An den kleinen Radioapparat

Korunkra nem jellemző a két világháború közötti kultúrtörténeti érdeklődés. Úgy általában, a kultúrtörténeti, sőt, közönséges történeti érdeklődés nem jellemező. Sem a (szélső)jobb-, sem a (szélső)baloldali kultúrtörténeti érdeklődés, sem a katolikus, sem a „neopogány”, sem a marxista, sem a konzervatív, sem a liberális, sem az akármilyen. (A liberális talán még leginkább, ami jellemző). Amennyiben mégis, annyiban főleg valamiféle népi-urbánus vitaféleségre vagy hasonló provinciális dolgokra bukkanunk. Nagy kár.

De szerencsére Loxont még érdekli egy s más. Nemrég fedezte fel a Dienes László alapította, kolozsvári Korunk című folyóiratot. Nagyon tanulságos olvasni. Egy baloldali folyóirat volt, a Wikipédia szócikke róla teljesen jogosan idézi, hogy konzervatív kritikusai kultúrbolsevistának nevezték. Az volt, ne szépítsünk. Mégis, hol vannak a ma baloldali, sőt, állítólagosan konzervatív folyóiratai is ehhez képest? Artikuláció vagy témák tekintetében feleennyi érdekes írás sincs, az „elemzések” meg többnyire már készen kapott, előre megrágott dogmákkal dolgoznak.

Na most akkoriban még a baloldali művészetnek is olyan formái léteztek, amelyeket ma megirigyelhetnénk. Politikailag ezek azonban militánsan bolsevik dolgok voltak. Bolsevikot írunk kommunista helyett, hogy érzékeltessük e művészet és szellemiség militánsságát, azt, hogy ez az állítólagosan „szociális” művészet mennyi erőszakossággal párosult. Ezt a kettősséget (művészeti minőség és politikai károsság együttese) tudomásul kell sajnos venni, és így „befogadni”.

Itt van például egy írás, szerzője Babos Antal, címe a materializmus művészete Németországban (a cikk 1933. januárjában jelent meg). Idézzünk belőle:

„A vers a polgári világnak az a terméke, amely a költőt két szék között kedvese étheri ujjainak megfogására kényszeriti. Az ujjak helyett szerepelhet a holdvilág is, kutyaugatás a pusztában magányosan a kémények mellett, az év négy változata, a kilátásos és a kilátástalan élet, egy gesztenye története, legjobb esetben egy szózat a himnuszhoz. Szabad mindenről beszélni, csak ami minket a legjobban érdekel: az ember viszonyáról a társadalomhoz és a társadalomban feltalálható rétegeződésről és annak okairól — nem. Az idők változásai folyamán a vers ideológiai tartalma is változott. A háború közepén és után, a kapitalizmus hanyatlásának és belső ellentmondásainak kitörése pillanatában pl. a vers dekadens formákat vett fel. A különböző izmusok (aktivizmus, dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus) a vers belső öszszeomlását mutatják. A polgári ideológia mind jobban az ég felé mutat.

Németországban — a materialista fronton — ma a vers a politika fegyvere. Van egy költője: Erich Weinert, aki nem tesz mást, mint rimekbe szedi és kigunyolja a polgári uralom intézkedéseit az egyik oldalon és harci riadókat költ a másikon. Hallatlanul népszerű. Minden gyűlésen ott van. Minden megmozdulásban részt vesz. Riadói mellett menetelnek, szórakoznak, sirnak az emberek. Valóságos lantosa az osztályharcnak. A nevével mindenütt lehet találkozni. Az osztályharcos versek legnagyobb része azonban úgy születik, hogy nem is tudják ki az írója, hanem egyszerre csak kézközön forog. Ezt meg viszont úgy csinálják, hogy csaknem minden alakulatnak meg van a maga műkedvelő truppja, az ugynevezett Agittruppok. Ezek hetenként egyszer gyűlést tartanak. A gyűlésen a legaktuálisabb politikai mozdulatokhoz szükséges irodalmi anyagot az arra hajlamos tagok összeállítják. Sokszor a hajlamosság nem is fontos. Erre és erre van szükség! Ennek meg kell lennie! A környékén levő gyár például bérharcban áll. Beszerzik maguknak a bérharc előzményeit képező anyagot. Az egyik tag ebből az anyagból kimarkolja a vers-, a másik a színdarab-thémát, a harmadik a politikai beszédet. Azonkívül: — Németország politikai élete a lokálokban folyik le. Millió és millió ilyen lokál van. Mindegyiknek van egy kicsi színpada és legalább egy zongorája. Itt folynak az előkészítő értekezletek s a kisebb előadások is. A lokál a német munkás második otthona. A munka után vagy haza megy a munkás asszonyáért vagy egyenesen a lokáljába, ahol az asszonya már várja. Valamely harci mozdulat, pl. egy sztrájk a sztrájk-környéki lokálok összes munkásait mozgósitja. Ilyen esetben a különböző környéki Agittruppok kiküldöttei a hét valamelyik napján összejönnek. A már megirt anyagot kiteszik az asztalra. Felolvassák és bírálatokat kérnek egymástól. Minden jelenlevő tag köteles bírálatot mondani. Tanuja voltam egy vers keletkezésének. A szerző — egy munkás — csinált egy öt szakaszos gúnyos, harci dalt. A jelenlevők a meghallgatott verset izeire szedték, úgy, hogy a kerete is alig maradt meg. De aki bírálatot mond, annak a helytelenített mondatot és szót is helyettesítenie keli, vagy ha ő nem tud jobbat mondani helyette, akkor addig nem mennek tovább, míg a kifogásolt rész helyett valakinek jobb nem jut az eszébe. A szempont mindig az, vajjon a tartalom helyesen fedi-e az esemény politikai vonalát; nincs-e a kifejezés mögött politikai kisiklás. Azon az ülésen ahol én jártam, öt csoport kiküldöttei vettek részt. Végül meg volt a szöveg. A szöveget átvette egy munkás, akiről kiderült, hogy zeneszerző. (A munkás acélöntő műhelyben dolgozott, mint kazánkezelő.) Leült a zongorához és a már általa is megrágott szöveget kezdte megzenésíteni. Itt ugyanazok a jelenetek ismétlődtek meg mint az előbb, azzal a különbséggel, hogy a zenéhez már kevesebben értettek. De akik értettek, azok lázasan kalimpáltak a zongorán egy-egy hang után. Végre éjjel 1 órára meg volt a megzenésített vers. Másnap ez az 5 csoport megtanítja Berlin ezer és ezer többi csoportját és viszont. Ezért nem lehet tudni a legtöbb versről, hogy ki irta s a legtöbb zenéről, hogy ki szerezte: tény az, hogy van. Zeneelméletet az emberek alig tudnak. A magukkal hozott német muzikálitás segít a dolgon. Van persze ennek a mozgalomnak szakembere is. Hanns Eisler. Elsőrangu és nagy kulturáju zenész. A verseket nagyrészt nem éneklik végig, hanem szinkopizált zenével, kihagyásos természetes hanggal teszik változatossá. Ennek a stílusát teremtette meg Eisler. A zenélni igen gyakran tudó munkások zeneelmélet nélkül is a legnagyobb könnyedséggel költenek az Eisler-stilusban, de nem kevesebb ötletességgel és eredetiséggel is.

Egy másik helyen a témakört Berlin házbért fizetni nem tudó lakosságának harci frontja adta meg. Itt születtek elsősorban a közösen megszövegezett szavalókórusok, amelyek a környező uccák lakóit hivják fel segítségül és versben jelzik, hogy ebben és ebben a házban, ilyen és ilyen emeleten kiakarják lakoltatni sorstársukat a házbér nemfizetése miatt. Minden lakó vállaljon szolidaritást az illetővel, jőjjön a megnevezett ház elé és akadályozza meg a kilakoltatást! Ezek a szavaló kórusok másnap vagy harmadnap házról-házra járnak, a lakók ennek hatása alatt lerohannak a megjelölt helyre, az ucca pillanatok alatt megtelik. A kilakoltató bizottság tehetetlen, a kirendelt szekerek munkásai rendesen szolidárisak, a rendőrségnek egyszerre sok a gondja, a kilakoltatást kénytelenek elhalasztani. Egy másik truppnak az a feladata, hogy kiszáll egy földalatti- vagy egy magas-vasut állomáson, ahol az egyik tag egy állitólagos bérkifizetési listát talál. Erre kifejti az összegyült közönség előtt, hogy mit dolgozik a munkás és milyen a bérrészesedése, mi a kizsákmányoltsága mértéke, családtagjainak száma és az elkövetkező kilátásai. Mindez tényleges adatok alapján, hivatkozva az üzemre, amelyikről szó van. A trupp többi tagjai mint vitatkozó fél vesznek részt a diskurzusban s a közönség is bele vonódik. Mire egy szemfüles ellenpárti a rendőröket értesíti. De ők már teljesitették kötelességüket s a harmadik állomáson vannak. A rendőrség u. i. ezeket a veszélyes megnyilvánulási formákat már évek óta betiltotta Ők azonban tovább dolgoznak ezer és egy módon.”

Ez a dal pedig bizonyára sokaknak ismerősen cseng...