlen következetességé fényes világot vetettek a jellem és szellem azon gazdag kincseire, melyeket nála a dolgok rendes menetében a méltóságteli komolyság leple elfedett. Már gyermekkorában a „kis Gyuri” társai körében a tekintély küljellegével bírt. De csak azok, kik őt közelebbről és meghitten ismerték, tudják teljes mértékben, mennyi szeretetre méltóság és megbízhatóság, mennyi fogékonyság az élet minden nemesebb élvezete iránt, mennyi igénytelen vidámság és kedélyes humor rejlett magatartásának látszólagos ridegsége alatt. Szomorúan tapasztaljuk számos esetben, hogy majdnem egyidőben szakíttatnak ki az élők sorából olyanok, kik, baráti viszonyuk meghittsége által, kölcsönösen lettek volna hívatva belbecsekről a világ előtt tanúskodni. Mélyen érzem ezt, midőn hiában keresem sorainkban Mailáth György azon régi barátját, ki gyermekkora zsenge éveiben megtanulta őt szeretni, és híven megőrizte ez érzelmet egy emberéleten át. Ha valaki, Cziráky János volt ily önzéstelen és tiszta jellem; szívének jósága és melegsége, hazafias érzelmeinek élénksége és meggyőződésének tántoríthatatlan önállósága által mindazon kérdésekben, melyeket főkérdéseknek tekintett; érdemes és jogosult volt arra, hogy Mailáth György nemes jelleme és magas szellemi tulajdonai ragaszkodásának nyilvánulásában visszatükröződjenek. A nyilvános élet rendszerint élénk, de egyszersmind egyoldalú világításban tűnteti föl a politikai férfiakat kortársaik és a történelem előtt. A politikai működés azonban ritkán meríti ki teljesen jelentőségöket, és alig ítélhetők meg helyesen, még a politika szempontjából is, ha bennük a magánegyéniséget kellőleg nem ismerjük. És ezért nem tehetem, hogy Mailáth György egyik barátjának, a rémhír első pillanatában hozzám intézett sorait ne idézzem, kivel csak férfikorában lépett bizalmas viszonyba, de kinek szavai bizonyságúl szolgálnak, mennyire és mily tartósan tudta magához csatolni a nemesebb érzelmű, fenköltebb szellemű egyéniségeket, és mily lekötő vonzóerővel bírt azokra, kik őt kellőleg fölismerték és megszerették. „Értjük egymást”, így ír nékem gróf Clam Henrik, „és találkozunk a legmélyebb búban és szívünk aggasztó fájdalmában, azon férfiú váratlan és iszonyatos kimúlta fölött, ki mindkettőnknek hű és drága barátja volt, kinek becsét és jelentőségét annyi alkalmunk volt fölismerni, kinek emlékét élethossziglan híven megőrzendjük. Barátságunk egyetértésünkön alapúlt mindazon nagy kérdések tekintetében, melyek a komoly meggyőződések körét jelzik; jellemeink sajátszerű összhangzása nevelte bensőségét, és új elevenítő táplálékot nyert e ritka férfiú vonzó szeretetreméltóságában. Ha hosszasabb időn át nem találkoztunk volt is, tüstént föltaláltuk és értetttik egymást viszonlátásunkkor, mintha nem is váltunk volna el soha, és így mindig ugyanannak ismertem fel őt, az idők minden fordulata és viszontagságai közepett.”

Azon nemzedék, melynek Mailáth György volt egyik kitűnő képviselője, nehéz és viharos időkben látta magát működésre hívatva, és bármennyi kérdések, melyek akkoriban a legszenvedélyesebb ellentéteket idézték elő, látszassanak vagy legyenek is valódilag jelenleg megoldva; a lefolyt harczok viszhangja alig halt és halhatott el teljesen a keblekben. A halál hallgatag méltósága előtt elnémul ugyan a nemesebb lelkekben a véleményharczok szenvedélyes türelmetlensége. Magában egy végzetes katasztrófában van valami, ami a mindennapiság és egyoldalúság kicsinyes fölfogásait nyomtalanul elsepri. De létezik a kedélyvilág e tényezőin kívül még egy más szellemi elem, mely biztatólag és megnyugtatólag hat arra, ki a vélemények és irányzatok számos eltérő, gyakran ellentétes árnyalataival szemben egy kitűnő, határozott meggyőződésű és tántoríthatatlan elvhűségű politikai férfiú nyilvános élete és működése emlékét készül megújítani. A valódi történelmi szellemben rejlik e biztató elem, azon szellemben, melynek ébredését, fejlődését, növekedő behatását a hazai történelmi kutatás és irodalom terén Mailáth György élénk örömmel üdvözölte és éber figyelemmel kísérte, mely ép oly távol a csak látszólag tudományos közönyösségtől, mint a nap múlékony jelszavainak és felületes ítéleteinek gondatlan ismétlésétől, a dolgok, viszonyok és idők beható fölismerésében és megértésében keresi bírálatainak alapját és mértékét; azon szellemben, melynek őrködése alá biztosan helyezheti nevének emlékét mindenki, a ki sikerkoronázottan vagy sikertelenül, de őszintén, komolyan, önzéstelenül leróni iparkodott mindazt, a mivel hazájának tartozott, és érvényesíteni törekedett benső meggyőződése parancsoló sugallatát.

Századunk negyvenes évei, még az 1848-diki események előtt is, nagy fordulópontot jeleznek hazánk újabb politikai fejlődésében. A politikai élet, bár élénkebben és szenvedélyesebben, látszólag a szokott téren és kereten belül mozgott. De a közjogi és reformtörekvések és aspirátiók, támogatva és öregbítve az Európaszerte uralomra törekvő eszmék és irányzatok növekedő hatalmától, természetszerűleg, bár némileg öntudatlanul, késztették előharczosaikat ép úgy mint ellenfeleiket, oly kérdések megközelítésére, melyeknek megoldása csak a létező tényleges viszonyok keretén túl vala kereshető és feltalálható. Midőn később az ellenzéknek egy, számra aránylag csekély, de szellemileg jelentékeny árnyalata, a központosított parlamentáris kormány eszméit kezdé fejtegetni, alig talált kellő figyelemre, még kevesbbé rokonszenvre azon körökben, melyek kiválóan alkotmányos intézményeink helyhatósági jellegén csüggtek, és a melyek kétségkívül az akkori magyar politikai világ hagyományos érzelmeit, e tekintetben majdnem mondhatni, pártkülönbség nélkül, túlnyomólag képviselték. És mégis az országgyűlések növekedő fontossága nemcsak a törvényalkotás, hanem a politika és kormányzat terén is előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette azon kérdés fölvetését és megoldását: miképen lehessen a központosított parlamentáris elemek növekedő erejét, jelentőségét és igényeit a helyhatósági intézmények szellemével és politikai nyomatékával kiegyenlíteni? Akármi módon való megoldásának továbbá szükségkép vissza kellett hatnia a monarchia többi országaival való viszonyainkra és összeköttetésünk kapcsára, mely a parlamentáris többség-kormányzat eszméitől teljesen eltérő törvényes intézményekhez volt szabva. Ép ezért az ország, midőn egy tisztán belügyi és közjogi kérdés megoldását vélte kitüzendőnek, egy oly föladattal láthatta magát, valamint később látta is, majdnem véletlenül, szemben, mely a nemzetközi téren egy elsőrendű európai és egyensúlyú kérdéssel ért föl; kevesen adtak magoknak számot a helyzet e fontos és komoly oldaláról, még kevesebben bátorkodtak azt óvatosan jelezni, de a nap kérdései és hangzatos vitái mellett és alatt lappangó nehéz föladatok és végzetes lehetőségek ösztönszerű érzete rendkívüli ideges, izgatott harczoknak és kétségkívül szenvedélyességöknek ép úgy, mint ideiglenes meddőségüknek egyik, nem kellőleg figyelembe vett, tényezője volt.

E zivataros politikai légkör befolyása alatt jelent meg másodízben Mailáth György, mint Baranyamegye követe, az 1843—44-diki országgyűlésen; ez úttal is a szerény, de öntudatos tartózkodás azon állását nagyjában megőrizve, mely politikai és szónoki képességét inkább gyaníttatta, mint kitüntette; ritkábban elegyedve a pártviták tusáiba, mint némely kortársai, de fokozatosan emelkedve tekintélyben és közbizodalomban, egyes kérdésekben, mint többek közt a már akkor a jövendő fejleményeinek árnyékát előrevető horvát kérdésben, higgadt és komoly államférfiúi fölfogásának fényes és hatásos szónoki kifejezést adva.

Tartós befolyással volt politikai fejlődésére, nyilvános működése ezen első éveiben gróf Dessewffy Aurél föllépésének szelleme. Kegyeletes tisztelettel és ragaszkodással tekintett vissza azon korán elhunyt férfiúra, ki az elsők egyike tűzte ki magának feladatúl a magasabb államférfiúi szempontok következetes figyelembe vételét; és a ki nem viseltetett csekélyebb érdeklődéssel a nemzet szellemi és irodalmi élete, mint akármely más tisztán politikai kérdés vagy föladat iránt, mit szónoklatainak és politikai iratainak irodalmi becse fényesen bizonyít.

Az országgyűlés befejezése után a kormány vezérletében közbejött változások és gróf Mailáth Antalnak a főkanczellárságról való visszalépte kényes helyzetet látszottak teremteni unokaöcscsének, kit hozzá nem csak az atyafiság, de a személyes ragaszkodás kötelékei is csatoltak; míg másrészről nézetei, fölfogásai, személyes és elvbaráti összeköttetései őt a megújult conservativ és kormánypárthoz fűzték. De csakis látszottak, mert a tapintatnak azon magasabb neme, mely a tiszta fő, a gyengéd kedély és a férfias jellem benső összhangzatának kifolyása, — könnyen és bizton igazodik el ott, hol az ügyesség kicsinyes számításai rendszerint elégteleneknek mutatkoznak.

Ifjabb Mailáth György (1818-1883) főkancellár, országbíró, az MTA tagja. 1867-től haláláig a főrendiház elnöke, 1869- től a Kúria semmítőszéki osztályának elnöke, 1882-től a Kúria elnöke. Ő viselte utoljára egy személyben a főrendiház és a legfelsőbb bíróság elnökségét. Rablógyilkosság áldozata lett. Egyéb életrajzok: a Vasárnapi Ujság portréja (1860), nekrológ (pdf) (1883), Jónás Károly írása (pdf).

Baranyavármegye főispáni helytartójává, majd főispánjává kinevezve, melyet, mint az ország egyik legfiatalabb alispánja, már több évig vezetett volt, nagy érdeklődéssel szentelte idejét és erejét e hivatalának, melyben előbbi működésének fokozott folytatását látta, s tevékenységét csak időről időre, külföldi utazásokkal szakasztván félbe, és azokban ép úgy, általa soha bevégzettnek nem tekintett továbbképzésének eszközét keresve, mint egyik legélénkebb élvezetét találva. Kiválólag szeretett közös párisi mulatásunkra és angol utunkra visszaemlékezni, melynek egyik kedves társa Prónay József a legközelebbi napokban múlt ki az élők sorából; és bár utóbb mind Parisba, mind Angliába visszatért, nem halványult el emlékezetében ez első megismerkedés benyomása, és pedig a nélkül, hogy azt kiválólag a fiatalkor fogékonyságának és visszaemlékezései varázsának lehetett volna tekinteni. A közlekedési eszközök gyorsaságának és számának csodaszerű fejlődése, nagy mértékben szaporította időnkben az utazók és utazások számát; tágabb köröknek nyitotta meg élvezhetésök lehetőségét és szélesbítette területök keretét. De módosította sok tekintetben jellemöket és czéljaikat is. A „tourista” rendszerint háttérbe szorítja az „utazót”. Az utazás jelenleg csak kivételes esetekben viseli egy beható kiképzési időszak jellegét. Mailáth György, ámbár már több év óta működött a közélet terén, olyannak tekintette franczia és angol útját, főleg a parlamentáris élet tanulmányozása szempontjából. Élvezte a társasági érintkezéseket, a művészet kincseit, a természet, a történeti emlékek, a népélet benyomásait, de főérdeke és figyelme mégis annak volt szentelve, a mi legközelebb állott a hazában magának kitűzött hivatásához. Szorgalmatosan látogatta Parisban a kamarákat, tanúja volt fényes, gyakran szenvedélyes vitáiknak, hallotta a. kitűnő szónokok egész sorának némely leghíresebb felszólalásait; de mindezen tanulságos benyomások elhalványultak azon nagyszerű politikai és parlamentáris jelenetek előtt, melyek őt Angliában várták. Soha nem lankadó érdeklődéssel és fáradhatatlan figyelemmel követte ott heteken át a felső és alsó házban a gabonatörvények módosítása kérdésének és az ahhoz csatlakozó kormányzati és pártalakulási következményeknek fejleményeit; látta Peel győzelmét és minisztériumának, a győzelmet közelről követő bukását; és áthatva az angol élet komoly valódiságától, melyet az angol intézmények modern utánzásában, a párisi politikai élet kápráztató fénye daczára, föltalálhatni nem vélt, azon reménynyel tért vissza hazájába, hogy meg leend neki engedve nyert benyomásait és tapasztalásait, a hazai közélet mezején és annak békés, rendszeres fejlődésében fölhasználni és érvényesíteni. Mert rokon természetüeknek, ha nem is ugyanazonosoknak tekintette az angol és a magyar alkotmányos intézmények történelmi alapjait.

Tőle, mint sokaktól, megtagadta az események folyama és azon politikai vihar, mely egyaránt megdöntötte vagy megingatta a fönnálló viszonyok és legtöbb kormányhatalmak különböző politikai alakzatait, e reménye és szándéka teljesítését; élete legszebb, tevékenységre leghívatotabb korában félreállt, visszavonult, jelleme elhatározottsága és bátorsága daczára, mert a küzdő irányzatok mindegyikénél akadt egy pontra, melyre nézve meggyőződésével megalkudni se nem tudott, se nem akart. Teljes készséggel és örömmel ragadott meg minden alkalmat, járult minden lépéshez, mely annak érvényesítésére kilátást nyújtani látszott, de éveken át életét úgy rendezte, mintha azok valósításáról végkép lemondott volna. Kedélye élénk fogékonysággal bírt a családi élet örömei iránt, melynek példáját szüléi frigyében találta, és hőn szeretett anyjának hű kegyelettel megőrzött emlékéhez szeretett csatolni. 1852-ben jegyezte el báró Prandau Stefániát, ki gyermekeivel együtt gyászolja pótolhatatlan veszteségét. Csak ők lennének hivatva megmondani, mit vesztettek benne; de ki meghitt tanúja volt családi életök vonzó bensőségének, tudja és érti, mennyit vesztett ő az élet legnemesebb örömeiből, mikor a végzet őt azok karjaiból kiragadta, kikben föltalált mindent, mit a férj és apa az övéiben föltalálni óhajt és remél. Pécsett és Bakóczán, gyakran Valpón ipjánál, báró Prandau Gusztávnál, élte a visszavonulás napjait; időnkint Pestre vagy Bécsbe, régi barátjaihoz fölrándulva, vagy egy külföldi útban, Svájczban, Svécziában és Norvégiában, keresvén szórakozást és élvezetet, melyet neki ez időben, szemben az emberi dolgok változatos fordulataival, főleg a természet változatlan szépségei szolgáltattak. Az érdeklődés kimeríthetetlen forrását az olvasásban és tanulmányozásban kereste és találta; és későbbi időkben, fényes állásai legmagasabb polczán, gyakran sóvárogva tekintett vissza azon csendes órákra, melyeket akkor háborítatlanul a szellemi életnek szentelhetett. Bőven tapasztalta, hogy semmi sem biztosítja inkább a kedély egyensúlyát, az ítélet tárgyilagosságát, a fölfogás elfogulatlanságát és méltányosságát, mint ha távol a nap érdekeitől és szenvedélyeitől, föladataitól és fáradalmaitól, a szellemi érdeklődés egy bizonyos területét tudjuk magunknak biztosítani, melynek tiszta légkőre lelki és jellemi egészségünknek ép oly hatalmas óvószere és elevenítő tényezője, mint a hegycsúcsok vagy tengerpartok szellőinek fuvallata, mely a kifáradt testnek és túlcsigázott idegeknek új erőt és rugékonyságot kölcsönöz. És bátran alkalmazhatta volna e hajlamára Cicero szavait, melyeket ő Archias poétáról elmond: „Kérdezed tőlem, mért gyönyörködöm annyit ezen tanulmányokban? Mert mindazt szolgáltatják nekem, mi a lelkemet felüdíti a nap zaja után, és nyugodalmat hoz a viták hevessége által kifárasztott fülemnek. Ám hiszed-e, hogy képes lennék a közügyek változó tömegében fölszólalni, ha szellememet e tanulmányaim által arra nem képesíteném, vagy hogy el tudnám birni mindezen harczok terhét, ha azokat tanulmányaimmal föl nem váltanám. Én ugyan megvallom, hogy ezen szellemi érdekeknek hódolok; szégyeneljék mások, ha oly módon hódolnak az irodalmi érdeklődésnek, hogy semmi gyümölcsét sem képesek a közügy javára érvényesíteni.” Mailáth Györgyben épen a sokoldalú műveltségnek és szellemi emelkedettségnek egyesülése a gyakorlati államférfiú kellékeivel, képezte egyéniségének egyik jellemző fő vonását.

Az ötvenes évek végén többen, a kik közül csak báró Jósika Sámuelt és gróf Dessewffy Emilt akarom fölemlíteni, késztetve érezték magokat az akkori kormánykörökben a magyar ügyeket ismét magyar szempontból megindítani. Egyéni kísérletek voltak ezek, melyek régibb személyes összeköttetésekből kiindúlva, egyelőre eredménytelenek maradtak, ámbár sok előzékenységgel és jóakarattal fogadtattak, és kétségkívül sok jövendő fejlemények csiráit rakták le.

Az e kísérleteket követő szűkkörű és csekély számú magán tanácskozásokban Mailáth György is részt vett. Jellemző, hogy midőn e czélból neve először fölemlíttetett, személyisége a magyar körökön kívül, sokak emlékezetéből kiment. — De alig lépett ismét a politikai szintérre, és ámbár ez alkalommal is hű maradt szokott tartózkodásához; ritka rövid kijelentéseinek találósága, nyomatéka és komolysága őt olyannak jelezték, ki az események esetleges folyamában elsőrendű szerepre leend hivatva. A megerősített birodalmi tanácsnak tagja 1861-ben; — tárnok és az akkori kormány egyik vezérlő férfia az októberi diploma keltét követő rövid időszakban; visszavonulva a magánéletbe az 1861. országgyűlés eloszlatásával; 1865-ben mint főkanczellár ismét a kormány élére állítva, és gr. Eszterházy Mórral, és báró Sennyey Pállal a magyar kérdések megoldásán működve; — az 1867-ki kiegyenlítés új kormányalkotáshoz vezetett, melynek folytán a vezérlő kormány szerepet az országbíró és főrendiházi elnök székével felcserélte, míg őt végzetes halála körünkből kiragadta: pályája ezen részének folyama szorosan össze van fűzve hazánk legújabb történetével. Mennél változékonyabbak voltak annak fordulatai, és mennél különbözőbbek az ezekkel válhatatlan kapcsolatban álló fölfogások, annál kevesbbé idézendők föl a némelykor szenvedélyes ellentétek egy köztisztelet- és kegyelettől környezett sírral szemben. — De Mailáth György soha sem kerülte nyilvános élete beható vizsgálatát és megbírálását; soha sem tagadott el semmit múltjából; nem igényelt csalhatatlanságot, de nyugodtan bízott meggyőződéseinek komolyságában és indokainak tisztaságában. Letette azok bizonyítványát azon mély hatású beszédben, melylyel az 1861-ki országgyűlés végnapjaiban, magatartását az októberi diplomával szemben indokolta, és az 1865-ki magas trón beszéd mindig fényesen fog tanúskodni azon politika szelleméről és irányzatáról, melyet az ő kanczellársága volt hivatva kezdeményezni. Szónoki képessége daczára nem volt az elméleti fejtegetések embere. De azért politikai működése nem nélkülözte a rendszeres egyöntetűséget. Két sarkkörön alapult az. Magyar volt ő első sorban, minden érzelmében, fölfogásaiban, meggyőződéseiben. Midőn a megerősített birodalmi tanácsban kijelentette, hogy Magyarországban csak magyarokat ismer, ezen nyilatkozata nem volt részéről, a fajtürelmetlenségnek, vagy elbizakodásnak kifolyása, melytől senki sem állott távolabb mint ő, mit a horvát kérdésben ismételve bizonyított; de azon határozott meggyőződésének, hogy Magyarország egy közjogilag egységes ország, melynek politikai magyar nemzetiségét a századok történelme megállapította. Egy fönnálló, mélyen gyökerezett ténynek tekintette azt, mely kereten belül semmiben sem zárja ki a méltányosság igényeit, és melynek létezését elvont elemek alapján megingatni, vagy azoknak föláldozni se nem lehet, se nem szabad. Régi alkotmányunk nemesi kiváltságai kétségkívül ezen tény megalakulásának egyik leghathatósabb tényezőjét képezték. Alapjok szélessége és intézményeinek rugékonysága, mely megengedte, hogy a lényegében — még a deák időkben is — nemzetiségre magyar nemesség századokon át, minden fölmerülő új erőt érdemben, tehetségben, birtokban, jelentőségben magához csatoljon és magába beolvaszthasson, alkotta át nagyrészben a vezérlő magyar nemzetiséget valódi politikai nemzetté, oly következetesen és folytonosan működő társadalmi erőt és befolyást szolgáltatván eszméje valósításának, melyet a hatalom parancsoló szava egymaga és egy bureaukritikus kormánygépezet alig lett volna képes kifejteni. A magyar nemesség vezérlő szerepének ezen eredményét, a magyar aristocratia minden rétege, föladott kiváltságaik dicső örökségekép szállították át a hazára. Mert százados intézmények lassan fejlődött hatása nem enyészik el rögtön eltörlésükkel, de sikeres tartóssága csak akkor remélhető, ha az a mi társadalmi jog volt, minden nyomás vagy erőszak elkerülésével, szellemi felsőbbséggé tud átalakulni. Mailáth György magyar szempontját a gyakorlati politika terén, kiegészítette azon mély, megingathatatlan meggyőződése, hogy összeköttetésünk a monarchia többi országaival nem történelmi esetlegesség, nem Magyarország önállóságának csak megszorítólag és nemlegesen ható korlátozása, hanem az európai nemzetközi viszonyok igen positiv tényezője, melynek, mint olyannak, határozott, csak közös erővel megoldandó föladatai voltak, vannak és lesznek. Ezen két szempontnak kiegyenlítése és egyesítése volt kormányzati működésének vezéreszméje, és politikai pályáját csak az fogja helyesen megítélni, ki e két szempontot meggyőződései és cselekvényei vezéreszméjekép felismeri. Nem mintha avval politikai hitvallása ki lenne merítve; voltak igen határozott nézetei a közigazgatás, törvényhozás, nemzetgazdaság azon számos kérdésére nézve, melyek megoldása korunk föladatát képezi. De az 1867. kiegyezést közelebbről megelőző években a közjogi kérdések állottak első sorban, és így túlnyomókig ezekkel kellett foglalkozni a kormányzati tevékenységnek is. Conservativnak akart tekintetni egész életén át. és az is volt, a mennyiben a történelmi alapok tiszteletét, a fönnálló viszonyok óvatos kímélését, a gyakorlati élet tényleges föltételeit és igényeit soha szem elől nem tévesztette, de élénk érzékkel bírt egyszersmind a kor és fejlődésének jelenségei iránt is, melyeket előítélet nélkül felismerni és méltányolni iparkodott. Hív tanítványa volt e tekintetbea Széchenyi Istvánnak, ki őt még fiatal korában jóakaró figyelmével megtisztelte, és örömmel fogadta akkor már gróf Apponyi Györgynek a politikai hatalom harcz által háttérbe szorított és az események folyamában túlhaladt reformszándékait, melyek valósítása szerinte egyedül biztosíthatott volna azon idők conservativ pártja tevékenységének termékeny és gyümölcsöző talajt. Vallási érzelmei komolysága nem kerestette vele a tüntetést; saját meggyőződéseinek határozottsága karöltve járt nála mások véleményének és jogainak tiszteletével; meghajolt a lélekismeret benső szabadságának messze menő következményei előtt is, ha azokat őszintéknek és komolyaknak fölismerte; de nem átallotta soha magát katholiknsnak vallani, a mi volt, és egyháza jogai mellett síkra szállani, ha azokat veszélyeztetve vélte, és mindig kész volt szellemi érdekeit határain belül, teljes odaadással előmozdítani, a mit minta Szent István társulat tagja, utóbb elnöke, bőven tanúsított.

Midőn 1865-ben az 1861-ben megszakadt országgyűlési tanácskozások fonala ismét fölvétetett, a helyzetnek egy hatalmas, döntő tényezőjével látta magát szemben: Deák Ferencz föllépésével és nyilatkozataival. Teljesen fölismerte annak jelentőségét, és államférfiúi fölfogással és elhatározottsággal abban kereste működése szempontját. Nem mintha köztük nem léteztek volna véleménykülönbségek; de erősen meg volt győződve, hogy a fönforgó kérdések megnyugtató megoldása csak Deákkal, és Deák által remélhető. Deák Ferencz már köztiszteletű országos tekintély és pártvezér volt, midőn a fiatal baranyai követ először lépett be az 1839-ki követi tábla teremébe; azon országgyűlésen élte talán ellenzéki működésének legfényesebb napjait, de a pártállás ellentéte és a kor különbsége daczára volt valami e két egyéniségben, a mi őket egymáshoz vonzotta, és az érett nagy férfiúban a jóakaró figyelem, a serdülő ifjú részéről a tisztelő ragaszkodás alakjában nyilvánult. Találkoztak később felfogásaik mérsékeltségében; loyálitásuk és hazafiságuk őszinteségében; a törvényesség mély érzésében, de főleg a nézetek azon higgadtságában, mely ugyan köztük kölcsönösen a pillanatnyi indulatosság föllobbánásait ki nem zárta, de mindig ismét a kérdések gyakorlati megítélésének és békés megoldásának terére vezette őket vissza. — Midőn az események folyama a kiegyezési tárgyalások bevégzését mind inkább sürgetővé tette, Mailáth György első sorban Deák Ferenczet vélte hivatva a döntő tanácsok megadására. Megmaradt ugyan egyelőre közvetítőként főkanczellári állásában, de mily mértékben gyakorolta azt, voltak-e és a mennyiben voltak, miben voltak aggodalmai és ellenvetései a czélba vett megoldás némely alakzatai és részletei iránt, mennyire ragaszkodott azokhoz, vagy mennyiben és mikor mondott le érvényesítésökről, mind ezt az akkori beavattottakon kivül, ha valaha, csak a későbbi történelem fogja fölvilágosíthatni. Mert azon szempillanattól fogva, melyben nagyrészt az ő tanácsára, más politikai elemek léptek, teljes egyenjogosultsággal, a tanácskozások körébe a mi időnkbe világszerte mind inkább ritkuló komoly és gyöngéd kötelesség érzetétől vezéreltetve, fokozott tartózkodásra érezte magát inditatva még meghitt személyes és elvbarátai irányában is. Akármilyenek lettek légyen is ezen tanácskozások részletei és fejleményei, két dolog kétségkivűlinek tekinthető, hogy soha sem akasztotta meg vagy nehezítette menetüket személyes állása szempontjából, és hogy minden utógondolat nélkül fogadta el eredményeiknek törvényszerű megállapítását és szentesítését. Az 187 7 -ik és 1878-ki kiegyezési tanácskozások alkalmával, még egyszer hivatva látszott actióba lépni. De a politikai helyzet tényezőinek és elemeinek komoly és minden oldalról mérlegelése, inkább még mint a haladó kor intő szava, azon állásában marasztalták őt, melyben távol minden tényleges befolyástól a közügyek vezetésére ép úgy, mint a pártok küzdelmeitől, a közérzelem által mégis olyannak tekintetett, kinek szava nyomatékkal bírand mindenki előtt, valahányszor korona és ország legfőbb érdekeiről leend sző. Felséges urunk által, kegyének legfényesebb jelvényeivel, Szent István rendje nagy keresztévei és az arany gyapjúval kitűntetve, bírói hivatásának és a főrendiház elnökségének szentelte oly váratlanul megszakított élete hátralévő napjait, öszszekötve hivatalos teendőinek némelykor lesújtó halmazával a hazai irodalom iránti azon élénk érdeklődést, melynek a m. t. Akadémia mind anyagi, mind szellemi érdekeinek fölkarolásában, ismételve volt tanúja. A Kisfaludy-Társaság, a Történelmi Társulat nem kevésbbé részesültek érdeköknek és működésűknek rokonszenvező méltánylásában. Karöltve jártak avval a művészeti szellemnek élesztősére és ápolására irányzott törekvései. Közel rokonoknak tekintette a művészetet és irodalmat: ugyanazon egy fa gyümölcseinek, mely a szép és nemes érzete talajában verte gyökereit.

Egy rövid éj iszonyatos jelenetei vetettek véget ezen gazdag és nemes életnek. — Önkénytelenül tódulnak ajkainkra a római költő [Vergilius] bánatos szavai, ki egyik kedvencze volt, és melyeket Canning élte végnapjaiban, és kora halála előérzetében ismételve meghatólag idézett:

„Hi motus animorum, atque haec certamina tanta
Pectoris exigni jactu compressa quiescunt.”

A reménydús ifjúságot, és boldog családi életet kísérte Mailáth György pályájának egy nagy részén át, a külső siker fénye is, melyről br. Sennyey Pál, elvbarátjának gyászos kimúlta feletti fájdalmában oly találólag írta nekem: „Semmi sem jellemezte oly annyira egyéniségét, mint hogy minden siker, melyet aratott, mindig és mindenki által, tulajdonságai természetszerű és magától értető következményének tekintetett. Ebben a tekintetben is ő volt hazánkban a tekintélynek falán utolsó képviselője.” — De ő is ösmerte az élet harczait és csalódásait, érezte bő mértékben egy viharos korszak küzdelmeinek fullánkjait, és a lélek azon felindulásait, melyeket a költő fölemlít, és melyek egy emelkedett szellem és nemes kedély majd nem elválaszhatlan kisérői. A sír födi örömeit és fáradozásait, küzdelmeit és sikereit. Megújuló fájdalommal tekintünk arra vissza: meghajolva az ő szellemében a gondviselés kifejthetetlen végzései előtt, és kegyeletesen megőrizva szívünk mélyében mindannak emlékezetét, mit benne az államférfiúban, a hazafiban, a tagtársban, a családapában és elfelejthetlen barátban tiszteltünk és szerettünk.

Forrás: A Magyar Tudományos Akadémia ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK. II. kötet. — 3. szám.
Budapest, 1884. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.

Labanc portrék — Gróf Zrínyi Ádám

A jeles gróf a költő-hadvezér gróf Zrínyi Miklósnak volt egyetlen fia. Zrínyi Miklóssal kapcsolatban is általában Habsburg-ellenességét szokás felemlegetni, habár Zrínyit ez nem akadályozta meg abban, hogy kiskorú fiát végrendeletében a mai ’kurucok’ által többnyire oly gyűlöletesnek, sőt egyenesen „degeneráltnak” vagy „gyengeelméjűnek” tartott — egyik — Habsburg uralkodó oltalmára bízza. Mint látni fogjuk, ebben az esetben sem lehet elvitatni I. Lipót jóindulatát, sőt kegyességét az ifjú Zrínyi iránt. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy bár alacsony szempontok szerint minden oka meg lett volna gyűlölnie az ingadozó apa és a felségárulás vétségében leleplezett nagybáty legközelebbi — és emellett magyar származású (vö. „magyargyűlölő” Habsburgok) — rokonát, ő nagylelkű figyelmességével halmozta el őt, s többek között nagybátyja birtokainak felét is neki jutatta. Az udvarban semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte magyar származása miatt. Azt is talán még érdemes megemlíteni, hogy apjához hasonlóan — s ez a mai sokszor végletesen idegenellenes nacionalizmus szempontjából skandalumszámba megy — osztrák származású (emellett természetesen katolikus) nőt vett feleségül. Korán hunyt el, a híres szalánkeméni csatában halt hősi halált »pro deo, fide et rege« .

* * *

Gróf Zrínyi Ádám

— részletek —

1673 végén már az egyetemmel egy kötelékbe tartozó bécsi jezsuita kollégiumban találjuk: 1673. december 5-én iratkozik be a poetai osztályba (“Adamus comes Zrini Vienn. Poeta”). Itt hamarosan annyira kitűnt — mint Gabriel Jurjevič 1675-ben Varasdon kiadott Listi heroov című, Zrínyi Ádámnak ajánlott műve előszavában írja —, hogy Lipót császár és magyar király nyilvános dicséretben részesítette.

[…]

Zrínyi Ádám bécsi könyvei között van néhány ünnepélyes eseményre megjelent, alkalmi kiadvány is. I. Lipót és Claudia Felicitas főhercegnő 1673-ban tartott menyegzőjére készült a Cyrus, ludis nuptialibus. Az esküvő után, mint császári házaspárt köszönti őket az évszám nélkül megjelent Florilegium sive virtutes sacratissimarum majestatum Leopoldi et Claudiae, amely Anton Mayer nyomdatörténete szerint az 1674-ig működő Cosmerovius-nyomda utolsó nyomtatványainak egyike. Az egyetem filozófiai professzora, Marcellinus Bautschner által szerkesztett kötet néhány előkelő nemesúrfinak az uralkodópárhoz címzett verseit tartalmazza, köztük a B3 levélen Zrínyi Ádámét:

Dialeucum genus sativi blandissimum Polymnia exhibet, crescit juxta vias laetissimum. Unde viarum speculatrix audit apud Poetam, et indicat nobis Leopoldi

Prudentiam

Tu nisi Diribitrix serves Prudentia cives
Mater consilii, arbitra belli:
Aemulus astrifero cingat mons Urbis Olympo
Vel fora, tractus vel Regionum;
Vel steropum chalybata focis munimina portas
Aere ligent, et ferro turres:
Mille tamen sua sunt vafro, queis moenia quassat
Arma dolo: sunt Machinae Ulysseo
Arietibus clausos docto perfringere postes,
Plumbo et muros sternere ahenos.
Te viduae pereunt multiplicis artis Athenae,
Ac in cineres prisca labascit
Thebe, centenis cumulata ab Osiride portis,
Niliacis Urbs inclyta terris.
Te viduus patrios Phaeton sine lege Jugales
Stellatae per templa Dianae
Urserat infelix, rabidaeque Tyrannide flammae
Decoxit miracula Mundi.
Frustra grandicrepo famae per inane cothurno
(Aemula licet hi robora Tauris)
Frustra hoc exoculi jactamus lumine muros,
Perdere frustra nitimur hostes.
Urbs viget illa procul damnis, procul illa perulis
P r u d e n t i a cui dictat leges.
Ominor hinc reliquis unam magis orbe Viennam
Urbibus esse, ac Regnis tutam,
Dum, semper regitur sani dictamine jani,
Curaque expers aquilae grandis
Tuta sub Augustis requiescit Caesaris alis,
Consilio, qui non minor armis.

Adamus Comes a Zrinio.

A fiatal Zrínyi Ádám ekkoriban, a bécsi kollégiumban és egyetemen tanuló ifjak között valószínűleg az egyik legelőkelőbbnek számított. Anyja révén az ausztriai udvari arisztokrácia tagja, ő maga immár királyi főlovászmester volt, akit ráadásul apja, Zrínyi Miklós horvát bán végrendeletében I. Lipót figyelmébe és védelmébe ajánlott. Iránta megnyilvánuló figyelmének a király később is többször tanúságjelét adta. Zrínyi Ádámot az uralkodópárt köszöntő alkalmi kiadványból éppúgy nem lehetett kihagyni, mint a magyar király és magyar tanácsosai által együttesen kiállított iratokból. Már említett jogi disputatiója, a Disputatio juridica seu assertiones de tutela et cura is I. Lipót védnöksége alatt látott napvilágot Bécsben 1679-ben. Ez öt példányban is megvan Ádám tankönyvei között, mindegyikén gondosan tintával pótolva a disputa napja: 1679. március 24. A kötet utolsó levelén a nyilvános vitán jelenlévő Johann Paul Hoher udvari kancellár Zrínyihez intézett Oratio-ja olvasható. A kancellár a vitát követően átnyújtotta Zrínyinek a császár elismerésének jelét, egy aranyláncon függő medált, melyet a császár képe díszített. Hoher kiemelte, hogy I. Lipót, aki hallott már az ifjú Zrínyi eredményeiről és műveltségéről, kegyesen fogadta a neki ajánlott tételeket.

Zrínyi Ádám egészen 1679 nyaráig Bécsben tartózkodott. Az itt töltött néhány év alatt nemcsak az univerzitást látogatta, nemcsak iskolai könyveivel és kegyes olvasmányokkal múlatta az időt (utóbbiak közül néhányat talán a karmeliták kolostorában apácáskodó nővérétől, Zrínyi Katalintól kapott), hanem élte az udvari arisztokrácia életét. Otthonosan mozgott a városban, ahol a Zrínyieknek és a Löbl családnak is saját palotája volt. […] Zrínyi Ádám részt vett udvari fogadásokon, esküvőkön is, egyebek közt Lotharingiai Károly és Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő 1678-ban megtartott esküvőjén.

[…]

Takáts Sándor szerint Zrínyi Ádám 1678 nyarán hosszabb utazást tett Erdélyben, állítása azonban valószínűleg tévedésen alapul. Valójában csak 1679 nyarán hagyta el a császárvárost, azután, hogy személyesen fogadta I. Lipót császár és magyar király is, akitől időközben feldúlt birtokainak védelmét és belgiumi (leuveni) tanulmányainak engedélyezését kérte. Az engedély megérkeztéig otthoni ügyei rövid időre a Muraközbe szólították. Alighogy hazatért, összeütközésbe került Batthyány Kristóf kerületi generálissal, aki hatáskörét féltve „haragnéven” vette, hogy katonái harcba bocsátkoztak a törökkel. Batthyány — Takács szerint goromba — levelére Zrínyi Ádám 1679. augusztus 31-én Újudvarról önérzetes hangon válaszolt, elődei révén szerzett jogára, örökös légrádi kapitányságára hivatkozva: „Ami engem illető örökös itt való kapitányságomat illeti, az nem idétlen, mivel az az én eleimnek jó maguk viselését és szegény hazánk, s az egész kereszténységh mellyet nem szánt ki ontott verekért, érdemes hiv szolgálattyokra nezve régen, és következendő képpen ennekem is mégh az Anyám méhében ő fölségétől örökösen adatott, az mellett Kegyelmed tőlem el sem idegenithet.” A levél azért is figyelmet érdemel, mert utolsó soraiban Zrínyi iskoláit említi: „Kegyelmedtől azért kedves Bátyám Uram, hogy annyira levelében cárpállyon, es oskolámat szememre hánya (Kiben kegyelmes Uram ö Fölsége és hazám szolgálattyára tanultam) nem érdemeltem, se föl sem vesszem Kegyelmedtől.”

[…]

Hazatérése életének fontos eseményével áll kapcsolatban: a tizennyolcadik évét betöltött Zrínyi Ádámot az uralkodó 1680. december 28-án nagykorúvá nyilvánította. Itthon Csáktornyára vezetett útja, ahol teljes erővel látott neki birtok- és egyéb ügyei rendezéséhez. Elődei, mindenekelőtt Zrínyi Miklós és nagybátyja, Zrínyi Péter példáját követve bekapcsolódott a törökellenes küzdelmekbe, s kivette részét e harc irodalmi propagandájából is. Erre nézve sokatmondó adat, hogy szerepet játszott az Adriai tengernek Syrenaia horvát irodalmi tovább sugároztatásában. […]

Zrínyi Ádám röviddel tanulmányai befejezte után személyesen is megjelent a török elleni harcok színterein. Esterházy Pál 1682. október 20-án Batthyány Kristófhoz írott levelében már saját bandériuma élén említi, a következő évből pedig egy korabeli jelentés beszámol Bécs fölszabadításában való részvételéről. Hadi sikerei nyomán hamarosan udvari kamarás és tanácsos lesz, megerősítik örökös légrádi főkapitányi tisztében, 1684. július 1-jén pedig a király aláírja a Zrínyi Ádámot légrádi fizetéses főkapitánnyá kinevező okmányt. Valószínűleg 1684-ben vezette oltárhoz az ősi osztrák családból származó Katharina Maria Lamberget, mert Dominik Porte jezsuita ez év június 5-én kelt jelentése arról ad hírt, hogy Zrínyi Ádám Úrnapján (június 1-jén) Varasdon a jezsuitáknál ebédelt fiatal feleségével.

A visszafoglaló háború megindulásától, 1686-tól, Zrínyi Ádám többnyire a csatamezőkön forgolódott, akkora sikerrel, hogy a nagyvezér 1686-ban az erdélyi fejedelem Konstantinápolyba küldött követétől, Baló Mátyástól holléte felől kérdezősködött, s egy évre rá emlékiratában a nádor többek közt őt javasolta generálisnak a magyar hadak élére. Hogy továbbra is becsben állt I. Lipót előtt, arra az is utal, hogy I. József 1687. december 9-ei megkoronázásakor a menetben a koronázási kardot ő vihette.

Meredeken felfelé ívelő pályáját az 1691. augusztus 19-én Szalánkeménnél lezajlott ütközet törte derékba. Itt, a Duna és Tisza találkozása közelében fekvő csatatéren ütközött meg a Badeni Lajos vezette keresztény sereg Köprülü Musztafa hadaival. A Badeni Lajos oldalán harcoló Zrínyi Ádám ezredes, „a század legvéresebb csatájában” vesztette életét. Pálos hagyomány szerint holttestét feltalálták, hazaszállították és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Pályája végének megörökítését a kortárs magyar krónikás, Cserei Mihály is az utókor emlékezetére méltónak ítélte: „Zrínyi Ádám a keze alatt való magyarokkal egy rést találván a sáncon nagy bátorsággal bemegyen, és a janicsárságot vágatni kezdi, de a nagy indulatban nem vigyázván magára, meglövik, s ott hal meg a nagy vitéz úriember, s őbenne egész deficiála a dicsőséges fejedelmi Zrínyi família.” A szalánkeméni csatáról Amszterdamban külön leírás is megjelent Johannes de Raantól még abban az esztendőben. A kiadvány nagy rézmetszetét Romeyn de Hooghe készítette. Érdekessége, hogy rajta „10. Conte Zrin” jelzettel meg van örökítve a törökkel harcoló Zrínyi Ádám is.


További részletek itt olvashatók, a Hausner Gábor, Monok István és Orlovszky Géza által írt A Bibliotheca Zriniana története című műben.

Tobias Sadler metszete Zrínyi Ádámról

EKF 1939-ből

Miközben jóformán eldönthetetlen az izgalmas kérdés, hogy vajon Aliza Bin-Noun-nak vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak van igaza a pécsi EKF-rendezvényekkel kapcsolatos Judenfrage firtatásában (remélem, majd megvitatják egymás közt, nehogy homlokegyenest eltérő bizonyítványt állítsanak ki hazánkról külföldön), azt el tudom dönteni, hogy szocialista féltékenység ide vagy oda, Pécs valóban rondább, mint valaha (igen, a zsinagóga előtti tér is — de nem a mindennapos SA-masírozás, hanem azon tajvaniexport kivitelű, amatőr, kortársnyugatmajmolatív, pszeudominimalista-neokorakádárista építészeti irányzat miatt, amely a Tubes alatt a mindenkori polgármester támogatását élvezi). A különféle csilliárdos projektek körülbelül olyan arculatot kölcsönöztek a mediterrán hangulatok városának, amilyet látomásunkban megjósoltunk.

Ám ne siránkozzunk a jelenen. Tekintsünk bizakodva a múltba!

Az alábbi kisfilmet Hamerli Antal kereskedő készítette a sötét, fasiszta, multikulturalizmus- és piacellenes Horthy-rendszerben a mucsai, turbómagyar Pécsről. Mármost jól látható a felvételeken, hogy akkoriban az utcák, az „emberek”, és úgy általában a természet is náci volt (például nagyon sok zöld szín fenyegette a járókelőket). Természetesen terrorisztikus diktatúra, imperialista elnyomás, burzsoá kizsákmányolás volt azidőtájt Magyarországon, és a prolik úgy szenvedtek, mint Derkovits képein vagy mint a volgai hajóvontatók Ilja Repin híres vásznán. Hozzájött ehhez, hogy lázadásképp még egy fia szemetet sem tudtak titokban eldobni, sőt a graffitizés és a füvezés is az igazgató klerikálfasiszta fortélyosfélelem prohibíciós indexén volt.

Ajánlom a mostani EKF vezetőinek és rajongóinak (Alizának, FAZ-nak, a narancszabálóknak és a dülledt szemű kotlós szárnyai alá sodródott megtévedtek tömegének is), tanulmányozzák egy kevéssé, vajon mindaz, amit a filmen látunk, most milyen állapotban van. A film ugyanis nagyjából mindazt bemutatja, amiből Pécs ma is áll. A két állapot között elrejtettünk néhány apró, alig észrevehető különbséget. Kérjük olvasóinkat, találják meg ezeket. A megfejtők között egy éves drakulaház-beli elszállásolást sorsolunk ki.

Labanc portrék — Pázmány Péter esztergomi érsek

„... a Mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még
azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész
seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben,
kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának:
fog az annakutánna is virágozni,
és ha kegyelmetek nem akarja is,
uralkodni fog az mirajtunk.”

Pázmány Péterről többnyire ismert, hogy rendíthetetlen híve volt a katolikus Habsburg uralkodóknak. Érdemes a királyválasztással kapcsolatos szempontjait tüzetesebben is áttekinteni, mivel általában csak az uralkodóház ellenrefomáció iránti elkötelezettségét szokás felemlegetni Pázmány Habsburg-pártiságával kapcsolatban.

Érvelésének főbb pontjai:

I. A jövendő király „magyarországi vérből származott légyen”: „Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt [utóbb II. Ferdinánd néven magyar király] már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka.”

II. „Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. [...] Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. [...] Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem időre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erősségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ő felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ő felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ő felsége: nem látok semmi okot, melyért ő felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sőt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ő felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná.”

III. A korona mindenképpen a Habsburg-dinasztia tagjára kell, hogy szálljon: „Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát!” Pázmány a szabad királyválasztás szokását viszály- és vészhozónak tartja, mivel az — amint azt a tapasztalat is mutatja — pártokra szakasztja az országot, s ez az egyenetlenség, pártoskodás a külső ellenség számára is könnyű prédává teszi hazánkat. „Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midőn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élőnkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midőn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erőtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ő harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. [...] Bizony, a mi atyáink és ôseink az ő törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sőt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ő választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévő birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.”

A teljesebb szövegek itt érhetők el.

Panaszi Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, bíboros, királyi tanácsos.

II. Ferdinánd király érseki kinevezését ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Fölemeltetése, nem kétlem, Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Európa és Törökország kapcsolata a XX. század elején

Labanc portrék — Gróf Esterházy Miklós, Magyarország nádora 1625-1645

Esterházy Miklós gróf (1582–1645),
Magyarország nádora 1625-től haláláig.

— Részletek Sárváry Béla jellemrajzából —

Esterházy Miklós egyike volt e hon ama fiainak, kiket az ős kor: erős, vallásos, tudós, és nagy előnévvel szokott feldiszitni; 1582-ben april 8-kán adá e honnak Galántha, Galántha az annyi bajnok, annyi honpolgár s annyi nemes léleknek folyton ringó bölcseje; anyja Illésházy Zsófia volt, a hajdani Illésházy István magyar nádor nővére, atyja Ferenc, a pozsonyi megye igen tevékeny alispánja. Miklós már gyermekkorában úgy látszik három tárgy iránt viselteték kiváló vonzalommal: Isten, haza, és tudomány; még Istennek le nem rová kötelmét, mit sem teve; míg polgári kötelességeit nem ismerte, meg nem nyugodott; fennmaradt idejét a tudományokbani búvárkodásnak szentelé; beszélgetés közben hadmenetek, háborúk, és hősi vállalatokat legszívesebben hallgata; az ifjú kori foglalkozások a bekövetkezett polgári erényeknek így veték meg alapját, így lőn Isten s ember előtt naggyá, ki gyermekkorában ezek tetszésében jára.

*

… a csatában rendíthetlen oroszlánként küzde, keblét folytonos harcvágy melengeté, de ha békéről vala szó, esze, iparkodása, sőt minden vállalata a béke által eszközölhető közjólétre törekvék, inkább útmutatás, tanács és zöldellő olajággal, mint véres karddal kivánván a dolognak folyamát rendezni.

E nemes irány a fejedelem figyelmét sem kerülheté ki, igen hihetőleg ismert vala sorsa, ismertek kiállott lélekküzdelmei; mint nemes lelkű honfinak a fejedelmi kegyelet is nemes jutalmat akarván adni: Mátyás őt Gábor, Dániel, és Pál fivéreivel együtt szabadalmas úrrá, vagyis az ország bárójává avatá; a megtiszteltetés a mennyire kitűnő, annyira kiérdemelt vala, nem tűzvén ki magának feladatul soha semmit, mint fejedelmének, s honának híven szolgálni.

*

1617-ben bereghi; 1618-ban zólyomi főispán lőn; 1619-ben ismét békeköveti méltósággal díszíteték fel: majd Cseh, majd meg Erdélyországba; a ritka tulajdonokkal felruházott lángész, a szeplőtelen jellem, a megkapó szónoklat, a közszeretet és tisztelet, s a mindent felülmúló igazságszeretet még az ellenfélnél is határozott diadallal bírtak vállalatainak sikerítésére.

*

(Harcai Bethlen Gábor ellen)

Bethlen az osztrák fejedelem kegyeit megnyervén, neki hűséget és engedelmességet esküdvén: általa a fejedelmi méltóságban megerősíttetek; az Ozmán szinte [szintén] jogot tarta a fejedelem választására befolyással bírni, az eredmény megmutatja miért, a szultán ez egyszer a fejedelmi megerősítésben mellőztetett, miért is ő iszonyú haragra gyúlván: irtó háborút és halált dörgött rettentő haragjában a Magyarra. Bethlen, hogy uralmát biztosítsa, a szultánnak Erdély több várait felajánlá; a várparancsnokok azonban megemlékezvén a császárnak tett esküről, ezt tenni sehogysem engedék, sőt tartván az erőszaktól: Bethlentől elpártoltak és Magyarországhoz csatlakoztak.

Bethlen a szultánnak tett vallomás után török segélyt nyert, s a tőle elpártolt várakat megmeg elfoglalta, s midőn Nagy-Váraddal is hasonlag akarna cselekedni: közte s Homonnay közt civódás keletkezett, mit hogy a Török megbosszuljon: Esztergom vidékén több mint 60 falut kifosztott és felpörkült.

*

[…] trónvillongások álltak be, s Magyar-, Erdély- és Csehország véres mozgalmaknak lőn színpada, miket majd az elégületlenség- és érdek-szülte pártoskodás majd meg a vallási viszályok még veszélyesebbekké tőnek. Bethlen hálóját jó korán kivetette, hogy a zavar szüleményét, a koncot el ne szalassza. Bethlen most azon volt, hogy ügyének minél több fényes nevet nyerjen meg, be is kopogtatott több előkelő családnak ajtaján, s legkivált azokat vadásza, kiket értelem és tudományért az udvar is kedvele; t. i. nagy nevekkel és fényes családokkal állandván dolgai élére, bizonyosabbnak hivé a sikert.

Többek közt Esterházy után is sóvár pillantatokat vete, s mindenkép azon vala, miszerint tetszését megnyervén, pártjának élére állíthassa. Bethlen Pozsonyt elfoglalván, ugyanoda Sz. Márton napjára átalános hongyűlést hirdete, s fel- és meghiva mindenkit, ki csak pártjának vagy tervének baráta lenni kivánna. Pozsonyban elég számosan gyülekeztek egybe, de nem jelent meg az, kinek jelenlétét Bethlen legkivált óhajtá, nem jelent meg Eszterházy Miklós. Ez Bethlent igen aggasztá, de reményéről még sem monda le végképpen, hanem mit szóval ki nem vihete, remélé, miszerint fényes ígéretekkel hajtandja végre. Csalódott, e harmincadón túlesett már Esterházy Miklós!

Bethlen mint gondolá, úgy cselekvék; egy dicsőséghalomteljes nagy ígéretek, s mindennemű szép jövőt ígérő hízelgésdús levelet bocsát Miklóshoz, barátjának hívja, s ügye támogatására szólítja fel; Eszterházy sokkal rendületlenebbül álla hona s fejedelme iránti vonzalmával: semhogy bármily kecsegtető sorok is megrengethették volna; ő honának esküdött, nem pártnak, s attól elállani nem is akara; mit tőn tehát ? nemcsak hogy meg nem hajol a hízelgő szavaknak, hanem sőt rosszallja léptöket, gátolja a párt törekvéseit, s minden kitelhető módon ellenszegül; ilyesmit ha társai gyanítának is, Bethlen éppen nem vára.

A csalódott pártfő nagyon felingerült, s nemcsak Miklóst, de elvbarátit is példásan akarván sújtani: vele együtt Pázmány Pétert, Balassa Tamást, s kivel különben is már kocódása vala, Homonnay Györgyöt, s a Jezsuitáknak összes társulatát száműzi, s minden vagyonaiktól megfosztja. A hatalom az ő kezében vala, dúló fegyverei ezt könnyen végrehajthaták.

*

[A király halála után ] A magyar trón azonban nem marada sokáig üresen, boldogult Mátyás helyébe a magyar királyságban törvényesen Ferdinand következék. Miklós fejére a száműzetés kimondatván: hogy a büntetés másik részét is érezze: [Bethlen] Huszár Istvánt egy jó csapat élére állítván Lackenbach várát körülfogatá, hogy a fegyver hatalmának hódolni kényszerülendvén a felhánt eskütől vagy önkényt álljon el, vagy ha nem, foglyul hurcoltassék eléje. Miklós a vállalatról nem is álmodván, éppen honn vala, maga állott ki tehát birtoka védelmére, s erősen föltevé, vagy vele veszni, vagy vele együtt szilárdul megállani a csatát, a vérküzdelmet. Segélyére szolgált Dampier tábornok, párosult a két hős, véres viadal keletkezett, s Huszár harcosaiból felmészároltatván 800, a többiek pedig a diadalmas ellenség előtt megállani nem bírván, csúfos futásnak eredtek.

A váratlanul kivitt győzelemnek nagy lőn híre, de még hatásdúsabb eredménye.

Ez alatt Ferdinand elfoglalá a trónt, s minden igyekvését arra fordítá, hogy a nyugtalankodók kibékéltessenek, a rend és béke hazaszerte visszaállítassék; békekövetek választattak tehát, megkezdettek az alkudozások, meghányatott mindkét fél ügye, de engedni, vagy követeléseiben tágítani egyik sem akarván: bíróul utoljára is a kard választatott; megindultak az ellenséges csapatok, folyt a harc változó szerencsével, míg végre Bethlen megveretett; erre hívei közül többen elpártoltak, seregei pedig a folytonos csaták által is jelentékenyen meggyérülvén: most már a kényszerűség is hajlandóbbá tevé az alkudozásokra.

Az egyezkedések és viszályok egyengetésében Miklós is igen tevékeny részt vevén, s ura királya érdeme, ragaszkodása, és fáradalmait méltányolni akarván, őt Újvár és vidéke parancsnokává tevé, sőt a határvidékek főtábornokává is kinevezé. A szent ügyért küzdeni kész léleknek csak alkalom kell, s úgy hona mint vallásaért mellére tűzi azonnal a páncélt, melyet tántorítlan elszántsággal vet minden veszélynek ellene. Legyen példa Esterházy Miklós.

Bethlennek föllengző lelke a kiszabott határok között meg nem férvén, adott szavát csakhamar megszegte, s magát ismét a Töröknek pártfogó karjaiba vetette; oldalához veszi az egri és boszniai basákat, kezébe ragadja az elégületlenek lobogóját, s véres kezekkel tépi meg hazája, és Morvaország békefáját; vas, tűz, s önkény lőn seregeinek vezérhangja, dühök fegyvert szolgáltata, karjok utat töre a merre csak haladni akarának; pusztaság és nyomor jelölék lépteiket, boldog s boldogtalan vérháborúba keveredék; mit megkíméle a pártos fél, elundokítá a török kéz, mely apát, anyát s gyermeket egyaránt rabláncra füze, csordakint űzé ki honából, melyet többé soha nem valának látandók; a kincs, ragadmány, s szíjra fűzött keresztényekkel délcegő vércsapatok már Újvár alá érkezének; Újvár Miklós parancsnoksága alatt vala, s mit csak a védelemre megtehete, megteve mindent. A dolog 1623. történt.

Miklós már igen jól tudta, kível leend dolga; ismerte ellenfelét, ismerte törekvéseit; résen állott minden cselre és alkalomra, bármit vala is hozandó a végzet, mint edzett, mint harcban otthonos, mint hadgyakorolt férfiút készületlen nem találhatá.

Már ő ekkor talpon álla, csatárai tudták kivel leend dolguk, azonnal csatasorokat képeznek, útját állják, s rögtön harc, vagy megadásra szólítják.

*

(Közbevetés: Bethlen Gábor jelleme)

Minél kevesebb igény vagy jog nyomán jutott kitűnő helyzetébe: annál fennhéjázóbb kívánalmakra gerjedt a heves lelkű Bethlen, egybezavarta a jog és igazság fogalmát, csel s erőszak nem nagy nyomatékú színben tűnt föl előtte, saját egyéniségét mindenkinek föléje emelvén, egyéb érdek háttérbe szorítaték.

Zavart fogalommal bírni, önmagunkkal telve lenni, nemcsak magán de közérdekekre sem hajtani, országos ügyeket saját egyéniségünktől elválasztani nem tudni, ott, hol mindezeknek külön osztályrész jutott, hol milliók jólléte forog kérdésben: nagy föladat kedveltséget vívni ki, nagyobb a ránk ruházott bizalmat fönntartani, legnagyobb a közkívánatnak megfelelni tudni. Hol azonban annyi s oly hatalmas a parancsoló, hol annyira kuszáltak az érdekek, hol oly sok ügyekszik a zavarban halászni: könnyű uszályhordókat találni, könnyű figyelmet tévesztetni: Bethlen Gábor, mint mondók, ügyes ember volt.

*

A merész felhivásra megriad az Ozman, de mint hiúz körültekint rögtön, s látván a parányi magyar csapatot, örömében ujjongani kezd, s nem is gondolhatván egyéb mint világos győzelemre: azonnal sorakozik, csatarendet képez, kardot ránt, s véres viadalba bocsátkozik. Foly a vér mindkét oldalon, messze elhallatszik a halálhörgés, s az uratlan paripák bősz nyerítése; hullák födék a vérmezőt, de a diadal édes reményében egyik fél sem hajt a borzasztó körülményre; szúr, vág, öl mindegyik, takarítja elhullottait mindegyik fél, de tágítani ki sem akar.

Miklós most cselt vet, hátrálást színlel, a Török utána nyomul, s míg ez a legelszántabban viaskodik, magyar csapatok lépnek nyomába, s csak azon veszi magát észre: hogy a megvetett kis csapat által hínárba húzatott, bekerítetett.

A körülfogottak egy darabig küzdöttek hősileg, aztán meghunyászkodtak, végre lerakták fegyvereiket. Ismét sok keresztény nyerte vissza szabadságát; a rabszíjra fűzött és megmentett keresztények számát 1390-re tehetni. A fogoly Törökökkel elég szelíden bántak, fegyvereiket, zászlaikat elszedték, s hogy a fényes eseményt szeretett fejedelmöknek annál világosabb színben tüntessék fel: mind a zászlókat mind a foglyokat Bécsbe küldötték, egyedül az öröm és dicsőség maradván Miklós számára hátra.

Bethlen egyre nyugtalankodott, s mert az Ozmántól folyton nyert segélycsapatokat, egy szebb jövő reményében egyre zaklatá az ugy is kesergő hazát.

Ha ma békét kötött, már másnap irigy kezekkel tépte meg azt, megmeg fegyvert ragadott, s ott csapott le véres fegyvereivel, hol a békés polgárok legkedvezőbb nyugalomnak örvendének; ha pedig — mi szinte több ízben megtörtént, itt-ott jól eldöngették, ki első esedezett fegyvernyugvásért, az ő vala. A folytonos háborúskodás annyira megingatá már saját népeit is, miszerint állhatlansága miatt azok is békétlenkedni, sőt ellene lázadozni kezdének.

Miklós a Bethlen-féle ügyet pártoló és terjesztő musulman csapatokat most ismét hatályosan megzúzta; Bethlen Gábor meghunyászkodik, s megmeg békeért esd. Az országban Bethlen ügyét többen pártolák, a béke többek előtt szíves vendégül kínálkozék, maga Ferdinand a király is örömmel látszék hallgatni a megalázkodott hatalmas úrra, csak egyedül Miklósunk állt ellent, egyedül ő ellenzé a béke tárgyalását.

Békét mindenki óhajtott, de csak maradós [maradandó] békét óhajthatott, mivel világos ellentétben állott Bethlen Gábornak ingatag jelleme. Eszterházy igen jól fogá föl az egyéniséget, az álköntösbe öltözködött békebarátnak igen jól ismerte hangját; innen lőn, hogy magának Ferdinandnak is ellenezte a béke tárgyalását. A dolog egy időre csakugyan fel függesztetett. Meggondolván azonban, hogy a harcmoraj és ellenségeskedés okozta vallási sebeket mégis tanácsos lenne mielőbb megorvosolni, hogy engedékenységgel tán az ellenfelet könnyebb leend jó útra téríteni: végre a király is hajlott az őszintének mutatkozott szóra, s hogy a kívánt béke megadassék, maga is beleegyezett.

*

Az ország nagyjai s a rendek egybegyűlvén 1625-ben, Esterházy Miklóst közakarattal nádorrá választják; a király a választást nyílt örömmel üdvözlé; sőt hogy az erény s érdemein a honpolgárság legmagasabb fokára emelkedett férfiú ne csak hazája, hanem királya részéről is kellő kitüntetésben részesüljön, hogy hasonló pályafutásra másokban is kedv gerjesztessék: a király hálája és érdemeinek elismerése jutalmául Fraknó várát neki s utódainak örök joggal átengedé.

A harckoszorúzta, a nemzetkedvelte bajnok erényei s érdemei következtében így jutott a legfényesebb polcra, így karolta föl nemzete, így tisztelte meg a fejedelem!

*

1626-ban megkoronáztatott a király [a még ifjú III. Ferdinánd], s [II.] Ferdinand örömében egy ország osztakozott; milliók ajkán zengett vissza az örömdal, a részvét s kegyelet hangzata milliók ajkán csengett el, s nem volt egy, ki a közelgő vészfölleget csak sejtette is volna; tán mert ólomlábon járt, tán mert erősen hivék, hogy annyi bánatnak törvényes utóda a közöröm.

Elközelgett azonban a sors vaskeze, s kikerülhetlen csapása Buda fölött sújtott le. Némely ajkak tán még akkor is örömet zengtek, midőn véletlen megkondult a vészharang, de alig múl el néhány perc, máris lángtenger csapong a város fölött; még a tűz ama kérlelhetlenül pusztító elem a lesújtottak, a tönkre jutottak szemeiből alig facsart annyi könnyet, alig tőn annyit földönfutóvá, alig került annyi emberélet annyi vagyonvesztésbe, mint az ekkor Buda fölött elzúgott tűzvész. Hova csak szem pillantott, láng és pusztulást látott mindenütt, mit csak fül hallott, sírás, és jajveszékelés vala; csak házakban több mint ezer épület hamvadt el; hány emberélet esett áldozatul, mennyi vagyon és kincs temetkezett izzó hamvak alá, nincs ki fölszámítsa!

A megnehezült füstfelleg még tán el sem vonult Buda ormairól, máris más pusztulás fenyegetőzött; jött egy vérszomjas tábor, élén Mansfeld lépdegélt; ismét ember kelle a gátra, ember, ki villámhárítóként álljon a síkra.

*

Wallenstein […] serege készen állott, harcosai gyakorolt emberek voltak, csak növekedésre, csak ügyes parancsnokra vala szüksége; Miklós azonnal fegyvert fogott, hadakat rendezett, és hozzá csatlakozott. Most egy tekintélyes és erős tábor keletkezett, Eszterházy csatatérre állott, az ellenséget megrohanta, s egy hosszú és igen véres ütközetben annyira semmivé tette ellenfelét, hogy embert, ágyút, fegyvert és mindennemű készletet elfoglalván, a vezér is csak futással mentheté meg bőrét: azonban az Ozman, a brandenburgi marchio s ezernyi pártos által gyámolítatván megmeg csak hamar lábra kapott, s elsőbb Sleziába [Sziléziában], onnan pedig Morvahonba csapott, hol rabolni és gyújtogatni kezdvén, s mindenfelé szerencsésen nyomulhatván előre megmeg reményre kapott, és Bethlen csapataival egyesülendő, ismét hazánkra tört.

Bethlen Gábornak útját és tervét, valamint Mansfelddeli egyezkedését is saját emberei árulák el.

Wallenstein minden ármányról értesülvén, a fölfedezett úton éber figyelemmel haladt előre. Miklóst és hadait melléje vevén, útközben több magyar csapattal gyarapulván, miután Eszterházy Pál is, a nádor testvére, hozzá csatlakozott: azonnal Nógrád alá sietett.

Már ekkor az ellenfél Nógrád falait keményen döngette, sőt alighogy a miéink érkeztéről tudomást vőn, embereit azonnal csatára szólította; ez egyszer azonban igen szerencsétlen merénnyel. A miéink lankadtak, fáradtak voltak, a hosszú és göröngyös utak sokat megrongáltak közülök, de fáradtságok dacára sem késtek vitézül ellenszegülni.

Véres és hosszú csata keletkezett; elszántan küzdött mindkét fél, jog és igazságot követeltek mindnyájan; előnnyel a régebben ostromlók látszottak bírni, mert habár foglalkoztak is, időnként pihenhettek: a miéink pedig idő és út nyomoraival kénytetvén küzdeni, majdnem teljesen kimerültek valának. Azonban egy csatadöntő hősnek, vagy egy diadalkoszorúzta zászlónak megpillantása nemcsak ösztönt, kedvet, de erőt is szokott kölcsönözni. A vezérek bátor, edzett, a csatárok ügyes és gyakorolt férfiak levén, hozzá igazságos érdek mellett harcolván, hogy féljenek vagy visszaborzadjanak, éppen nem találtak okot.

Folyt tehát az elszánt és véres harc szakadatlanul, de minden erőfeszítés mellett is hasztalan küzdöttek a hívatlan vendégek, végre is megfogytak erőben és akaratban, s mire legkevésbé számítottak, futásban keresték menedéket. De a miéink sem nézték tétlenül a futókat: fáradtan érkeztek a hely színére, az elkeseredett harc még kimerültebbekké tevé őket, de az édes diadalérzet, a rémszerű futás, s a nagy zsákmány új erőt önte izmaikba; utánok iramlottak tehát, s a menekvőket majd felkoncolva, majd elfogdosva az ostromló csapatokat annyira elriaszták: hogy ottlétüknek alig marada fenn hírmondója!

Midőn ezek történtek, Bethlen nem volt a csatatéren, de a hely színéhez nagyon közel állott; látott tehát, s csakhamar megtudott mindent, a csapás annál keserűbb, annál bosszantóbb vala ránézve, minél váratlanabb: eléje áll tehát a futóknak, megállítja a menekvőket, saját harcosait is hozzájok csatolja, kér, serkent, jutalmakat ígér, rá csatarendet képez, s új küzdelemre szólítja a miéinket; ezeket azonban a másodszori viadalra is készen találván, s így inkább megveretést mint győzelmet sejtvén: Wallensteint, kit bizalmasabb és kérlelhetőbb egyénnek hitt, békealkudozásra hívja fel.

Miklós igen jól tudván, mily szőrű ember Bethlen, mindenképp ellenszegült, s bár a fegyvernyugvást is ellenezte; azt Wallenstein mégis megadta. Eszterházy nagy emberismerettel bírt, s mint ritkán, úgy most sem csalódott.

Bethlen Gábor a több konyha embere haszonra fordítván a kedvező éjhomályt, bőrt cserél, mindent lóra és kocsira rak, s lopva elillan, s magát álmaiban Hannibalnak képzelvén, a kijátszott hadakkal csakugyan úgy is bánt, mint Hannibal Fabiusszal.

Miklós a vallott kudarcon, s a szűkkeblű társa miatt elszalasztott bizonyos győzelmen fölötte megindult, de ismét kibékeltette a sors; Bethlen ugyanis a következett évben vízkórba esett, s éltének 49-dik évében átköltözött ama nyugalomra, melyet megzavarni többé nem leend képes; 1628-ban tehát ugyanazon évben, melyben Eszterházy Miklós világhírű tetteinek fénysugára a hon határain túl is messze szárnyalván, III. Fülöp spanyol király által arany érdemeiért arany gyapjúval tiszteltetett meg.

*

(Harca I. Rákóczy György ellen)

Bethlen egykor így nyilatkozott III. Ferdinandról: Ferdinand király ellen harcolni igen nehéz és kétes kimenetű dolog, őt sem elbizottá nem teszi a szerencse, sem vesztessége kislelkűvé nem változtatja. Ügy hiszem e szavak Ferdinandot eléggé jellemzik.

Rákóczy e mondatra igen jól emlékezett, de a vérmes remények gyakran a legtanulságdúsabb szavakat is feledtetik velünk; így járt Rákóczy is; e szózat hatalmasan sőt néha rémhangként csengett fülébe, az édesgetőbb körülmények mégis tévútra vezeték.

*

Ott állott a hírneves és sok diadalkoszorúzta svéd király, a magas nevű Gusztáv Adolf, miként fegyvere, oly hatalmas befolyású volt biztogató szava is; ott volt a kószahirű Török, ki minden alkalmat szívesen felhasznált, csak a kereszténységet zaklathassa, csak érdekeit foganatosíthassa; az fennhéjázó szóval és biztos reményekkel: ez győző fegyverben ígért segédkezeket. Egy magas röptű embernek szebb jövője biztosítására mi kivántathaték egyéb? a kocka csakhamar el lőn vetve.

Rákóczy a mondottak nyomán vérmes reményekre gyúl lelke, biztos jövőbe néz, s kétely nélkül, sőt a legmerészebb kezekkel ragadja meg Bethlennek a csak imént pihenni kezdett fegyverét; a kocka mint mondám el lőn vetve; az emberek meghasonlottak, az érdekek megszakadtak, a nézetek szerte ágoztak, a bel- és külnyugalmat lázító szavak űzték el, s hol eddig a leggyümölcsözőbb csend uralgott, a lázongó fegyverek csörgedelme oda is elhatott; a békebarátok pártfőkké váltak, az eke és magány embereit véres zászlók alá nógatták, s nem volt érdek, melynek apostola, nem pártszínezet, melynek majd hirdetője, majd ellensége nem támadott volna.

A béke, a hon, a közjóllét barátai, a vallás a nemzetiség emberei is tétováztak, a serkentő szózatok a fényes ígéretek, a diadalt ígérő tömeges csapatok mindannyi súly gyanánt tűntek fel a sokoldalúlag meghányt, de többször kényként magyarázott kérdések mérlegében; a pártfő villongó neve, az említett hatalmas király, az ígért segélycsapatok ezreket hangolának fel, ezreket hangoltak, sújtottak le.

A diadalmak embere, Esterházy Miklós már ekkor az 50 évet is jól túl haladta, győzni tanult hadai rég nyugalomra keltek, s a fegyverek, melyek annyiszor s oly diadalmasan villogtak az édes hon jólléteért, tán már meg is rozsdásodtak hüvelyeikben. E gondolatra sok jó honfi fájdalomba merült, de volt szinte sok, kikben épp e tudat villanyozá fel a remény táplálta lelkületet.

A véres kard ki lőn tehát vonva, pártos csapatok kalandoztak fel s alá, fennen hirdetve Rákóczynak dicsőségét, diadalmait. — Miklós gyászban volt, most már második nejét is elvesztette, egyedüli s megnyugtató reménye volt a hon fel virágozható jólléte, s nagy nevének örököse, családa; ha a múltakon merengett, ez utolsóban talála megnyugvást, ha a jövőbe tekintett, minden érzelme az elsőhez tapadt, mi örök éber lelkét a jelennel foglalkoztatá, az Rákóczy nagyszerű merénye vala. A minden szép nemes és jóban intő példaúl szolgáló magasztos férfiú, a polgári erény és hadi dicsőségkoszorúzta bajnok míg a nyugalom ölében tán a legvirágzóbb jövőt álmodá: most a legszomorítóbb valóra ébrede; a dolgok gyakran változó kimenettel, de 1643-ig nagyrészt Rákóczy dicsőítésén érlődtek, megveretett ugyan néha, de legtöbbször ő diadalmaskodott.

*

Látván Ferdinand a megkövült makacsságot, s látván a Rákóczy-féle eszméket mételyként terjedni, miután szép módjával sehogy sem boldogulhatott: ő is a dolog végét ragadta meg. Csatára szólít azonnal 20,000 jól begyakorolt fegyverest, ezeknek élére fővezérül Bucheimot, a válogatott vitézek élére pedig vezérül Miklóst rendelé.

Midőn e rendeletek életbe léptettek: Rákóczy Fülek alatt fáradozott, s félvén a közelgő vihartól, hogy a két bizonytalan közül az érdekesebbet a jobbat biztosítsa: Füleket elhagyja, s nagyobb koncát megmentendő azonnal Kassára siet; Bucheim nyomban követi, csatára készteti, s hívei közül több mint 2,000-et felkoncolván, ozman társaival egyetemben futásnak indítja. Stahl más oldalon rohanta meg, s szinte nem kis veszteséget okozott hadaiban, mire a Török csakhamar elcsügged, s Rákóczyt hűtlenül elhagyja; de nem riadt el Rákóczy, ki ezalatt Kassára jutott, azt biztosította, s azonnal Sárospataknak tartott; tartván azonban a bekövetkezhető rosszabbtól, meghunyászkodott, s az ország nádorától két napi fegyvernyugvást és szabad átbocsátatást kért; ezt ugyan megnyerte, de amaz megtagadtatván, Miklós azonnal Kassa alá siet, azt bekerítend, ostrom alá veszi, de ez egyszer nem koronázta siker merész vállalatát: az erő- és élethiány, s a minden vállalattal makacsul dacoló mostoha idő az említett vállalatot folytatni nem engedvén, kénytelen lőn a különben elég vitéz harcosokat haza bocsátani.

Eljött tehát a tél, s a téreket, melyeket a féktelen emberi kedély saját társai vérével fertőztete be, hideg leplével eltakarta; a villogó fegyverek, melyek annyi ártatlan keblen hatottak keresztül, hüvelybe rejtettek; a harcosok pedig, kik elkapatva a dics mámorától, küzdelem közepett vérrokonikat sem kímélék meg, pihenni mentek, aludni, álmodni a véres múltról, a reménydús jövőről.

*

Ferdinand és Rákóczy közt béke köttetett; reá a hadverő Miklós is nem sokára békét kötött az élet küzdelmeivel.

Az évek utaira nehezedtek, agg kora visszavonta minden vállalattól; azonban minél alantabb hordá az érdem koszorúzta főt: híre, neve és dicsősége Európa szerte annál inkább felvirult. A sors gyakran legnagyobbainknak is, s pedig sokban tagadja meg a tiszta öntudatnak is édes gyümölcsét.

Eszterházy Miklós is mielőtt a béke pálmaágát kezébe ragadhatta volna: élte 63-ik évében september l-ikén jobb létre szenderült 1645-ben.

Benne a vallás, haza, király és emberiség legragyogóbb gyöngye homályosodott el — egy időre, s tán azért — hogy utódaiban annál derültebb fényben tündököljék vissza; nem volt ember, nem volt honfi, ki a nagy férfiú halálát meg ne könnyezte volna; mi örvendjünk,hogy elődeink közt ily jeles férfiakkal ajándékozott meg minket az ég, s rajta legyünk, hogy a serdülő utódok soha ne feledjék őket.