Völundr

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Tanítás a hatalom birtokosainak (részlet a Rámájanából)

„Üdvözlöm!

Köszönöm meghívását, későn akartam érvényesíteni, lejárt.
Közlendőm lenne a tisztelt közönséggel. Alább bemásolom, nem terveztem egyéb kommentárt.

üdv
gap”

Tanítás a hatalom birtokosainak

Rámájana — részlet (Baktay Ervin tolmácsolásában)

[Ráma herceg, Kósala királyság trónörököse száműzetésbe vonul, mivel atyja egyik felesége kikényszeríti a királytól, hogy Ráma féltestvérét tegye meg utódjának a trónon, és Rámát küldje száműzetésbe. Amikor fivére, Bharata értesül az ármányról, azonnal útrakel Rámához, hogy felkérje, foglalja el a trónt, melyet anyja a cselszövéssel neki akart juttatni. Ráma visszautasítja a kérést, hű marad elhunyt atyjának tett esküjéhez.]

Ráma:
Itt áll Kósala királya! Szolgáljátok hűségesen! Én és az enyéim, akik önként követtek, nem térhetünk haza, míg a tizennégy év véget nem ért. Az igazság az egyedüli szilárd talpköve mindennek, az igazságnak fennen kell világolnia! Térj haza, nemes Bharata, te legkiválóbb a kiválók közt, légy gondos istápolója a királyi anyáknak, védelmezd meg az ősi birodalmat!

Ekkor felkelt a helyéről Dzsáváli, Dasaratha bölcs udvari papja, az éles eszű bráhman, a messze földön tisztelt államférfi.

— Nagyúr — fordult kimért szóval Rámához —, hallgass a bölcselet, a tiszta ész intő tanácsára. Nem méltó hozzád ez a gyöngeség, ó, nagy Ráma! A kiemelkedő férfi, akinek a hivatása az, hogy a gyöngébbek sokaságát vezesse parancsával, nem nyűgözheti magát olyan meggondolásokkal, amelyek csak a jelentéktelen tömeget kötelezik! Hogyan oszthatod a közönséges, csekély emberek hiedelmét, te, aki magasan fölöttük állasz? A szabad ember, büszke férfi, amikor nagy célok intenek feléje, nem törődhet atyjával és anyjával, ha ezek útjában állnak. Mivé lenne a világ, ha a nagyszívű hős megtorpanna feladatainak útján, amikor öreg szülei feléje nyújtják gyönge karjukat? Hiszen mi ez az emberi élet? Rövid út két ismeretlen határ közt, születéstől a halálig. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Csak azt ismerjük, ami a két határ közt van, ezt a földi életünket. S ezért az okos és erős ember csupán ezt tekinti igaz valóságnak! A te életed célja és értelme az, hogy ragadd kezedbe a hatalmat, amelyet, íme, a sors is felkínál neked, hiszen híveid mind esdve kérnek, hogy foglald el a trónt! Mi értelme van a gyerekes ellenvetéseknek, miféle súlya lehet itt az üres szónak, hogy atyád így vagy úgy rendelkezett? Még akkor is a trónt kellene választanod, ha atyád valóban elítélt volna — holott jól tudod, hogy csak a kényszernek engedett, de szívében mást akart. A józan elméjű ember jól tudja, hogy a szentnek nevezett törvényeket furgangos fickók és agyafúrt vének találták ki, s csak arra valók, hogy az erős és okos ember a hasznukat lássa, a maga javára magyarázza valamennyit, és gúzsba kösse velük a gyengéket, az ostobákat! Dőreség az egész. Fel hát, királyi Ráma, dobd el magadtól jámbor gyöngeségedet, és légy az, aminek születtél: keménykezű, vitéz fejedelem, ellenségeid rettegett ostora! Jer, Ráma király, foglald el a trónt!

Ráma hosszan nézett az ősz Dzsáváli szemébe, aztán nyugodtan, lassú szóval így felelt:
— Tiszteletre méltó Dzsáváli, szavaid csábítók, és könnyen megingathatnák a gyöngét. Bölcsességként hangzanak, de megtévesztők, mert csak a bölcsesség álruháját viselik. Nem, Dzsáváli, éppen az, hogy a földi élet oly rövid, és oly bizonytalan, hogy minden megfogható eredménye mihamar marék porrá omlik szét, igen, éppen ez bizonyítja, hogy az igaz valóság nem benne rejlik. Az igaz valóság sejtelme minden tiszta érzésű ember lelkében él, és ha nem tévesztik meg a múló, csalóka látszatok, akkor könnyen felismerheti. És a magasan álló, kiemelkedő férfinak éppen azért kell még sokkal szigorúbban megtartania a törvény szent rendelését, mert magasabban áll a többieknél, és alakja messzire látszik. Példakép az ilyen ember, és a gyöngék, esendők sokasága őhozzá tekint fel útmutatásért, csak az erejéből részesedve tud továbbhaladni az egyenes úton. S ezért a kiemelkedő személy sokszorosan bűnös, ha eltévelyedik, s a maga önös céljaiért elfelejti az igazság örök igéjét. Hiszen ha a bűn fertőjébe bukik, nemcsak ő maga bukik el, hanem magával rántja a sokaságot, mindazokat, akik bízva követték.* Csak a vak önámítás nem látja meg, hogy minden tettünk meghozza következményét, és nincsen hatalom, amely megakadályozhatná a tettek fájának gyümölcsérését. És hiába szóltál bölcsnek tetsző szavakkal, nem téveszthetsz meg engem. Nem tántorodom el a kötelesség és igazság útjáról, akkor sem, ha te lenézel, és más hozzád hasonlók kigúnyolnak érte vagy megvetnek! Az igazságban rejlik minden erő, az uralkodót egyedül az igazság támogatja, ám csak akkor, ha az uralkodó az igazságra támaszkodik. Elég volt a szóból: Ráma megmarad elhatározásánál.

A mindent látó ősz szent, a nagy Vaszistha, mosolyogva fordult Rámához:
— Nagyúr, a tiszteletre méltó Dzsáváli csak próbára akart tenni téged! Azt akarta, hogy mindenek hallják a magasztos bölcsesség igéit ajkadról, amikor elhallgattatod a hamisság szavát.

Dzsáváli mélyen meghajolt.
— Nagyúr, távol álljon tőlem, hogy a megtévesztő hazugság és álokosság tanait valljam. Úgy van, próbára tettelek, és előre tudtam, hogy az ajkadról hangzó igazság tüzében hamuvá ég a tévtanok pelyvája!

* kiemelések tőlünk

Ráma herceg Hanumán vállán ülve harcol Rávana, a démon-király ellen
(festmény papíron, 1820 körül)

Aprószentek átfestve

Aprószentek elmúlt, kicsit meg vagyok késve. De a téma talán örök. A keresztény hagyomány a zsarnoki hatalom egyik ismérvének az ártatlan áldozatot tette. És a Heródes által legyilkoltatott betlehemi fiúgyermekek ilyenek voltak.

Történt azután, hogy az idősebb Pieter Bruegel megfestette ezt, természetesen téli tájba helyezve — hiszen télen történt —, valamint európai környezetbe. A képet II. Károly szerezte meg és ma a nem kicsit zsarnok VIII. Henrik Hampton Court palotájában látható, de még korábban, vélhetően II. Rudolf Német-Római császár, cseh és magyar király (stb.) idején átfestették. Sajnos nem találtam a neten olyan nagyítást, ahol a részletek jól láthatók, így most becsszóra el kell hinniük nekem: közelről tényleg látszik, hogy itt-ott gyermektestrészek kandikálnak ki a rájuk festette egyéb alakok alól. De ITT egy formás videón megnézhetőek a részletek is. Vélhetően II. Rudolf túl durvának találta a képet, amely ráadásul egyik ősét, II. Miksa császárt kellemetlenül kapcsolta össze Heródessel, és ezért a gyermekgyilkosságból egy falu egyszerű, köznapi business as usual kifosztását csinálták.

Így most két kép van az egyben. Nincs tanulság, hacsak az nem, hogy a hatalom gyakran romlott.

(Fent a rekonstruált eredeti, alant a most látható, átfestett változat.)

Őszről őszre

Beköszöntött az ősz. Na, ez kissé közhelyes felütés. De tényleg potyog a dió, az ujjaim hegye meg barna a sok diószedéstől.
Az idő teszi-e, de meglehetősen elégikus hangulatú írások, képek jelentek meg. Éppen Gyógyszerész uram írt a a Brit Birodalom megmentőjének temetéséről és a Birodalom elmúlásáról. És ergé közölt a nem fenséges, hanem gyönyörű Somlyóról ily képet.
Az őszben az legrosszabb, hogy a tél követi, mint a demokráciát a zsarnokság Platón szerint. Erről, az elmúlásról esik szó a legkevesebbet modern és poszt-modern és poszt-poszt-modern világban. Hans Baldung Grien egyik kedvenc témája ez volt, a gusztusos csajok mellett.
A magyar gondolkodás meg valahogyan különösen fogékony volt az elégiára, nosztalgiára, az elmúlásra. A szomorúság élvezetére. De ma már ez nem van így.
Pedig nem csak a női szépség enyészik el, hanem minden testi vanitatum vanitas. Így a szép lovak, ruhák, tollas kalpagok, magabiztosság, erő és hatalom. A hatalom tényleg szexy, de mindkettő elmúlik.
Legközelebb a jó halál kérdésével köszöntjük kedves olvasóinkat.

Gyorsírás a csatlós realizmusról

A hatalom szép. Ez van. Egyszerre felcsigáz és magával ragad, mint a szex, és megrémiszt. A klasszikusok is jól tudták ezt, azonban valahogy megfékezni, megzabolázni igyekeztek. Azután felfedezték Longinus rétort, és a sublimis fogalmát: a fenséges esztétikai, erkölcsi, politikai és vallási (a transzcendenshez társított) kategória lett (R. Otto: a „szent” mysterium tremendum et fascinans). Mivel a hatalom nemcsak megrettenti az embert, de felcsigázza és magával is ragadja, a szexushoz és a valláshoz hasonlóan képes lelkessé, elragadtatottá tenni, ezért nem mindenki akarja korlátozni, inkább fürödne az áldásaiban. És most ne a kilóra megvehető értelmességre gondoljunk, hanem a forradalom romantikájára, a tisztító erőszakra és hasonlókra.

A hatalom szükséges. Ez van. Mondják a realisták a politikai gondolkodásban. A realizmus létezik az irodalomban, festészetben, filozófiában, és mifenében, de most csak a politikai realizmus érdekel, mert mintha mostanában e kies hazában emelkedőben lenne az árfolyama.

A két világháború közti Nagy Vitában alakult ki a „realista” és „idealista” címke két tábor megnevezésére. A realizmus erős volt a hidegháború idején, de 1989 után egy ideig Fukuyama liberális demokrata optimizmusa uralkodott a nemzetközi politika megítélésében, A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése visszahozta a realizmus divatját — immár Magyarországon is. A realisták szerint idealisták azok, akik alábecsülik a hatalom jelentőségét a (nemzetközi) politikában, túlzottan bíznak az emberek racionális, erkölcsi lény voltában, a nemzetközi intézményekben és egyezményekben. A realisták a Népszövetség (és ma az ENSz) kudarcára hivatkoznak, azonban ezek inkább a racionalisták és a szerződéselmélet kudarcai. És e racionalista kudarcok — szemben a realisták érvelésével — nem cáfolják az ideák, erkölcsi megfontolások, hagyományok és érzelmek fontosságát a politikai cselekvésekben. Az erkölcsi utópizmus és a racionális konstruktivizmus kudarca még nem a realizmus igazolása, ugyanis a történetileg kialakult rend is alternatíva a politikai gyakorlat számára.

A XX. századi realisták (Carr, Morgenthau, Waltz, Kennan, Kissinger, Gilpin stb.) szerint a politika versengő természetű. Minden ember a hatalmi és anyagi érdekeit követi, nem pedig ideológiai, vagy erkölcsi, eszmei megfontolásokat. Ha igazuk lenne, akkor az embernek el kell-e fogadnia sötét, állati voltát, vagy elvárhatjuk-e tőle, hogy igyekezzen legyőzni azt? A görög-zsidó-római-keresztény hagyomány számára nem kérdés, hogy ilyen hajlamaink legyőzése lehetséges, és hogy ez az emberi.

A realista hízeleg magának — nem kicsit a modernek szokásos gnosztikus önteltsége jellemzi. Azt hiszi, ismeri a „valóságot”, leásott a mélyre, az igazi motívumokig, míg a többiek gyarló módón csak a felszínen látható motívumokkal foglalkoznak. Honnan tudja, hogy az ő valósága — az önérdek, hatalomvágy, félelem — valóságosabb, mint a vallási, erkölcsi megfontolások, érzelmek? Nem az a kérdés, hogy a hatalomvágy, önérdek és félelem mozgatja-e a politikusok vagy az államok cselekedeteit, hanem az, hogy csak ezek mozgatják-e?

A realista tanítás szerint az államok csak úgy tudnak fennmaradni, ha a hatalmukat maximalizálják a mindig ellenséges, kompetitív környezetben. Az államrezon (Meinecke) elmélet folytatása szerint az állam legfőbb feladata a fennállásának és erejének megőrzése. Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). A realisták számára a lényeg az állam mint önálló valóság, a lényeges és kizárólagos szereplők az államok. (Ezért az elnevezés a skolasztika realista irányzatából.)

A realisták szerint, ha vannak is, nem lényegesek az egyetemes erkölcsi normák, a nemzetközi politikában semmiképpen. Sem a vallási jámborság, sem az emberiesség eszméinek nincs lényeges szerepe az államok cselekvéseiben.

Mivel az állam valóságos (ezért realista a realista), cselekedetei más erkölcsi mércék alá esnek, mint az egyes embereké: csak a fennmaradás az előbbi cselekedeteinek mércéje; amit az állam megtehet, azt az egyén nem teheti meg. Az államnak nincsenek is erkölcsi problémái, dilemmái, szempontjai. Teljesen evolucionista a nemzetközi élet. A nemzetközi életet leíró realisták szerint az államok közt teljes a káosz, az államok csak a hatalomra törekszenek. Ugyanakkor más, a realista gondolkodással társított szerzők (Machiavelli, Hobbes) szerint az államon belül létezik autoritás, de azért az államon belül is érvényesek a realizmus bizonyos szempontjai: a politika a vetélkedés és harc világa, az emberek hatalomra és gazdasági érdekeikre törnek, és amorálisak. A kérdés az, hogy a hatalom akarása csak a nemzetközi politikában igaz, vagy a belpolitikát is ez jellemzi.

A realizmus szerint tehát az államnak fenn kell maradnia, és ebben csak magára számíthat, ezért bármit megtehet, bármilyen eszközt alkalmazhat.

Miért ilyen a (nemzetközi) politika világa? Miért a hatalom akarása, a félelem vagy az önérdek mozgatja ott az embereket és az államokat? Thuküdidész szerint az ember univerzális természete a hatalomvágy. Nem azt állítja, hogy némelyek némely cselekedete ilyen, hanem azt, hogy minden ember minden cselekedete. Az ember ilyen természetével magyarázza a nemzetközi politika jellegét — szigorúan véve ő nem is realista, hiszen nem az állam önálló valóságával magyaráz; viszont nem is tart igényt arra, hogy a polgárok és az államok más módon cselekednének egymással: szerinte mindkét szinten hatalomra törekszenek a cselekvők.

Thuküdidész megfigyelése, amit Periklész szájába adott — hogy ti. az emberek félelemből, önérdekből vagy ambícióból cselekszenek — nem a realisták hihetetlen éleslátásának köszönhető. Ezt sokan leírták, csakhogy nem normálisként. Szent Ágoston és a keresztények az áteredő bűn következményének tekintik azt a viselkedést, amit a realisták normalizálnának.

Az alapító atyáknak tekintett szerzők, Machiavelli, Thuküdidész, Szent Ágoston és Hobbes, nem tettek különbséget a belpolitika és a külpolitika közt. A realista iskola klasszikusai a szó skolasztikus értelmében nem voltak realisták. Az ember univerzális természetével magyarázták a politika e jellegzetességét — ebből az is következik, hogy a politikai és egyéb cselekvések közt nincs határ: minden cselekedet az önérdek, hatalomvágy és félelem folyománya: a burzsoá család az intézményesített prostitúció stb.

A mai realisták, bár hivatkoznak a fenti nagy nevekre, vonakodnak elfogadni az emberképüket, kevéssé az emberi természettel magyarázzák a (nemzetközi) politikát. Ugyanis ha komolyan vesszük a realisták emberképét (hatalomra tör), akkor hogyan lehetséges konszenzusos és liberális demokrácia? Vagy a demokrácia nagyon is realista, csak a hatalom (többség) számít benne? (Ez utóbbira következtethetünk abból, hogy Thuküdidész volt a demokrácia tulajdonképpen egyetlen fontosabb védelmezője a klasszikusok közt.) A demokrácia deontikus jellegével kell akkor azonban leszámolniuk.

Ezért a mai realisták közt elterjedt a strukturális realizmus: a nemzetközi élet jellemzője a szuverén hatalom hiánya, és emiatt káosz, hatalmi verseny és konfliktus van ott. Ilyen helyzetben minden állam bizonytalan a többiek szándékát illetően, ezért egyik sem lehet nyugodt, egy sem lehet status quo, hatalmat kell szerezi folytonosan — a megnyugvás és béke lehetetlen. A béke legbiztosabb biztosítéka, ha annyi hatalommal bír egy állam, hogy senki sem mer vele versenyezni. A realisták ugyanis előfeltételezik, hogy a hatalmi játék zéró összegű.

A realizmus belpolitikai hozadéka, hogy a jogi, vallási, erkölcsi megfontolások nem fontosak: az embereket megvenni vagy megfélemlíteni kell. Csak az a lényeg, kié a hatalom, hogy azt mire használja, már lényegtelen.

Mivel a hatalmat csak más hatalom korlátozhatja, ezért a hatalom kudarcai egy másik hatalomnak köszönhetőek — a frusztrált hatalom ezért ellenségeket, kettős hatalmat lát, és minden kudarcát e konkurens hatalom tevékenységével magyarázza.

Na de, mitől függ az állam hatalma? Az erőforrásaitól: technikai és nyersanyag készleteitől, de leginkább az emberek és az állam nem kényszeren, érdeken alapuló viszonyától. Burke figyelte meg a francia forradalomban, hogy a realista szemlélet — az emberek majd az érdekeiknek és/vagy félelmeiknek engedelmeskedve lesznek törvénytisztelők, lojálisak — a gyakorlatban bukott meg. Az ember néha valóban érdeke, félelmei és hatalomvágya miatt cselekszik, de ez a ritkább, és erre tartós együttműködést nem lehet alapozni. (A Machtpolitik híve, Weber ugyanerről írt száz évvel később.) A morális, vagy „idealista” cselekvést a realisták sem tudják kikapcsolni: ugyanis egy állam ereje, hatalma attól függ, mennyi embert, erőforrást tud mozgósítani, mennyire lojálisak a polgárai, mennyire készek adót fizetni, életüket adni. Az állam hatalma függ a mobilizációs képességeitől, ez pedig részben szervezési, de még inkább morális kérdés.


Merjünk kicsik lenni. Kádár Jancsi bácsi befigyel?

A realisták klasszikus szövege a Thuküdidésztől származó méloszi dialógus, ahol a „nagyhatalom” Athén használja a Machtpolitik érveit, míg a kicsiny Mélosz képviselői hivatkoznak méltányosságra, erényekre. De egy magyar hogyan lesz a realizmus híve, amikor a realizmus esetén eleve vesztes pozícióból, nagyon vesztes pozícióból indul, és amíg magyar marad, addig esélye sincs a pozíciója lényeges javítására!?

E reálpolitikai szemléletet a nagyhatalmak esetében hallani csak, hazai képviselői nem terjesztik ki Magyarországra az érvelésüket: ezek szerint Magyarországnak is hatalmat kellene szereznie a fennmaradása érdekében.

A realizmus részben visszamenőleg is magyarázná Kádár és hívei politikáját. Engedtek az erőnek. De ez igazolja-e akkor Szálasit is?

A realizmus érvelői rendre a „külföldhöz”, valamely nagyhatalomhoz való alkalmazkodás mellett érvelnek, mert kicsik vagyunk. (A „külföldhöz” való alkalmazkodás érve a Piac helyett most a Realizmus lesz?) Igen, ezzel talán biztosíthatják az itt élők fennmaradását, de ellentmondanak a realizmus első számú tételének, miszerint minden állam célja a fennmaradás. Márpedig a csatlós állam megszűnik azzal, hogy lemond szuverenitásáról. A valamely nagyhatalomhoz történő igazodás, behódolás realista igazolása ezért önellentmondást tartalmaz.

A hazai realista a saját realista előfeltevései — mindenki hatalmat vagy anyagi előnyöket akar — alapján milyen megfontolásból érvel így?