Van a világegyetemnek középpontja?

A kérdés lényegében azonos ezzel:
Van-e (lehet-e) a térnek középpontja?

Egy térbeli tárgynak vagy valaminek, ami térbelileg behatárolt, lehet „középpontot” találni (többet is, például mértani középpontot vagy tömegközéppontot stb.), de ez még tárgyak vagy élőlények esetében sem mindig egyértelmű lehetőség. Ismerni kell a tárgy vagy élőlény felépítését.

Egy korongállatkának például bajosan találnánk meg a voltaképpeni középpontját, viszont az „állatot” felépítő sejteknek — ha úgy tetszik — van középpontjuk: a sejtmag.

Egy objektumban több középpontot is tételezhetünk funkció szerint is, tehát elképzelhető unicentralitáson kívül bicentralitás, tricentralitás vagy akárhány centrum feltételezése is, s különféle hierarchiák felállítása vagy feltérképezése ezek között.

A funkcionális centrumok ráadásul nem biztos, hogy térbeli értelemben középen vannak. A Fehér Ház például Washingtonban van, de funkcionálisan ez az Egyesült Államok (egyik) „középpontja” — továbbiak lehetnek akár magánlakásokban is. Ez utóbbi példával az is világossá válhat, hogy vannak olyan szerveződési középpontok, centralitások, amelyek csak érintőlegesen, másodlagosan használják fel a térbeliséget, és tulajdonképpen nem kizárt, hogy az USA központja Nashville vagy akár Anchorage is lehetne (bár utóbbit választani nem lenne túl okos stratégiai döntés).

Sőt, egy középpont lehet akár mozgó is (például egy személy). Ezt azok, akik célba veszik, legalábbis így hiszik.


Egyébként állítólag a hátunknak is van közepe, ahová például a szilvásgombócot kívánjuk.

A helyzet azonban teljesen más a tér esetében. A tér ugyanis nem térbeli objektum, hanem lehetőség. A tér alapfeltétele az objektumok elhelyezkedésének, nem pedig „elhelyezkedik valahogy”. Ezért a térnek nincs, nem lehet abszolút középpontja a térbeliségben. Mindaz, amit a térbeli középpontokról mondhatunk, a geometriából ered. A latin centrum szó a görög kentron-ból érkezik, ami a körző hegyét jelenti. A körző hegye jelöli ki a kör középpontját. Ez tehát egy ideális középpont.

A térnek ezért a térben csupán relatív középpontjai lehetnek, ezek érvényessége pedig nézőpontról nézőpontra változik. Ezt a modern fizika is magáénak vallja, sőt ezzel kapcsolatban a — relativitás elmélete révén — törvényszerűségeket állít fel. De már ezt megelőzően is, a newton-i mechanika például közös (és akár mozgó) tömegközéppontot jelöl ki objektumok esetében, ami ismét más nézőpont, mint egy fűben ülő megfigyelőé egy nyári éjszakán.

*

Más inerciarendszert jelent továbbá a térbeliségben objektumokhoz kötött középpontiság, és megint mást a tapasztalóhoz „köthető” középpontiság. Mivel minden esetben ideális középpontról van szó (tehát olyasmiről, ami a tudatban jön létre), felvethető, hogy a tér középpontja leginkább maga a tér tapasztalója — amennyiben térbeliséghez kötött tapasztaló, annyiban relatív középpontként, amennyiben a térbeliség felett álló tapasztaló, annyiban abszolút középpontként.

Vegyük az embert mint tapasztalót, aki a térbeliséget leginkább a hallás, a tapintás és a látás, esetleg az ízlelés révén tapasztalja. Természetesen ekkor minden érzékelés „középpontja” az ember, vagy az ember elméje (az igazat megvallva az indoeurópai nyelvekben a két szó [man, mind] azonos gyökerű). Ekkor mondhatjuk azt, hogy a tapasztalás középpontja az elme, funkcionálisan tehát a tér „középpontja” is. Amennyiben „külső” korporális feltételek felől nézzük, tegyük fel, hogy egy űrhajóban ülünk valahol a Föld és a Hold között: a tér e pontból nézve is pontosan olyan határtalannak fog tetszeni, és mintegy gömb-szerűnek (szférikusnak), mint a Földről vagy a Hold nevű „égitestről” nézve.

*

Bizonyára vannak, akik azt képzelik, hogy a tér (világegyetem) materiális középpontja „ott” van, „ahonnan” egy (feltételezett) „ősrobbanás” kiindult. Ezek a fogalmak tökéletesen tévesek, mivel ha elfogadjuk egy ilyen (a tojásból való teremtéssel egyébként érdekes, de többnyire modern analógiákat mutató) „magból” való ősrobbanás elméletét, akkor a térbeliség teljességét is a „robbanó” magba kell helyeznünk: azon „kívül” nem lehet fizikailag tér. Egy „táguló” világegyetemnek tehát éppen úgy nem lehetnének térbeli határai, mint ahogy a Földet sem tudják sokan lapos korongnak elképzelni, amelynek a szélére érve egyszercsak lelógathatjuk a lábunkat.

*

Mindebből következik, hogy a térbeli középpontiság kérdése nem lezárható. Térbeliség szempontjából a kérdés lezárása irreleváns, potenciális térfelettiség szempontjából többféle „lezárás” is lehetséges, ezek pedig térbeliségen, sőt téren túli valoritásokon múlnak.

Semmi sem indokolja tehát, hogy a geocentrikus világkép ne lehetne helyes. Mind térbelileg, mind térbeliségi szempontokon túlról is igazolható a heliocentrikus vagy a galaktocentrikus vagy — akár — egy szaturnocentrikus világkép is, a lényeg a nézőpont.

Kevesen vetik például fel, de annak sem volna semmi komoly akadálya, hogy a világegyetem középpontjának mondjuk a Matterhorn-t vagy a Csomolungmát vagy akár a Stonehenge-et tekintsük, esetleg a Delphoi omphaloszt. Vagy akár egy bérházat valahol a Váci utca lepusztultabb részén.