Defensor fidei

Igen-igen, a Mester

Az ignorancia vírusa

Az ignorancia vírusa az, amit Dawkins-kórnak lehetne nevezni. Ám Dawkins maga, aki a vírust terjeszti, csak egy fokkal kevésbé beteg — ha nem betegebb — az általa megfertőzötteknél. A fertőzésből ki lehet gyógyulni, de akinek annyira gyenge az immunrendszere, hogy megkapta, annak nehéz lesz. (Aki most arroganciával vádolna minket, vegye figyelembe, hogy Dawkins saját szavait adjuk vissza, egészen a vírus szó használatáig menően, amellyel ő az ábrahámi vallásokat, az ún. hitet illeti.* Természetesen ő ezt szeretettel teszi, és fel akarja szabadítani szegény, megkínzott embereket a vallások járma alól. Nem vonom kétségbe a becsületességét, akkor sem, ha ezek az emberek vallások nélkül is épp eleget szenvednének, mígnem eljutnának ahhoz — ha képesek volnának —, hogy felismerjék az elszenvedés nem vallási, hanem ontológiai erejét és evidenciáját az emberi létezésben, hiszen az ember minden tekintetben határlény. Csakhogy ehhez a felismeréshez már eljutottak többen a múltban is, sőt, elég régen — például Buddha, Mahavira, Jézus Krisztus és mások —, so it would not be a great matter, eh.)

Richard Dawkins könyve, A vak órásmester előszavának kezdő szavai:

„This book is written in the conviction that our own existence once presented the greatest of all mysteries, but that it is a mystery no longer because it is solved. Darwin and Wallace solved it [...]”

Amikor elolvastam ezeket a szavakat, alig hittem volna a szememnek, ha nem olvastam volna már hasonló sületlenségeket milliószám, igaz, kevésbé komolynak kikiáltott szerzőktől. Úgy gondolom, hogy kevés gondolatról lehet elmondani, hogy ennyire bornírt, bigott és szánalomraméltóan ignoráns volna.

Talán még Marx nevezetes maximájánál is gyengébb lábakon áll, mely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Martin Heidegger türelmesen elmagyarázza (angol fordítás oldalt), hogy Marx ezen maximája miért is mélyen gondolkodás-alatti. Dawkins vaksi órásmesterének fenti mondata megüti ezt a marxi mércét, de talán még alul is haladja azt. Megérdemli, hogy aki elolvassa ezt a félmondatot, azonnal becsukja a könyvet és visszategye a polcra, ha már volt olyan kaján, hogy levette. (Természetesen, ha biológiai érdeklődésű olvasóról van szó, tovább fogja olvasni, de ez a mondat semmi jót nem ígér.)

Ki oldotta meg az emberi egzisztencia misztériumait és kérdéseit? Darwin és Wallace? Vagy a szomszéd zöldségárus? Ezt még egyes tudományos részkérdések esetében kijelenteni is enyhén szólva nevetséges volna. Whitehead azt mondta, az egész nyugati filozófia lábjegyzet Platónhoz és Arisztotelészhez. Kis túlzással így is fogalmazhatunk. Na de az egész tudomány (pláne filozófia) lábjegyzet volna Darwin-hoz és Wallace-hoz? Ugyan, kedves Hölgyek, tisztelt Urak. Darwin-nál és Wallace-nál Harry Potter is többet mond az emberi egzisztencia titkairól, méghozzá a legcsekélyebb túlzás nélkül.

Dawkins egy (bizonyára jól belénevelt) előítéletekkel telt, az elfogulatlanság hűvös arroganciájával rendelkező tudós-politikus. Azon nem egészen naív emberek egyike, akik annak torzított képénél, amit kritizálnak, egy hiányos világnézetet propagálnak. Ez az agresszíven babonás szcientista világnézet (“centuries of human progress”) nem old meg semmit, de igazán semmit az emberi létezés és a kozmosz misztiériumai közül. Hasonló illúziókról már beszéltünk Stephen Hawking kapcsán is, aki pedig sokkal színvonalasabb gondolkodó, mint Dawkins. Ezek a tudósok, akik közül néhányan figyelemreméltók a saját területükön (nyilván Dawkins sem annyira csapnivaló genetikus), igyekeznek hatáskörüket átlépve lerombolni azt, ami nem fér bele a saját ignoráns, nem egyszer egyenesen autista látókörükbe.

Ignoránst és nem szkeptikust írtam. A szkepticizmus olyasvalami, amihez Dawkins nem igazán ért. A szkepticizmus lényege szerint ugyanis nem más, mint saját egyéni nézőpontunk megkérdőjelezése és megfelelő kritériumok szerinti újraalkotása, nem pedig csupán bizonyos területek kétségbevonása, sem pedig úgynevezett tolerancia. Aki ignoráns, az nem akar tudomást venni olyan világátélések lehetőségeiről, amelyek mellőzik saját babonáit, csak arról a korlátoltról, amelyben ő leledzik — függetlenül attól, hogy (burkoltan vagy nyíltan) mennyire tolerál vagy intolerál másokat.

Dawkins világnézete lefejezett. A „tényeket” összekeveri az interpretációkkal. Sejtelme sincs azokról az erőkről, amelyek a világot — vele együtt — mozgatják. Ha sejtelme volna, akkor szatanikus lenne, mint Marx, mert Marxnak voltak sejtelmei arról, aminek félig az irányítója, félig az eszköze volt. Csak találgathatjuk, Dawkins-nak vannak-e efféle sejtelmei és kétségei. Abszurd kijelentésnek tetszik, de Marx érdekesebb gondolkodó volt, mint a lapos Dawkins: legalább sejtelme, ha nem egyenesen tudomása volt arról, milyen erőkkel játszik.

Dawkins ugyanúgy, mint bármely prozelita vagy tévéevangelizátor, prédikál. A „társadalmat”, annak még „minden Gonosz gyökere” (oh, how rhetoric) alatt élő tagjait kritizálja, azt a tömeget, amelyet mindig könnyű kritizálni, akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem. Azt a tömeget, amelyben voltak bolondok, vannak bolondok, és lesznek bolondok; amely tele van különféle képességű és moralitású emberekkel, amelyben, ha úgy vesszük, Richard is csak egy közepes futóbolond a sok közül a halál társadalmilag megoldhatatlan misztériumának mezején, velünk együtt.

Állítom-e, hogy mindaz, amit Dawkins kritizál, szép és jó? Nem. Azt állítom, hogy az alap, amelyen állva kritizálja, éppen olyan hamis lehet. Aki materialisztikusan hisz a pokolban, csak egy árnyalattal képvisel mást, mint aki materialisztikusan és szociális alapokon nem hisz benne, és ezen az alapon okít másokat. (Hovatovább azokat az elmérgedt keresztény tébolyodottságokat, amelyeket Dawkins kritizál, Tölgy is kritizálja, példának okáért.) A racionalizmus nem minden.

Nos, nem lehet mindenkinek eleget tenni, és ezt Richard-unk nem igazán átja be. Egy nézet vagy egy nézet kritikája is relatív keretek és az egyéni fantáziák korlátai között mozoghat, amelyek nem racionális területek. A létezés iránti ősszomj, amelyről— a maga beteges módján — még Freud is tudott, minden emberben munkál, még a tudósokban is. Ez olyan „tudományos” hybrid-eket hoz létre, mint a raëlizmus, amiben nem kevés hollywood-i sztár hisz és hitt. (Nekik ajánlanám Fritz Künkel karakterológiáját, amely jó érzékkel tapint rá a sztár-létmód lényegére). Dawkins The Virus of Faith c. horrorfilmecskéje végén ugyanerről az ősszomjról és azon „csodálatos véletlen”-hitről tesz groteszk konfesszióként ható tanúbizonyságot, amelyet már korábban említettünk az asztrológiával kapcsolatos fejtegetéseink tudománykritikai részében.

A kakas, a kígyó és a sertés egymásba kapaszkodó figurája a Tibetben gyakran ábrázolt „létesülés kereke” centrumában. A legkülönbözőbb világokban (így az emberiben) való létesülés törekvésének ősokait ábrázolják.

* Dawkins szemmel láthatólag az ábrahámi vallások közül a zsidóságot, valamint a kereszténység és az iszlám több lábon álló fundamentumai közül az Ószövetséget támadja leginkább. Megjegyezzük, hogy — bár az ószövetségi hagyomány korántsem homogén és korántsem csak morálisan értelmezhető — a kereszténység szempontjából éppen úgy, mint az iszlám szempontjából nézve nem abszolút érvényű, olykor pedig kifejezetten ellentétes e hagyományokkal.

Dawkins szcientista filmje ignorálja a glasenapp-i osztályozás szerinti „örök világtörvény” vallásait (természetesen Glasenapp ötössége többé-kevésbé önkényes, viszont tipológiája helyes).

Darwinian Fairytales

David Stove ausztrál tudományfilozófus nem egy ünnepelt egyetemi celeb. És már meg is halt 1994-ben. Életében hibákat követett el, pl. nekiment Sir Karl-nak (alias K. Popper), és az elmúlt évtizedek feltörekvő, sok dolgos munkáskéznek kenyeret adó irányzatának, a szociobiológiának.

1993-ban fejezte be a Darwinian Fairytales-t, de az csak halála után jelent meg. A könyv a Bevezető mellett 11, egymáshoz lazán kapcsolódó esszéből áll. Bevallása szerint az a célja, hogy bemutassa, a darwinizmus nem igaz, „nem igaz a mi fajunkat illetően”. Nem igaz az emberre vonatkozóan.

Tagadja, hogy ma zajlana a természetes szelekció az emberi fajban, vagy hogy valaha is zajlott volna. Stove kritikájának területe nem az evolucionizmus általában, hanem annak az emberi világra történő alkalmazása és implikációi.

Például Darwin A fajok eredetében azt írta, hogy minden egyes élőlény igyekszik a számát növelni. Papokat, szerzeteseket, apácákat, oxfordi professzorokat, agglegényeket és vénlányokat, egykéző ormánságiakat és a mai európai demográfiai helyzetet ismerve ez elég könnyen cáfolható. Nincs itt valami tévedés?

Vagy, az ember sajátossága, hogy körülvette magát háziasított állatok és növények garmadájával. Szimbiózis az állatvilágban is ismert, de ott a kölcsönös előnyökön alapul. A kölcsönös előnyök igazak lehetnek a kutya-ember kapcsolatában, de milyen előnye van csirkének, akinek pár hetes élete csak arra szolgál, hogy grillezzék a számunkra? Az ember egy nem természetes világban él, amit maga alkotott. Ebben a megalkotott világban is — nevezzük egyszerűen kultúrának — működnének a természet törvényei?

A nagy kérdés az, hogy az ember a nem-emberek világából jött-e létre vagy Isten képmására teremtette? Ezt a kérdést politikai kérdéssé a francia felvilágosodás és örökösei, a politikai modernizmus hívei tették: a forradalmárok és királygyilkosok.

Malthus műve An Essay on the Principle of Population, amely bevallottan nagy hatással volt Darwin-ra, a felvilágosodás optimizmusa elleni nyilvánvaló támadás volt: vallás, egyház, monarchia és magántulajdon világa helyett megígért egyetemes boldogság és béke, egyenlőség és kommunizmus, szexuális emancipáció reményének elvetése. Ironikus, hogy Malthus-t, aki legalább annyire rühellte Felvilágosodást, mint Burke vagy de Maistre, felhasználják a Felvilágosodás projekt mai képviselői. A projekt korábban az Ész haladásában-önmozgásában (tervezés-előrelátásban) bízott, majd az osztályharcban, ma a véletlenben, versenyben, szelekcióban. Azonban Stove felhívja figyelmünket, hogy a projekt egykor a kényszerek alóli felszabadulást ígérte, most a haladást pontosan a kényszerrel — szűk erőforrások, ezért szelekciós nyomás, stb. — magyarázza.

A fajok eredete helyett érdekesebb e szempontból Az ember származása, amelynek ötödik fejezete (“On the Development of the Intellectual and Moral Faculties During Primeval and Civilised Times”) azt mutatja, hogy Darwin számára (is) a társadalmi fejlődés volt a kérdés. Darwin számára nem kérdéses itt, hogy az ősi civilizációk nem felettünk álltak, szó sincs hanyatlásról a vallás, erkölcs és tudás terén, csak fejlődésről.

Stove könyve jelentős részét a darwinizmus mai, szociobiológiai változatának szentelte, amelynek erkölcsi aspektusa elég világos. Most már nem kell az erkölcsi okoskodást különleges kategóriába sorolnunk, sem transzcendentális előfeltevéseket nem kell alkalmaznunk. A morál tapasztalaton és természetes szelekción alapul, és a morál megértése csak empirikusan lehetséges. Nem az evolucionizmus lázad a keresztény morális gondolkodása ellen, hanem a kereszténység lázadt fel a természet ellen, a természetre alapozó tudósok csak helyreállítanák a világ rendjét. Ha a darwinizmus tudomány, ha a szociobiológia és a szociológia és hasonlók tudományok lennének, akkor nem kritizálnák az emberi cselekvést, gondolkodást, viszonyokat, ahogyan a csillagász sem a csillagok állását, vagy a biológus sem egy élőlény szervezetét.

A szelekció egyik alapeleme a létért folytatott küzdelem. Jó. Na, de mi van az altruizmussal? Stove szerint az emberek nem önzőek, vagy nem mindenki és nem mindig. Dawkins The Selfish Gene-je szerint a szelekció egysége nem az egyén, hanem a gén. Jegyezzük meg, ez már nem Darwin, a darwinizmus és a Mendel-féle genetika a 30-as években kapcsolódott össze, és jött létre a neo-darwinizmus.

Ha a darwinizmus igaz lenne, az altruizmus nem létezne vagy csak rövid ideig. Az altruizmus révén az egyes egyének túlélési esélye csökken. Az altruizmus csak a gének szintjén segíti a túlélést. Stove szerint a hatvanas évekig a darwinizmust az egyének szintjén érdekelte csak a szelekció és fennmaradás. Ekkor jött W. D. Hamilton (1964), aki szerint az élőlény nem egyéni szinten törekszik a fennmaradásra és szaporodásra, hanem a fajtársak szintjén, főleg azok fennmaradására törekszik legnagyobb mértékben közösek a génjei (magyarul a rokonai).

Az önző gén csoportönzést magyarázó változatát udvariasan nem értelmezik a külpolitikára, a multikultira és azokra a helyekre, ahol a PC-t sértenék. Csak a politikailag korrekt értelmét bontják ki: az ember nem Isten képre teremtett, szabad akarattal bíró lény.

A gének harcolnak a létezésért. [Az ember nem a maga ura, nincs szabad akarata — az is egy hülyekatolikus mánia.] Ebből a szempontból semmi különbség ember és állat közt, nincs az embernek semmi sajátossága, mint lélek, szabad akarat. [Akkor mi a baj a nácik népirtásával, azon kívül, hogy elvesztették a háborút?]

Stove ezt az érvelést nevezte genetikai kálvinizmusnak, mivel Kálvin szerint az ember kiszolgáltatott, gyenge lény, minden jó forrása Isten. Kivéve a démonokat, akiknek van hatalmuk az Isten alkotta határokon belül. Az ember alkotta világ a démonikus, szemben Istennel.

The Selfish Gene szerint ami a géneken, természeten kívül létezik, az az ember alkotta világ, ami csak démonikus, gonosz lehet. A játszma valós szereplői nem az emberek, hanem a gének és a démonok (mémek). A mémek is harcolnak, hogy melyikük szerezzen az agyunkban helyet. Dawkins szerint az intelligencia semmi más, mint eszköz a harcban. Ebben semmit sem tér el Marx-tól, Lenin-től, Gramsci-tól a mai szociobiológia vagy evolúciós pszichológia.

Az egyének csak cipelik a mémeket, és átadják, mint a fertőzéseket. De az egyén csak gazdaállat a gének és mémek harcában. Az ember a gének és mémek csatájának erőtlen áldozata. Olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé. Morális döntés és felelősség nélkül sodródik az ember.

A szociobiológia új vallás, aminek a gén az istene. Stove szerint a szociobiológus a gént helyezi isten helyébe, amelynek intelligens cselekvő eszköze az egyén. A génnek van csak célja — a fennmaradás. Emiatt a szociobiológiát Schopenhauer életfilozófiája követőjének tekintik. A sok-sok kis démon-isten mindenkiben benne van, de az ember nem a maga ura. A darwinizmus szempontjából semmi jó nincs az emberben. Pont Rousseau szentimentalizmusának megfordítása.

G. C. Williams szerint a szervezet az alkalmazkodásban különbözik a tárgyaktól. Alkalmazkodik a környezetéhez. A szervezetben minden struktúrának, szervnek, folyamatnak feladata, funkciója van. Valami, amiért van. Az alkalmazkodás és a körülmények fontosságának felismerése a retorika és az erkölcsteológia-filozófia ősrégi felismerése. Azonban ezek csak humaniorák, és nem a Szent Empirikus Tudomány részei, ezért is az alkalmazkodást az emberi intelligencia művének tekintették, ami tanulható és tanítható, döntést — liberum arbitriumot — igényel, ami téves is lehet, és felelősséggel jár. Csak a baj van vele.

Darkosky teatárs kiegészítése.

Agymosás, indoktrináció és felszabadítás

Egyfelől ott van az iskola, ez a Felvilágosodás során elterjedt intézmény, amelyet azóta arra szánnak, hogy hasznos és jó alattvalókat/állampolgárokat/munkaerőt gyártson. Ugyanis az egyház, a család, a papi és a nagyi nem megbízható. Az állam kezébe kell venni a dolgokat. De előtte, az államot kell jó kezekbe venni.

Itten van ez az új ateizmus, a Magyarországon is erősen nyomott R. Dawkins, aki a 19. századi ateistákhoz képest semmi újat nem mond. De erről majd legközelebb. Az új ateisták üzenete: minden hívő téved és/vagy hülye.

Ezzel kapcsolatban (is) érdemes C. S. Lewis-t idézni: egy kereszténynek nem kell azt hinnie, hogy a többi vallás teljes mértékben tévedés, legfeljebb azt, hogy néhány ponton tévednek. Az ateistának azonban azt kell vallania, hogy minden vallás teljes mértékben tévedés. A keresztény nézet megengedőbb, horribile dictu, liberálisabb az ateistánál.

De Dawkins és az új ateisták az ember felszabadítása nevében cselekszenek. Szabadság némi türelmetlenséggel kezdődik. Mondhatni, nem tolerálják a tévedést. És aki az igazság birtokában van, az ezt meg is teheti. A felnőttek reménytelenek, hülyehívők, sokukat megfertőzte a hit vírusa. Azonban a gyerekek, azok az enni való ártatlan csöppségek. Őket kell és lehet még felszabadítani. Először is a szüleik alól, és ezt megteheti az iskola. Platón Állama úgy jönne létre, hogy csak a gyermekek maradnának a városban a filozófusok tanítása alatt, míg a reménytelen felnőtteket a városon kívülre űznék, a földekre dolgozni. Csak el az ártatlan gyermekektől. A szülői abúzus, ami ellen fel kell emelnie az emancipátornak a szavát, nem a pofozkodással kezdődik, hanem a neveléssel. Ez annál komolyabb dolog, hogy a szülőkre hagyhatnák.

„Hogyan is tekinthetnénk a gyermekeket a szüleik tulajdonának?” Ugyanis „egy dolog azt mondani, hogy az emberek abban higgyenek, amiben akarnak, de szabad-e nekik a gyermekeikre kényszeríteniük a hitüket? Mit mondjon a közbeavatkozó társadalom? [értsd — állam, by tölgy] Mi történik, ha a gyermeket nyilvánvaló képtelenségekre nevelik?”

Dawkins szerint „az olyan kifejezések, mint a katolikus gyermek vagy muszlim gyermek vészharangot kongatnak a fejünkben… A gyermekek túl fiatalok, hogy ismerjék a vallási véleményüket. Ahogyan nem szavazhatnak 18 éves koruk előtt, szabadoknak kell lenniük, hogy saját kozmológiát és erkölcsöt válasszanak”.

Sajnálatos módon, a családok nem semlegesek. Mindenféléket tanítanak a gyermekeknek a jóról és rosszról. Ezért a megoldás nem lehet a semleges állam semleges iskolája, hanem a felvilágosító állam felvilágosító iskolájára van szükség, hogy a szülők káros hatásai és befolyása alól kiszabadítsák őket.

A Csapásmérő Tea-Klub visszavág

Júniustól meg lesznek szállva a közterek. Addig is rettegjenek, utána pedig reménykedjenek!


Loxon kiegészítése: A CSTK színvonala természetesen felülmúlhatatlan, azonban érdemes az üzit az abo-k nyelvén is megfogalmazni.

Biológia vagy festészet? — avagy Rudi vidám vége

„A Képes 7 címlapján megjelent a Muray Róbert festőművész által megalkotott új, leghitelesebb [? — Loxon] Rudapithecus-portré. Az 1987. március 14-ei szám olvasóira értelmes tekintetet sugárzó, egy kicsit ráncos arcú, jól fésült, őszes szőrzetű, a csimpánzéhoz nagyon hasonló fej tekintett.”
[K. L., kiemelések tőlünk]

Korunkban a festészet nagyon népszerű, komoly tudósok például szívesen előnyben részesítik a már elavult laboratóriumi technikákkal szemben. Ezért aztán honi és külhoni művészeink — megirigyelve a Piltdown-i ember Nakonxipánban [PowerPoint prezentáció] c. avantgárd alkotás zajos sikerét — többen megalkották a Rudapithecus kalandjai c. gyűjteményes kiállítást, amelynek híres darabja állandóan megtekinthető többek között a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeumban.

Akár a preraffaeliták a maguk női eszményéhez néhány egyszerű sorból származó hölgyet, az evolucionisták is egy-egy tematikus modellt vettek alapul (általában néhány fogat), majd ezt fantáziájuk szerint elnevezték, kiegészítették, feldíszítették, nagy teret biztosítva így a művészi kreativitás kibontakoztatásának. Szemben a többi avantgárd irányzattal — például a kubizmussal —, amely különböző szabályokkal diktatórikusan megkötötte a művészek kezét, az evolucionizmus lényege pont a fantázia minél szabadabb használata volt. A megkötés mindössze néhány objet trouvé, ún. „lelet” alapul vétele volt. Ezeknek bármely egyébként szabad alkotásban benne kellett valamilyen formában lenniük, ha csak apropóként is. Az evolucionizmus művészettörténetileg így a dadaista kollázstechnikához állítható legközelebb.

A modellek ábrázolásának mikéntjében korszakváltásoknak lehetünk tanúi, nagyjából három fázisra tagolva a művészeti mozgalom tevékenységét. A rudabányai evolucionista iskola korai fázisában Rudit felegyenesedett, igaz magyar paraszt embernek ábrázolták, majd az irányzat radikalizálódásával Rudy lassan csökött elméjű igaz magyar majommá, végül — a fauvizmus hatására — egzotikus afrikai mandrillá változott.

A művészek a Komolytudósok nevű ironikus-humanista írói és baráti társaság „elméleteit” vették alapul, melyeket a társaság tagjai kéthetenkénti „Fogadó a beszélő majomhoz”-béli találkozóikon találtak ki. Szemtanúk beszámolói szerint a Komolytudósok (egy hagyomány értelmében) sok tequilát ittak, mint Galilei. Állítólag ilyen táblákat firkáltak találkozóikon, majd ezeket mindenki nagy mulatságára kiállították a söntés mögött.

THERE WAS DEFINITELY AN ANCESTOR
OF MANKIND CALLED RUDAPITHECUS.
NOW STOP WORRYING AND ENJOY YOUR LIFE.

A Rudapithecus köré — különböző ötletek alapján — egyébként egy egész történetet szőttek, s a ramapithecus (A Ramapithecus országlása és nehéz bukása c. képregény-pamflet főszereplője) rokonaként tartották számon, amely egy a „piltdowni hatok”-kal együttműködő művészcsoport kreációja volt. A lassan evolválódó összművészeti szerepjáték irányítói szerint azonban a ramapithecus két állkapocstöredékből életre hívott lényéről időközben sajnos megkerült az akta, hogy a majmoknak jelentett. Ezzel a politikai viccel akarták eltemetni saját kreálmányukat, hogy valahogyan megszabaduljanak a már terhessé vált mítosztól, amellyel rajongóik (például akadémiák) övezték a fantázia-szülte lényt.

A Rudapithecus kitalálói most a Gabi nevű Rudy-rokon inventálásával mondtak requiemet a már hungaricummá vált „emberelőd” felett.

A jeles sci-fi-író és rap-sztár, Richard Dawkins azonban szerette volna felhasználni mindkét művészcsoport munkáit, így kérte, Rudit is maszkírozzák újra — jelentős támogatásért cserébe. Mit volt mit tenni, Rudy-t, az ugar mácsóját is újra kellett sminkelni, hogy jobban mutasson a Dawkins-koncertek háttértáncosai között:

Állítólag R. Dawkins művei olyan sikeresek Amerikában, és most már Európában is, hogy néhány olvasóból előtört a majom, miközben a művész — aki bizonyosan nem számított arra, hogy műveit komolyan veszik — civilizált ember maradt.

„Kretzoi Miklós professzor megállapításai nyomán, Kordos László szakmai útmutatásával Kolozsvári Miklós festőművész elkészítette a Rudapithecus első »rekonstrukcióját«. A nagyméretű festmény napjainkban a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum kiállításán látható. (Az ÉT 1979. március 23-ai számában is megjelent.) Az első portré egy felegyenesedett, két lábon járó, kezében megrágott faágat tartó, értelmes, szinte emberi tekintetű ősmajmot mutat [khm — Loxon]. A rekonstrukció alapjául kizárólag az alsó és a felső állkapcsok formái, valamint a félreismert — felegyenesedett járásra utaló — térdízületi csontok szolgáltak. A szemüreget felülről szegélyező erős homlokeresz és a laposan domborodó koponyatető a fantázia műve. Akkor még senki sem tudta, hogy a 10-15 millió évvel ezelőtt élt emberszabású ősmajmoknak nem alakult ki a mai csimpánzokra és gorillákra jellemző erős homlokereszük.” [K. L., kiemelések tőlünk]

„Magyarországon a Móra Kiadó gondozásában jelent meg 1992-ben Kordos László Ősvilágunk képekben című könyve, amelyet Veres László grafikus nagyméretű poszterei díszítettek. (Átdolgozott változatát 1999-ben a Szalay Könyvkiadó jelentette meg.) A vízi környezetben tenyésző gazdag mocsárcipruserdőben a fák lombjai között feltűnik a nagyobb, csimpánzszerű Dryopithecus egy kissé harcias felsőteste, miközben távolabb gibbonokra emlékeztető Anapithecusok függeszkednek a fák ágain.A nem tudományos illusztrációnak készült festmény olyan sikeresnek bizonyult, hogy a Torontói Egyetem és a Magyar Állami Földtani Intézet világszerte meghirdetett oktatótáborának interneten is elérhető címlapjává lépett elő.” [K. L., kiemelések tőlünk]

L‘Univers du Viviant 1987. augusztusi címlapján ábrázolt Rudapithecus-portré. Megalkotója, Gaetan Chalene kizárólag képzeletére támaszkodva jelenítette meg a zöld szemű, érzéki ajkú, mandrillcsíkos fantáziamajmot.” [K. L., kiemelések tőlünk]

(Ez mind ő volt egykor.
Négy kép a Rudapithecus kalandjai c. retrospektív evolucionista vándorkiállítás darabjaiból.)

Propaganda!

Azt hiszem, eléggé szekularista-humanista lett (betűtípusát, színvilágát és retorikáját tekintve).*

Második (valójában 3.) kísérlet:


* 1 hiba már javítva :)

Rövid valószínűségszámítás után

The Conservative Tea Club

(konzervativok.blogspot.com)