Alábbi idézetek néhány vitás kérdésre adnak vitriolos válaszokat, amelyek konzervatív blogokon merültek fel. Névleg, a Konzervatórium blog néhány kommentálója elmarasztalta Metternich herceget Wesselényi Miklós pere miatt. Két magyar ókonzervatívot is idézünk a kérdésben, hogy tisztázzuk a kancellárt az ellene hozott vádaktól.
— Wesselényi Miklós peréről —„Még nagyobb fontosságú volt és országszerte még élénkebb figyelemmel kisérték azon két pört, mely a királyi táblán a kir. fiskus fölperessége mellett báró Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos ellen volt folyamatban. Ezek egyike már 1835-ben indult meg Wesselényi ellen, ki a Szatmár megyei közgyűlésen tartott egyik beszédében a többi közt azt mondta: »a kormány kilenc millió ember (köznép) zsírját szíja ki«.*
Ez a nyilatkozat lázításként jelentetett föl a kormánynál és hosszas, érett megfontolás tárgya lőn: vajon hűtlenségi vétket (crimen notae infidelitatis) képezhet-e a megyei gyűléseken, a szólásszabadság pajzsa alatt, elmondott beszéd?
Végre a szabadelvűségéről ismeretes Bartal György referendárius előterjesztésére, a halhatatlan, nagynevű József főherczeg-nádor, a magyar érzésű kancellár, gr. Reviczky Ádámnak s a köztiszteletben álló államtanácsos Mailáth Györgynek egybehangzó véleménye alapján Wesselényi Miklósnak hűtlenségi pörbe fogatása a Hármaskönyv I. és II. részének 3. címe és az 1723. IX. t.-cikk alapján elrendeltetett. Erre a nevezett magyar államférfiak soha el nem határozták volna, ha azt legbensőbb meggyőződésük szerint a »salus publica« nem kívánja s a hazai törvények szelleme nem engedi vala.
A pör a királyi táblán törvényes szokás szerint nyilvánosan tárgyaltatott. Wesselényi szabad lábon védekezett. Wesselényi fiatal korom óta mindig különös szívességet tanúsított irántam, s én büszke voltam barátságára. Ezen bizalmas viszonyunk folytán sokszor fölkeresett és értekezett velem pöréről. Biztosra vette fölmentését, minthogy kérdéses nyilatkozatáról mindig azt állította, hogy az minden izgató szándok nélkül mondott »phrasis« volt, később pedig el is tagadta ezzel az akkor szokásos szójárással: »Dixit Iudaeus Apella«. Elvégre a pör ítélet alá bocsáttatván, 1839. év február 1-én került előadásra. A királyi tábla akkor, minthogy a kúria épületét a megelőző évi nagy vízáradás megrongálta, gróf Cziráky házában tartotta üléseit, s mert a terem jurátusokkal tömve volt, a hőséget alig lehetett elviselni. A kir. tábla tagjai teljes számmal gyűltek egybe. Mindnyájan — hosszas indoklás után — szavaztunk. Minden egyes szavazat után egy-egy jurátus elhagyta a termet, úgy hogy a városban szinte percről-percre tudták a szavazatok állását, s kombinálták a pör eldőltének valószínű sorsát. A szavazás nagy tárgyilagossággal ment végbe és érezni lehetett, hogy a bírák nagy része csak sajnálkozva s mintegy törvényes kényszerűségből mondta ki az alperesre a »vétkest«. Az elnökségről és az előadóról ugyancsak nem mondhatnám ezt, mert maguktartása ingerültséget és személyes ellenszenvet árult el.
Két szavazaton kívül az egész királyi tábla, melynek tagjai közt Wesselényinek sok személyes barátja volt, kárhoztató ítéletet mondott. Fájó szívvel voltam kénytelen én is, a felhozott törvényes indokok alapján, báró Vay Miklóssal és gróf Nádasdy Lipóttal együtt e nézetben osztozni.”
Végül Wesselényi (és társai) szabadon bocsátásáért maguk a konzervatívok jártak közre: „A két tábla közötti feszültség engedett, de míg Wesselényi, Kossuth, Lovassy és társai fogva voltak, teljes kibékülésre számítani nem lehetett. Miután tehát a törvénynek, a kérdéses ítéletek hozatalával s foganatosításával szabad folyása volt, az ítélőszékek tekintélyét pedig a kormány, az alsó tábla nevezetes kisebbsége s a főrendiház többsége erélyesen megvédelmezte és így az ítéletek ellen tervezett felirat országos határozattá nem válhatott: a higgadtabban gondolkozó kormányférfiak minden igyekezetüket arra irányozták, hogy Ő Felsége az elítélteknek hirdessen bocsánatot, a többi még függőben levő pört pedig semmisítse meg. Ez által a két tábla közti bizalmatlanság s a törvényhozási munkák lassú haladása okának a megszűnését remélték. Legmunkásabbak voltak ebben az irányban a nagynevű nádor-főherceg, továbbá Mailáth országbíró, Jósika Samu és Dessewffy Aurél. A kancellár, gróf Mailáth Antal is szívesen hajolt e nézet felé, de különben is nem sok erélye lévén a bécsi nehézségek leküzdésére – s éppen akkor betegeskedett is, Dessewffy Aurél volt a közbenjáró Bécs és Pozsony közt.”
(In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I. kötet, I. fejezet. Budapest, 1903.)
— A szólásszabadságról —„Igen tudom én méltányolni érzésüket mindazoknak, kik ott, hol minden hazafi véleményét s meggyőződését nem csak kijelenteti, de ezt a haza javára nyilatkoztatni tartozik is, ezen jogot s kötelességet erőszak s önkényes korlátoktól menten akarják tartani; — igen osztozom én vélekedésökben mindazoknak, kik erős kormányt kívánnak ugyan, de ennek erejét s a közrendnek s nyugalomnak alapját nem a véleménynek elnyomattatásában, és szerfeletti korlátoltatásában, hanem a nemzetnek fejedelméhez való szeretetében és fejedelme iránti bizodalmában helyeztetik: de éppen azok, kik a szólás szabadságát csak hazánk javára kívánják fordítani s fenntartani, nem menthetik azt, ki ezen szép joggal hazánk kárára visszaél; — éppen azok kik a fejedelemhez való szeretetet és bizalmat főkincsnek s az állomány rendíthetlen alapjának tekintik, nem menthetik azt, ki ezen érzéseket rágalmak által polgártársainál elfojtani, a szenvedélyeket felébreszteni s polgártársaiban gyűlölséget gerjeszteni igyekszik, — s következésképp nem vádolhatják a kormányt, ha ily tettekért valakit törvényes bírája előtt felelőssé tesz.
Nem tartom én a közállomány alacsony, alattomos ellenségét (noha azt is mindig kárhoztatni fogom) oly veszedelmesnek, milyennek az e teremben összehasonlítólag már állíttatott, — mert annak alacsony eszköze ismét csak alacsony érzésű s rossz indulatú embert mozdít; — de az ékes szónok midőn számos hallgatók előtt nyilván fellép, az egyenesség s igazságnak látszatja s köpenyege alatt szórhatja el a legveszélyesebb elveket, a legméltatlanabb rágalmakat, melyek a bizodalmat sok nyugodt elmében csökkentik; melyek nem ritkán a legjobb de heves és szenvedélyes indulatú polgárt, melyek a vak sokaságot elragadják. Vajon nem vétkes-e az, ki — habár köztanácskozások helyén szólamlik fel, — a közvéleményre ily módon hatni törekszik? ki a közállománynak főtámaszait, a fejedelemhez való szeretet és bizodalmat, ily eszközzel elfojtja? s vajon arra, hogy egy ily személy bűnösnek tekintethessék, szükséges-e, hogy ellenséges szándéka és rossz akarata rögtön végre hajtassék? vagy a szóra mindjárt a tett következzék? vagy talán nem sújtja-e az ilyent mind az is, s nem felelős-e mindazért is, mit rágalmai által eltévesztett, s lazítása által felingerlett polgártársai — bár más időben s más helyen — a közállomány ellen művelhetnének?
Nem mentheti fel az ily szónokot a felelősségtől az: ha szavait, vagy beszédjét magyarázni, vagy visszavonni kényteleníttetik; mert vannak oly szavak, oly beszédek, melyek már az által, hogy kimondattak, céljokat elérték, — melyeknek behatása s következései az által, hogy visszavonattak, többé el nem enyészhetnek.
Nem mentheti továbbá az ily szónokot az, ami közönségesen állíttatni szokott: »hogy ő nem a fejedelem, de csak a kormány ellen lépett fel, mert a fejedelem sérthetetlen.«
Azt, hogy miért nem lehet éppen hazánkban a kormányt fejedelmünktől elválasztani, bölcsebb, nálamnál ékesebb szólók kimerítve adták elő más alkalommal, — elég legyen csak azt említenem: hogy ha ezen űrügy alatt mindent lehetne művelni s mondani, ami által közvetve mégis a király szentsége is sértetik, — a fejedelemnek sérthetetlensége ezentúl nem lenne többé kiváltsága a királynak, hanem kiváltsága lesz a rágalomnak, mely ezen szín alatt mindent büntetlenül követhet el.”
(Részlet Apponyi György gróf felszólalásából. Főrendiház, 1840. ápr. 2.)
— A cenzúráról („könyvbírálatról”) —„Felséges Urunk bölcsesége készíttetett ugyan újabb időben a könyvbírálat és vizsgálat számára szabályon utasítást, mely a legszabadelvűbb elvekre s legméltányosabb alapokra fektettetett; de minekutána oly utasítást, mely minden előkerülhető esetet kimerítsen, képzelni is alig lehet; megelőző (praeventiv) rendszer mellett, a sajtóvisszaélések ellen egyedül a könyvbíráló egyéni józan gondolkozásában, éles belátásában, helyes tapintatában, s ernyedetlen szilárdságában fekszik a valódi biztosíték. — Vallásosság s erényesség légyen tehát a könyvbírálónak iránytűje; — törvény s törvényesség legyen világító szövétneke. — Mindennek, mi ezen legtágabb értelembe vett alapelvekbe nem ütközik, higgadt, méltányos, s egyéni nézeteinek háttérbe szorítása melletti megítélése s viszont, mik ezek ellen nyíltan s alattomosan irányozva lennének szigorú kárhoztatása, elhatározott visszavetése, s lehető mérséklése legyen hivatalos eljárásának általános jelleme. — De nem csak a sajtó alá bocsájtandó, az az alól kikerült munkák vizsgálata is hasonló fontosságú feladat, sőt, minthogy akár a honi sajtó által alattomosan kinyomatott, akár a külföldről becsempészett kész munkák csakhamar ezer meg ezer kezeken keringve, tartalmokkal a közönségre rögtön és ténylegesen hatnak, ezen eljárás, a kézirati bírálatnál némi tekintetben talán még nyomatékosabb, s nem kevésbé erős és jártas kezeket kíván. —
— A könyvbírálatnak e két nemét felséges Urunk részint közvetlen, részint felebbviteli s felügyelő hatósággal ezen tekintetes székre bízta; — s nékünk jutott a nehéz, de — minthogy főként bizodalmon épül — melyet Ura, királya részérül bírhatni, minden hű alattvalónak legnemesebb célja, — díszes hivatás: e tágas téren a Király és Hon érdekeit egyesítni és szilárdítni.”
(Részlet a könyvbíráló főhivatalnál viselt elnöki széke elfoglalása alkalmával tartott beszédéből. In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I., Függelék VI. sz. a), elhangzott 1845 januárjában.)
* »Kilenc millió ember zsírját szívja (t. i. a kormány) s nem akarja, hogy a nemesség azokat segítse, hanem arra várakozik, hogy mostani állapotukban hagyatva, a nemesség ellen támadjanak s majd aztán ő szabadítsa őket meg«. Idézi Ballagi G. A nemzeti államalkotás kora című művében.
Bejegyzések
